A külpolitikával foglalkozó sajtómunkás mostanság úgy pörög, mint az ördögmotolla. Hol Venezuelára kell figyeljen, hogy Minneapolisra, hogy Kubára, hogy Grönlandra, hol meg – mint ma – Iránra. Hol vannak már a régi, pár hónappal ezelőtti szép idők, mikor néha egy egész nappal is előre lehetett látni a fejleményeket! Ahol a hawaii tó vagy a tavalyi hó.

(Képünk illusztráció)

Mindenesetre ma nem lehet figyelmen kívül hagyni az iráni eseményeket, így ezekkel fogok foglalkozni, részben az ISW napi jelentése, részben pedig az Iran International írásai alapján. Nos, akkor lássuk először is a szikár tényeket.

Az iráni tüntetések mértéke és nagyságrendje január 7. óta drámaian megnőtt, többek között Teheránban és Északnyugat-Iránban. Január 8-án 27 tartományban legalább 156 alkalommal zajlott tüntetés, ami majdnem kétszerese a január 7-én regisztrált megmozdulások számának. Az egyes demonstrációk is sokkal nagyobbak, mint a január 8-át megelőzően, és 60 közepes méretű (100-nál több résztvevőt megmozgató) tüntetést jegyeztek fel országszerte.

A tiltakozások és sztrájkok kiterjedtek a kurdok lakta Kurdisztán tartományra is, Irán északnyugati részén. Többek között az Iráni Kurd Demokratikus Párt (KDPI), az Iráni Kurdisztán Komala Pártja és a Kurd Munkáspárttal (PKK) kapcsolatban álló Kurdisztáni Szabad Élet Pártja (PJAK) hirdetett országos méretű „általános sztrájkot” január 8-án, válaszul arra, hogy a rezsim erőszakosan leverte a Kermanshah, Ilam és Lorestan tartományokban tartott tüntetéseket. Az Iszlám Forradalmi Gárda (IRGC) kötelékébe tartozó Tasnim News elítélte a kurd csoportok általános sztrájkra való felhívását, azzal vádolva őket, hogy zavargásokra próbálnak felbujtani. A rezsim korábban azzal vádolta a kurd ellenzéki csoportokat, hogy a Mahsa Amini-mozgalom idején tüntetéseket szítottak a kurd területeken.

Az iráni vezetők régóta aggódnak a kurd szeparatizmussal és militanciával kapcsolatban a nyugati és északnyugati tartományokban. Már korábban is azzal vádolták az iraki kurd milíciákat, hogy a határ menti tartományokban tevékenykednek és társadalmi zavargásokat szítanak. Ezek az aggodalmak főként a 2022-23-as Mahsa Amini-tüntetések során váltak különösen élesebbé, amelyek részben a kurd közösségek körében összpontosultak, és a rezsim attól tartott, hogy a kurd milíciák megpróbálhatják kihasználni a jelentkező szabadságvágyat. A Mahsa Amini-tüntetések során a rezsim különösen felkészültnek tűnt arra, hogy szélsőséges erőt alkalmazzon a nyugati és északnyugati tartományokban zajló tüntetések elfojtására, egy ponton például az IRGC szárazföldi erőit vetette be, hogy a rezsim által tisztogató műveleteknek nevezett akciókat hajtsanak végre több városban és faluban. A folyamatban lévő tüntetések Északnyugat-Iránra való kiterjesztése újra fel fogja ébreszteni a rezsim aggodalmát az ottani kurd szeparatizmussal és militanciával kapcsolatban. Ez viszont arra késztetheti a rezsimet, hogy különösen brutális leszámolásba kezdjen ezeken a területeken, ami már most is megtörténhet Kermanshah és Ilam tartományokban.

A rezsim valószínűleg úgy ítéli meg, hogy ezek a tüntetések rendkívül súlyos biztonsági fenyegetést jelentenek, és ennek megfelelően fokozza az elnyomást, többek között azzal a ritka húzással, hogy legalább egy tartományban az Iszlám Forradalmi Gárda (IRGC) szárazföldi erőit is beveti a tüntetések elfojtására. A rezsim január 8-án Kermanshah tartományban és valószínűleg más tartományokban is harcba küldte az IRGC szárazföldi erőit a tüntetők ellen. Ez egy ritka intézkedés; a rezsim csak egyszer vetette be az IRGC szárazföldi erőit a Mahsa Amini-tüntetések során, de azt is kurdok lakta területeken tette. Kermanshah tartományban, ahol a jelentések szerint jelenleg az IRGC szárazföldi erőinek tevékenysége zajlik, nagyszámú kurd lakosság él. A rezsim a társadalmi zavargások kezelésében és a tüntetések elfojtásában leginkább a LEC-re (Rendfenntartó Parancsnokság) és a félkatonai Baszidzsra támaszkodik.Olyan elit Baszidzs-egységeket tartanak fenn, amelyek a tömegek ellenőrzésére és elnyomására szakosodtak, és aktiválják őket, amikor a tüntetések jelentős mértékben eszkalálódnak. A legszélsőségesebb körülmények között a rendszer az IRGC szárazföldi erőire támaszkodik, amelyek során hajlamos a tüntetéseket inkább lázadásként, mint sértett polgárok gyülekezéseként kezelni. Az IRGC szárazföldi erői jelentik a rezsim végső mentsvárát a polgári felkelésekkel szemben, és ezért szélsőséges erőszakot alkalmaznak a tüntetések leverésére.

Az IRGC szárazföldi erőinek bevetése Kermanshahban és az ottani áldozatokról szóló jelentések arra utalnak, hogy a kormányzat inkább felkelésként, mint zavargásokként vagy tüntetésekként közelíti meg az ottani tüntetéseket. A norvégiai székhelyű Hengaw emberi jogi szervezet az iráni állami médiára hivatkozva azt állította, hogy az IRGC erőinek két tagja meghalt a január 8-án Kermanshah városában tartott tüntetések során. Haláluk azért figyelemre méltó, mert ezek az egyének nem a rendőrség, hanem a hadsereg katonái, és képesek kellene legyenek jobban megvédeni magukat. Nem világos, hogy mi okozta halálukat, bár a két katona tüntetések során bekövetkezett halála azt jelzi, hogy a tüntetők és a biztonsági erők közötti összecsapások különösen intenzívvé váltak a helyszínen. A Hengaw azt is állította, hogy a Nabi Akram műveleti hadosztály erői január 8-án éles lövéseket adtak le a tüntetőkre Kermanshah városban, ahol az egység állomásozik.

Az IRGC szárazföldi erőinek bevetése azonban a biztonsági erők kapacitásának szűkösségét jelezheti azon túlmenően, hogy megváltozott a rezsim megítélése a tüntetésekről. A demonstrációk gyors térbeli és nagyságrendbeli kiterjedése meghaladhatta az LEC és a Baszidzs azon képességét, hogy minden tüntetést lefedjen. A létszámhiány miatt a rendszer arra kényszerül, hogy az IRGC szárazföldi erőit használja a folyamatban lévő tüntetések további elfojtására.

A rezsim január 8-án letartóztatta a biztonsági erők több olyan tagját, akik egy norvégiai székhelyű emberi jogi szervezet szerint megtagadták a parancsot, hogy tüzet nyissanak a tüntetőkre. Ez az egyetlen eset mostanság, amikor a biztonsági erők megtagadták a tűzparancsot. Ha azonban ez a tendencia továbbterjed, az jelentős problémákat okozhat, ami tovább korlátozná a rezsim képességét a tüntetések elfojtására.

Az IRGC-hez kötődő média január 8-án arról számolt be, hogy a Rendfenntartó Parancsnokság (LEC) egyik tagja belehalt egy késelés által okozott sérülésbe, amelyet szolgálat közben szerzett, amikor Malardban megpróbált szembeszállni a tüntetőkkel. A tüntetők megöltek két LEC-tisztet a Lordegan, Chaharmahal és Bakhtiari tartományokban tartott tiltakozások során, valamint a biztonsági erők egy meg nem nevezett tagját az Ilam tartománybeli Malekshahiban. Az iráni rezsim a biztonsági állomány halálát indoklásként használhatja arra, hogy fokozza a tüntetők visszaszorítását, és hozzájárulhat ahhoz, hogy a társadalom úgy érzékelje: inkább lázadókat nyomnak el, mint tüntetőket vagy zavargókat.

A rezsim az internet átfogó lekapcsolásával is reagált.] Khamenei rendszere éveken át fejlesztette azon képességét, hogy lokális internetlezárásokat rendeljen el. A kormányzat az országos lekapcsolás mellett döntött, ami drámai lépés volt, és híven tükrözi, hogy az iráni vezetők mennyire látják szörnyűnek a helyzetet. Az egész országra kiterjedő lekapcsolás mellett döntöttek. Az országos internetleállítások véres leszámolásokat előzhetnek meg, ahogyan az a 2019. novemberi Aban-tüntetések során is történt. A Reuters jelentése szerint a rezsim mintegy 1500 tiltakozót ölt meg ebben a helyzetben.

Az internet egész Iránra kiterjedő leállása súlyosan korlátozhatja az elérhető nyílt forrású információkat. Valószínűleg csak a tüntetések egy részéről szerezhetünk tudomást a leállás ideje alatt, amelyek az adott napon zajló tüntetési tevékenységnek csak egy részét fogja bemutatni. Mindazonáltal az internet leállásának folytatása önmagában is azt jelzi, hogy még mindig jelentős mértékű tiltakozó tevékenység zajlik.

Az ISW tudósítása nem említi, de a tegnap esti tüntetések azért voltak még az eddigieknél is fontosabbak, mert Reza Pahlavi herceg hirdette meg őket, az ország minden településére, azonos kezdési időponttal. Összehangolt tömegdemonstrációk bontakoztak ki országszerte Reza Pahlavi herceg közvetlen felhívására, amely nemcsak az akciót, hanem az időzítést is meghatározta.

Iránon kívülről már sokszor hangzottak el politikai felhívások az évek során, amelyeket nagyrészt figyelmen kívül hagytak az ország lakosai. Erre a mostani felhívásra válaszoltak, méghozzá egyszerre és nagy mértékben. A felhívás pontossága és az arra adott válasz meglepte a támogatókat és a szkeptikusokat egyaránt. A csütörtöki este nem hozott rendszerváltást, de valami nem kevésbé jelentőset jelzett: egy politikai küszöb látható átlépését.

A csütörtök esti demonstrációk jelentősége nem csupán a nyers számokban rejlik, hanem a koordinációban és a hitelességben. Először fordult elő, hogy egy meghatározott időpontra kiadott felhívásra egész Irán válaszolt. A tüntetések egyszerre kezdődtek a kijelölt időpontban, ami egyértelmű bizonyítéka volt annak, hogy nem szétszórt zavargásokról, hanem kollektív válaszról van szó. Ez a pontosság és az arra adott válasz minőségi változást jelentett Irán politikai dinamikájában.

Az Iszlám Köztársaság irányítja továbbra is az államgépezetet. Amit csütörtök este elvesztett, az a fennmaradó politikai legitimitás feletti kizárólagossága, mind belföldön, mind nemzetközi szinten. Ettől kezdve a külföldi kormányok már nem az iráni nemzet törvényes és megválasztott képviselőivel, hanem egy olyan rezsimmel állnak szemben, amelynek igényét, hogy Irán nevében beszéljen, nyíltan kétségbe vonják. A nyers erővel fenntartott hatalom egy ideig kitarthat. A legitimitásától megfosztott hatalom nem képes visszaszerezni azt.

Reza Pahlavi ugyanakkor átlépett egy olyan határt, amelyet előtte sokan nem értek el. Ez nem szimbolizmus, nosztalgia vagy digitális zaj volt. Ez egy sikeres politikai vezető határozott cselekedete volt.

Ezzel Irán ellenzéki tere alapvetően átrendeződött. A kérdés már nem az, hogy az irániak keresnek-e alternatívát, vagy hogy megjelenhet-e egy megfelelő vezető. Mindkét kérdés eldőlt. Most már létezik a fókuszpont, és a rezsim kénytelen számolni vele.

Ettől a pillanattól kezdve az iráni politika új körülmények között kell működjön. Az államnak most már nem a spontán zavargásokra kell reagálnia, hanem egy azonosítható mozgósítási centrumra. A történelem azt mutatja, hogy a rezsimek túlélhetik a tiltakozásokat. Sokkal nehezebben élik túl a vezetőket.

Csütörtök este után az Iszlám Köztársaságnak szembe kell néznie azzal a valósággal, amelyet sokáig igyekezett tagadni. Többé már nem a tömeggel áll szemben. Egy ellenféllel áll szemben.

Rendben van, mondaná erre az egységsugarú politikus csizmadia, mi sem egyszerűbb ennél, ott van a Delta Force, bevetik, Khameneit elfogják, beültetik a helyére Pahlavit, és a végén, ahogy Wagner úr mondaná, mindenki énekel.

Ha az annyira egyszerű lenne.

Az Iran International alaposan elemzi, miért nem működhetne egyáltalán a „venezuelai megoldás” Iránban (mellesleg, egyelőre azt sem tudjuk, Venezuelában működni fog-e).

A lap szerint az az elképzelés, hogy Irán egy vezetőváltás révén – a társadalmi struktúra összeomlása nélkül, és egy pragmatikus, a világ felé nyitott első emberrel az ország élén – irányt változtathatna, csak azt mutatja, hogy sokaknak hamis képük van arról, miképpen működik a hatalomgyakorlás Teheránban.

Ezt a téves képet erősítik a közelmúltbeli venezuelai fejlemények, ahol az Egyesült Államok erőszakkal eltávolította Nicolás Madurót a hatalomból, és most úgy tűnik, hogy kész együttműködni az ő kormányzati apparátusából származó személyekkel.

Irán azonban nem Venezuela, és ha így kezeljük, félreértjük az iszlám köztársaság hatalmi struktúrájának természetét.

Venezuelában a korrupció és a hatalomkoncentráció ellenére a politikai rendszer nem olyan mértékben biztonságiközpontú és transznacionális, mint az iráni. Caracasban a lojalitások és szövetségek megváltozhatnak anélkül, hogy kikényszerítenk a rendszer alapvető átalakítását.

Elmondható-e ugyanez Teheránról?

Az elmúlt négy évtized során az eredeti teokrácia egy összetett állambiztonsági-ideológiai hatalmi gépezetté fejlődött, amelynek magja az Iszlám Forradalmi Gárdában (IRGC) és a hozzá kapcsolódó hálózatokban rejlik. Ez a gépezet nem pusztán a rendszer eszköze, hanem elválaszthatatlanná is vált tőle.

Az IRGC, a Quds Erők, a velük (és egymással) párhuzamosan működő hírszerző szervek és a régióban működő fegyveres csoportok hálózata jobban értelmezhető egyetlen, szorosan összefonódó hatalmi struktúraként. Még Irán legfelsőbb vezetőjének esetleges távozása sem valószínű, hogy megváltoztatná vagy szétzilálná ezt a szervezetet.

Lehet, hogy Ali Khamenei testesíti meg az Iszlám Köztársaságot, és nevét gyakran használják a „rendszer” szóval egy helyen, de maga az államgépezet több ezer résztvevőt foglal magában a Forradalmi Gárdán, a biztonsági intézményeken és a kapcsolódó szerveken keresztül.

Ezek a hálózatok operatív módon együttműködtek az Irakban, Szíriában, Libanonban, Jemenben, Afganisztánban és Pakisztánban állomásozó szövetséges (proxy) erőkkel – együtt dolgoznak háborúkon, tárgyalásokon és válságok „kezelésén”.

Ugyanezen apparátus más részei éveket töltöttek rakétafegyverek és nukleáris programok fejlesztésével, felhalmozva a vonatkozó szakértelmet, az intézményi ismereteket és az érdekeltségeket.

Ez egy közös belpolitikai és belbiztonsági szimbiózis eredménye: egy többrétegű hálózat, amelyben a kapcsolatok, a bizalom és az érdekek az idők során megszilárdultak. Egy ilyen hálózat nem omlik össze egyetlen személyiség vagy akár egyetlen frakció távozásával.

Sokkal valószínűbb, hogy az évtizedek alatt kiépített biztonságpolitikai kapcsolatok és érdekek újratermelődnek, mint az, hogy egy vezetőváltással eltűnnének. A vezető távozhat, de a rendszer mögöttes logikája megmarad.

Ez a logika több, széles körben rögzült pilléren nyugszik: a nukleáris program kiterjesztésén; a rakéta- és drónképességek fejlesztésén; a regionális proxy-hálózatok fenntartásán és kiterjesztésén; valamint a politikai identitás Egyesült Államokkal és a Nyugattal szembeni meghatározásán.

Ezek nem pusztán politikai preferenciák, amelyekről tárgyalni lehetne. A rendszeren belül széles körben a túlélés zálogaként kezelik őket. Az ezen struktúrán belülről származó személyiségek külső támogatása azzal a kockázattal jár, hogy éppen azt a logikát reprodukálja, amelyet egy ilyen, mondjuk amerikai stratégia állítólag meghaladni akar.

Épp ezért egy mérsékelt ügyvivő elnöki rangban vagy egy alkuképes vezető, aki Bonaparte-szerű, a rendszert átalakítani képes figuraként tűnik fel, közelebb áll a politikai fantáziához, mint a gyakorlati lehetőségekhez.

Irán és Venezuela összehasonlítása végső soron két, egymástól nagyon különböző rendszer összehasonlítása.

Venezuelában a szövetségek változhatnak, miközben a struktúra sértetlen marad. Iránban maga a struktúra a válság forrása. Az irániak – és a világ – számára az iszlám köztársasággal kapcsolatos problémát nem lehet megoldani egyzserű arculatváltással. Tartós megoldás csak akkor jöhet szóba, ha ez a struktúra átadja a helyét egy olyan rendnek, amely alapvetően más, és amelyet alapvetően más szereplők alakítanak és irányítanak.

Röviden tehát: a „venezuelai modell” azért nem működhetne Iránban és sok más országban sem, ideértve esetleg magát Venezuelát is, mert ahol teljes rendszerváltásra van szükség, ahol az államgépezet minden sarkát átitatta az előző rezsimben kialakult kapcsolatrendszer, ahol sok kéz moshat sok kezet, ott bizony nem elég új ügyvezetőt kinevezni és átrendezni a kirakatot. Olyan ez, mint a viccbéli szocialista nyilvánosház Leningrádban: hiába márkásak az italok, hiába vadonatúj a berendezés, amíg a személyzettel kapcsolatban alapkövetelmény, hogy mind legalábbis 1917-es párttagok legyenek, nem fog menni a bolt.

A helyzet az tehát, hogy Iránnak nem csak új vezető kell, hanem új rendszer is, a régi tökéletes megsemmisítése mellett: a vezető Pahlavi személyében adott, a rendszer lehetne alkotmányos monarchia, tisztességes parlamenttel, csakhogy – ezt a külföldi hatalmak támogathatják ugyan, sőt, kell is támogassák, de kivívni bizony az irániaknak kell majd, különben nem lesz legitim.

Lehet, hogy nem holnapra győz az iráni forradalom, az is lehet, hogy nem is holnaputánra – de győzhet és ez a fontos.

Szele Tamás