Kérem, ez a mai írás kicsit rendhagyó lesz, ugyanis maga a hír, amire alapul, fontos: igenis tudnunk kell arról, mit tervez az Európai Unió, ráadásul a saját érdekünkben – ugyanakkor sajnos azt kell mondanom, főként az események és folyamatok értelmezésében nem minden ponton értek egyet a jelen témát elemző Dmitrij Sztratijevszkijjel, akinek idevágó írása a Moscow Timesban jelent meg tegnap.

(Képünk illusztráció)

Mielőtt bárki elkezdene elhamarkodottan ítéletet hozni a szerzőről, jeleznem kell: ez nem azt jelenti, hogy én rossz véleménnyel lennék Sztratijevszkijről, aki világszerte elismert politológus, és nagyon sok írását ismerem, becsülöm, fordítottam és elemeztem is. Ellenkezőleg: tisztelem és ajánlom mindenkinek a munkásságát, csak éppen ebben az esetben nem értek vele egyet maradéktalanul – ráadásul azt is tudni vélem, miért. De erről majd a megfelelő helyen érdemes részletekbe bocsátkozni. Akkor lássuk, miről van szó.

Arról, hogy az Európai Unió válaszúthoz érkezett. Az „Európai Föderáció” létrehozására irányuló nagyra törő terveket egyelőre el kell halasztani, a geopolitikai kihívások pedig egyre fokozódnak, és új koncepciók kidolgozását teszik szükségessé. Az egyik lehetséges megoldást Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke javasolta, amikor bejelentette az EU Biztonsági Tanácsának létrehozására irányuló terveket – a közösséghez nem tartozó államok bevonásával.

Egyelőre még nem ismert a projekt minden részlete, de már most megvizsgálhatjuk, mi rejlik egy ilyen ötlet mögött, mennyire megvalósítható a gyakorlatban, és hol lehetnek a buktatói.

A szövetségesek összefogása

Az európai Biztonsági Tanács létrehozására irányuló javaslat nem új keletű. 2018-ban Angela Merkel német kancellár már előterjesztett erről egy javaslatot. Merkel elképzelése eredetileg négy fő elemből állt:

– a külpolitikai döntések meghozatalakor az egyöntetűség elvének elvetése;

– az ENSZ-szel való szoros együttműködés egészen addig, amíg az Európai Unió külön helyet nem kap a szervezetben;

– a Biztonsági Tanács összetételének rotációja, ami javította volna a struktúra működőképességét;

– az EU biztonsági fenyegetéseiről szóló közös fehér könyv kidolgozása.

Egy évvel később a liberális frakció parlamenti kérdést nyújtott be a Bundestagnak az előkészítő munkák állásáról és a Biztonsági Tanács jövőbeli felépítéséről. A szövetségi kormány beszámolt az Európai Unió partnereivel folytatott első konzultációkról, jelezte, hogy azok részéről kezdeti érdeklődés mutatkozott, és elismerte, hogy egyes konkrétumok még hiányoznak. Ez nem volt a legjobb politikai üzenet.

A berlini javaslat nem kapott kellő figyelmet a szakértői körökön kívül, és gyakorlatilag ugyanazon ok miatt blokkolták, ami miatt az Európai Tanács számos projektjének egyhangú jóváhagyási modelljét eddig sem vizsgálták felül. A kis államok úgy vélik, hogy fennáll annak a kockázata, miszerint az Európai Unió politikáját a nagy országok alakítják ki, a többiek érdekeit nem kellőképpen figyelembe véve. Ráadásul a nem sokkal később kitörő koronavírus-járvány alapvetően megváltoztatta a helyzetet.*

*Ez az érv még sokszor előkerül majd, bár nem mindig állja meg a helyét – azonban az erős államok túlsúlyára hivatkozni ilyen helyzetben olyan, mintha a piacgazdaság hátrányait neveznénk igazságtalanságnak. Azok sem kellemesek, de vagy tudomásul vesszük őket, vagy önálló szovjetköztársaságot alapítunk, és még a korábbinál is rosszabb lesz a helyzetünk.

A jelenlegi változatban von der Leyen egyértelműen figyelembe vette az előző tervezet hibáit. A nyilvánvaló párhuzamok ellenére nem merte közvetlenül megkérdőjelezni az egyöntetű elfogadás sok uniós tagállam számára oly fontos elvét, és a hangsúlyt a válsághelyzetekre való gyors reagálásra helyezte át. A közösség országainak kritikus infrastruktúrája ellen irányuló hibrid (és nem csak hibrid) támadások vagy közvetlen szabotázsakciók esetén olyan mechanizmusnak kell működésbe lépnie, amely hasonlít a NATO Alapokmány 4. cikkében előírt mechanizmushoz: eszerint a NATO bármely tagja kezdeményezhet konzultációkat, ha a területi integritását, függetlenségét vagy biztonságát fenyegető jeleket észlel. Ilyen konzultációkat 1949 óta kilenc alkalommal hívtak össze, legutóbb 2025-ben, miután három orosz katonai repülőgép megsértette Észtország légterét.

Az Európai Unióban viszont egyelőre nincs hasonló szabály.

Az EU vezető tisztségviselői folyamatosan azt állítják, hogy nem terveznek olyan struktúrákat létrehozni, amelyek akár csak bizonyos mértékben is, de párhuzamosak lennének a NATO-val. A közös európai hadsereg ötlete, amelyről az elmúlt években időről időre szó esett Berlinben és Párizsban, jelenleg informálisan tabu. Az ok egyszerű: Európa még mindig nem rendelkezik elegendő védelmi potenciállal számos területen, egyes fegyvertípusoktól és a műholdas rendszerektől kezdve a szállítási kapacitásokig és a hírszerzési adatok gyűjtéséig. Kénytelen az Egyesült Államokra támaszkodni, ezért Brüsszelnek nem a NATO gyengítése, hanem annak megerősítése lenne az érdeke. Ugyanakkor nem világos, hogyan fogadnák a NATO-központban és a Fehér Házban azt a javaslatot, amely egy Európai Biztonsági Tanács létrehozását célozza, amelynek a biztonsági kérdések kezelése és a kollektív reakció már a nevében is benne van.*

*Azért már bocsánat, de tudunk a gyengeségeinkről és igyekszünk is tenni ellenük: Kanada társult tagsága például – mely egyelőre még nincs teljesen kidolgozva jogi szempontból – nagy mértékben enyhíthetné a kontinentális EU energiahordozó- és nyersanyag-gondjait. Esetleg az ipari kapacitása is nagyon hasznos lehetne a közös védelem szempontjából.

Az EU barátai

Valójában Brüsszel egész biztonságpolitikája – Trump újraválasztása óta – a katonai-politikai emancipáció és azon törekvés közötti egyensúlyon alapul, hogy ne bosszantsák fel az amerikaiakat olyan mértékben, hogy a Fehér Ház komolyan elgondolkodjon azon, igazából mennyire fontos számára egyáltalán megvédeni Európát.

Nyolc évvel ezelőtt Merkel az EU Biztonsági Tanácsának tervezetében bizonyos mértékben figyelembe vette az amerikai politika potenciális változását. Abban az időben már második éve ugyanaz a Trump volt a Fehér Házlakója, aki most is, és több, az Európai Unió és a NATO-partnerek felé nyilvánvalóan nem túl kedvező kijelentést tett. De akkor a geopolitikai realitások mások voltak.

Most az „orosz tényező” kényszeríti cselekvésre Brüsszelt.

A nyolc évvel ezelőtti elképzelés és a jelenlegi között az az egyik alapvető különbség, hogy külső szereplőket vonnak be. Négy államot neveznek meg, amelyek közül három NATO-tag: Nagy-Britanniáról, Kanadáról, Norvégiáról és Ukrajnáról van szó.

A javaslat háttere egyértelmű. London az utóbbi időben szorosabb együttműködésre lépett Brüsszellel, és különböző szintű biztonsági garanciákról szóló megállapodásokat kötött, többek között kétoldalúakat is, az EU-tagállamokkal. Az ország modern hadsereggel, erős védelmi-ipari komplexummal, nukleáris fegyverekkel és hatékony hírszerző szolgálatokkal rendelkezik, mi több, határozottan szembeszáll az orosz agresszióval.

Ottawa gazdasági szempontból erős, és közvetlenül érdekelt az Északi-sarkvidéken, abban a régióban, ahol Oroszország rendkívül aktív. Von der Leyennek Kanada számára tett, egyelőre nem részletezett javaslata az Európai Unió társult tagságára egyértelmű lépés volt a szövetséges felé, amely már régóta nyíltan jelzi elégedetlenségét az Egyesült Államok politikájával szemben, és számos kapcsolódási pontja van Európával.

Oslo földrajzi elhelyezkedésének köszönhetően ellenőrzi a fontos északi hajózási útvonalakat; sőt, Norvégia az orosz energiahordozóktól való elfordulás után az EU fő szénhidrogén-beszállítójává vált.

Végül pedig Kijev nem csupán Moszkva agressziójának áldozata, hanem a pilóta nélküli rendszerek terén is vezető szerepet tölt be. Az Európai Unióhoz való csatlakozásra váró Ukrajna rendkívül fontos a stabilitás és az új biztonsági architektúra szempontjából, amelyet a háború befejezése után Európában létre kell hozni.

Kijev kapcsán még egy szempont is felmerül. Ukrajna egyértelműen meghatározta prioritásait: az EU-ban és a NATO-ban való teljes jogú tagság elengedhetetlen számára. Brüsszel azonban sem az egyiket, sem a másikat nem tudja felajánlani, legalábbis rövid távon nem. Volodimir Zelenszkij ukrán elnök következetesen elutasította az „alternatív” modelleket, például Friedrich Merz német kancellár javaslatát az Európai Unió társult tagságáról. Kijev aggodalmai érthetőek – hosszú távon, ha nem is örökre az egységes Európa „cserepadján” maradni – nem a legkellemesebb kilátás. Az európai Biztonsági Tanácsban való részvétel viszont ennél sokkal vonzóbb. Ez egyrészt közelebb hozná Kijevet és Brüsszelt, hangsúlyozva Ukrajna jelentőségét az EU számára, másrészt konkrét értelmet és tartalmat adna az együttműködésnek, és nem tűnne a teljes jogú tagság formális „pótlékának”.*

*Ne feledjük, hogy maga a helyzet is rendkívüli, és erről nem Ukrajna tehet. Ha Putyin nem egy uniós tagjelölt államot támad meg 2022 elején, hanem egy tagállamot, ami esetleg a NATO-nak is szövetségese, gyökeresen másként fogta volna fel mindenki az agresszió jellegét. Viszont, ha egy szövetségi rendszereken teljesen kívül álló, vagy a saját szövetségi rendszeréhez (a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetéhez) tartozó ország ellen indít inváziót – legyen ez mondjuk Kazahsztán – azzal sem Európa, sem a NATO nem foglalkozik. Pedig erre még lett is volna lehetőség: Ukrajna megtámadása előtt pár héttel zajlottak a kazahsztáni zavargások, és pont szövetségi csapatokkal verték le őket. Ebből az következik, hogy Putyinnak fontos volt a támadás visszhangja és a világ pont úgy reagált, ahogyan ő szerette volna. Más kérdés, hogy ilyen, megfelelő, uniós tagjelölti státusban lévő ország, amit megtámadhat, csak egy lett volna Ukrajnán kívül: Törökország, de azok egyrészt még a végén megverik a legyőzhetetlen orosz hadakat, másrészt Erdogant jóval kevesebben találták volna rokonszenvesnek, mint Zelenszkijt. Okkal. Tehát Putyinnak fontos az általa kiváltott nemzetközi ellenszenv: ezt alakítja fenyegetéssé.

Megoldásra váró problémák

A leendő európai Biztonsági Tanács pontos felépítése, sőt vázlatos körvonalai sem világosak még, de máris fel lehet sorolni azokat a „kifogásokat”, amelyekkel a projekt támogatói szembesülni fognak.

A teljes konszenzus elve és a vétójog továbbra is szent tehén marad az EU tagállamainak nem csekély része számára, akik ezeket féltve őrzik, és nemzeti érdekeik védelme szempontjából a legfontosabb eszközöknek tartják az „erősek uralma” ellen. Az Európai Unió vezetése egyelőre gondosan kerüli ezt a kényes témát, de a döntést mindenképpen meg kell hozni: vagy az Európai Tanács modelljét veszik át, vagy a vétójog nélküli többségi döntéshozatalt fogadják el. Ez pedig kétségtelenül vitákat és ellentmondásokat fog kiváltani. Ezenkívül az egyhangú döntések megkövetelése és a vétójog fenntartása jelentősen lassítaná azt a gyors reagálást, amelyre von der Leyen épít.*

*Igen, hiszen pont ezt használta ki annak idején – nem is olyan nagyon régen! – Orbán uniós vétólakáj-politikája. Mindent megvétózott, amit csak lehetett (nem csak azt, amit szerinte kellett – máig nem értem, miért kellett megvétózni a karibi térség fejlesztési programját... talán csak azért, mert volt rá lehetőség), illetve, mivel a fontos kérdésekben kötelező volt az egyöntetű szavazás, egyszerűen nemmel szavazott, és nem születhetett döntés, ezt hívta – helytelenül – a köznyelv uniós vétónak. A többi tagállam meg nem szólt ezért, mert úgy gondolták, hogy bár ők ritkán élnek ezzel a lehetőséggel, de jól jöhet még nekik is ez a módszer szükség esetén.

Mi történik, ha – mondjuk Portugália – nem tartja, tegyük fel, Lettország aggályait elégséges oknak a konzultációra?

Az Európai Tanács kialakítóinak emellett meg kell határoznia Norvégia, Ukrajna, az Egyesült Királyság és Kanada szerepét és jogait is. Aligha fogja az összes uniós tagállam jóváhagyni a teljes egyenjogúságot az új struktúrában, beleértve a vétójogot is. És nem mindenkinek fog tetszeni az a helyzet, amikor egy nem uniós tagállam megakadályozhat egy olyan döntést, amely a közösség teljes jogú tagjainak többségétől vagy jelentős részétől támogatást kapott.

Külön figyelmet érdemel az Egyesült Királyság és Ukrajna körüli helyzet. London 2020. január 31-én hivatalosan is kilépett az EU-ból, és az év végére az átmeneti, szerződések felbontására szánt időszak is lezárult. Azóta a brit politikusok hozzáállása az egységes Európához barátságosabbá vált, a közvélemény-kutatások pedig azt mutatják, hogy egyre több polgár sajnálja, hogy az ország kilépett a világ legnagyobb szupranacionális demokratikus szövetségéből. Az euroszkeptikusok azonban minden bizonnyal hangos kampányt indítanak majd az Egyesült Királyság „hátsó ajtón keresztül” történő „visszatérése” ellen az Európai Unióba.

Hasonló kritikának lehet kitéve Ukrajna részvétele is az Európai Biztonsági Tanácsban, csak „más szemszögből”. Nem titok, hogy a Kijev teljes jogú uniós tagságával kapcsolatos szkepticizmus még az európai centrista pártok soraiban is jelen van, a számos európai államban erősödő radikálisok közül pedig egyenesen olyan hangok is hallhatók, amelyek szerint Ukrajna uniós tagsága még a jövőben sem elfogadható. Az Európai Biztonsági Tanács olyan fórumként értelmezhető, ahol az ukrán képviselők szavazati jogot szerezhetnek, ráadásul egy olyan érzékeny területen, mint a biztonság – ez egyfajta „mini-tagság” lenne, az előírt eljárások megkerülésével. És kétségtelenül aktívan kijátsszák majd az „EU Oroszország elleni háborúba való belekeveredésének veszélyének” kártyáját is.

Annak ellenére, hogy teljesen érthető érvek szólnak a négy „kívülálló” állam bevonása mellett, nem kizártak az olyan EU-tagjelölt országok részéről érkező ellenvetések, amelyek már jócskán előrehaladtak a tagság megszerzésének folyamatában, és évek, sőt évtizedek óta reformokat hajtottak végre, köztük igen fájdalmasakat is. Természetesen Albánia, Montenegró vagy Észak-Macedónia nem rendelkezik nukleáris fegyverekkel, fejlett védelmi-ipari komplexummal, hatalmas nyersanyag-készletekkel és földrajzi elhelyezkedésük sem kulcsfontosságú. De nem tartozik az EU hagyományai közé, hogy a partnereit „szükséges” és „nem szükséges” kategóriákba sorolja.*

*Itt jutunk el arra a pontra, ahol nem értek egyet Sztratijevszkijjel. Igaz, hogy Albánia vagy Montenegro mosolya nem lenne teljesen őszinte, ha Ukrajna megelőzné őket bármilyen szempontból és mértékben az uniós tagság terén, de valószínűleg nem vállalnák annak az árnak a megfizetését sem az előnyért, amit Ukrajna már letett az asztalra. Rendkívüli idők rendkívüli döntéseket igényelnek, és ezt ezek az országok is meg kell értsék (szerintem meg fogják).
De miért találja ezt Sztratijevszkij ennyire lényegesnek? Ő a negyvenes éveinek közepén járhat, Odesszában született, Berlinben él, történész és politológus, de életkora miatt a szövetségi rendszerű államokat alapvetően (és talán önkéntelenül is) a volt Szovjetunióhoz vagy az Oroszországi Föderációhoz hasonlítja, melyeket az erőszak tartott-tart össze, és csak látszólag ismerték-ismerik el a föderatív elveket: valójában mindkettő a cári Orosz Birodalom utódja. Az EU azonban nem birodalom és nem is akar az lenni, sőt, épp most kezd másodlagossá válni a tagsága szempontjából a jelentkezők földrajzi elhelyezkedése. Államszövetség, kevés kényszerrel, sok autonómiával, ami azt jelenti, hogy az ellentéteknek – amelyek egy birodalom esetében megengedhetetlenek – igenis van helye, nem kötelező mindenkinek egyformán szeretni a spenótot. Sőt, ha egyvalakinek nem ízlik, lehet más is az ebéd – viszont ha ez az egyvalaki gesztust akar gyakorolni, jelezheti, miszerint „utálom, de a kedvetekért megeszem, adósaim vagytok”. És ezt meg is jegyzik neki, szóval a sértődöttség nem olyan kritikus tényező, mint azt Sztratijevszkij látja.

Továbbra is tisztázatlan, hogy milyen jogi státuszt kapna a Biztonsági Tanács az EU bonyolult hierarchiájában. Ha ez egyfajta kötetlen megbeszélésekre szolgáló fórum lenne, akkor az európai bürokrácia csupán egy „papírtigrist” hozna létre, és hiába pazarolná erre az adófizetők pénzét. Ha viszont von der Leyen tervei között szerepel egy cselekvőképes szerv létrehozása, akkor nagy valószínűséggel nem csupán finanszírozást és személyzetet kell biztosítani ehhez, hanem meg kell határozni a Biztonsági Tanács helyét is az Európai Unió intézményeinek bonyolult bürokratikus rendszerében. Nem kizárt, hogy módosítani kell az EU-szerződéseket, beleértve az alapszerződéseket is, ami hosszadalmas és bonyolult egyeztetési és elfogadási folyamatot jelent.*

*Szükséghelyzetben a hosszadalmas eljárásokat le lehet rövidíteni. Ha ég a ház, nem az összehívott lakógyűlés szavazza meg, ki oltsa el és mivel.

Végül, a hivatalos és a kulisszák mögött elhangzó biztosítékok ellenére a NATO könnyen úgy értelmezheti az EU lépéseit, mint párhuzamos struktúrák létrehozását és a Szövetség gyengítését. Ez pedig nem fog pozitív reakciót kiváltani a balti államok és Lengyelország vezetéséből, amelyeknek mindenki másnál nagyobb szükségük van a NATO egységére.

Vágyak és tények

Von der Leyen indítékai érthetőek. Jelenleg az Európai Uniónak nincsenek megfelelő politikai és pénzügyi erőforrásai a közösségen belüli integrációs folyamatok elmélyítéséhez. Az EU kulcsfontosságú államaiban kerülhetnek olyan erők hatalomra, amelyek számára még a jelenlegi Európai Unió is túlságosan centralizáltnak tűnik, míg a kölcsönös kötelezettségek nélküli „szuverén nemzetek szabad szövetsége” tűnik számukra a legvonzóbb megoldásnak. Az euróövezet gazdasága egyelőre még nem állt elég szilárdan a lábán.*

*Nos, igen, szerzőnk Németországban él és nagyon alaposan be is számol a sajtóban az AfD térnyeréséről.

Ilyen helyzetben értelmetlen lenne újraéleszteni az „Európai Föderáció” gondolatát. Az EU katonai komponensének fejlesztése is teljesen kézzelfogható akadályokba ütközik. Az amerikai kormányzat álláspontja nem lett kiszámíthatóbb, Trumpé pedig nem lett Európa-barátabb. Ebben az összefüggésben logikus útnak tűnik olyan új formátumok keresése, amelyek a koordináció javítására és a döntéshozatal gyorsítására irányulnak, külső és erős szövetségesek bevonásával.

Az objektív akadályok azonban – bár külön-külön leküzdhetőnek tűnnek – összességükben komoly gátat jelenthetnek. A projekt támogatóinak bonyolult és hosszadalmas vitákba kellene bocsátkozniuk az „elégedetlenekkel” mind az EU-n belül, mind azon kívül, meg kellene találniuk az új struktúra jogi és intézményi kialakításának mechanizmusait, és elkerülhetetlenül új problémákkal kellene szembesülniük. Ugyanakkor nincs semmiféle garancia arra, hogy a lehetséges európai Biztonsági Tanács a gyakorlatban olyan szervvé válik, amilyennek az ötlet szerzői elképzelik: vagyis az operatív reakciók, a gyors konzultációk és a valóban hatékony döntések kidolgozásának fórumává.

Lehet, hogy az Európai Unió vezetésének érdemes lenne itt kissé mérsékelnie ambícióit, és megvalósíthatóbb projektekre koncentrálnia. Például a meglévő európai intézmények keretein belül létre lehetne hozni egy állandó jellegű speciális koordinációs parancsnokságot. Az Európai Tanács struktúrájában található is legalább egy olyan szerv, amely alkalmas lenne egy ilyen parancsnokság intézményi beágyazására – a Politikai és Biztonsági Bizottság. Ennek tagjai a nemzetállamok uniós nagykövetei. Itt figyelemmel kísérik a nemzetközi helyzetet, ajánlásokat és koncepciókat dolgoznak ki, valamint ellenőrzik a már elfogadott intézkedések végrehajtását. A Bizottság jelenlegi legnagyobb problémája a lassú munkavégzés, de a parancsnokság másként is működhetne.

Az EU-n kívüli államok számára, amelyek politikai, gazdasági és katonai súlyuknál fogva vonzóak Brüsszel számára, és szorosabb kapcsolatokat szeretnének az Európai Unióval, kidolgozható (mi több: kidolgozandó) egy társulási forma, ahogyan azt már Kanadának is javasolták, természetesen módosításokkal és a kollektív biztonsággal kapcsolatos elemek kiemelésével. Itt meg kellene győzni Kijevet, és eloszlatni az „örökös helyettes tagság” nyújtásával kapcsolatos aggodalmakat, de ez leginkább a megfelelő kommunikáció kérdése.

Az Európai Unióra hárul a felelősség a kontinens stabilitásáért és biztonságáért. Ez az egyetlen erő, amely természeténél fogva képes és hajlandó szembeszállni az orosz geopolitikai terjeszkedéssel. (Míg Ukrajna ezt a fronton teszi meg.) Teljesen ésszerű az a szándék, hogy szövetségesek bevonásával új, hatékonyabb struktúrákat hozzanak létre. Ugyanakkor rendkívül fontos megőrizni az EU összetartását, a NATO-val való kapcsolatát, és minimalizálni a közösség soraiban felmerülő potenciális konfliktusok kockázatát.

Eddig tehát Sztratijevszkij érvelése, és meg kell jegyeznem: a mondanivalójával kilencven százalékban maradéktalanul egyetértek. Nagyon tisztességesen ismerteti az előállt helyzetben a potenciális európai Biztonsági Tanács lehetséges előnyeit és esetleges hátrányait – a tíz százaléknyi differenciát nézeteink között a hangsúlyok finom különbsége okozza, ő a nézetkülönbségekben veszélyt lát, én inkább olyasmit, amit el kell fogadnunk létező, de nem túl lényeges ténynek, és rendezhetjük ezeket a vitákat egy későbbi, arra alkalmas időpontban is, nem most, amikor zeng az Ég.

Mindenesetre ha van egy csepp esze az Európai Uniónak, kihasználja ezt a mostani, rövid történelmi pillanatot.

Erőre kap, bővül és végül – bár nem ez a deklarált célja, de a túlélés kedvéért meg kell tennie – politikai, gazdasági, és igen, katonai szempontból is világhatalmi tényezővé válik. Erre most nyílik alkalom, és valószínűleg máskor vagy később már nem lehet belevágni.

Akkor pedig – itt az idő, most vagy soha.

Szele Tamás