Ez a mai írás egyszerre lesz külpolitika és belpolitika, de legvégső soron mégiscsak arról szeretne szólni, hogy mit akarunk valójában. Mert azt nem kétlem, hogy mindenki a legjobbakat szeretné – csak hát nem mindegy, miként kívánjuk ezt megvalósítani. Mert hát a kritika nem harc, csak eszmecsere – mármint abban az esetben, ha egyáltalán van eszme. Más kérdés, hogy szívesebben hívnám eszmeismertetésnek, lévén hogy nincs az az Isten, hogy én kicseréljem a jól kimunkált, alapos nézeteimet mondjuk Bede Zsolttal – úgy hiszem, mindketten rosszul járnánk.

(Képünk illusztráció)

De lássuk, mit ír e tárgyban az Index.

„Hiszek a kritikus hazaszeretetben – jelentette ki Bruce Springsteen, aki szerint a valódi patriotizmus része, hogy szembesítjük Amerikát a saját hibáival. Legutóbbi turnéján egyenesen Donald Trumpot és szövetségeseit vette célba, amire az elnök a Truth Social platformon vágott vissza, aszalt szilvához hasonlítva a zenészt, és totális lúzernek nevezte őt. (…) »Hiszem, hogy ez a hazafi definíciója: tudod, hogy annyira szereted a hazádat, hogy hajlandó vagy tisztán látni, felismerni a hibáit, arra ösztönözni, hogy jobb hely legyen, és hinni abban, hogy a szívedben hordozod azt az országot, amelyre várunk.«
Természetesen Donald Trump sem maradt adós a válasszal, és a maga stílusában intézett támadást Springsteen ellen. Az elnök a Truth Social nevű platformján tette közzé véleményét, egyúttal a MAGA-mozgalom (Make America Great Again) támogatóit arra buzdította, hogy bojkottálják a zenész zenéjét és koncertjeit.

»A rossz és nagyon unalmas énekes, Bruce Springsteen, aki úgy néz ki, mint egy aszalt szilva, és sokat szenvedett egy nagyon rossz plasztikai sebész munkájától, már régóta a Trump-téboly szindróma (TDS) szörnyű és gyógyíthatatlan esetében szenved. A fickó egy totális lúzer, aki gyűlöletet okád egy olyan elnök ellen, aki földcsuszamlásszerű választást nyert, beleértve a népszavazatot, mind a Hét Csatatérállamot és Amerika megyéinek 86 százalékát«.”

Ja, én meg győztem Trafalgarnál. Illetve nem én, de akkor is, ki meri kétségbe vonni?

Ha már itt tartunk: bárki. És annak a bárkinek még ráadásul igaza is lesz.

Springsteen természetesen valódi amerikai hazafi, ahogyan Stephen King is az, még ha a mostani elnök intézkedéseivel nem is értenek egyet. Springsteen egyszerűen érveit fejezte ki éspedig a köz érdekében, ezzel szemben Trump válasza kifejezetten személyeskedő – és semmiféle ellenérvet nem tartalmaz.

Itt a baj, kérem. Ez ugyanis nem vita. Nálunk sem nevezném annak, de az Amerikai Egyesült Államokban, amit igen okos és logikusan gondolkodó emberek alapítottak, nem is rég volt ennek az évfordulója, ez bizony nem egyéb kocsmai kötekedésnél.

Olyasmi ez, mintha Göre Gábor szájalna egy Kossuth Lajossal vagy Széchenyivel – abban a valószínűtlen esetben, ha Göre Gábor kormányzó lenne, vitapartnerei pedig egyszerűen csak ügyvédek vagy földbirtokosok.

Igen, nagyjaink is sokat vitatkoztak egymással, Kossuth Széchenyivel, Széchenyi Kossuthtal, Petőfi Vörösmartyval, mindenki mindenkivel – de azért nem ellenségnek tekintették egymást. Kossuth egyszer még Garibaldival is összevitatkozott, mégpedig sajtó útján (a vita tárgyát egy magyar területre is kiterjedő olasz forradalmi akció képezte, ami a térképet tekintetbe véve több, mint csoda lett volna...) de nem haragudtak meg egymásra. Sőt, Kossuth is, Garibaldi is azt mondta, hogy a vita nem ártott nekik, hanem használt, és jó barátok maradtak.

Jó, hát ők óriások voltak, mi törpék vagyunk de legalább próbálnánk meg megállni a vállaikon.

Mert lám csak, megint mit tapasztalunk?

Ugye, most tisztítják meg a közmédiát, másként szólva Augiasz istállóját. Hogy ennek ideje, az nem is kérdés. Csak hát erős vita kezd kibontakozni az új vezetés körül.

Ebben a vitában nekem is van álláspontom, éspedig személyes tapasztalat alapján. Nézetem pediglen az, hogy bár mindannyian esendőek vagyunk, de ennek mértéke mégiscsak, hogy is mondjam, különböző. Megírtam Facebook-posztban is, de itt is megmutatnám, mi nekem a bajom Bodacz mesterrel.

Hát csak az, hogy kecskére nem bíznék káposztát. A kérdés nem az, hogy szeretem-e a mostani kormányt, avagy sem, ez nem függ érzelmektől, hanem az, hogy tévedhetetlennek tartom e szívem teljes melegével.
Én még tévedhetetlen embert nem láttam, pedig két alkalommal volt szerencsém beszélni a dalai lámával, aki pedig Élő Isten, Avalókitésvara megtestesülése, de még ő sem mondta nekem azt, hogy nem tud tévedni.

Mindenesetre napok óta gondolkodom azon, hogy ezt leírjam-e.

Leírom.

Nem vagyok a mostani kormány ellensége, sőt, inkább barátjuknak tartanám magamat, de nagyon zavar Bodacz Balázs kinevezése.

Igen, undorító dolgokat követett el a Célpont című vidám, pajzán csapat tagjaként, én egy eddig kevéssé ismert momentumra hívnám fel a figyelmet. (Tudom, más vétkei is vannak, de én ebben voltam érintett).

2014-ben az ő szerkesztősége azzal a prekoncepcióval lépett fel minden független sajtómunkással szemben, miszerint mindannyian kábítószerélvezők lennénk.

Ennek kiderítése érdekében felkértek minket, független izéket, hogy vagy beadunk havonta egy drogtesztet a saját költségünkön, vagy drogosok vagyunk és eszerint bánnak velünk.

Orosz módszer, orosz gyakorlat.

Én magam ezt úgy hárítottam el, hogy küldtem a Célpontnak egy levelet:

„Tisztelt Főszerkesztő Úr!

Felmérést készítünk a magyar ellenzéki és alternatív sajtó számára kormánypárti kollégáink szexuális szokásairól és fertőzöttségéről.

Arra lennénk kíváncsiak, hogy az Önök szerkesztőségéből hány újságíró szenved nemi úton terjedő betegségekben, különös tekintettel a tripperre (gonorrhea) és a szifiliszre? Hányan vállalnák ez ügyben a szűrővizsgálatot?

Megkövetelnék-e a munkatársaktól a vizsgálatot vagy tervezik-e ennek bevezetését?

Lehet-e a szerkesztőségben nemi életet élni, van-e a munkaszerződésekben erre vonatkozó tilalom?

Mi az álláspontja a szerkesztőségnek a prostitúcióról, és hajlandóak-e ismertetni velünk munkatársaik nemi preferenciáit?

Válaszukat előre is köszönjük.

Üdvözlettel:

Szele Tamás, publicista”

Persze azért publikáltam is nyilvánosan. Ugyanis ha valaki drogosnak nevez, én is gondolhatom és tételezhetem őt kurvának.

A történet ezen a ponton leállt, nem írnék sejtéseket, de na, pár tripperes eset előfordulhatott annak idején.

Én a magam részéről utoljára 1993 végén fogyasztottam marihuánát, mert nem éreztem a továbbiakban fontosnak ezt a nyugtatót. Egyéb drogot meg nem fogyasztok, alkoholon kívül, ám azt skót whisky formájában szeretem magamhoz venni.

Mi ebből a tanulság?

Bodacz és szerkesztősége aljas módon viselkedett.

Tudom, másokkal még aljasabb módon, de én most jog és becsület szerint csak arról beszélhetek, ami engem illet.

Ez az ember úgy általában bocsánatot kért.

Ez az ember úgy általában bocsánatot nyert.

Mindenkinek megbocsátanak, aki kéri,

De mi lesz velem, akinek NINCS MIÉRT BOCSÁNATOT KÉRNEM?

Nem szeretném, ha eljutnánk oda, hogy még én kérjek bocsánatot azért, mert nincs miért.

Mert arra várhatnak.

Sok, nagyon sok ilyesmi volt már. Nem vonom kétségbe egy pillanatig sem, hogy Bodacz Balázs őszinte hazafi, csak az a nézetem, hogy nem gondolja át, mit művel. Az pedig tán mégse legyen logika vagy érvelés kérdése, hogy miféle érzelmeim vannak bárki iránt is: látunk egy tényt, egy factumot, cáfolhatatlan, miszerint megesett, és ennek alapján úgy gondolom, emberünk – légyen bármennyire is jó indulattal a haza sorsa iránt – talán nem lenne a legalkalmasabb a közmédia egyik vezetőjének szerepére.

Hogy én magam is esendő ember vagyok, azt készséggel beismerem, de tudomásom szerint nem is pályázok magas polcra. Meg hát az én hibáim mégis enyhébbek: elnézem emberünk állásfoglalásait a filozófus-perben, a Hallgatói Hálózat ügyeiben... valóban kiváló mamelukot látunk, ezerszer inkább legyek vétkes abban, hogy túl sokat barátkozom John Barleycornnal, jég nélkül, mert csak a barbár angolok isszák jéggel a whiskyt, mint ilyesmikben.

Igen, bocsánatot kért.

És igen, most „meg van nekünk mondva”, hogy bocsássunk meg. Tudom, hogy kis ország vagyunk, egyszem csőcselékkel, és be kell osztanunk azt, hogy maradjon holnapra is, de azért az én nevemben ne bocsásson meg senki.

Erős, barokkos túlzásnak érezném.

Ugyanakkor leszögezem: ettől még Bodacz úr kiváló hazafi, akinek jóindulatához nem férhet kétség. Csak eszközei kissé csodálatosak – de Antoniustól tudjuk, Brutus is derék, becsületes férfiú volt.

Mit tegyünk, Brutus kissé nehezen fejezte ki magát.

Oké, de hát nem is a vesztét kívánnám.

Hanem inkább azt, hogy gondolkodjunk el: mit akarunk?

Olyan országot, ahol másnak is lehet véleménye helyettünk, ahol ajánlatos egyet érteni, de nem ajánlatos kettőt gondolni, ahol ha azt mondják, hogy bólogassunk, még mosolygunk is mellé, ahol a szenátorok jó emberek, csak a Szenátus gonosz bestia, vagy olyant, ahol vitatkozni – nem veszekedni, vitatkozni – is lehet?

Mert a valódi hazafiság bizony, ahogy Bruce Springsteen is mondta: kritikus. Nem a haza ellen haragszunk, hanem érte.

Mindegy, ha kinevezik, legfeljebb ki lesz nevezve, 58 éves vagyok és nem igazán jó külsejű férfiú, nem tervezek köztévés karriert. Jó lesz nekem itt, a végvárban is. Csak jusson akár pénz, akár posztó.

Nem tehetek róla, egy régi vicc jut az eszembe:

„Kovács szakit 1950-ben kinevezik nehézipari miniszterhelyettesnek. Másnap reggel Kovácsné ordít a gangon az egy emelettel feljebb lakó Szabónéval:

– Ha maga még egyszer a gangon veri ki a szőnyegét a prakkerral, kihívom az ÁVH-t! És ha nem lenne ez a kurva kommunizmus, Gizike, akkor tudja meg, én most méltóságos asszony lennék!”

Hát, itt a baj.

Vita kéne és nem veszekedés.

Ehhez viszont fel kéne nőnünk, és az nekünk ötszáz éve nem megy.

Ebből az írásból is veszekedés lesz, nem vita.

Pedig tényleg csak annyit akartam mondani, hogy ha Augiász istálóját akarjuk kitakarítani, akkor legjobb lenne Héraklészre bízni és nem magára Augiászra.

Szele Tamás