Azzal kezdem, amit már ezerszer mondtam: Keleten semmi sem egyszerű. Míg mi itthon a saját ügyes-bajos dolgainkkal voltunk elfoglalva, melyekből mostanság akad épp elég, szép csendben látszólag véget ért a koreai háború. De csak látszólag, és oly módon, hogy könnyen meglehet: még csak most kezdődik el igazán. Megpróbálom elmagyarázni az alábbiakban, hogy ez mit jelent, mégpedig az ISW elemzése alapján.

(Képünk illusztráció)

Kezdjük azzal hogy a közvélekedés szerint a koreai háború 1953. július 27-én, Panmindzsonban véget ért. A közvélekedés téved: jogi szempontból most is tart, ugyanis Panmindzsonban (érdekes neve van a falunak különben, azt jelenti, hogy „Bolt a deszkakapunál”) csak a fegyverszüneti egyezményt írták alá a hadviselő felek. Ami azonban máig hatályban van, kisebb-nagyobb mértékben meg szokták sérteni, de általában véve mégis érvényes. Hetvenhárom éve.

A hír lényege épp az, hogy míg korábban az észak-koreai alkotmány szerves része volt a törekvés a két Korea egyesítésére, most erről hirtelen lemondtak. Lássuk, hogy taglalja ezt az ISW.

„Észak-Korea módosította alkotmányát. Eltávolította belőle az újraegyesítési célkitűzéseket és pontosan meghatározta területi határait, ami tükrözi az ország „két ellenséges állam-politikáját”, és csökkenti a két Korea közötti párbeszéd esélyét.”

Nofene. Európai logika szerint ha nincs több területi és újraegyesítési követelés, sőt, pontosan meghatározták és elfogadták az eddigi határokat, vagyis Északon lemondtak az annexióról, akkor ki kellett törjön a béke, mi ez a „két ellenséges állam-politika”? Békéről szó sincs. Az alkotmánymódosítás viszont érdekes, vegyük is szemügyre kicsit alaposabban.

A dél-koreai Egyesítési Minisztérium (MOU) május 6-án közzétett egy dokumentumot, amelyről azt állította, hogy az Észak-Korea alkotmányának teljes szövege, és tükrözi a Koreai Munkáspárt (WPK) február 19. és 25. között tartott 9. kongresszusa után kodifikált legújabb módosításokat. A módosított alkotmány a preambulum egészéből törölte az „ország újraegyesítésére” vonatkozó összes utalást. Az alkotmány korábban előírta, hogy Észak-Koreának el kell érnie a „szocializmus teljes győzelmét” a Koreai-félsziget „északi felén”, és „meg kell valósítania a haza újraegyesítését”. Az új szöveg Észak-Korea nemzeti küldetését az újraegyesítés helyett a nemzet „szocialista építésének” feladataként fogalmazta meg, és hozzátette, hogy a kormánynak ezt „az állam funkcióinak és szerepének erősítésével” kell elérnie. A módosított alkotmány egy olyan kitételt is tartalmaz, amely Észak-Korea területét úgy határozza meg, hogy „északon a Kínai Népköztársasággal és az Oroszországi Föderációval, délen pedig a Koreai Köztársasággal határos”.

Hát ez bizony első látásra lemondásnak hangzik minden igényről. Csakhogy a fordulat kissé váratlan. Kim Dzsongun, a Koreai Munkáspárt főtitkára 2024 januárjában Dél-Koreát még Észak-Korea „főellenségének” nevezte. Kim a 9. pártkongresszuson megismételte ezt az álláspontot, kijelentve, hogy Észak-Korea „sem nem bízhat Dél-Koreában, sem nem élhet vele békében”.

Akkor ez most megváltozott?

Dehogy változott! A Legfelsőbb Népi Gyűlés (SPA) 2026. márciusi ülésén Kim fentebb említett kijelentését egyenesen törvénybe iktatták! A módosítás valószínűleg azt célozta, hogy egyértelmű területi határt vezessen be a két Korea között, tükrözve Kim álláspontját, miszerint az egyesülés már nem lehetséges, és Észak-Korea Dél-Koreával szembeni magatartása továbbra is ellenséges marad.

Aha. Az igényekről lemondtak,de a harag marad. Miért?

A dél-koreai Nemzeti Hírszerző Szolgálat (NIS) május 7-én úgy értékelte, hogy Észak-Korea a két Korea közötti kapcsolatok status quo-jának fenntartására törekszik, tekintve, hogy az alkotmány nem tartalmazott Szöullal szemben ellenséges megnyilvánulásokat. A dél-koreai kormány szintén május 7-én kijelentette, hogy továbbra is folytatni fogja „békés együttélés” politikáját. A Lee Jae Myung-kormány Észak-Korea-politikája azonban valószínűleg nem fogja rövid távon újraindítani a két Korea közötti együttműködést. Észak-Korea alkotmánymódosításai lehetővé teszik, hogy Észak-Korea továbbra is elutasítsa Dél-Korea diplomáciai kezdeményezéseit, mivel eltávolították az alkotmányból az újraegyesítésre való törekvés kötelezettségét. Észak-Korea valószínűleg szükségesnek tartja Dél-Korea kizárását az Egyesült Államokkal folytatandó jövőbeli tárgyalásokból, hogy megerősítse a phenjani követeléseket, melyek szerint Washingtonnak fel kell adnia a denuklearizációs céljait.

Akkor itt a titok nyitja. Phenjan önálló államként akar tárgyalni Waashingtonnal, nem pedig egy konfliktusban résztvevő egyik félként, amely a másik fél figyelembevétele nélkül nem köthet egyoldalú szerződést. Bár mondjuk ez az alkotmánymódosítás is egyoldalú volt, és európai szemmel többe került a leves, mint a hús, de ne feledjük: Észak-Koreában többnyire nincs se leves, se hús. Ellenben arra számíthatunk, hogy Kim Dzsongun tárgyalásokba bocsátkozik Trumppal, felújítják régi szép románcukat. Azok az illatos levélkék, éjszakai telefonok... és a nukleáris politikával mi lesz?

A jelek szerint Észak-Korea egy esetleges nukleáris eszkalációs helyzetben a dél-koreai támadó katonai doktrína elrettentő hatásának ellensúlyozására törekedhet azzal, hogy hihető visszavágási fenyegetéseket fogalmaz meg, és alkotmányában decentralizált nukleáris parancsnoksági és irányítási (NC2) struktúrát intézményesít.

Magyarul: „Mi mostanság nem támadunk, csak utálunk titeket, de ha ti támadnátok, megüttetitek magatokat, és ha a haverjaitok jönnének, akkor vége lesz a világnak”.

A MOU május 6-i jelentése szerint az észak-koreai alkotmánymódosítások először biztosítottak kifejezett parancsnoki jogkört az észak-koreai Állami Ügyek Bizottsága (SAC) elnökének az ország „nukleáris erői” felett. A módosítás pontosabban határozza meg az elnök jogkörét a korábbi szöveghez képest, amely homályosan utalt az elnök „az állam összes fegyveres ereje” feletti főparancsnokságára. A módosítás továbbá kimondta, hogy az SAC elnöke „átruházhatja a nukleáris erők bevetésére vonatkozó jogkörét a nemzeti nukleáris parancsnoksági és irányítási szervezetre”. Észak-Korea 2022. szeptemberi, nukleáris politikáról szóló törvénye megerősítette Kim Dzsongun, a Koreai Munkáspárt főtitkárának kizárólagos jogkörét a nukleáris fegyverek bevetése felett anélkül, hogy utalt volna az NC2-hatáskör bármilyen átruházására.

Észak-Korea alkotmánymódosítása valószínűleg Dél-Korea „háromtengelyes rendszerét” célozza meg, amely Dél-Korea észak-koreai rakéta- és nukleáris fenyegetésekre vonatkozó katonai koncepciója. A háromtengelyes rendszer három elemből áll: a „Kill Chain” koncepcióból, amely magában foglalja a rakétavetők mozgósításának észlelése esetén a nukleáris és rakétalétesítmények elleni megelőző csapásokat; a Korea Air and Missile Defense-ből, amelynek célja a beérkező rakéták elfogása; valamint a Korea Massive Punishment and Retaliation-ből, a válaszcsapásból. Észak-Korea valószínűleg úgy véli, hogy a kizárólag Kimre összpontosító NC2 sebezhető az ilyen műveletekkel szemben. Észak-Korea 2022-es nukleáris törvénye „automatikus és azonnali” nukleáris csapással fenyegetett, amennyiben a vezetés ellenséges fenyegetésekkel szembesül. Az észak-koreai állami média 2025 májusában azt is állította, hogy hadgyakorlataik biztosítanak egy olyan „parancsnoki és mozgósítási rendszert”, amely képes gyorsan reagálni bármilyen nukleáris eszkalációs helyzetre.

A módosítás tovább erősíti Észak-Korea törekvéseit a megtorló képességek hiteles bemutatására, mivel egy decentralizáltabb NC2-struktúrát sugall. Észak-Korea így valószínűleg gyengíteni kívánja a támadó doktrínán alapuló szövetséges elrettentési stratégiákat.

És még valamit látunk: azt, hogy valakinek Phenjanban mintha kezdene nyiladozni az esze. Ez lehet maga Kim Dzsongun, lehet a húga, Kim Jodzsong, a lánya még nem, az még kicsi, de mindenesetre a nukleáris erők parancsnoki struktúrájának decentralizációja azt jelenti, hogy az illető tanult Venezuela és Irán esetéből.

Venezuelát az amerikai támadás „letolt nadrággal érte”, gyakorlatilag nem is tudtak védekezni, Irán pedig csak azért képes még egyáltalán az ellenállásra, mert úgy az Artesh (a reguláris iráni erők), mint a Forradalmi Gárda vezetése decentralizált volt, hiába lőtték szét a parancsnoki lánc felső két-három szintjét, a helyi alakulatok vezetése – ezek időnként elég nagyok és jól felszereltek – autonóm módon tovább verekszik, míg van mivel. Ezt fejleszti tovább az észak-koreai ötlet, mely szerint ha történik valami Kim Dzsongunnal, akkor a helyettesei és az alattuk állók bosszúból szétlőhetik a világot – és ezzel szembesülnénk, ha kicsit később törnek ki a harcok Iránban és már leenne nukleáris fegyverük.

Jó, de addig is, mi lesz Észak-Koreában, hiszen szinte nincs is barátjuk Moszkván és Pekingen kívül? Nos, próbálnak távolodni Pekingtől és közeledni Moszkvához, csak mivel maga Moszkva is Peking körüli alacsony orbitális pályán kering, az ő szatellitjeként működő Phenjan végső soron minden távolodásával csak közeledik Kínához.

Észak-Korea és Oroszország tovább bővíti együttműködését különböző szektorokban, leginkább a katonai területen, hogy előmozdítsa mindkét állam stratégiai céljait és ellensúlyozza az USA által vezetett nemzetközi rendet. Idén május 9-én első alkalommal vettek részt észak-koreai katonák az orosz győzelemnapi felvonuláson. Az észak-koreai állami média kiemelte az észak-koreai katonák felvonulását a 81. orosz győzelemnapi parádén, valamint Vlagyimir Putyin orosz elnök személyes köszönetét Choe Yong Hun észak-koreai parancsnoknak. A dél-koreai JoongAng Ilbo című lap arról számolt be, hogy Choe-t valószínűleg az oroszországi Kurszk megyében végrehajtott észak-koreai hadműveletben elért eredményei miatt választották ki parancsnoknak.

Tavaly még csak egy ötfős észak-koreai delegáció vett részt a parádén. Az észak-koreai katonák megnövekedett szerepe a parádén tükrözheti Phenjan növekvő jelentőségét az orosz háborús erőfeszítésekben. O Chul-jin, az észak-koreai külügyminisztérium európai osztályának helyettes vezetője, valamint Sin Hong-chul, Észak-Korea moszkvai nagykövete szintén részt vett az eseményen. Kim Dzsongun, a Koreai Munkáspárt főtitkára május 9-én Putyinnak küldött gratuláló levelében kiemelte a közelmúltban megerősödött észak-koreai–orosz partnerség fontosságát. Észak-Korea és Oroszország 2024 júniusában aláírt egy „átfogó stratégiai partnerségi megállapodást”, amely 20 éves kölcsönös védelmi kötelezettséget is tartalmaz. Phenjan és Moszkva a közép- és hosszú távú katonai együttműködési kapcsolatokat is erősíti. Andrej Belouszov orosz védelmi miniszter április 26-án találkozott Kim Dzsongunnal, és megbeszélték a jövőbeli katonai együttműködés terveit. Belouszov bejelentette, hogy Észak-Korea és Oroszország még ebben az évben aláír egy ötéves katonai egyezményt. Az orosz–észak-koreai stratégiai szövetség bővül, hogy a multipolaritás előmozdításával ellensúlyozza az Egyesült Államok által vezetett világrendet.

Ezek a szép frázisok azonban üresek, míg Moszkva is, Phenjan is Pekingtől kap enni.

Phenjan emellett a Kínai Népköztársaságtól (Kína) való függőségének csökkentése és diplomáciai csatornáinak diverzifikálása érdekében is erősíti katonai, politikai és polgári kapcsolatait Moszkvával. A dél-koreai Korea Development Institute (KDI) nevű agytröszt becslése szerint 2024-ben Észak-Korea teljes kereskedelmének 98 százaléka Kínával zajlott, annak ellenére, hogy az észak-koreai–orosz kereskedelmi forgalom 2024-ben a megelőző évhez képest kilencszeresére nőtt.

Egyszerűbben szólva: Phenjan azt képzeli, hogy Moszkva majd megosztja vele azt a kenyeret, amit Pekingtől kap, és így neki nem kell kérnie – ugyanonnan. Nagyot fog csalódni.

Oroszország is nagy stratégiai jelentőséget tulajdonít Észak-Koreával való kapcsolatainak. Lim Eul-Chul, a dél-koreai Távol-keleti Tanulmányok Intézetének professzora azzal érvelt, hogy Putyin személyes hálájának kifejezése Choe felé azt jelenti, hogy Oroszország az észak-koreai erőket a saját csapataival egyenrangú szövetségeseknek tekinti.

Vaszilij Nebenzja, Oroszország ENSZ-nagykövete az ENSZ Biztonsági Tanácsának április 30-i ülésén kijelentette, hogy Moszkva továbbra is erősíteni fogja a katonai együttműködést Phenjannal. Nebenzja állítása szerint az észak-koreai–orosz kétoldalú együttműködés nem jelent fenyegetést a nemzetközi közösségre, és nem ütközik az ENSZ Alapokmányával.

Már korábban is úgy tűnt, hogy Phenjan és Moszkva a turizmus, az egészségügy és a kereskedelem területén is bővíteni fogja az együttműködést. Oroszország április végén számos magas rangú tisztviselőt és minisztert küldött Phenjanba, köztük Vjacseszlav Volodint, az Állami Duma elnökét is, hogy megvitassák ezeket a kezdeményezéseket. Az észak-koreai–orosz kétoldalú együttműködés magában foglalja a helyi önkormányzatok közötti kapcsolatokat is, mivel az oroszok által megszállt Herszon régió és a Primorszki Körzet képviselői bejelentették, hogy fokozni kívánják a regionális szintű együttműködést Észak-Koreával.

Az észak-koreai orosz turizmussal már korábban is kísérleteztek, az élménybeszámolók szerint lidérces eredménnyel: az orosz turisták panaszkodtak a desztináción tapasztalt elnyomásra és nyomott, rettegéssel teli hangulatra. Hát, ami nekik is sok, képzelem, másra hogyan hatna – az ember azt hinné, hogy pont az oroszoknak éppenséggel van némi praxisuk zsarnokságban.

Szóval a gazdasági csoda továbbra is elmarad, a béke nem tört ki, de egy újabb Korea-közi háború még lehetséges.

Ez az országegyesítésről való lemondás valószínűleg pont ezt és egy potenciális amerikai intervenció megelőzését szolgálja. Sőt: ha lehet az amerikai csapatok kivonását is Dél-Koreából, mert ha Trump úgy akarja látni, hogy Phenjannak már nincsenek területi igényei, akkor nyugodtan átirányíthatja az ottani csapatokat az Öböl térségébe.

És ahogy megérkeztek, Phenjannak mégis lesznek területi igényei.

Valahogy Kim Dzsongun eszébe jutnak.

Mondtam én: Keleten semmi sem egyszerű.

Szele Tamás