Kérem, a nemzet megrendülten, bénultan áll. Lezárult egy korszak: Schmidt Máriát felmentették tisztsége alól. Mindenkit óva intenék attól, hogy mély bánatában örömtüzek gyújtására ragadtassa magát vagy táncra perdüljön az utcákon – ha Orbán bukásakor az ilyesmire csak visszafogottan került sor, most sem érdemes látványosan gyászolni. De lássuk Tarr Zoltán lakonikus bejelentését.

(Képünk illusztráció)

„A döntésem alapján megszűnt a Terror Háza Múzeum korábbi főigazgatójának, Schmidt Máriának a megbízatása.

Ezzel egy időben a Terror Háza Múzeum ideiglenesen bezár, amíg a kiállítás tartalmi átvilágítása le nem zárul, a jogok nem tisztázódnak. A Terror Háza Múzeum még idén újra látogatható lesz, amint kialakulnak a végleges szakmai, gazdasági és működtetési keretek.”

Így áll a helyzet, bár vannak homályos pontok, melyeket meg kell világítanom. Például azt, hogy az intézmény igazgatójának leváltása miatt miért kell bezárni magát a múzeumot is. Nélküle nem működne? Ha egy lapnak leváltják a főszerkesztőjét, az attól még képes megjelenni, amennyiben a munkatársak a helyükön maradnak. Lehetséges, hogy másodállásban Schmidt Mária az intézmény portása is volt? Mert anélkül nincs múzeum. Ha nincs ki beengedje a nagyérdeműt, zárlat következik, nem tárlat.

Nos, a válasz egyszerű: a Terror Házának kiállítása jelenlegi formájában teljesen meghamisítja a történelmet. Ez régóta közismert tény, amit lehetett volna orvosolni, csak nem Orbán Viktor Magyarországán. Az egész gyűjteményben, mely állítólag a huszadik századi diktatúrák áldozatainak állít emléket, összesen egy kis szoba és egy folyosó szól az 1944-es vészkorszakról, a nyilas terrort csak a Rákosi-korszakkal összefüggésben mutatja be, a maradék három emelet a későbbi időkkel foglalkozik.

Nem lehet másnak tekinteni ezt a jelenséget, mint politikai propagandának: hiszen az is volt. Az intézményt ugyanis röviddel a 2002-es választások előtt nyitották meg és az akkor komoly politikai erőnek számító MSZP elleni választási kampány része volt a kiállítás is. Ezt később korrigálhatták volna, de nem tették: igaz, 2004-ben volt időszaki kiállítás a holokausztról, de annak vége is lett (és ne feledjük: akkor éppen nem a Fidesz kormányozta Magyarországot). Meg, ha úgy vesszük, 2003-ban ugyanilyen időszaki kiállítást tartottak az ukrajnai Holodomorról vagy Márton Áronról, 2008-ban pedig – szintén még MSZP-kormányzás idején – megrendezték a „Szabadság a paplan alatt – Szex, mint forradalom” című tárlatot is. De 2010-től már foglalkoztak semleges dolgokkal.

1956 emlékét a forradalom ötvenedik évfordulóján sikerült teljesen ellopni és meg is gyalázni: nem csak a tragikomikus Pruck Pál – Dózsa László üggyel, hanem az események teljes meghamisításával, kulcsfontosságú szereplők kihagyásával is. Az, hogy később, 2019-ben a Veritas szabályosan annektálta az 1956-os Intézetet és a hozzá tartozó Oral History Archívumot, már csak a kegyelemdöfés volt. Miért történt így?

Ennek nagyon komoly belpolitikai okai vannak. A Fidesznek már a korai kezdetektől meghatározó volt a kapcsolata 1956-tal, Orbán Viktor – durva képpel élve – fél lábával Nagy Imre koporsójára hágva emelkedett az országos politikába, és úgy liberális, mint később konzervatív-jobboldali korszakában a párt folyamatosan hivatkozási alapnak használta a forradalmat.

Amivel csak néhány lényeges probléma van. Nevezetesen az, hogy kicsit sem nevezhető egyértelműen jobboldali megmozdulásnak. Egyértelműen baloldalinak sem. A lázas napok heterogén mozgalmakat kavargattak, még azok sem voltak okvetlenül egy világnézeti platformon, akik egymás mellett lőttek, egymást támogatva: ennek többek között az is volt az oka, hogy egyszerre volt szó ideológiai forradalomról és munkástanácsokról (egy élhetőbb szocializmus létrehozása érdekében), megszállók elleni harcról és menet közben az égegyadta világon mindenről, bosszútól rablásig, nem lehet egy kalap alá venni az elkötelezett baloldali Angyal Istvánt, Auschwitz túlélőjét Mindszenty érsekkel. És egyiküket sem a Köztársaság téri lincselőkkel.

A Fidesz azonban mindig aktuálpolitikai eszközként használta 1956-ot, és mivel 2010 után nekik valamiféle nemzeti-klerikális-jobboldali forradalomra lett volna szükségük, hát utólag ilyennek hazudták az „eseményeket”. Ami azért csinos, mert végső soron maga Kádár János is így állította be őket.

Így került egy platformra a Hűség Házában Schmidt Mária, Orbán Viktor és Kádár János.

Ezért is cinikus, demagóg hazugság az, ahogyan a mai Magyar Nemzet értelmezi az igazgatónő elbocsátását:

„A kérdés azért sem mellékes, mert az 1956-os forradalom emlékezete Magyarországon nem valamiféle múzeumi díszlet. Az a nemzeti önazonosság egyik fontos része.

1956 hősei egy idegen megszálló hatalommal és egy diktatórikus rendszerrel szemben álltak ki a szabadságért. A Tisza-kormány pedig csaknem egy hónappal az 1956-os forradalom hetvenedik évfordulójához közeledve bezár egy olyan intézményt, amelynek egyik legfontosabb küldetése éppen ennek a történelmi örökségnek a bemutatása.”

Ostobaság: a Terror Háza 1956 meghamisított, fideszes-NER-es legendáját mutatta be, nem a valóságot.

Történelemhamisítás? Igen, az, de valósággal elvész abban hazugságtengerben, ami Schmidt Mária és a NER többi vezetője körül örvénylett. Számos valótlansággal találkoztunk, annyival, hogy az már majdnem számtalan. A „számtalan” kifejezés használatával vigyázni kell: tudok sajtóperről, amit azért vesztettek el, mert egy zenekritikus azt írta egy zongoristáról, hogy „számtalanszor melléütött”, a zongorista viszont hangfelvétellel bizonyította, hogy hetvenkétszer ütött mellé, tehát nem számtalanszor, hanem számos alkalommal. Ugyanezért nem ajánlott a „megszámlálhatatlan” jelző használata sem – maradjunk a „tengernyinél”.

Schmidt Mária tevékenysége természetesen nem merült ki a terrorházmesterkedésben, szinte minden nagy és komoly állami vállalkozáshoz volt valami köze, ami kapcsolatos lehetett a történelemmel. Illetve a napi politikai szempontok miatt megkövetelt történelemhamisítással.

Képtelenség összeszedni a hölgy minden szédelgését, attól kezdve, hogy Németországban nincs internet egészen addig, hogy az Amerikai Egyesült Államoknak semmi keresnivalója a Csendes-óceán térségében (elképzeltem a házmester nénit, ahogy partvissal kergeti kifelé onnan a Panama-csatornán keresztül az amerikai flottát), állította hittel, hogy míg Magyarországon teljes a szólásszabadság, Nyugaton tombol a zsarnokság és a boszorkányüldözés, de irányt mutatott a klímaváltozás kérdésében is, amit érdemes most is idézni:

„Nem értem, hogy mi az, hogy klímasemlegesnek lenni. Ez azt jelenti, hogy betiltják az időjárást?”

Tőle származik az az állítás is, miszerint Nyugaton:

„Nagyüzemi módon kasztrálják a férfiakat.”

Általában véve egyetlen dologra ügyelt, arra, hogy még véletlenül se mondjon vagy írjon igazat. De ne is akárhogyan hazudjon, hanem mindig pontosan a fideszes és orosz propagandának megfelelő, abba illő módon. Az utolsó előtti botránya azzal volt összefüggésben, hogy ezerszer cáfolt, hamis orosz adatok alapján tagadta a bucsai tömegmészárlást, pontosabban az ukrán hadseregnek tulajdonította azt. Most nincs is értelme újból megcáfolnom szánalmas ferdítéseit, megtettem már épp elégszer. Itt áll előttem az archívumom: annyit kellett az elmúlt tizenhat évben foglalkoznom a hölggyel, mint senki mással Magyarországról, kivéve Orbán Viktort.

A legutóbbi botrányát – nem írhatok legutolsót, mert hallunk mi még felőle, hajjaj! – azzal keltette, hogy azt írta, miszerint rendőri zaklatás áldozata lett ez év július 18-án, este 20:30 körül. Idézem:

„Tudjuk, hogy milyen fontosak a feljelentések, főleg, ha névtelenek. Én magam is megtapasztaltam múlt szombaton este fél kilenckor, amikor három rendőr jelent meg a Terror Háza Múzeumban, egy feljelentésre hivatkozva, miszerint iratmegsemmisítés folyik az irodákban. Amikor meggyőződtek arról, hogy az irodákban nem tartózkodik senki és hogy az őrökön kívül senki sincs az épületben, leléceltek.

Nyilvánvaló, hogy megfélelmesítési szándékkal jöttek. Lehet, hogy volt valami „fontos és megbízható” feljelentés is, de az is lehet, hogy önszorgalomból, esetleg kirendelésre jöttek. Még ha lett is volna iratmegsemmisítés, ami tréfás (persze nem is volt), hiszen minden hivatalos ügy a számítógépes rendszeren keresztül történik, a jegypénztári és ajándékbolti pénztárgépek pedig a NAV-hoz vannak bekötve, akkor sem tudom, milyen jogszabályba ütközne a személyes feljegyzések, vázlatok ledarálása?”

Ennek a hazugságnak már nem volt se haszna, se értelme. Jutalmat vagy előnyt nem várhatott érte, a történet abszurd, életszerűtlen, maga a rendőrség is cáfolta, mi több, ebben a formában jogi alapja sem lett volna. Mégis akadt, aki elhitte.

Itt jutunk el az alapkérdéshez.

MIÉRT hazudott ennyit Schmidt Mária, miért hamisított meg, ferdített el mindent, aminek csak a közelébe került és aminek lehetett valamennyi politikai jelentősége?

Miért tekintette például jelentéktelennek 2002-ben a holokausztot, holott korábban az egyik fő kutatási területe pont magyar zsidóság története volt 1918 után? Miért alakította át, torzította el 1956-ot? Miért tagadott nyilvánvaló tényeket úgy a múltra, mint a jelenre vonatkozóan? Hiszen ezzel éppen a közönségét tekintette hülyének, amnéziásnak, tanulatlannak.

Nem állíthatjuk, hogy fiatal volt és kellett a pénz, mert nem igaz. Amikor elkezdett hazudni, tegyük ezt a dátumot önkényesen 1998-ra, már 45 éves volt, és távolról sem élt rossz anyagi körülmények között. Később még jobb lett a gazdasági helyzete, a vagyonát 2024-ben 99 milliárd forintra becsülték. Ennyi pénzzel a zsebében nyugodtan mondhatott volna igazat is, haja szála sem görbül.

A hatalomvágy vihette bűnbe? Nem hinném: a legbefolyásosabb magyar nők listáján 2024-ben és 2025-ben a közéleti kategóriában a második helyet foglalta el. Ennél többre már alig-alig vihette volna Hunniában.

Betegségre sem gyanakodhatunk: tökéletesen ép észre vall, hogy mindig követni tudta az épp aktuális politikai irányvonalat. Ha nem is nagyon ügyesen tette, ha mindig le is lepleződtek az otromba ferdítései, akkor is jól ismerte a tulajdon érdekét, aszerint cselekedett, tehát mondhatjuk, hogy teljesen beszámítható volt.

Akkor egyszerűen – szeretett hazudni? Nem hinném, az csak feleslegesen bonyolítja az ember életét. Vagyis... ha megfelelő hatalmi pozícióban van valaki, és senki nem meri emlékeztetni arra, hogy az adott tárgyról korábban a mostaninak pont az ellenkezőjét mondta, akkor lelhet az illető perverz örömet az ilyesmiben, de azért ez ritka.

A legegyszerűbb magyarázat az, hogy korának és környezetének, a NER-nek az egyik legalapvetőbb, leglényegesebb oszlopa volt. Mivel pedig ez a rendszer hazugságra épült, hazugságban élt, hazugsággal táplálkozott, az volt az étele és itala, hazugság járta át még a levegőt is, az az ember, aki ezt minden áron fenn akarta tartani, meg akarja őrizni, természetszerűleg hazudott. Ha eléggé áthatotta a szellemiség, még akkor is, ha álmában beszélt.

Csakhogy ő ebben nem ártatlan: nagyon is jól tudja mi a különbség a valóság és a valótlanság között.

Viszont neki a valótlanság jobban megfelel, tehát hazudik, mert büntetlenül teheti. Még meg is jutalmazzák érte.

Schmidt Mária hatalma és befolyása ma csökkent, vagyona viszont nem.

Biztosak lehetünk abban, hogy „szenvedéstörténetét” még sokáig fogjuk hallani, ő lesz a Hétfájdalmú Magyar Mária, a mártír, és nem kétséges, hogy politikai szerepet fog vállalni a posztfideszes romszervezetek valamelyikében.

A bűnlajstromát lehetetlen volna egy napi cikkben összeállítani, szétfeszítene minden terjedelmi keretet.

„Hazudott éjjel, hazudott nappal, hazudott minden hullámhosszon”

– hogy egy kicsit 1956-ra emlékeztessem a nagyérdeműt. Azt hitte, úgy tudta, hogy a hazugsága igazsággá válik, hazudik az egész ország, vele együtt. Valóság már nincs is, csak különféle hazugságok.

Hazugságországban hitt. Ilyennek gondolta az országot, Mária országát.

Mármint – Schmidt Máriáét. Mint végül kiderült, Magyarország sosem volt ilyen és remélhetőleg nem is lesz.

Schmidt Máriának peche volt.

Szele Tamás