Ezt a mai írást pont ugyanazok nem fogják szeretni, akik a tegnapit sem szerették. Külön kiemelném azt a kedves, ellenszenves kommentelőt, aki egy ismeretlen eredetű videóra hivatkozva a lipcse-hallei merényletkísérlet kapcsán engem „meseíró barátjának”, tehát közvetve hazugnak nevezett. Ez ügyben szeretnék tenni néhány megjegyzést, annak ellenére is, hogy tudom: nem olvashatja, mivel kitiltottam – és az is kétségtelen, hogy nincs az az észérv, ami az ilyen ember véleményét megváltoztatná, ő már elveszett a bolygó Oroszországi Föderáción kívül fekvő része számára.

(Képünk illusztráció)

Tehát:

1. Barátod neked – hogy egy közkeletű orosz kifejezést használjak – a tambovi farkas, az. Ha oroszul jobban érted: Тамбовский волк тебе товарищ.

2. Nem okos dolog nyilvánosan hazugnak nevezni azt az embert, aki bemutatja a feldolgozott hír forrásait is, ugyanis ezzel becsületsértést követsz el, ami könnyen és gyorsan perelhető.

3. Míg én megjelöltem és bemutattam a forrásomat, te egy, „a saját oldaladon megosztott”, ismeretlen eredetű videóra hivatkozol bizonyítékként. Ilyenből akár házi eszközökkel is akárhányat elő lehet állítani, tetszőleges nyelven és képi világgal – épp ezt hívjuk deepfake-nek és ez az orosz propaganda egyik legfőbb eszköze. Forrásnak, bizonyítéknak nem minősül, főleg nem a szaksajtóban elismert orgánumokhoz képest.

4. A külpolitikai elemzésnek nem célja és nem is lehet az, hogy mindenki tetszését elnyerje: az a szakácskönyv célja. És még a szakácskönyveknek sem sikerül ez mindig – Indiában például minimum belpolitikai provokációnak számítana egy steak-receptekből álló gyűjtemény. Ha valaki olyan elemzést írna, amivel mindenki maradéktalanul egyetért, akkor az vagy minden ízében hazug lenne, vagy a helyzet volna annyira borzalmas, hogy nem lenne helye ellenvéleménynek. Erre – remélhetőleg – senki sem vágyik.

Nem teljesen érthető, mit szeretnének elérni ezek a kommentelők: japán kamikazeként vetik magukat egy-egy írásra, csak kárt tenni nem tudnak benne, és két mozdulatba kerül az örök kitiltásuk: talán abban reménykednek, hogy az oldalt nem moderálja senki, és így parazitaként terjeszthetik, még ha csak kommentben is, a Kreml propagandáját. Van egy rossz hírem: az oldalakat többnyire moderálják. Kevés kivétellel: amelyiket nem, az rövid idő alatt szét is züllik.

No, leckéből ennyi elég is, úgysem lesz foganatja, lássuk inkább, mit mond a Robert Lansing Intézet tanulmánya Nyikolaj Platonovics Patrusev minapi fenyegetőzéséről. Megjegyzéseimet szokás szerint csillag alatt a bekezdések végén teszem meg. És most szólok: nem lesz rövid az írás, akinek nincs ideje, kedve, szellemi kapacitása végigolvasni, ITT hagyja abba az olvasást.

2026. szeptember 15-én Nyikolaj Patrusev, az orosz elnök tanácsadója és az orosz Biztonsági Tanács volt titkára, korábban az FSZB igazgatója közvetlen fenyegetést intézett Lengyelország ellen, kijelentve, hogy katonai konfliktus esetén Moszkva a rendelkezésére álló erők és képességek „teljes arzenálját” bevetné, és hogy ez esetben a lengyel állam szerinte „két-három napon belül megszűnhet”. Patrusev nem pontosította, hogy „a teljes arzenál” magában foglalja-e a nukleáris fegyvereket is, de a megfogalmazása szándékosan hagyott teret egy ilyen értelmezésnek.*

*Nos, itt már komoly dilemmába ütköznek a Kreml európai hívei. Ugyanis azok, akik „felszabadítóként” várják az orosz hadsereget, kenyérrel, sóval, szto grammal, abban a reményben, hogy egy meghódított Európában legalább regionálisan ők lehetnek majd az oroszok által megbízott urak (bár ehhez túl sokan vannak: ennyi emberből maximum botosispán lehetne) nem számolnak azzal, hogy Ukrajna példája is azt mutatja, miszerint olyan hadsereggel és országgal szemben, amelyik védekezik is, az orosz hadsereg tehetetlen, vagy legalábbis nagyon kevéssé hatékony, míg hagyományos fegyverzetet vet be. Tehát az oroszbarátok által kívánt elsöprő győzelemhez nukleáris fegyverek bevetésére volna szükség, ami viszont azzal járna, hogy – ők sem élnék meg kedvenceik bevonulását. Már, ha egyáltalán bevonulnának a sugárfertőzött területekre. Ahogy ismerem az orosz hadsereget, megtennék. Csernobil mellett is állásokat építettek ki, a Vörös Erdőben. Béke poraikra. (Samanov tábornokot, aki erre utasítást adott, felelősségre vonás helyett kitüntették).

A nyilatkozat válasz volt Radosław Sikorski lengyel miniszterelnök-helyettes és külügyminiszter kijelentéseire, aki nem Lengyelország Oroszországgal szembeni katonai fölényéről beszélt, hanem a NATO előnyéről abban az esetben, ha Oroszország támadást indítana az Észak-Atlanti Szövetség ellen. Sikorski különösen a NATO európai tagállamainak légi erejét emelte ki, amelyek szerinte mintegy 2 500 katonai repülőgéppel rendelkeznek. Később külön pontosította, hogy egy esetleges Oroszország–NATO konfliktusra utalt, nem pedig egy kétoldalú orosz–lengyel háborúra.

Patrusev tehát gyakorlatilag Sikorski eredeti érvelését egy másik állítással helyettesítette. Ahelyett, hogy az Oroszország és a NATO közötti erőviszonyokat tárgyalta volna, a kérdést Oroszország Lengyelország elleni harcának forgatókönyveként fogalmazta át, és a lengyel államiság megsemmisítésével való fenyegetéssel zárta szavait.

Ezért a nyilatkozatot inkább stratégiai megfélemlítésként érdemes elemezni, mintsem katonai előrejelzésként.

A fenyegetés nem csak Varsónak szól

Patrusev kijelentésének elsődleges célközönsége nem a lengyel katonai vezetés. Varsó nagyon pontosan tisztában van azzal, hogy egy Lengyelország elleni támadás nem csupán a lengyel fegyveres erőkkel, hanem egy NATO-tagállammal való konfliktust is jelentene.

Patrusev elsődleges célközönsége az európai közvélemény.

Moszkva szándékosan egyszerű ok-okozati láncot épít fel: Lengyelország katonai megerősödése konfrontációt jelnet Oroszországgal, mely ellenőrizhetetlen eszkalációhoz vezet, és eredménye csakis Lengyelország megsemmisítése lehet.

A Kreml így próbálja megnövelni az Oroszországot megfékező politika pszichológiai következményeit. A cél nem feltétlenül az, hogy meggyőzze az európaiakat arról, hogy Lengyelországot valóban el lehetne pusztítani 48–72 órán belül. Elég, ha felerősíti azokat a félelmeket, hogy a lengyel fegyverkezés folytatása, az Ukrajnának nyújtott folyamatos támogatás vagy a NATO keményebb fellépése Európát közvetlen háborúba sodorhatja egy nukleáris hatalommal.

Különösen figyelemre méltó, hogy a fenyegetés akkor érkezett, amikor Lengyelország a lengyel–ukrán határ közelében történt orosz támadások nyomán megnövelte a kritikus infrastruktúra és a határátkelőhelyek védelmét. Szeptember 15-én a lengyel védelmi minisztérium bejelentette a Dorohusk, Medyka és Korczowa térségek további megerősítését.

Patrusev üzenete ezért úgy értelmezhető, mint egy kísérlet arra, hogy a lengyelek által felvetett kérdést, miszerint „mennyit kell még tennünk Oroszország elrettentése érdekében?” a „vajon védelmi erőink megerősítése önmagában is kiválthat-e katasztrofális orosz válaszlépést?” kérdéssé alakítsa.

„Kijev három nap alatt”? Lengyelország két-három nap alatt”?

Patrusev nyilatkozatának legszembetűnőbb jellemzője annak időhorizontja: két-három nap.

Ez elkerülhetetlenül összehasonlításra készteti az elemzőt Oroszország azon 2022-es feltevésével, hogy Ukrajna a 2022-es teljes körű invázió kezdetén gyorsan összeomlik.

Egy fontos ténybeli pontosításra azonban szükség van. A „három nap alatt elfoglaljuk Kijevet” kifejezés nem a Kreml által hivatalosan bejelentett időkeret volt a katonai műveletre vonatkozóan. Ez Oroszország kezdeti hadműveleti koncepciójának és az ukrán főváros gyors bukására vonatkozó várakozásainak rövidített megfogalmazásává vált. A megszállás előtt egyes, nem elég körültekintő nyugati elemzések szintén arra utaltak, hogy Kijev nagyjából 72 órán belül eleshet. A megszállás megkezdése után az orosz hadművelet jellege – a Hosztomel elleni támadás, a főváros felé történő gyors előrenyomulás és az ukrán vezetés megbénítására irányuló kísérletek – megerősítette, hogy Moszkva sokkal gyorsabb politikai és katonai eredményre számított, mint amit végül elért.

Az orosz terv kudarcot vallott. Három nappal később Kijev továbbra is ukrán ellenőrzés alatt állt, és 2022 márciusának végén, áprilisának elején az orosz erők kénytelenek voltak visszavonulni Észak-Ukrajnából.*

*A kudarcban komoly szerepet játszott azonban az FSZB Ötödik Osztálya, hivatalos nevén Operatív Információs és Nemzetközi Kapcsolattartási Szolgálat és az azt vezető Beszeda vezérezredes (más források szerint tábornok) is, akik rendre Putyin szája ízének megfelelő, de teljesen hamis ukrajnai hangulatjelentésekkel látták el az orosz vezérkart: ezek alapján azt hitték, hogy a falvak népe repesve várja Moszkva katonáit. Várták őket, de nem repesve, hanem lövöldözve.

Éppen ezért Patrusev 2026-ra vonatkozó kijelentése paradox információs hatást kelt. Ennek sémája:

2022: Oroszország az ukrán állam gyors megbénítására számít → Kijev nem esik el → a háború többéves konfliktussá alakul.

2026: Patrusev a lengyel államiság gyors megsemmisítésével fenyeget → ismét 48–72 órás időtávra hivatkozik → de ezúttal a célpont egy NATO-tagállam, amelyet egy sokkal erősebb szövetségi garanciarendszer támogat.

Jelentős, hogy Sikorski maga is az orosz retorikának pontosan ezt a gyengeségét használta ki Patrusevnek adott válaszában, emlékeztetve a korábbi fenyegetésekre, miszerint az ukrán államiságot három napon belül megsemmisítik, és megjegyezve, hogy a háború immár az ötödik évébe lépett.*

*Így lesz három nap nem egy, hanem sok esztendő: a magyar népmese is lemaradt a Kreml mögött. Mindenesetre a hármas számnak mágikus jelentősége van a legtöbb nép folklórjában és ez is hangsúlyozza az orosz propaganda népmesei jellegét. Fájóan hiányzik viszont a mostani puffogásból egy hétfejű sárkány.

A „három nap” nem egyéb, mint pszichológiai eszköz

A Patrusev által megadott terminust ezért nem az orosz vezérkar valódi operatív számításaként kell értelmezni, hanem az abszolút fölény pszichológiai jelzőjeként.

A „két vagy három nap” kifejezés több funkciót is betölt egyszerre.

Először is arra törekszik, hogy semmisnek tekintse a lengyel fegyverkezés hatékonyságát. Moszkva azt a benyomást próbálja kelteni, hogy függetlenül attól, hány harckocsit, légvédelmi rendszert, repülőgépet vagy nagy hatótávolságú fegyvert szerez be Varsó, Oroszország továbbra is olyan eszkalációs fölényben van, hogy a lengyel ellenállás végső soron hiábavaló lenne.

Másodlagos célja pedig a NATO gyakorlati értékének megkérdőjelezése. Ha lehetséges volna, hogy Lengyelország 48–72 órán belül „megszűnjön létezni”, a Kreml által felvetett kérdés valójában az, hogy a Szövetség képes lenne-e időben megvédeni az országot. Az orosz üzenet ezért nemcsak Lengyelországra irányul, hanem a kollektív védelmi mechanizmusba vetett bizalmat is ki akarja kezdeni.

Harmadszor, a Patrusev által használt „erők és képességek teljes arzenálja” kifejezése nukleáris kétértelműséget teremt. Nem fenyeget kifejezetten nukleáris fegyverek bevetésével, de nem is zárja ki azok használatát. Ez lehetővé teszi Moszkva számára, hogy a nukleáris fenyegetés pszichológiai hatását keltse anélkül, hogy hivatalosan kinyilvánítaná a nukleáris fegyverek bevetésére irányuló szándékát.

A különbség Ukrajna és Lengyelország között

Nem szabad, hogy a 2022-es eseményekkel való összehasonlítás elhomályosítson egy alapvető különbséget.

Ukrajnát ugyanis nem védte a NATO 5. cikkelye, amikor Oroszország megtámadta. Lengyelországot viszont védi.

A lengyel államiság „két-három napon belüli” megsemmisítése tehát nem csupán egy orosz–lengyel háborút jelentene. Ez egy nagyszabású támadásnak minősülne a NATO ellen, azzal a kockázattal, hogy más szövetségeseket is bevonna, és potenciálisan nukleáris eszkalációt váltana ki.

Emiatt Patrusev fenyegetését nem szabad szó szerint értelmezni, mintha az egy hiteles előrejelzés lenne egy esetleges háború időtartamáról. Stratégiai jelentősége máshol rejlik: az orosz biztonsági apparátuson belül Putyinhoz legközelebb álló személyiségek egyike nyilvánosan a hivatalos orosz retorika megengedett keretei között beszél egy NATO-tagállam megsemmisítéséről.

Ez sokkal fontosabb, mint maga a „két-három napos” terminus. Moszkva a félelem aszimmetriáját próbálja megteremteni. Patrusev kijelentése egyúttal Oroszország elrettentési stratégiájának egyik jellegzetes vonását is illusztrálja.

Sikorski a materiális erőviszonyokról beszél – a repülőgépek számáról, a NATO képességeiről és a Szövetség azon lehetőségéről, hogy csapást mérjen Oroszország katonai-gazdasági infrastruktúrájára.

Patrusev nem egy hasonló képesség-értékeléssel válaszol, hanem egy állam megsemmisítésével fenyegetőzik.

Ez arra utal, hogy Moszkva megpróbálja a vitát a hagyományos erőegyensúlyról az eszkalációs fölényre terelni.

Az orosz üzenet a következőképpen foglalható össze:

„Lehet, hogy több repülőgépetek van, erősebb a gazdaságotok és hatalmasabb a szövetségetek, de mi készek vagyunk olyan szintig eszkalálni a helyzetet, amelyre ti nem vagytok felkészülve.”

Ez a félelem aszimmetriája az orosz stratégiai kényszerítés egyik fő eszköze.

Miért éppen Lengyelország?

Az sem valószínű, hogy véletlen lenne Lengyelország kiválasztása célpontként.

Varsó az Ukrajnát támogató kulcsfontosságú központok egyike, a nyugati katonai segítségnyújtás fontos logisztikai csomópontja. Ezen kívül nagyon aktívan támogatja a NATO keleti szárnyának megerősítését. Szeptemberben már történtek orosz támadások a lengyel tengelyen található kulcsfontosságú közlekedési csomópontok közelében; Moszkva szerint az európai katonai szállítmányokkal kapcsolatos infrastruktúrát vették célba.

Patrusev fenyegetése ezért egy szélesebb körű célt szolgálhat: növelni próbálja a politikai és pszichológiai következményeket, amelyekkel Lengyelországnak az Ukrajnát támogató logisztikai csomópontként betöltött szerepe jár.

Ebben az összefüggésben Lengyelország Moszkva szemszögéből nem csupán egy újabb európai állam, hanem az Ukrajnát a NATO-val összekötő rendszer kritikus eleme.

Miről is van szó valójában?

Patrusev kijelentése nem hiteles katonai előrejelzés arra nézve, hogy Oroszország képes lenne két-három napon belül felszámolni a lengyel államot. Inkább a stratégiai megfélemlítés egyik elemének tekinthető, amelynek célja azt a benyomást kelteni, hogy bármilyen közvetlen konfrontáció Oroszországgal automatikusan olyan szintre eszkalálódna, ahol a NATO hagyományos erői már nem számítanának.

Az összehasonlítás Oroszország 2022-es, az ukrán állam gyors összeomlására vonatkozó várakozásaival megmutatja ennek a retorikának a belső ellentmondását. Oroszország már bebizonyította az ellenfél gyors politikai megsemmisítésének koncepciós korlátait: az ukrán államot megbénítani hivatott művelet rövid idő alatt többéves kimerítő háborúvá vált.

A 2022-es kudarc azonban önmagában is segíthet megmagyarázni, miért hangsúlyozza Moszkva most a lengyel eset kapcsán „az egész arzenál bevetését”, ahelyett, hogy a hagyományos katonai győzelmet emelné ki. Patrusev gyakorlatilag áthelyezi az érvelés súlypontját a „Oroszország gyorsan győzhet” állításról a „Oroszország a háború következményeit elfogadhatatlanná teheti” állításra.

A központi üzenet ezért nem a „Lengyelország három nap alatt” szlogen, hanem valami tágabb értelmű gesztus: Moszkva megpróbálja meggyőzni az európaiakat arról, hogy a NATO katonai fölénye nem garantálja a biztonságukat, mert Oroszország készen áll arra, hogy az eszkalációt szélsőséges szintre fokozza.

Varsó és a NATO számára ez azt jelenti, hogy a lényeges kérdés nem az, miszerint Oroszország „kétnapos” vagy „háromnapos” forgatókönyve hiteles-e, hanem az, hogy a kollektív elrettentés továbbra is meggyőző marad-e. Ha a katasztrofális eszkalációval kapcsolatos fenyegetések elkezdik befolyásolni a védelmi kiadásokra, az Ukrajnának nyújtott támogatásra vagy a keleti szárnyon történő erők telepítésére vonatkozó döntéseket, akkor a stratégiai kényszer céljának egy részét már a végrehajtás nélkül is elérheti.

A Nyikolaj Patrusev által hangoztatott fenyegetés tehát más politikai súllyal bír, mint egy hasonló nyilatkozat Dmitrij Medvegyev részéről. Már maga az a tény, hogy Patrusev a szerzője, növeli az üzenet jelzésértékét.

Miért Patrusev, miért nem Medvegyev?

Patrusev nem egy tipikus közéleti provokátor az orosz politikai rendszerben. 2008 és 2024 között a Biztonsági Tanács titkára volt, korábban az FSZB élén állt, és továbbra is elnöki tanácsadó, valamint részt vesz a Biztonsági Tanács ülésein. Hosszú hivatali ideje, betöltött pozíciói és a biztonsági és hírszerző szervek körében kiépített kiterjedt hálózata különös intézményi jelentőséget kölcsönöz szavainak.

Éppen ezért az a kijelentés, hogy Lengyelország „két-három napon belül megszűnhet”, különös jelentőséggel bír, amikor Patrusev hangoztatja. A fenyegetés hitelességének növelése volt ez esetben a legfontosabb. Medvegyev például az elmúlt években rendszeresen a Kreml egyik legagresszívabb nyilvános kommentátoraként lépett fel. Alig néhány nappal Patrusev nyilatkozata előtt ő maga is azzal fenyegetőzött, hogy létezik olyan forgatókönyv, amley szerint „Litvánia eltűnne a világtérképről”, és utalt arra a lehetőségre, hogy Oroszország doktrínája értelmében atomfegyvereket is bevethetnek.

Mivel Medvegyev ilyen kijelentései egyre gyakrabban hangzanak el, a Kremlnek nagyobb mozgástere van arra, hogy ezeket a Biztonsági Tanács alelnökének személyes retorikájaként kezelje. Patrusev esetében ez nehezebb lenne, mert még nem devalválta a tekintélyét. Szakmai háttere közvetlenül beágyazódik Oroszország nemzetbiztonsági rendszerébe.

A különbséget tehát a következőképpen lehet megfogalmazni: Medvegyev lármát csap és felerősíti a félelmeket; Patrusev pedig nagyobb intézményi súlyt kölcsönöz a fenyegetésnek.

A közvetlen célpont Lengyelország katonai egyensúlyról alkotott elveinek értékelése volt. Patrusev közvetlenül Radosław Sikorski szavaira reagált, aki a NATO fölényéről beszélt, különösen a légierő terén. Válaszát ezért nem csupán Lengyelország megsértéseként fogalmazta meg, hanem a katonai potenciállal kapcsolatos ellenérvként is: Sikorski szerinte alábecsüli Oroszországot; Moszkva nem használja ki az összes képességét Ukrajna ellen; egy Lengyelországgal vívott háborúban pedig „az egész fegyvertárát” bevetné.

Ez a logika a kijelentést inkább a stratégiai elrettentés üzeneteinek elemévé teszi, mintsem pusztán propagandisztikus szitokbeszéddé.

Oroszország talán megpróbálja kompenzálni hagyományos elrettentő erejének hitelvesztését. Ez különösen releváns az Ukrajna ellen folytatott négy és fél éves háború után.

Moszkva problémája az, hogy egy olyan fenyegetés, mint a „hagyományos erőinkkel gyorsan legyőzzük Lengyelországot”, az Ukrajna elleni hadművelet korai szakaszának egyértelmű kudarca után sokkal kevésbé tűnne hitelesnek. Patrusev ezért más megfogalmazást használ: „az erők és képességek teljes arzenálját” emlegeti.

A Kremlnek tehát nem kell bizonyítania, hogy az orosz hadsereg 72 órán belül meghódíthatná Lengyelországot. Elég, ha egy másik lehetőséget sejtet: ha háború tör ki, Oroszország nem fogja elfogadni a hagyományos konfliktus korlátait, és a helyzetet olyan szintre fokozhatja, amely a NATO hagyományos katonai fölényét jelentéktelenné teszi.

Éppen ezért Patrusev nyilatkozatában az „arzenál” szó fontosabb, mint a „két-három nap”. De van még egy fontos részlet: Medvegyev már korábban is megfenyegette Litvániát. Ez különös jelentőséggel ruházza fel a nyilatkozatok egymás utáni sorrendjét.

Szeptember 11-én Medvegyev kijelentette, hogy ha Litvánia megváltoztatná nem nukleáris státuszát, Oroszország kénytelen lenne reagálni, azt állította, hogy a NATO nem fogja megvédeni Vilniust, és azt mondta, hogy „Litvánia eltűnne a világtérképről”.

Szeptember 15-én Patrusev kijelentette, hogy háború esetén „a lengyel állam két-három napon belül megszűnne létezni”.

Így tehát alig néhány napon belül az orosz biztonsági apparátus két magas rangú képviselője szinte ugyanazt a gondolatot fogalmazta meg: egy NATO-tagállam fizikai eltűnését vizionálták.

Ez sokkal fontosabb, mint az egyes felszólalók személye.

Ha az orosz vezetés más képviselői is megismétlik ezeket a kijelentéseket, az még erőteljesebb jelzés lenne arra, hogy nem egymástól független, érzelmi alapú megjegyzésekről van szó, hanem egy szélesebb körű kommunikációs stratégiáról.

Miért jelentős Patrusev szerepe?

Van egy szűkebb értelmezés is. Patrusev régóta képviseli az orosz biztonsági vezetés koncepcióját, amelyben Lengyelországot nem egyszerűen barátságtalan államnak tekintik, hanem az Egyesült Államok és a NATO infrastruktúrájának fontos elemének a Szövetség keleti szárnyán.

Sikorskihoz intézett válasza ezért nem csupán a lengyel közvéleménynek szólhat.

Ez utóbbi elem különösen fontos a „Kijev három nap alatt” párhuzam összefüggésében.

Ebben az összefüggésben a Medvegyev és Patrusev közötti szereposztás talán fontosabb, mint egyéni nyilatkozataik. Medvegyev a nyilvánosság előtt normalizálja a legradikálisabb forgatókönyveket; Patrusev pedig – az orosz biztonsági apparátuson belüli régóta élvezett státusza révén – hasonló fenyegetéseknek nagyobb intézményi súlyt ad. Ha ez a jelenség megismétlődik, helyesebb lenne azt a NATO felé irányuló, többrétegű orosz kényszerítő kommunikáció részeként értékelni, mintsem egymástól független provokációk sorozataként.

Ha a Lengyelország esetleges „eltűnéséről” szóló formulát később a Külügyminisztérium vagy a Kreml is alkalmazza, illetve azt kifejezetten Oroszország nukleáris doktrínájához kapcsolják, az sokkal erősebb bizonyítékot szolgáltatna egy összehangolt, eszkalációt jelző kampányra, mint Patrusev nyilatkozata önmagában.

Egyelőre tehát pánikra semmi ok, őrizzük meg kétségeinket, de uralkodjunk is rajtuk: Patrusev játszadozik.

Ahogyan Putyin és az egész Kreml is.

Viszont ez egy olyan játék, amit az nyer meg, aki tovább bírja idegekkel.

Szele Tamás