Zsúfolt hete volt Vlagyimir Putyinnak, időnként egyszerre több helyen is feltűnt, ha hihetünk a különböző tudósításoknak, de régi szokása ez neki, főleg, ha siet: akinek hat alteregója is van, attól nem kunszt ez a csoda. Mindenesetre nem csak Vlagyivosztokban jelent meg a Keleti Gazdasági Fórumon, hanem Biskekben is, a Sanghaji Együttműködési Szervezet csúcstalálkozóján, ahol nagyon érdekes diplomáciai sakkhúzást mutatott be az Iránnal fenntartott orosz kapcsolatok terén.

(Képünk illusztráció)

Ezt fogom ma elemezni a Robert Lansing Intézet tanulmánya alapján, azonban saját megjegyzéseimmel, melyeket szokás szerint csillag alatt teszek meg, a bekezdések végén. Elöljáróban annyit mondanék csak, hogy nagy összefüggésekre derül fény a következőkben, mivel Moszkva és Teherán szó szerint a világon mindent képes aljas célokra felhasználni.

Vlagyimir Putyin és Maszud Pezeskjan iráni elnök szeptember 1-jén, a Sanghaji Együttműködési Szervezet (SCO) biskeki csúcstalálkozóján tartott találkozója arra utal, hogy az orosz–iráni kapcsolatok egy mélyebb szintű stratégiai együttműködés felé haladnak. Különösen sokatmondó az a tény, hogy Putyin nyilvánosan ígéretet tett Teheránnak a további támogatásra az „alapvető áruellátás” területén, közvetlenül azután, hogy Washington bejelentette az „Economic Outcast” hadműveletet, amelynek célja Irán gazdasági elszigeteltségének maximalizálása.*

*Az „alapvető áruellátás” kicsit olyan, mint az 1950-es évek egyik brazil törvénye, ami úgy akart enyhíteni az országot sújtó orvoshiányon, hogy feljogosította a gyógyszerészeket is elsősegély nyújtására és orvosi rendelő fenntartására. Ami persze nem volt baj, de míg bokaficam esetén az elsősegély a sérült végtag helyrerántása, székrekedés esetén a hashajtó adagolása, egy vakbélgyulladás esetén már bizony a műtét minősül elsősegélynek. Azt meg nem minden patikárius vállalta. Ugyanígy: ki mondja meg, mi az „alapvető áru”? Alapvető áru lehet a kenyér, a só, a cukor, a liszt, az olaj, az aszpirin, de háborúban a gránát, a lőszer és a taposóakna is. Nem véletlen, hogy Putyin nem fogalmazott pontosabban.

A találkozó jelentősége azonban messze túlmutat a kétoldalú kapcsolatokon. Moszkva az Egyesült Államok és Irán közötti háborút igyekszik felhasználni egy olyan, szélesebb körű szövetség kialakítására, amelynek tagállamai hajlandók ellenállni az amerikai szankcióknak, a pénzügyi nyomásnak és a politikai elszigeteltségnek. Ebben az értelemben Biskek a Kreml számára nem annyira Irán támogatásának helyszíne volt, mint inkább egy kísérlet arra, hogy a SCO-t a Washington által nyomás alá helyezett államok politikai védelmezőjévé alakítsa.

Oroszország valószínűleg nem fog közvetlenül beavatkozni a háborúba Irán oldalán. A Kremlnek jobban megéri megőrizni Teherán képességét arra, hogy továbbra is szembeszálljon az Egyesült Államokkal, miközben saját kockázatos tevékenységét a közvetlen orosz–amerikai összecsapás küszöbértéke alatt tartja. Az orosz segítségnyújtás legvalószínűbb területei ezért továbbra is a hírszerzés, a műholdas információk, a fegyverek és alkatrészek, a logisztika, a gazdasági támogatás, valamint a szankciók kijátszásában való segítségnyújtás maradnak.*

*Mint alapvető árucikkek. Mondom én, hogy ez egy relatív fogalom.

Moszkva számára Irán egyre inkább az amerikai erőforrások stratégiai kimerítésének eszközévé válik. Minél több katonai, hírszerzési, diplomáciai és pénzügyi erőforrást von el a Közel-Kelet az Egyesült Államoktól, annál kevesebb mozgásteret tart fenn Washington Európában. Ez közvetlenül Oroszország érdekeit szolgálja az Ukrajna elleni háborúban.*

*Valóban: senki sem tud egyszerre két kocsmában verekedni. Főleg, ha már az elsőben is rosszul áll a szénája.

Putyin nyilatkozata, melyet az Iránnak nyújtandó „alapvető áruellátásról” tett, szándékosan homályos. Ez lehetővé teszi Moszkva számára, hogy megerősítse szövetségesének támogatását anélkül, hogy annak tényleges tartalmát felfedné, így teret hagyva a kettős felhasználású áruk, alkatrészek és egyéb segítségnyújtás szállításának.

Az orosz–iráni közeledés legfontosabb része talán nem a katonai szférában, hanem a pénzügyek és a logisztika területén zajlik. Az új amerikai stratégia miatt Irán külkereskedelmének fenntartása rendkívül fontos kérdéssé vált. Oroszországnak megvan a saját, 2022 után kiépített szankciókerülő infrastruktúrája, és most érdekelt az orosz és iráni rendszerek részleges integrálásában.

A SCO fokozatosan egy további funkciót is kap: politikai legitimitást biztosít az amerikai szankciók elleni ellenálláshoz. Ez még nem jelenti egy teljes értékű Amerika-ellenes katonai blokk kialakulását, mivel Kína, és különösen India gondosan őrzi saját érdekeit, és nem hajlandó automatikusan követni az orosz–iráni vonalat.

Miért fontosabb Putyin mostani nyilatkozata, mint egy újabb támogató közlemény?

Az időzítés miatt. Augusztus 24-én Scott Bessent amerikai pénzügyminiszter bejelentette az „Economic Outcast” műveletet, egy olyan hadjáratot, amelynek célja Irán fennmaradó gazdasági kapcsolatainak megszakítása a külvilággal. A terv nemcsak az iráni szervezetekre, hanem a Teheránnal folytatott kereskedelmet elősegítő külföldi közvetítőkre, bankokra, fuvarozókra és egyéb szervezetekre is nyomásgyakorlást ír elő.

Washington gyakorlatilag arra kényszeríti a harmadik országokat, hogy válasszanak: a gazdasági kapcsolatok fenntartása az Egyesült Államokkal vagy az Iránnak nyújtott segítség között.

Putyin szavait tehát ebben a kontextusban kell értelmezni.

Azáltal, hogy az amerikai figyelmeztetés után is folytatja a Teheránnak nyújtott segítségnyújtást, Moszkva hajlandóságát fejezi ki arra, hogy nyilvánosan szembeszálljon az amerikai másodlagos szankciók mechanizmusával. Ez megnöveli az Oroszországra nehezedő esetleges amerikai nyomás politikai következményeit, mivel Moszkva így az Egyesült Államok további intézkedéseit nem Ukrajnával kapcsolatos különálló válaszlépésként, hanem az Egyesült Államok és az amerikai szankciórendszerrel szemben álló államok közötti globális konfrontáció részeként fogja beállítani.

Az amerikai fél már jelezte a nyomás kiterjesztését: Bessent szerint az Irán támogatására használt légi közlekedés, tengeri szállítás és a digitális eszközök is további intézkedések célpontjává válhatnak. Az orosz–iráni együttműködés ezért fokozatosan egy új területre terjed ki: a gazdasági háborúval szembeni közös ellenállóképesség kialakítására.

Irán Oroszország számára az Egyesült Államokra gyakorolt stratégiai nyomás második frontjává válik. Oroszország legfontosabb érdekei kevésbé kapcsolódnak az iráni rezsim sorsához, sokkal inkább az amerikai erőforrások elosztásához.

Az elhúzódó amerikai–iráni konfrontáció arra kényszeríti Washingtont, hogy egyszerre több stratégiai színtéren is jelentős erőforrásokat tartson fenn: a Közel-Keleten és a Perzsa-öbölben; Európában és az Oroszország által Ukrajna ellen folytatott háborúban; valamint az indiai-csendes-óceáni térségben és Kína visszaszorítása céljából Tajvan térségében.

Moszkva számára ez a helyzet előnyös.

Különösen árulkodó a Washington Post egyik beszámolója, amely szerint az amerikai hírszerzés olyan információkhoz jutott, amelyek arra utalnak, hogy a Kreml úgy véli, az Egyesült Államok az Iránnal folytatott háború miatt meggyengült, és lehetőséget láthat arra, hogy fokozza a nyomást az amerikai érdekek vagy Washington európai szövetségesei ellen. Az Iránnak nyújtott segítség ezért egyfajta erőnövelő hatással bírhat Oroszország számára.

Moszkvának nem kell csapatokat küldenie a Közel-Keletre. Elég, ha megerősíti Irán képességét arra, hogy katonai nyomást gyakoroljon az Egyesült Államokra. A konfliktus minden további hónapja növeli az amerikai kiadásokat és szükségessé teszi a katonai erők régióban tartását. Ugyanakkor fokozza Washington politikai érzékenységét az energiaárak és a Hormuzi-szoros biztonsága iránt. Ez további mozgásteret biztosít a Kreml számára Európában.*

*Mi több, a félidős választások miatti sikerkényszer tovább gyengíti Trumpot: persze ha nem a saját érdekét nézné, hanem Amerikáét és a szövetségeseiét, nehezen bár, de ki lehetne evickélni ebből a csapdából, azonban Trumppal van dolgunk, nem F. D. Roosvelttel.

Kialakulóban van az orosz–iráni kölcsönös háborús támogatás modellje. A Moszkva és Teherán közötti kapcsolatok máris jelentős átalakuláson mentek keresztül.

Kezdetben Irán elsősorban kritikus jelentőségű, támadó dróntechnológiát szállított Oroszországnak. A Shahed-technológia átadása lehetővé tette Moszkva számára, hogy elindítsa a drónok hazai gyártását és létrehozza az Ukrajna elleni légi hadjáratának egyik kulcsfontosságú eszközét.

Most a támogatás iránya részben megfordul. A The Washington Post szerint Oroszország célmegjelölési segítséget nyújtott Iránnak az amerikai erők és más közel-keleti célpontok elleni támadásokhoz.

Így zárt kör alakul ki:

– Irán drónokkal támogatta Oroszországot, átadta a gyártási technológiát, a harci tapasztalait és a szükséges alkatrészeket.

– Oroszország Iránt hírszerzési adatokkal és célmegjelöléssel, nem drónokra vonatkozó katonai technológia átadásával, alkatrészekkel segítette, valamint gazdasági és logisztikai támogatást nyújtott neki.

Ez a rendszer alapvetően eltér a hagyományos katonai szövetségektől.

Oroszország és Irán anélkül tudják fenntartani egymás háborúit, hogy hivatalosan is belépnének azokba.

Ez a modell mindkét fél számára különösen kényelmes: lehetővé teszi számukra, hogy további terheket rójanak ellenfeleikre, miközben korlátozzák a nagyhatalmak közötti közvetlen összecsapás kockázatát.

Mi rejtőzhet a „szükséges segítség” kifejezés mögött?

Putyin szándékosan nem részletezte az orosz segítség tartalmát. Az „alapvető áruk” szállítására vonatkozó kifejezés lehetővé teszi Moszkva számára, hogy az általa küldött segítséget humanitárius vagy gazdasági jellegűnek állítsa be. A támogatás lehetséges köre azonban lényegesen szélesebb.

A legvalószínűbb területek közé tartozik az energia- és élelmiszer-ellátás, az ipari berendezések, az elektronikai alkatrészek, a szállítási szolgáltatások és a pénzügyi infrastruktúra biztosítása.

Egy másik, érzékenyebb területet jelenthet a műholdas hírszerzés és a célmegjelölés.

Ennél is komolyabb szint lenne a légvédelmi és elektronikus hadviselési technológiák, rakétakomponensek, valamint az amerikai repülőgépek és drónok felderítésére szolgáló rendszerek átadása.

Ugyanakkor Moszkvának erős érdeke fűződik ahhoz, hogy a legérzékenyebb támogatásait ne hozza nyilvánosságra. Általánosságba az a Kreml alapelve ebben a kérdésben, hogy a nyilvános támogatást maximálisra kell növelni, míg az orosz részvételt a harci műveletekben a lehető legkisebb mértékre kell csökkenteni. Ez lehetővé teszi Oroszország számára, hogy egyrészt megerősítse Iránt, másrészt megőrizze azt a képességét, hogy tagadja a háborúban való közvetlen részvételét.*

*Igen, ők ott sincsenek (csak éppen nélkülük már régen véget is ért volna a konfliktus). És ugyanez vonatkozik Iránra is: valószínűleg komoly stratégiai hibának tudta be az Artesh (vagyis az iráni hadsereg) és a Forradalmi Gárda vezetése, mikor Ebrahim Azizi, az iráni parlament nemzetbiztonsági bizottságának elnöke márciusban nyílt hadüzenettel fenyegetőzött Ukrajna ellen (és azóta is hallatszottak ilyen hangok Teheránból). Hiszen addig tart csak a jó világ, míg ez a két szörnyállam nem jelenik meg aktívan is egymás háborúiban, addig lehet tagadni, szemet forgatni, álnokságot diplomáciának álcázni.

A Financial Times szerint az Oroszországi Föderáció titkos technológiai és mérnöki-tudományos segítséget nyújt Iránnak a nagy pontosságú szuperszonikus cirkálórakéták fejlesztésében és modernizálásában. Nyugati hírszerzési források és lehallgatott dokumentumok szerint az orosz védelmi kutatóintézetek kritikus alkatrészekkel, tervrajzokkal, aerodinamikai tesztelési eredményekkel és modern műholdas navigációs rendszerekkel látják el az iráni szakembereket, amelyek lehetővé teszik a rakéták számára, hogy áttörjék a légvédelmet és 3–4 Machot meghaladó sebességet érjenek el.

A rakétatechnológia átadása az Oroszországi Föderáció közvetlen ellentételezése az iráni Shahed–136 támadó drónok, a futószalag-technológia és a rövid hatótávolságú ballisztikus rakéták nagymértékű szállításáért, amelyeket az orosz hadsereg széles körben használ az ukrán infrastruktúra elleni támadások során.

A jelentés szerint Oroszország elsődleges célja, hogy segítse Iránt egy olyan torlósugár-hajtómű kifejlesztésében, amely lehetővé tenné, hogy egy cirkálórakéta a hangsebesség többszörösével repüljön.

Nemzetközi katonai szakértők szerint a Teheránnak átadott technológiák, anyagtudományi fejlesztések és speciális berendezések piaci értéke meghaladja az 1,5 milliárd dollárt. Ez az együttműködés közvetlenül megsérti a rakétatechnológia-terjesztés ellenőrzéséről szóló nemzetközi megállapodásokat, és közvetlen fenyegetést jelent a Hormuzi-szorosban közlekedő polgári hajókra, az amerikai haditengerészet bázisaira, valamint Washington régióbeli szövetségeseinek katonai (és polgári) infrastruktúrájára nézve.

Oroszország segítségével Irán több évvel lerövidítette saját szuperszonikus rakétáinak fejlesztési időtartamát. Erre válaszul az Egyesült Államok és az Európai Unió új másodlagos szankciócsomagokat készít elő az orosz és iráni tervezőirodák, logisztikai vállalatok, valamint a titkos megállapodás végrehajtásában részt vevő tisztviselők ellen.

Oroszország ugyanakkor állítólag megkezdte speciális robbanóanyagok és katonai minőségű alkatrészek szállítását is Iránnak, hogy az ország pótolhassa és bővíthesse rakétakészletét és támadó pilóta nélküli légi járműkészletét.

Még ennél is nagyobb veszélyt jelent, hogy a Kreml saját „szankciós ökoszisztémáját” is exportálhatja Iránba. A találkozó talán leginkább alábecsült aspektusa Pezeskjan javaslata, hogy közösen keressenek megoldásokat az amerikai szankciók kijátszására.

2022 után Oroszország kénytelen volt kiterjedt infrastruktúrát kiépíteni az alternatív kereskedelem számára: közvetítő cégeket, komplex fizetési láncokat, alternatív elszámolási mechanizmusokat, harmadik országokban működő tevékenységeket, valamint egy nagyszabású tengeri rendszert a szankcionált rakományok szállítására.

Iránnak még nagyobb tapasztalata van az ilyen jellegű tevékenységek terén. A két rendszer összevonása potenciálisan sokkal ellenállóbb infrastruktúrát hozhatna létre. Ez magában foglalhatná a párhuzamos fizetési csatornákat, a nemzeti pénznemekben történő elszámolásokat, a kriptovalutákat, a harmadik országbeli közvetítőket, a közös szállítási folyosókat és a tengeri logisztikát.*

*Azért a két rendszer közötti harmonizáció nem menne rövid idő alatt, ugyanis míg az oroszok alapvetően a titkosszolgálataik csatornáin keresztül szervezték meg a szankciókerüléseket, Iránban ugyanezt évtizedek óta a Forradalmi Gárda Quds Erői intézik, meglepően nagy befolyással a nemzetközi bűnözés területén. Amíg ez a két csapat összerázódik...

Pont ezért van az, hogy az amerikai stratégia egyre inkább nem az egyes iráni vállalatokra, hanem arra az infrastruktúrára összpontosít, amely Irán számára hozzáférést biztosít a globális gazdasághoz. Washington máris a légitársaságokat, a tengeri közlekedést és a digitális eszközöket tartja szem előtt következő nyomásgyakorlási területként.

Ez nehéz problémát vet fel az Egyesült Államok számára: minél erősebbé válik az Oroszországra és Iránra egyidejűleg nehezedő szankciós nyomás, annál nagyobb az ösztönzés a két ország számára, hogy közös infrastruktúrát hozzanak létre a szankciók kijátszására.

Kína ennek a struktúrának a központi eleme. Oroszország segíthet Iránnak a szankciók átvészelésében, de nem tudja teljes mértékben helyettesíteni a nemzetközi piacot. A Középső Birodalom ezért továbbra is a döntő szerepet játszik. Egyes becslések szerint az iráni olajexport túlnyomó részét Kína bonyolítja le, ami Peking álláspontját az amerikai stratégia hatékonyságának központi tényezőjévé teszi.*

*Pekingnek viszont nem a harcok elhúzódása, hanem a nemzetközi kereskedelem zavartalansága az érdeke. Szóval csak addig fogja tűrni a háborúkat míg azok anyagi kárt nem okoznak neki.

Pontosan ezért hasznos Moszkvának és Teheránnak a SCO-formátum.Irán arra törekszik, hogy az Egyesült Államokkal való kétoldalú konfrontációját egy szélesebb körű kérdéssé alakítsa, ami arról szól, hogy vane-e joga Washingtonnak az amerikai pénzügyi piacra való hozzáférés felhasználásával harmadik országokat gazdasági lépésekre kényszeríteni?

Ez a keret jelentősen vonzóbb Peking, Új-Delhi és a globális Dél számos állama számára. A biskeki nyilatkozat pontosan egy ilyen kísérletet fogalmaz meg. A SCO-tagállamok elítélték az iráni terület ellen indított támadásokat, miközben ellenezték az „egyoldalú kényszerítő intézkedéseket” is.*

*Abban a valószínűtlen esetben, ha Washington az SCO tagállamainak kívánna megfelelni minden szempontból, ezek után arra kényszerülne, hogy a háborút átkok és szemmel verés útján folytassa, egyéb eszközök híján.

De a SCO még nem válik „Amerika-ellenes NATO-vá”. Fontos, hogy ne becsüljük túl Oroszország diplomáciai manőverének eredményét. Putyin alapvető érdeke, hogy Kínát, Indiát, Iránt és Oroszországot az amerikai „unipoláris rend” elleni közös front részeként ábrázolja. A valóság azonban lényegesen bonyolultabb.

Kína érdeke az Egyesült Államok befolyásának korlátozása, de nem feltétlenül érdeke az Egyesült Államok és Irán közötti nyílt katonai konfrontáció. India esetében a helyzet még bonyolultabb. Új-Delhi egyszerre törekszik az Oroszországgal és Iránnal való jó kapcsolatokra, a stratégiai autonómiára, valamint az Egyesült Államokkal fennálló kapcsolatok megőrzésére. A csúcstalálkozón Narendra Modi ráadásul még az ukrajnai háború befejezését is szorgalmazta.

Ezért három együttműködési szintet kell megkülönböztetni: az amerikai szankciókkal szembeni politikai ellenállás magas; a szankciók kijátszását célzó gazdasági segítségnyújtás jelentős, de egyenetlen; a hajlandóság az Egyesült Államokkal szembeni orosz–iráni katonai konfrontációban való részvételre viszont alacsony.

Jelenleg a SCO nem az Egyesült Államok elleni katonai szövetség, hanem maximum egy olyan politikai platform, amely lehetővé teszi Moszkvának és Teheránnak diplomáciai elszigeteltségük enyhítését.

Az Iránnak nyújtott orosz segítségnek van egy másik dimenziója is. Minél nagyobb hatással bír Moszkva Teherán ellenálló képességére, annál értékesebbé válik Washington számára potenciális közvetítőként.

Jelentősnek tekinthető John Ratcliffe, CIA-igazgató moszkvai látogatása közvetlenül a csúcstalálkozó előtt – ez az első ismert CIA-igazgató által tett látogatás Oroszországban 2021 vége óta.

Ami paradox helyzetet teremt. Oroszország egyszerre segítheti Iránt az Egyesült Államokkal folytatott konfrontációjában, és közben felajánlhatja Washingtonnak a saját szolgálatait a harcok korlátozására. Ez a tárgyalási befolyás megteremtésének klasszikus orosz modellje: Moszkva arra törekszik, hogy egyszerre legyen a probléma része és a megoldás elengedhetetlen résztvevője is.*

*Másként fogalmazva: a Kreml kiválóan képes megoldani azokat a problémákat, amelyek nélküle fel sem merültek volna, mint azt Szíriában is láttuk volt. Más kérdés, hogy ott aztán nem az ő megoldásuk nyert – sőt, egyelőre az sem biztos, hogy megoldódott-e bármi Damaszkuszban.

Ebben az esetben Irán a Kreml számára nemcsak szövetséges lesz, hanem tárgyalási eszköz is az amerikai kormánnyal való szélesebb körű kapcsolataiban.

A fő veszély a két háború egyetlen rendszerré való összeolvadása. Az orosz–iráni együttműködés fokozatosan kölcsönös függőséget teremt az európai és a közel-keleti hadszíntér között.

Az elméleti lánc a következőképpen néz ki: az amerikai–iráni háború eltereli az amerikai erőforrásokat Európától, ez nagyobb mozgásteret biztosít Oroszország számára a kontinensen, Az orosz segítségnyújtás Iránnak növeli Teherán ellenálló képességét, minek következtében elhúzódik az amerikai–iráni háború.

Így pozitív visszacsatolási kör alakul ki. Moszkva ezért objektíven nem feltétlenül Irán győzelmében érdekelt, hanem mindenekelőtt abban, hogy Irán ne szenvedjen gyors vereséget.

Hasonlóképpen Teherán is profitál Oroszország Ukrajna elleni háborújának folytatásából, mivel ez fenntartja Oroszország konfrontációját a Nyugattal, és növeli a Kreml érdeklődését egy Iránnal való stratégiai partnerség iránt.

Az elkövetkező hónapokban az Iránnak nyújtott orosz támogatás nagy valószínűséggel óvatosan, lassanként bővül majd, és túlnyomórészt azon a küszöb alatt marad, amelyet Washington Oroszország közvetlen háborúba lépéseként értelmezhetne.*

*Először majd csak tejet, kenyeret küldenek, aztán a végén már sugárhajtóműveket és kész bombázókat is, mint fentebb láthattuk.

A legvalószínűbb fejlemények: a hírszerzési támogatás kiterjesztése, alkatrészek és kettős felhasználású áruk szállítása, a közlekedési és pénzügyi csatornák fenntartásában nyújtott segítség, a szankciókerülési mechanizmusok koordinálása, valamint Teherán diplomáciai védelme a SCO és más multilaterális szervezetek révén.

Az orosz támadófegyverek nyílt szállítása a háború aktív szakaszában kevésbé valószínű, ha Moszkva úgy ítéli meg, hogy az egyenes konfrontációhoz vezetne az Egyesült Államokkal.

A további eszkaláció legfőbb jelzője az lesz, ha Putyin „szükséges segítségnyújtásra” vonatkozó homályos ígéretét felváltja az iráni hadműveletek szisztematikus és bizonyítható orosz támogatása.

Ha ez bekövetkezik, az orosz–iráni kapcsolatok gyakorlatilag túllépnek a stratégiai partnerségen, és egy informális katonai szövetség modelljéhez közelednek, amelyben a két fél kollektív védelmi kötelezettségek vállalása nélkül támogatja egymás háborúit.

A biskeki találkozót tehát elsősorban Moszkva kísérletének kell tekinteni arra, hogy az Irán elleni háborút felhasználva megváltoztassa az Egyesült Államokkal fennálló általános erőviszonyokat.

Putyin célja nem annyira Irán megmentése, mint inkább az, hogy az Egyesült Államok Iránra gyakorolt nyomását stratégiailag megnehezítse. Ugyanakkor Moszkva arra törekszik, hogy Oroszország, Irán és részben Kína köré olyan államokból álló infrastruktúrát építsen ki, amelyek képesek az Egyesült Államok korlátozásai ellenére is folytatni a kereskedelmet, a pénzügyi tevékenységeket és a katonai-műszaki együttműködést a két állammal.

A biskeki találkozó legfőbb eredménye ezért nem feltétlenül egy konkrét orosz segélycsomag lesz Teherán számára. Sokkal fontosabb a politikai üzenet: Oroszország kezdi Irán ellenállóképességét saját, az Egyesült Államokkal szembeni stratégiájának elemeként tekinteni – ahogyan korábban Irán is úgy vélte, hogy Oroszország képessége az Ukrajna elleni háború folytatására saját stratégiai érdekeit szolgálja.

Az eredmény nem egy klasszikus szövetség, hanem egy kölcsönös konfliktusfenntartó hálózat, amely képes összekovácsolni az ukrajnai háborút, az Irán körüli konfrontációt, a szankcióháborút és a nemzetközi pénzügyi rendszerért folyó küzdelmet egyetlen, a Nyugatra gyakorolt stratégiai nyomásgyakorló rendszerré.

Összefoglalva: úgy Moszkvának, mint Teheránnak az az alapvető érdeke, hogy a jelenlegi helyzetet egy Európában kezdődő világháborúvá alakítsa.

Lehet, hogy nem azonnal szeretnék ezt elérni, de ez a végső cél.

Ha ezek után bárkinek is az jut eszébe Európában, hogy Oroszország és Irán politikai és katonai vezetőit elevenen vigye el az ördög, most, azonnal a Pokolba és soha többet ne engedje őket ki a forró szurokból, azzal csak egyetérteni tudok.

Szele Tamás