Európa nem tudja hová tenni Donald Trump amerikai elnök egyre agresszívebb nyilatkozatait Grönland szigetével kapcsolatban. Hiába mérlegeljük a kérdést stratégiai, katonai, gazdasági szempontból, mindenképpen arra jutunk, hogy a követelés gyakorlatilag értelmetlen: semmi sincs Grönlandon, amit ne kaphatna meg szép szóra is, az annexió felesleges volna. Trump viszont engesztelhetetlenül ragaszkodik hozzá.

(Képünk illusztráció)

Az egész egy román népmesére emlékeztet, a „funia de nisip”-ről, a homokból font kötélből, amelyben egy országban az ifjú vajda leölet minden idős és/vagy bölcs embert, hogy fiatal és agilis párthíveivel együtt zavartalanul uralkodhasson. Az egyik fiatal azonban elrejti nagyapját, akire rövidesen szükség is lesz, mert a török szultán megüzeni: ha nem küldik vissza neki a homokból font kötelet, amit még a nagyapja adott nekik kölcsön, de ízibe, három napon belül, mert különben haddal jön érte! A vajda emberei hiába kutatták a homokból font kötelet égen-földön, pincében-padláson, nyoma sem volt. Próbáltak újat fonni, az sem sikerült. Végül az elrejtett nagyapó tanácsa segít:

„Mondjátok meg a szultán követének, hogy őseink, amikor kölcsön vették a kötelet, amit most kérsz, azt mondták őseiteknek: vágjátok le a kötél egyik végét, hogy próbaképpen, mintaként nálatok maradjon. Nehogy másik kötelet adjunk vissza. Szóval, ha elküldi a szultán a homokból font kötél nála lévő végét, mi majd elküldjük azt, ami nálunk van.”

Dánia – és Európa is – egyelőre keresi a homokból font kötelet, amit sehol sem találunk, bár lehet, hogy többre mennénk, ha inkább valami, a mesében előfordulóhoz hasonló fortéllyal élnénk. De hogyan látja a kérdést az Egyesült Államokban a The New York Times vezető publicistája, James Kirchick, akit ráadásul még konzervatívnak is tekintenek (bár nem Trump híve, az már bizonyos)? Ezt fogom az alábbiakban bemutatni, saját megjegyzéseimmel, melyeket szokás szerint csillag alatt, a bekezdések végén teszek meg.

Az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének eredeti célja az alapító főtitkár, Lord Hastings Ismay szerint az volt, hogy „az oroszokat kint, az amerikaiakat bent, a németeket pedig féken tartsuk”. Több mint 75 évvel a szövetség megalakulása után az oroszok távol tartása továbbra is a szövetség elsődleges célja. De Trump elnök egyre harciasabb fenyegetéseinek köszönhetően, amelyek szerint Grönlandot el akarja venni a NATO-tag Dániától, Amerika szövetségben tartásának lehetősége hamarosan ugyanolyan reálisnak tűnhet, mint a német katonai hegemónia visszatérésének esélye Európába.*

*Ha és amennyiben lesz katonai hegemónia, én inkább beszélnék egy német–francia–lengyel–skandináv szövetség megjelenésének lehetőségéről.

Trump kampánya Grönland meghódítására a 2024-es választások utáni átmeneti időszakban kezdődött, amikor nem volt hajlandó kizárni a katonai erő alkalmazását ez ügyben, később pedig kijelentette, hogy Amerika „így vagy úgy” meg fogja szerezni a szigetet. Tavaly februárban JD Vance alelnök azt mondta, hogy „lehetséges”, hogy az Egyesült Államok megszerezze az autonóm területet, és azzal vádolta Dániát, hogy „nem jó szövetséges”, mert nem megfelelően védi azt.*

*Nem azért mondom, de a teljes grönlandi partvonal állandó védelme az Egyesült Államok képességeit is meghaladná. Nem csak a part hossza okozna gondot, hanem az éghajlat és az állandó mágneses anomáliák is, amelyek komoly gondot okoznak minden csúcstechnológiás eszköznek arrafelé.

A következő hónapban, amikor feleségével meglátogatott egy grönlandi amerikai katonai létesítményt, Vance volt olyan arcátlan, hogy saját területén támadta Dániát, és arra panaszkodott, hogy az ország nem tesz eleget „csapataink, és véleményem szerint a grönlandi emberek biztonsága érdekében”, nem védi meg őket Oroszországtól és Kínától. Tavaly a dán kormány kétszer is beidézte az amerikai diplomácia képviselőit, mert olyan hírek érkeztek, hogy az Egyesült Államok kémtevékenységet és titkos befolyásolási kampányt folytat a területén.

A múlt hónapban Trump azzal fokozta offenzíváját, hogy Jeff Landry louisianai kormányzót nevezte ki különmegbízottnak, azzal a céllal, hogy „vezesse a támadást” Grönland megszerzése érdekében. Nicolás Maduro venezuelai diktátor múlt hétvégi, szinte hibátlanul végrehajtott elfogásán felbátorodva Trump egyre szemtelenebbül beszél zsákmányszerző terveiről, kijelentve, hogy „nemzetbiztonsági szempontból szükségünk van Grönlandra”. Stephen Miller, az elnök keménykezű tanácsadója még tovább ment, és megkérdezte: „Milyen jogon követeli Dánia az ellenőrzést Grönland felett?”, mielőtt azt állította volna, hogy „Grönlandnak nyilvánvalóan az Egyesült Államokhoz kell tartoznia”. Az ideges európai szövetségesek megnyugtatására Marco Rubio külügyminiszter azt mondta, hogy Trump úr csupán azt reméli, hogy megvásárolja a szigetet Dániától.*

*Ezek a nyilatkozatok intellektuális mélységüket tekintve akár az orosz Állami Dumában is elhangozhattak volna. Maduro elfogása lehet, hogy „felbátorítja” Trumpot, de hamis az önbizalom, amit ad: mégis, mit tervez az amerikai elnök, elraboltatja Frederick királyt? Nem mondom, befele még elérhet a Delta Force a királyi rezidenciához, de ki elevenen nem jutnak Dániából, Koppenhága nem Caracas.

Bármilyen kísérlet Grönland elfoglalására – akár erőszakkal, akár a sokkal valószínűbb gazdasági kényszer útján – végzetesen meggyengítené a világ legfontosabb katonai szövetségét. Kedden Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, Lengyelország, Olaszország és Spanyolország vezetői Dániához csatlakozva közös nyilatkozatot adtak ki, amelyben hangsúlyozták a „szuverenitás, a területi integritás és a határok sérthetetlenségének” fontosságát, vagyis ugyanazokat az elveket, amelyekre a NATO Ukrajna védelmében hivatkozik az orosz agresszióval szemben.

Trump szürreális törekvése Grönland meghódítására egybecseng az Európával szembeni általános idegenkedésével. Trump és csatlósai szemében az öreg kontinens a jobboldali karikatúrák célpontja, a visszafordíthatatlan hanyatlásba sodródott, gyökértelen nemzetek rongyszőnyege, ahol szeretik a nyitott határokat, irtóznak a szólásszabadságtól és túl fukarok ahhoz, hogy fizessenek a saját védelmükért. Trump 2016-os kampánya óta, amikor többször is a NATO elhagyásáról fantáziált, egészen a tavalyi hivatalba lépése után az Európai Unió ellen indított kereskedelmi háborúig az elnök és adminisztrációjának vezető tagjai úgy kezelik Európát, mint egy engedetlen gyereket, nem pedig Amerika demokratikus szövetségeseinek családját, amelyet a közös liberális értékek, stratégiai érdekek és kulturális örökség a lehető legszorosabban összekötnek az Egyesült Államokkal.*

*Miért? Mert ideális pofozógépnek találják, aki nem tud és nem is akar visszaütni, tehetnek vele bármit, hazudhatnak róla, amit csak akarnak. Csak azt felejtik el, hogy jöhet még kutyára dér, lehet még szükségük Európa jóindulatára is.

Lehet, hogy a kormányzat Európával kapcsolatos kritikája nem teljesen alaptalan. A nem nyugati világból érkező, évtizedek óta tartó korlátlan bevándorlás megzavarta a kulturális kohéziót és megerősítette a szélsőjobboldali pártokat. A szabad véleménynyilvánítás korlátozása a gyűlöletbeszéd megakadályozása érdekében alááshatja a demokrácia és szabadság iránti európai igényt.* És bár Trump fenyegetései, miszerint kilép a NATO-ból, ha a tagok nem növelik védelmi költségvetésüket, talán faragatlanok voltak, kétségtelenül szerepet játszottak a kívánt eredmény elérésében.

*Meg kell jegyeznem, hogy nincs tolerancia a tolerancia ellenségeivel szemben (ez valamikor az Egyesült Államokban is így volt). Európában legalább még nem mészárolnak háromgyermekes anyákat nyílt utca során, fényes délben kormányszervnek álcázott, államilag finanszírozott paramilitáris, szélsőjobboldali gengek.

Az európai gyengeséggel kapcsolatos – egyébként jogos – aggodalmak egyikének sincs semmi köze ahhoz, hogy az amerikai kormányzat mostohán bánik egy NATO-szövetségessel. Miközben Trump ragaszkodik ahhoz, hogy az Egyesült Államoknak nemzetbiztonsági okokból „szüksége van” Grönlandra, Washington már most is kiterjedt és szinte kizárólagos katonai hozzáféréssel rendelkezik a szigethez az 1951-es amerikai–dán védelmi megállapodás révén, és a jelenlegi dán kormány világossá tette, hogy nyitott a biztonsági együttműködés fokozására.*

*És ez az, ami miatt minden vita értelmetlen: ha szeretnék, telerakhatnák Grönlandot akár Minuteman rakétákkal és repülúőterekkel is, csak el ne akarják csatolni. De Trump mégis ezt követeli.

Trump második hivatali ciklusának első hetében a dán miniszterelnök, Mette Frederiksen bejelentette, hogy kétmilliárd dolláros tervet készít „a felügyeleti képességek javítására és a szuverenitás fenntartására” az észak-atlanti és az északi-sarkvidéki térségben. („Még egy kutyaszán” – morogta erről nemrég Trump). „Nagyon nehezen tudom elképzelni, hogy az Egyesült Államok ne kaphatna meg nagyjából mindent, amit akar” a Dániával folytatott tárgyalásokon – mondta nemrég a The New York Timesnak Mikkel Runge Olesen, a koppenhágai Dán Nemzetközi Tanulmányok Intézetének kutatója – „elég lenne csak szépen kérnie”.*

*Esetleg az lehet a baj, hogy Trump nem tud kérni, csak erőszakkal elvenni? Ez neveltetésének hiányosságaira és csekély élettapasztalatra utal.

A NATO végét vizionáló világvége-forgatókönyvek jellemzően azzal számoltak eddig, hogy a szövetség nem lesz képes visszaverni egy orosz támadást. Csak most veszik komolyan azt az egykor elképzelhetetlen kilátást, hogy egyik NATO-tag megtámadhat egy másikat.

Vancenek igaza van abban, hogy Dánia nem „jó szövetséges”. Nem jó: hanem nagyszerű szövetséges! Gazdaságának méretéhez képest, Dánia a legbőkezűbb adományozó Ukrajna katonai védelmének ügyében. Az afganisztáni háborúban, amelyet az Egyesült Államok támogatására indítottak, miután 2001. szeptember 11-én megtámadták, Dánia egy főre vetítve több halálos áldozatot veszített, mint bármely más NATO-szövetséges az Egyesült Államokon kívül.* Dánia egyike volt azon kevés NATO-tagnak, és az egyetlen északi országnak, amely csatlakozott az Egyesült Államokhoz az iraki invázió kezdeti szakaszában.

*Saját szememmel láttam a koppenhágai Krigsmuseetben a termet, amit az afganisztáni intervenciónak szenteltek – bizony így történt, szó szerint igaz.

Dánia nem csak katonailag teljesít messze ereje és lehetőségei felett. Olyan álláspontokat is képvisel, amelyek szimpatizálnak azokkal a szempontokkal, amelyeket a Trump-kormányzat Európa-politikájának előterébe helyezett. A tavalyi müncheni biztonsági konferencián tartott beszédében Vance úr kijelentette: „A fenyegetés, ami miatt a leginkább aggódom Európával szemben, nem Oroszország”, hanem „a belülről jövő veszély, Európa visszahúzódása néhány alapvető értékétől”, és két figyelemre méltó példaként említette a bevándorlással kapcsolatos laza hozzáállást és a szólásszabadság szabályozását.

Dánia a kontinens bármely más országánál jobban előrelátó és bátor mindkettővel kapcsolatban. 2005-ben, miután a dán Jyllands-Posten című lap Mohamed prófétát ábrázoló karikatúrákat közölt, egy dühös tömeg felgyújtotta a damaszkuszi dán nagykövetséget, és erőszakos támadásokat követtek el a bejrúti, teheráni és iszlámábádi dán diplomáciai képviseletek ellen. A hatalmas nemzetközi nyomás ellenére, hogy engedjen a muszlim fundamentalistáknak, Anders Fogh Rasmussen miniszterelnök megvédte a sajtószabadságot, kijelentve, hogy „a dán kormány és a dán nemzet általában nem tehető felelőssé azért, ami a független médiában megjelenik”.*

*Ahogyan kevéssel Pearl Harbor előtt Roosevelt megjegyezte, amikor a császári Japán egy karikaturista kiadatását követelte hasonló ügyben (a Tennóról rajzolt valami szépet az illető): „Az amerikai elnök nagy úr, sok mindent eldönthet. De két dolog felett nincs hatalma: az egyik az, hogy milyen legyen holnap az időjárás, a másik, hogy mi jelenjen meg az újságokban.”

Amint David Leonhardt tavaly a The Timesban kifejtette, a bevándorlás korlátozásának és a szigorú integrációs intézkedéseknek a dániai kombinációja – amelyet a dán választók széleskörű konszenzusa támogatott – csökkentette a szélsőjobboldal támogatottságát, és modellnek bizonyulhat a nyugati szociáldemokrácia megmentéséhez. (Ami egészen más, mint a szocializmus: a libertáriánus Fraser Intézet és a Cato Intézet az emberi szabadság indexén Dániát a második helyre sorolja a világon, ami egy újabb pont lehet az ország javára, már ami a Trump-kormányzatot illeti.) Egy tavalyi beszédében a szociáldemokrata Frederiksen asszony „szellemi újrafegyverkezésre” szólított fel, és felszólította az államilag finanszírozott dán egyházat, hogy játsszon nagyobb szerepet a társadalomban.

A konzervatív, luminárius William F. Buckley Jr. 1978-ban Ronald Reagannal vitázva a Panama-csatorna-szerződésekről, azt kérdezte, hogy az amerikaiak belátják-e „a gőgös, inkább a pávához, mint az oroszlánhoz illő praktikák irrelevanciáját nemzeti férfiasságunk érvényesítése érdekében”? Buckley, aki a vízi útvonal feletti folyamatos amerikai ellenőrzést az ilyen nemzeti sovinizmus kirívó példájának tekintette, azt kérdezte hallgatóságától, hogy az amerikaiak „hisznek-e még a kis országok szuverenitásában is, amelyek természeti erőforrásait, ahol és amikor szükséges, jogosultak vagyunk használni, de nem visszaélni velük?”. Egy másik szövetségesről szólva, amelyről Trump szintén úgy döntött, hogy szükségtelenül ellenségeskedni fog vele, Buckley előrelátó szavai Panamáról nem is állhattak volna nagyobb ellentétben azzal a világnézettel, amelyet ma az Ovális Irodából hirdetnek.

Dánia és az Egyesült Államok 1801 óta a világ egyik leghosszabb ideje tartó, megszakítás nélküli diplomáciai kapcsolatát ápolja. Bár a nemzetközi ügyek nagy kapcsolatrendszerében ez csak egy apróságnak tűnhet, ennek a csodálatra méltó „kis országnak” és hűséges szövetségesnek az amerikai megfélemlítése nyugtalanító üzenetet küld a világnak.

Ha egy olyan nemzetet, amely annyira tartósan kötődik az Egyesült Államokhoz, mint Dánia, így kezelnek, akkor mi értelme van annak, hogy bárki is Amerika barátja legyen?

És végezetül: van-e értelme annak, hogy egy őrült szultán kedvéért homokból font kötelet keresgéljen Európa? Tudjuk, hogy Trump ürügyet keres, hiszen homokkötél nem létezik.

Aki meg hisz abban, hogy mégis van ilyesmi, mutassa meg a nála lévő végét.

Szele Tamás