Mint azt már múlt héten is említettem, Donald Trump Washington számára nagyon hátrányos helyzetből kezdi meg rövidesen Hszi Csin-pinggel tartandó pekingi csúcstalálkozóját. Az Egyesült Államok összes független gondolkodója rossz előérzettel várja, mi történik majd a kínai fővárosban, de aggodalmasan tekintenek az események elébe a világ középhatalmai is.

(Képünk illusztráció)

Ne kerteljünk: Donald Trump kiszámíthatatlan külpolitikájával, érzelmi alapon hozott, bűnösen téves döntéseivel már az amerikai világhatalmi státust veszélyezteti, hiszen ha többé már nem tekinthető megbízható szövetségesnek az Egyesült Államok, minden befolyását el fogja veszíteni a világpolitikában és a fontosabb kérdéseket nélküle kell majd megoldani. Legyen bár akármilyen erős katonai szempontból, az egész világgal nem bírhat, még akkor sem, ha a világból kihagyjuk az Oroszországi Födeárciót és esetleg Kínát is.

Márpedig nagyon is elképzelhető egy összeborulás a Fehér Ház és Peking között, de – ennek az ára Tajvan szabadsága és függetlensége lenne. Lássuk hogyan elemzi ezt a helyzetet a The New York Times, megjegyzéseimet szokás szerint a bekezdések alján, csillag alatt teszem meg.

Hogyan viszonyulnak egymáshoz a középhatalmak?

Lengyelország hamarosan dél-koreai harckocsik gyártósorainak ad otthont. Ausztrália hadihajókat vásárol Japántól. Kanada uránt szállít Indiának, miközben India levegő-föld rakétákat ad el Vietnamnak, Brazília pedig katonai szállítórepülőgépeket épít az Egyesült Arab Emírségek számára.

A mindezekről a megállapodásokról szóló szerződéseket az elmúlt néhány hétben kötötték meg. Mindegyik megállapodás a középhatalmak arra irányuló kísérletét jelenti, hogy gondoskodjanak saját védelmükről, miközben az iráni konfliktus fojtogatja a globális energiaellátást, és közeledik a Trump elnök és Kína elnöke, Hszi Csin-ping közötti, nagy jelentőségű csúcstalálkozó.

A globális közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy a világ már alig-alig bízik meg az Egyesült Államokban és Kínában. Trump és Hszi egyaránt kihasználta hatalmas kereskedelmi és biztonsági befolyását, hogy nyomást gyakoroljon vagy büntessen más államokat. Ennek következtében a kisebb nemzetek úgy viselkednek, mintha a „Godzilla” vagy a „Dűne” világában ragadtak volna – csendben, kis csoportokban mozognak, igyekezve nem felkelteni a szeszélyes óriások haragját.*

*Sőt. A kis, egymással szövetséges vagy egymást támogató csoportok akár komoly tömböket is alkothatnak, nem véletlen, hogy a „három nagyhatalmi pólus”, vagyis Moszkva, Peking és Washington úgy fél az Európai Unió megerősödésétől és föderatívvá válásától, mint az ördög a szenteltvíztől, ugyanis egy egységes Európa, közös hadiiparral, gazdasággal és hadsereggel már nem középhatalom lenne, hanem komoly nagyhatalom, mégpedig olyan kaliberű, hogy külön-külön bármelyik „nagyhatalmi pólust” képes lenne alaposan elnadrágolni.

„Ez a fedezékkeresés ötven árnyalata” – mondta Richard Heydarian, az Oxfordi Egyetem Fülöp-szigetekkel foglalkozó politológiai szakértője. Vagy ahogy Ja Ian Chong, egy szingapúri biztonsági elemző fogalmazott: „Senki sem akar szembe szállni Pekinggel, és most már Washingtonnal sem.”

A távolról, csendben és aggodalmasan figyelő országok számára félelemmel és reménnyel egyaránt járhat a Trump–Hszi pekingi találkozó, amelyre a héten kerül sor. Ázsiában, amelyet a háború okozta olajhiány és Kína szigorú ellenőrzése az olajtermékek exportja felett a legkeményebben és leggyorsabban sújtott, a hangulat különösen komor. Az illetékesekkel készített interjúk, valamint a kereskedelmi és védelmi megállapodások megkötése érdekében a világot járó vezetők nyilatkozatai arra utalnak, hogy a legtöbb középhatalom túlterheltnek érzi magát az egyre hanyatló, gyengülő világrend miatt.*

*Újabb érv amellett, hogy a jogalapú, diplomáciára és egyensúlyok, kompromisszumok keresésére támaszkodó világrendet nem elvetni kell, hanem megerősíteni. Ha az Egyesült Államokkal, hát velük, ha nem, hát nélkülük.

Sokan úgy vélik, hogy a csúcstalálkozó több kárt okozhat, mint amennyi hasznot hajthat. És az a legfőbb probléma, hogy Trump ösztönalapúan közelíti meg a komplex kérdéseket.

Hónapok óta amiatt aggódnak az ázsiai politikusok, hogy az elnök túl lelkes lehet egy Hszivel kötendő megállapodás iránt, amely véget vetne a Tajvannak történő fegyvereladásoknak, vagy olyan enyhített politikai feltételeket fogadna el, amelyek megkönnyítenék Kínának a demokratikus sziget társadalmi rendjének destabilizálását.

„Ez lenne a legborzalmasabb rémálom” – mondta egy tajvani tisztviselő, aki névtelenséget kért, hogy kormányzati belső ügyekről beszélhessen. Kijelentette, hogy az Egyesült Államok támogatásának csökkenése nem valószínű.*

*Vagy ki tudja: ne feledjük, Donald Trump a világ nagyobbik részét barbár, mocskos „pokollyuknak”, „hellhole”-nak tartja és eszerint is bánik az általa ismeretlen vagy kevéssé ismert államokkal. Valamint neki „America first”, Amerika az első. Ha elég kedvező ajánlatot kap Hszitől, elég szép és nagy ajándékkal kínálják meg, egy percig sem fog gondolkodni a holnapon vagy mások rövid- és hosszú távú érdekein: még az USA érdekeit is felrúgja és odadobja Tajvant. Aztán majd csodálkozik, hogy az Egyesült Államok pár éven belül az informatikai piacon valahova Madagaszkár alá kerül fontosság szempontjából. Talán el kéne magyarázni neki, mi az a chip, bár lehet, hogy felesleges volna, mert nem érdekelné.

De bármilyen, Tajvan ügyében tett enegdmény arra késztetheti az Egyesült Államok többi partnerét, hogy árulástól tartson. Erősödne Peking nyomása a vitatott területekkel kapcsolatos igényekért máshol is, az indiai határtól a Dél-kínai-tengerig.

Vietnami illetékesek szerint ha Trump elnök békülékeny gesztust tesz, vagy hízeleg Hszinek – még ha ez nem is jár majd nagyobb kompromisszumokkal –, Kína mozgásteret nyer arra, hogy nagyobb nyomást gyakoroljon a kisebb országokra.

Egy másik komoly aggodalom is felmerült a régióban: a fontosabb szereplők attól tartanak, hogy Trump megváltoztathatja a hosszú távú biztonsági terveket és megállapodásokat cserébe a Kínával kialakított jobb gazdasági feltételekért.

Trump döntése, hogy átirányítson egy repülőgép-hordozó harci csoportot a Csendes-óceánról és hadianyagot Dél-Koreából az iráni háborúba, lendületet adhatott szélesebb körű átcsoportosításoknak is. Amikor a Pentagon bejelentette, hogy legalább 5000 katonát von ki Németországból, miután Trump elnök megharagudott a német kancellárra, az ázsiai szövetségesek ismét leckét kaptak abból, milyen gyorsan meggyengülhet a kollektív elrettentés rendszere.

Trump a múltban már fenyegetőzött azzal, hogy kivonja a csapatokat Japánból, ahol mintegy 53 000 amerikai katona állomásozik – több, mint bármely más országban –, valamint Dél-Koreából, ahol további 24 000 amerikai katona szolgál. Ha Hszitől valami nagyot és szépet kaphatna a csapatok kivonásáért cserébe, vajon visszautasítaná az üzletet?*

*Lévén, hogy nem ismeri a valóság és a fikció közötti különbséget, és szívesebben hisz a színes, csillogó fikcióban, mint a szürke tényekben. Elmondhatjuk: dehogy utasítaná vissza. És még csak el sem gondolkodna a döntés következményein.

Az elemzők megjegyezték, hogy a Kína által ellenzett tervek, mint például az AUKUS – az Ausztrália, Anglia és az Egyesült Államok közötti szövetség, amelynek célja Peking befolyásának ellensúlyozása azáltal, hogy Ausztráliát atomtengeralattjárókkal és fejlett technológiával látják el – szintén hirtelen törölhetők.

„Az az érzés, hogy az Egyesült Államok szövetségeseinek egymásra kell támaszkodniuk, mert már nem támaszkodhatnak Amerikára, nagyon is valós” – mondta Hugh White, egy volt ausztrál hírszerző tiszt, aki stratégiai tanulmányokat tanít az Ausztrál Nemzeti Egyetemen. Mint hozzátette:

„Ez az érzés sokkal erősebb annál, amit a nemzeti vezetők »óvatos, nyilvános retorikája« sugallhat.”

Az európai és ázsiai politikusok gyakran beszélnek nyíltan arról egymás között, hogy feladták hitüket Amerikában, ami visszafordíthatatlan folyamatokat indított el az Egyesült Államoktól való függetlenedés irányába. A riporterekkel folytatott kötetlen beszélgetések során sokszor hasonlóan nyilatkoznak, mint Mark Carney kanadai miniszterelnök, aki idén Davosban álló tapsot kapott egy beszédéért, amelyben kijelentette: „Egy szakadás közepén járunk, nem pedig egy átmenetben.”*

*Így járt Amerika, mely elindult Donald Trumppal a Sárga Úton a Valóságon Túlra. Megérkezni még Kansasba sem fog, míg rá hallgat.

De nyilvánosan óvatosabbak. Néhány tisztviselő elismeri, hogy országuk időt próbál nyerni és el akarja kerülni Trump dühkitöréseit, miközben továbbra is hűséget tanúsít az amerikai rendszer iránt.

A dél-koreai tisztviselők egyszerűen beletörődtek az amerikai katonai erőforrások átirányításába, miután 2004-ben egyértelművé tették, hogy elárultnak érzik magukat, amikor George W. Bush elnök bejelentette, hogy a csapatokat Ázsiából az iraki háborúba vezényli. Ausztrália, Tajvan és Japán nyilvánosan és ismétlődően hangsúlyozza az amerikai vezetés értékét (minden fenntartás nélkül) – még akkor is, ha az amerikai vámok és az a háború, amelyet Trump indított Irán ellen, térdre kényszerítik gazdaságaikat.

Senki sem akarja, hogy úgy lássák, mintha kilépne a sorból.

Japán új miniszterelnöke, Sanae Takaichi, a legtöbbeknél merészebb volt abban, hogy erősebb kapcsolatokat próbált kialakítani más országokkal. Mégis, miközben ő a régiót járta, hogy előmozdítsa a katonai együttműködést, a tokiói tisztviselők attól tartottak, hogy Washington negatívan fogja értékelni erőfeszítéseit.

„A japánok nem akarják, hogy Takaichi biztonsági együttműködését és körútját – különösen Ausztráliában tett látogatását – Mark Carney-féle lépésnek tekintsék” – mondta Michael J. Green, aki több Japánról szóló könyv szerzője, valamint a Sydney-i Egyetem Amerikai Tanszékének vezetője.

Úgy tűnik, mások is ugyanerre a következtetésre jutottak. Carney legutóbbi indiai és ausztráliai látogatásai nem eredményeztek olyan határozott nyilatkozatokat a két ország részéről, amelyek támogatnák a nagyhatalmi rivalizálással kapcsolatos kritikáját, vagy azt a figyelmeztetését, hogy ha a középhatalmak „nincsenek az asztalnál, akkor az étlapon vannak”.

Ugyanakkor sok ország – köztük néhány, amely profitál a középhatalmak közötti szorosabb kapcsolatokból – óvatosan jár el, nehogy felbosszantsa a világ másik domináns hegemónját, Kínát.

Azok az országok, amelyek saját konfliktusaikat tárgyalják Pekinggel, mint például Indonézia, kevésbé álltak Japán mellé, mint azt Tokióban néhányan szerették volna, mióta Takaichi asszony diplomáciai válságba keveredett, mivel a parlamentben kijelentette, hogy ha Kína megtámadja Tajvant, Japán katonai válaszlépéseket tehet.*

*Ha azonban nem jelenti ki, tulajdon pártja nyújtja be ellene a bizalmatlansági indítványt. De Tajvan függetlensége mindenképpen nemzetbiztonsági kérdés Japán számára, ez tagadhatatlan.

Egyes vietnami vezetők még arra is kérték Takaichi asszonyt, hogy kerülje el Kína közvetlen bírálatát a május 2-án, Hanoiban tartott egyetemi beszédében – állítják azok a diplomaták, akik névtelenséget kérve beszámoltak az érzékeny tárgyalásokról. Nem világos, hogy történt-e módosítás. A kínai vezetők később elítélték Takaichi asszony diplomáciai erőfeszítéseit, „háborús előkészületnek” nevezve azokat.

Ennek ellenére – ami jól mutatja, hogy a középhatalmak továbbra is többet tesznek, csak éppen kevesebbet beszélnek – a két ország hat együttműködési megállapodást írt alá, köztük egyet a műholdas adatok megosztásáról és egy másikat Vietnam legnagyobb olajfinomítójának ellátásáról, ami potenciálisan enyhítheti az üzemanyaghiányt.

„Az Egyesült Államok egyre megbízhatatlanabbá válik, ezért logikus, hogy alternatívákat próbálnak kidolgozni” – mondta Robert O. Keohane, a Princetoni Egyetem nemzetközi kapcsolatok professzora. Hozzátette, hogy még ha az eddig kialakult helyzet nem is kielégítő, akkor is „jobb egy gyenge alternatíva, mint egyáltalán semmi”.

A világ tehát épp attól tart, hogy Trump eladja Tajvant vagy a planéta bármely más részét a vásárban csodababért.

Van ez így, ha az amerikai elnök nem egyéb, mint Babszem Jankó.

Szele Tamás