Lehet, hogy ez a mai írás nem fog mindenkinek tetszeni – talán nem is az a célja. Tudom, hogy a legtöbben egyszerű, könnyen érthető igazságokat (pontosabban: állításokat) szeretnek olvasni, amikről egy pillanat alatt eldönthetik, hogy „hiszik-e” őket vagy sem, de a Mandiner körül kialakult helyzetben ilyesmiről szó sem lehet: ennek az első és legfontosabb oka az, hogy fogalmunk sincs az igazságról, csak találgathatunk, vagy inkább elemezhetjük a történteket.
(Képünk illusztráció)
Azt biztosan tudjuk, hogy a Mandiner utóbbi éve minimum kanyargós volt. Először is átkerült a KESMA tulajdonából a Mathias Corvinus Collegiuméba (MCC). Ez a lépés kissé logikátlannak tűnt ugyan, hiszen a Fidesz-kormány egyszerűen áttette a lapot egyik zsebéből a másikba, de mégis lehetett értelme: azt már a korábbi választási években is megfigyelhettük, hogy Orbán Viktor kormányai a kampányok során gyengén teljesítő vagy túlzottan költséges saját orgánumaikat a győzelem után sorra megszüntették, így járt anno a Pesti TV, a Kontra, a 888 és még sorolhatnánk – ezeket bizony mind a Fidesz állította le. Sőt, szakmai körökben egyes megbízható források tudni vélték, hogy még egy elsöprő Fidesz-győzelem esetén is erre számíthattak volna idén a „kormány oszlopai”, amit alátámaszt a tény, hogy a volt kormánypárt az idei kampányát alapvetően nem is a sajtóra, hanem az influencerekre és a csodafegyvernek tekintett DPK-kra alapozta.
De mi köze ennek a Mandiner tulajdonosváltásához? Csak annyi, hogy a tapasztalat megmutatta: egy KESMA-szerű óriáshoz tartozó lapot igen könnyű megszüntetni, kevesebb adminisztrációval jár, mint abban az esetben, ha a lapnak nem egy monstre médiacég a tulajdonosa. A Mandiner vezetése tisztában lehetett a reális olvasottsági adatokkal, a nyomtatott verzió eladott példányainak számával, és valószínűleg addig lobbiztak, míg át nem kerültek az MCC-hez – így egy Fidesz-győzelem után nyugodtak lehettek volna, a KESMA tisztára söprése, átszervezése, racionalizálása őket már nem érinthette volna.
Mert az adataik nem lehettek ám a legkedvezőbbek. De ez mostanra már mindegy is.
Csakhogy elmaradt a Fidesz-győzelem, a DPK-csodafegyver besült, az influencerekből kifogyott a pénzzel együtt a lőszer is. Különben meg kell jegyeznem: az influencerek sem jelentettek volna hosszú távú megoldást Orbán számára, ők is drágák voltak – valószínűleg végül MI-vel akarták megoldani a propagandát. Hogy ez miként sikerült volna, szerencsére már soha nem tudjuk meg.
Mostanra előállt egy olyan helyzet, amit nagyon sokan szándékosan félreértenek. Szándékosan, mondom, mert csak így fér bele a világképükbe. A Mandinert kivéve az előző kormány orgánumait nem a mostani kormány szüntette meg, hanem a tulajdonosaik, az anyacégük, vagyis a KESMA és a Mediaworks. Már nem is időszerűvé, hanem sürgetővé vált az előre tervezett tisztogatás, mivel fenn sem bírták volna tartani a lapokat az előző vezetés gazdasági struktúráinak megszűnése után. A NER egy nagyon bonyolult beszedő-elosztó-rabló rendszer volt, tele trükkökkel, „okosban megoldásokkal”, „lepapírozásokkal”, álcégekkel és a sajtóban támogatásként osztogatott állami vagy kormányközeli cégek hirdetéseivel. Ezeknek a bevételeit úgy tudnám érzékeltetni, hogy amikor a Népszava 2012-ben már hosszú ideje nem volt képes fizetni a munkatársait, sőt, gyakran a nyomdát sem, és kínjukban elfogadtak három Közgép-hirdetést (amelyeket nyilván politikai befolyásgyakorlás céljával kínáltak fel nekik, de ez a szándék nem bizonyult sikeresnek), azoknak az árából még hónapokig élt az egész szerkesztőség. A Pesti Srácokban naponta volt nyolc-tíz ilyen... Ám ha nincs állami vagy kormányközeli hirdetés, nem lesz bevétel sem, tehát ezért szüntették meg a Fidesz-média legnagyobb részét még az óhatatlanul bekövetkező csőd előtt – pont maguk a fideszes tulajdonosok.
A Mandinerrel nem ez történt.
De valami hasonló. Az MCC-nél csak addig volt biztonságban, amíg a nagyon rossz nemzetközi hírnévnek örvendő „tehetséggondozó” (mely valóságos pénzügyi átjátszóállomás volt Moszkva, Budapest és a nyugat-európai szélsőjobboldali szervezetek között) állami támogatása meg nem szűnt. A Mandiner nagy is volt, túl sokat is fizetett a munkatársainak, habár elbocsátották az állomány felét, a semmiből a másik felet sem lehetett eltartani. Július 30-án megszűnt a Mandiner nyomtatott, heti kiadása (naná, annak a készítése volt a legdrágább kiadási tétel), szeptember 4-én bejelentették, hogy felmentik a Mandiner vezérigazgatóját, valamint megszüntették a hírportál mindennemű támogatását. Tegnap este 19:50-kor pedig eltűnt a világhálóról az orgánum (orbánum) már napok óta nem frissülő felülete is, az archívumukkal együtt.
Hogyan reagál a magyar „jobboldal”? Arany Jánost idézném:
„Mint a hímszarvas, kit vadász sérte nyillal,
Fut sötét erdőbe sajgó fájdalmival,
Fut hideg forrásnak enyhitő vizére,
És ezerjófűvet tépni a sebére;
Jaj! de a forrásnak kiszáradt az ágya,
Az ezerjófűvet írul sem találja,
Minden ág megtépte, tüske megszaggatta,
Úgyhogy még aléltabb most az isten-adta”
Futnak fájdalmukban, mint a hímszarvas, és visítanak mellé, mint a vadmalac. Kohán Mátyás, aki egyébként épp a Konfront nevű Mandiner-pótlék alapításával van elfoglalva, világgá kiáltotta bánatát:
„Most ha nekem még egyszer azzal jön valaki, hogy „elfogyott a pénz” meg „elzárták a csapokat”, azt nem személyes ellenérzések miatt fogom letiltani, hanem intelligenciahiány okán.
Magyar Péter ezekben a percekben LEKAPCSOLTATTA a Mandinert. A honlap, benne másfél évtized munkája, volt-nincs. Erre nem „elfogyott a pénz”, ha a pénz lett volna a kérdés, bármely volt vagy jelenlegi alkalmazott kifizette volna tíz évre zsebből a honlap hosztolásának díját, bagatell összegről beszélünk, évi pár tízezerről.
Itt nem „elfogyott” valami, hanem valamit államosítva, statáriálisan kinyírtak. Ez az igazság. Aki ezt jobban akarja tudni, az tudja jobban máshol, itt 70-es IQ alattiaknak meg valóságtagadóknak nincs helyük.”
Kohán Mátyásnak a költségek mértékében igaza van (bár az ördög tudja, milyen szolgáltatóval álltak ők szerződésben és mennyiért) de abban nem feltétlenül, hogy Magyra Péter (esetleg személyesen) „kapcsoltatta le” a lapfelületet.
Ez ugyanis Magyar Péternek nem igazán állt érdekében. Ellenben a most éppen nagy változásokon átmenő magyar „jobboldalnak” annál inkább.
Nem, nem bolondultam meg.
Tele van a közösségi oldal a vádakkal, amelyek virtuális, online könyvégetést emlegetnek, előszedik a Népszabadság archívumának sorsát, mely „megmaradt” – meg, de a Mediaworks fizetőssé tette, hadd hajtson hasznot a méltatlanul, aljas módon, titokban elsöpört lap még haló porában is a gyilkosainak – de abban úgy tűnik, mindenki egyetért jobbról is, balról is, hogy a történtekért a mostani kormány a felelős.
Ha valóban így van, akkor nagyon komoly vizsgálatra lenne szükség és a törlés felelősének a legszigorúbb megbüntetésére, mert ennél jobban már nem is árthatott volna a kormánynak.
Első sorban nem is a gesztus propaganda-értékére gondolok, amivel a Mandinert, ezt a különös orbánumot, melynek vétkei múlhatatlanok, hirtelen egy mozdulattal az áldozat pozíciójába helyezte, hanem sokkal inkább arra, hogy az az archívum nagyon is szükséges. Akár negatív példaként is, az eljövendő korok számára arról, hogyan NEM írunk újságot, akár pedig a közeljövő vizsgálatainak és sajtópereinek bizonyítékaként.
Szögezzük le: a Mandiner sajtószakmai szempontból nem teremtett különösebb értékeket, legalábbis szerintem nem. Még annak a hírnek volt szerencséje, amihez nem babráltak hozzá, mert amit közöltek, annak rendszerint megszűnt minden igazságtartalma, maximum hazugságtartalmat kapott. Írtak bele – főként kezdő korukban – olyan emberek, akik később jó és tehetséges újságírókká váltak, de nem a Mandinernél.
A legborzalmasabb szokásuk a tendenciózus, húzott szemlézés volt. Írt az ember valamit, akármit, bármit, ebből kikaptak pár, nem is mindig egymással összefüggő mondatot és úgy húzták meg őket, úgy vettek ki belőlük mondatrészeket, szavakat, hogy a törzsközönségüket alkotó szélsőjobboldali-radikális kommentelőket – a „trolltartót” – a lehető legjobban felháborítsa az így összebütykölt idézet. Amit a szerző, akitől természetesen semmiféle engedélyt nem kértek a „húzott szemlézésre” kapott, az az övé volt. 2013-ban például így lettem én „álmodozó, Belpesten született hülye”, akinek „fogalma sincs Romániáról” a trolltartó szerint – na ja, aki meghúzta a tőlem idézett anyagot, nem tudhatta, hogy Nagyváradon születtem, ott is nőttem fel, és valószínűleg többet tudok a valódi Romániáról, mint az ő teljes akkori szerkesztőségük. Bár mondjuk, ha tudta volna, akkor sem érdekli.
Ha volt sikere a Mandinernek, ha volt olvasottsága, forgalma, az ennek a módszernek volt köszönhető, ami persze ellentmond minden szakmai etikának. A Facebook is ezért sikeres: ne feledjük, a kommentelés egyik legfőbb vonzereje az, hogy a munkanélküli szippantókocsi-kezelő is lehülyézheti – akár nukleáris kérdésekben is – az atomfizika egyetemi tanárát, és a közönség szemében annak lesz igaza, aki durvábban tud káromkodni, nem annak, aki ért is a kérdéshez.
Csakhogy a magyar sajtótörvény előírja, hogy az oldal üzemeltetője, kiadója vagy szerkesztője, végső esetben szerzője felelős a kommentek moderálásáért, így aztán ha Zuzmó Géza álnéven valaki ír valami minősíthetetlent egy cikk alá bárkiről és/vagy bármiről, és én azt nem törlöm, a sértett Zuzmó Gézán kívül – akit sosem fognak megtalálni, hiszen nem létezik – engem, vagyis az oldal munkatársát is beperelhet. Ez 2014 óta van így, annyiban enyhült a helyzet egy kúriai döntés folytán azóta, hogy sajtóhelyreigazításra nem kötelezhető a felület ilyen esetben. Szigorítja viszont az állapotokat a 2024. évi LXXVIII. törvény az internetes agresszió visszaszorításáról. Ilyenformán a Mandiner fennállásának 17 éve során elkövetett hazugságok, álhírek, híresztelések és becsületsértések alapján több millió év büntetés lenne kiszabható, és olyan végösszegű bírság, amelynek mértéket meg sem becsülném, mert annyi nulla nincs a billentyűzeten.
Ebben azért van egy érdekes csavar – sajtó útján elkövetett becsületsértés esetén van egy harminc napos jogvesztő határidő, mármint a tudomásszerzéstől számítva (tehát attól a pillanattól, amikor a felperes elolvasta az inkriminált írást), de ha megvan az archívum, a felperes mondhatja, hogy a neki szánt sértést ő csak tegnap olvasta el, tegnap szerzett róla tudomást.
Szóval – ezért fontos ez az archívum, ezért kell meglegyen, hogy a sajtóval történt tengernyi visszaélés ne maradhasson se büntetlen, se nyomtalan.
ÉS MOST JÖN A POÉN: MEGKERÜLT A MANDINER ARCHÍVUMA!
Hiába lett volna pont a lapnak a legelemibb érdeke a bizonyítékok eltüntetése, most, ezekben a percekben, míg ezt a cikket írtam, érkezett a hír: visszakapcsolták az oldalt, de már archívumként. A tetején egy felirat jelzi:
„Tájékoztatjuk olvasóinkat, hogy a Mandiner tartalomszolgáltatása megszűnt, azon kizárólag korábban közzétett archív tartalmak érhetők el.”
Tehát nincs „könyvégetés”, nincs „államosítás”, Kohán Mátyás letörölheti könnyeit, megmaradt az összes írás, tehát az összes bizonyíték és bűnjel is.
Mi történhetett?
Valószínűleg senki nem is akarta eltüntetni az oldalt, csak az illetékes admin nem lehetett túl gyors vagy szorgos, és beletelt majdnem egy napba, míg átalakította, hogy írást már ne lehessen feltenni rá jelszó birtokában sem, de az eddigi tartalmak megmaradjanak.
A Facebook magyar nyelvű szegmensének népe pedig mostanáig ölte egymást a „példátlan pusztítás, rombolás” miatt.
Nyugalom: megvan az archívum és meg is lesz. Sőt, ennek birtokában a sajtóperek sem maradnak majd el.
Az nagyon érdekelne viszont, hogyan fogják majd a volt kormánymédia-lakájok megmagyarázni, miszerint mostanáig az volt a bajuk, hogy elvesztek az írásaik, mostantól meg az, hogy megvannak.
Oda az áldozati szerep, oda a gyász. Nincs igazság a Földön.
Szele Tamás
