Erre a mai írásra szükség van, éspedig azért, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba, mert a tegnapi affér elég csúnya félreértésekre adhat alkalmat. Meg azt sem árt tisztázni, mi a propaganda, mi nem az, nekünk pedig mi a teendőnk vele – és mihez kezdjen ugyanezzel az olvasó. Nem mindegy, kérem, nagyon nem mindegy, hogy mivel van dolgunk: Fehérlófiával vagy fehér fóliával, Gizikével vagy gőzekével.

(Képünk illusztráció)

Az események

Kezdjük magukkal az eseményekkel. Történt pedig, hogy vasárnap este elfajult egy kicsit a kommentszekció az aznapi írásom alatt, és én konkrétan orosz propaganda terjesztésének kísérlete miatt letiltottam a további hozzászólási lehetőségeket. Jól is tettem, már ott tartott a vatnik-brigád, hogy a bucsai mészárlás tényét tagadták, azt állítva, hogy „látták”, mi történt ott. Érdekesen láthatták: kizárólag abban az esetben, ha vagy bucsai lakosok (ezt kizárnám tökéletes magyar nyelvhasználatuk miatt), vagy a 64. önálló gépesített lövész-gárdadandár, esetleg a 234. légideszant roham-gárdaezred állományához tartozva maguk is mészároltak, a harmadik eset pedig az lenne, hogy ők maguk is lemészárolt áldozatok, de ebben kételkedem.

Ilyenkor nem szabad semmiféle vitába belemenni, ugyanis az oroszpárti trollnak pont ez a célja: azonnal megjelenik pár tucat haverja, és minden vita lehetetlenné válik, minden érv használhatatlan a sértések, trágárságok és dezinformációk pergőtüzében. Egy emberrel lehet vitatkozni, több tucattal lehetetlen. Azt már nem is mondom, hogy a primitív hazugságaikat Bucsával kapcsolatban legalább három alkalommal cáfoltam meg, külön írásban, bizonyítékok bemutatásával, az utolsó esetben már Schmidt Mária idevágó írásának elemzésével is: ez mind lényegtelen, mivel a troll nem hisz nekem, az érveimnek sem fog.

Ha a vatniknak azt mondanák, hogy a Volga hegynek fel folyik, megfordítaná a vízimalmot.

Nem volt más megoldás: ha nem akartam egy trágár és végső soron az orosz propaganda céljait szolgáló kommentháborút kirobbantani, le kellett tiltanom – épp a derék, jóravaló olvasók védelmében! – a hozzászólási lehetőséget.

Egy demokráciában fontos a vita, de csak azzal, akivel lehet is vitatkozni.

Hétfőn viszont ugyanennek a problémának az ELLENKEZŐJÉVEL találtuk magunkat szemben. Míg előtte való nap még magam vetettem gátat az orosz propagandának, tegnap már engem vádolt – ha indirekt módon is – a közösségi oldal annak terjesztésével. Az inkriminált írásom ugyanis Lavrov orosz külügyminiszter egy cikkével foglalkozott, mely az orosz sarkvidéki politikáról szólt. Lavrov ritkán közöl saját írást, évente kétszer-háromszor fordul elő, kivétel nélkül mindig fontos témákkal foglalkozik ezekben, és mondhatni, hogy ezek jelölik ki az orosz külpolitika irányvonalát a közeljövőre nézve. Érdemes is volt ezzel foglalkozni, de szükséges is volt. Azonban az írásra pecsétet ütött a Facebook:

„A bejegyzésben egy vagy több olyan közzétevőre mutatkozó hivatkozás szerepel, amely a Facebook szerint teljes egészében vagy részben az orosz kormányzat szerkesztői ellenőrzése alatt áll.”

Az írásban magában – lévén, hogy bejegyzés formájában jelent meg – nem szerepelt semmiféle hivatkozás, hiszen a Facebook ezt nem is engedi. Ha mégis beletenném, akkor kép helyett az jelenne meg illusztrációként. Az írás első kommentjében jeleztem tehát a forrást, de a szövegben csak utaltam rá. Ezek szerint az algoritmus elemzi a magyar nyelvű szövegek tartalmát is – ezt azért jó tudni.

Tiltott forrásból származott a cikk?

Nem.

A forrás – most nem említem meg, nem kell egy újabb bélyeg – NEM szerepel a Facebook által tilalmazott orosz médiumok nyilvánosan elérhető listáján. Ez egy SZAKFOLYÓIRAT, ami kizárólag sarkvidéki ügyekkel foglalkozik. Épp azért nyomoztam vissza az írás őseredetéhez, hogy ne kelljen a tudomásom szerint tiltott nagy, állami hírügynökséget megnevezzem forrásként. Hanem most, mikor megnyitottam újból (tegnap ez még nem így volt) már elém ugrik a felirat:

„Oroszország állami irányítású médiája

Ez a link egy olyan kiadótól származik, amelyről a Facebook úgy véli, hogy részben vagy teljes egészében az orosz kormány szerkesztői ellenőrzése alatt állhat.”

Nos, tegnap, mikor először rábukkantam az írásra, NEM a Facebookból nyitottam meg, szerintem nincs is oldala ennek a szakfolyóiratnak ezen a felületen. De az is lehet, hogy azóta került fel a médium a tiltólistára. Ez már megállapíthatatlan.

A propaganda tanulsága

De mindegy, mindig tanul az ember, jó pap holtig is, jó laikus esetleg még tovább, csak azt nem tudnám megmondani, hogy most mit tanultam?

Ugyanis a tiltólistán még ma sem szerepel a forrás, bár azt meg már nem is merem közölni, mert tán a szomszédságot is letiltja a közösségi oldal – tessék nekem becsületszóra elhinni, hogy nincs rajta. Innentől kezdve elég nehéz dolga van a külpolitikai újságírónak, mert nem mondják meg neki, mit tilos, mit szabad, de büntetik, ha rossz helyre nyúl.

Abban egyetértek a Metával, személyes tapasztalataim alapján is, hogy az orosz propaganda hazudik. Mindig hazudik, mindenről, lényegtelen ügyekben puszta megszokásból, rutinból is hazudik. Minden orosz állami médium hazudik, és ez nem csak most van így: már a cárok idejében is így volt, pontos adataink vannak arról, hogy kétszáz évvel ezelőtt Puskin verseit és írásait maga Első Miklós cár cenzúrázta! A szovjet idők azt a sajtószakmai ökölszabályt hagyták ránk, miszerint „Soha ne higgyünk el semmit, míg a TASZSZ nem cáfolta”, és a mai helyzet még a korábbinál is pocsékabb. A valódi orosz nyelvű sajtó jelenleg emigrációban él és dolgozik. Vagy ha nem sikerült elmenekülnie az országból, naponta kockáztatja a szabadságát és – nem túlzás – az életét is.

A jelenlegi orosz propagandát nem fogom itt és most elemezni, a munkásságom legalább felében ezzel harcoltam és harcolok, röviden csak annyit jegyeznék meg, hogy ez az egyetlen maradéktalanul sikeres orosz fegyvernem, ami ráadásul a legolcsóbb is. Soha nem látott elméleteket, módszereket bevetve befolyásolják a közönséget, elérik, hogy inkább higgyenek a Kremlnek, mint a szemüknek, az a véleményem, hogy a nyugati civilizáció jelenlegi legnagyobb ellensége pont ez, és nem alhatunk nyugodtan, míg nem szorítottuk vissza vagy pusztítottuk el.

Éppen ezért érthető, hogy 2022-ben, a Meta elkezdte cenzúrázni az orosz állami médiahálózatot, majd 2024 szeptemberében globálisan és véglegesen ki is tiltotta ennek prominens orgánumait a felületéről. Ezzel egyet lehetne érteni, csak ha kidobjuk őket az ajtón, visszajönnek az ablakon, ezer és egy még nem tiltott (mert új) álhír-oldal és manipulációs hálózat formájában, amire a közösségi oldal egyáltalán nem volt és most sincs felkészülve.

A doktor dilemmája

Az orosz propaganda tehát vakhit útján terjedő szellemi fertőzés, melynek veszélyét nem szabad relativizálni, és a valódi újságíró számára elsődleges feladat küzdeni ellene.

Ez így remekül hangzik, de miképpen tegyük? Könyvtárakat írtak már eddig össze erről, de jó és általános válasz nem létezik. Európában az álhírek cáfolata a hatásosabb, Amerikában inkább az érzelmi reakciók elemzése, fékezése, Afrikában semmi sem használ, a Közel-Keleten meg úgyis mindenki a saját feje és hite után megy.

Mindenesetre ne feledjük: ha valaki leír egy álhírt – teszem azt arról hogy a nagyváradi metróban kannibálok élnek és gyermekeket áldoznak a Nagy Cthulhunak – arról a váradiak tudják, hogy hazugság, mert nincs metró a városban, de már a közeli Debrecenben is akadhat olyan ember, aki feltétel nélkül elhiszi. Ha megcáfoljuk, oda jutunk, hogy az olvasó hitére, bizalmára kell apellálnunk: ő dönti el, kinek hisz. De még ha nekünk ad igazat, akkor is bajban vagyunk, mert míg mi megcáfoltuk az egyik ostobaságot, a propagandisták már írtak tíz másikat, nehezebben cáfolhatót.

Mégis cáfolni kell, nincs más út, ha sziszifuszi munka, akkor is. Annyiban hagyni nem lehet.

Csakhogy – mit cáfolunk?

Hiszen ha Putyin, Geraszimov, Lavrov vagy az orosz vezetés bármelyik tagja hazudik valamit, ha a Kreml médiája befolyásolásba kezd, azt nekünk a cáfolat előtt be kell mutatnunk, különben senki sem fogja tudni, miről van szó, miről beszélünk.

De nem mutathatjuk be, mert a Facebook nem engedi, márpedig jelenleg ez a lap egyetlen megjelenési és terjesztési felülete.

Oldjuk meg tehát a problémát, de úgy, hogy nem nevezhetjük meg.

Olyan ez, mintha orvosok lennénk Lorenzo (il Magnifico) reneszánsz udvarában, Firenzében, valamikor az 1480-as években, és a városban kitörne a pestis. Szerencsére Lorenzo tiszta fejű, értelmes és nagyon művelt ember, járvány esetén tudja, hogy azt az orvosra kell bízni. Ránk is bízza, csakhogy azzal a feltétellel, hogy nem mehetünk a betegeknek még a közelébe sem. Mert a karantén szigorú, nincs alóla kivétel.

Hogy diagnózis és személyes találkozás nélkül hogyan fogunk gyógyítani, az őt nem érdekli, próbáljuk meg imával, ráolvasással, varázsigével, alkímiával, csak az a fontos, hogy a Fekete Halál is múljon el és mi se menjünk ki a városba. Abba a városba, ahol éppen gennyesre keresik magukat a kuruzslók, tömeggyűléseket tartanak a „gyógymódjaikról”, minden templom dugig van, mert ott imádkozik a nép a mennyei kegyelemért, és mivel a tömegben kiválóan terjed a ragály, hullanak is, akár a legyek.

Orvos legyen a talpán, aki gátat vet ennek a pestisjárványnak úgy, hogy betartja a szabályokat is.

Gúzsba kötve táncolunk, és mindez azért van így, mert a Meta álszent logikája szerint „amiről nem beszélünk, az nincs is”, és ez működhet a vállalat által megcélzott ideális célközönség – az amerikai kertvárosok népe – esetén, főleg, ha tőlük egyelőre még távol élő oroszokról van szó, de nekünk itt, a végeken, az orosz medve szomszédságában létkérdés volna, hogy világosan beszélhessünk.

Nem lehet, mert a techóriás eltartott kisujjal, finnyásan tiltja minden kellemetlenség emlegetését. Azt sem lehet tudni, mint már mondtam, hogy mi tilos, mi nem az: szerintem állandóan változik a lista.

Ilyenkor nem sok lehetőségünk marad. Megpróbálunk szabályt szegve is dolgozni, ha más nem, csőrös pestisdoktor-álarcban kezelni a betegeket, akkor is, ha minden arra terelné a dolgokat, hogy se mi, se más ne merjen és ne is legyen képes Oroszország ügyeivel foglalkozni.

Néha – sőt gyakran – azon merengek, hogy a Meta voltaképpen melyik oldalon is áll? Mert ez az álszent szabályozás a valódi sajtónak árt, az álhír-oldalaknak meg sem kottyan, azok olcsó, eldobható sablonokra épülnek, amit reggel letiltanak, estére kirakják, amit este tiltanak, reggelre kirakják, legfeljebb kicsit más címmel, de ha egy másfél évtizedes, vagy akár annál is idősebb oldalt söpörnek le egy apró vétség miatt, azt már feltámasztani nem lehet, az abba fektetett munka odavész mindenestől, és még vétkest sem lehet találni: az algoritmus így döntött és kész, így jártunk.

Ne írjunk hát többé orosz ügyekről? A mai világban ez lehetetlen. Ők ugyanis amint csak tehetik, „foglalkozni” fognak majd velünk, ha hagyjuk – és az egész propagandának pont az a fő célja, hogy hagyjuk. Tehát ezen túl is írunk róluk, nem lehet ilyen gyerekes, konfliktuskerülő szempontok oltárán feláldozni a sajtó tájékoztatási feladatát. Különben is: ha a Meta vezetősége holnaptól a pincsikutyákat találja majd ezért vagy azért kellemetlennek, a pincsikutyák sem léteznek onnantól kezdve?

Fordított egy Robin Hood ez a Meta, annyit mondhatok. A propaganda elleni harcot bünteti, a propagandát eltűri. Mintha a szegényektől rabolna és a gazdagoknak adná a zsákmányt.

Teszi pedig mindezt a propaganda elleni harc jegyében és arra hivatkozva.

Valakinek itt elment az esze – és nem nekünk.

Szele Tamás