Németországban mostanság egyre gyakoribbak – természetesen szélsőjobbról és szélsőbalról – azok a követelések, hogy a szövetségi kormányzat engedjen Oroszország nyomásának, úgy nagyjából minden téren. Kezdeményezzen tárgyalásokat Moszkvával. Nos, a német kormányzat most megmutatta, mennyire lehetséges tárgyalni a putyini rezsimmel: mint megmutatkozott, semennyire. Az ENSZ-közgyűlésen történeteket a Moscow Times elemezte és én mutatom be az alábbiakban. Megjegyzéseimet szokás szerint csillag alatt, a bekezdések végén teszem meg.

(Képünk illusztráció)

2026. szeptember végén első alkalommal került sor a német és az orosz külügyminiszterek találkozójára az Oroszországi Föderáció Ukrajna elleni teljes körű háborújának kezdete óta. A New York-i ENSZ Közgyűlés keretében zajló beszélgetés kevesebb mint 20 percig tartott. Az eredményeket minden kommentárnál jobban tükrözi Johann Wadephul és Szergej Lavrov arckifejezése, mind a kézfogás pillanatában, mind a tárgyalóteremből való kilépés után.

A találkozó nem csak eredménytelen volt a két ország közötti kapcsolatok és az európai politika legfontosabb kérdésének – az Ukrajna elleni háború befejezési módjainak – megvitatása szempontjából, hanem lényegében nem is tartalmazott valódi párbeszédet.

Akkor miért találkoztak egyáltalán a két állam külügyminiszterei, és mit értek el a felek?*

*Nézetem szerint orosz részről a német féllel való trollkodás volt a cél, német részről pedig ennek a biztosra vehető magatartásnak a minél nyilvánosabb bemutatása.

Egy kis szezonális feszültség

Németország 2022 óta Ukrajna egyik legkövetkezetesebb szövetségese. A rendkívüli parlamenti választások és Friedrich Merz hatalomra kerülése után a Kijevnek nyújtott segítség csak tovább növekedett. Németország nemcsak gyakorlatilag minden, az adott hadszíntérre alkalmas, saját gyártású fegyvertípust biztosít Kijevnek – a „Taurus” rakéták kivételével –, hanem szinte minden lehetséges, Ukrajnának nyújtott pénzügyi támogatási projektben is részt vesz. A politika és a társadalom azonban korántsem egységes abban a szándékában, hogy továbbra is támogassa Kijevet, különösen a fegyverszállítások terén. A német társadalmi-politikai és történelmi-kulturális hagyományok, valamint az országban dúló gazdasági és politikai válság jelentősen befolyásolják a helyzetet.

A szövetségi kormányra gyakorolt nyomás a teljes körű háború négy és fél éve alatt nem szűnt meg, de bizonyos időszakokban észrevehetően intenzívebbé vált. Éppen most figyelhető meg a német politikai színtéren egy ilyen időszakos feszültségnövekedés: fokozott igény mutatkozik a „konfliktus diplomáciai megoldására”.

Mind az ellenzék, mind a kormánykoalíció soraiból érkeznek erre vonatkozó jelzések Merzhez

A szász-anhalt-i és mecklenburgi-elő-pomerániai választásokon győztes „Alternatíva Németországért” (AfD) párt a Bundestag-frakcióján keresztül követeli az Ukrajnának történő bárminemű fegyverszállítások leállítását és egy „kompromisszumalapú békét” akar elérni minden áron.*

*A „kompromisszum” szó az AfD szótárában azt jelenti, hogy Moszkva minden kívánságát teljesíteni, sőt, lesni kell, és nem csak Németországban, hanem egész Európában mindenhol.

Az AfD képviselői kiállnak az orosz energiahordozók vásárlása mellett, és – bár erre nincs semmiféle felhatalmazásuk – már meg is tették az első lépéseket a két ország közötti együttműködés újraindítása felé.

A berlini tartományi választásokon győztes baloldal szövetségi szinten nem ennyire kategorikus Ukrajna támogatása tekintetében, de szintén kitartóan ismételgeti azt a tézist, hogy a fegyverszállítások csak meghosszabbítják a háborút, míg a diplomáciai megoldás az egyetlen módja a befejezésének. A párt kongresszusán az a mondat lett a vezérmotívum, miszerint: „Nem akarunk fizetni a háborúitokért!”

A Sahra Wagenknecht Szövetség (SSV) következetesen Ukrajna-ellenes és Oroszország-barát álláspontjáról már szót sem érdemes ejteni.

Hasonló, és egyre hangosabb hangok hallhatóak az utóbbi időben a CDU konzervatív és az SPD szociáldemokrata köreiből is. Türingia, Szászország és Brandenburg vezetői közös nyilatkozatukban követelték az „aktívabb diplomáciát”. Tobias Winkler (CDU), a német delegáció vezetője az EBESZ-ben, kijelentette, hogy az Oroszországgal foglalkozó „EBESZ-diplomácia” „egyáltalán nem halott”. A befolyásos baden-württembergi SPD-szervezet vezetése arról adott ki felhívást, hogy keressenek „új utakat az Ukrajnával kapcsolatos politikában” – a jelenlegi irányvonalat „nem szabad alternatíva nélkülinek beállítani”, és a „békés megoldás irányába mutató kezdeményezéseket” erősíteni kell.*

*A tárgyalási dramolett pont ezeknek a mérsékelt köröknek szólhatott, nem a szélsőségeseknek: az ő álláspontjuk amúgy sem megváltoztatható.

Mindent a megállapodások szerint

A politikailag egyébként is meggyengült kancellár szempontjából külügyminiszterének az orosz féllel folytatott, semmilyen kötelezettséget nem jelentő beszélgetését nyilvánvalóan pozitív belpolitikai jelzésként értelmezték, körülbelül abban az értelemben, hogy: „oktalanok a vádjak, mi kihasználjuk a párbeszédre kínálkozó lehetőségeket is”. Wadephul épp ezért nem repült Moszkvába, hanem inkább az ENSZ Közgyűlésén beszélt Lavrovval, semleges területen, ahol mindketten egyébként is meg kellett jelenjenek. A beszélgetésnek nem volt semmiféle hivatalos jellege.

Mertznek nem kellett volna semmiféle politikai meglepetést elvárnia Wadephultól – és valószínűleg nem is várt. A német diplomácia vezetője természetesen aláveti magát kormánya döntéseinek. De Wadephul elődei a német külügyminiszteri poszton, Heiko Maas és Annalena Baerbock már a kinevezésük előtt is nagy tapasztalattal rendelkező, erős politikusok voltak, és legalábbis képesek voltak „saját hangsúlyokat alkalmazni”. Ráadásul pártbeli hovatartozásuk is eltért a kabinetfőnökükétől. A jelenlegi minisztertől – aki a kancellárral azonos pártba tartozik, és Merz régi, szoros szövetségese, sőt, bizalmasa – nem lehetett „önálló kezdeményezést” várni.

Wadephul állítása arról, hogy „számos kollégája kérte a találkozó megrendezését” – bizonyítja azt, hogy Berlin, ha nem is egyeztette a megbeszélést az EU-n belül, de minden bizonnyal tájékoztatta partnereit az erről szóló tervekről. Az Európai Unióban informális megállapodás létezik ez ügyben: az Oroszországgal való kapcsolatoknak az európai konszenzus alapján kell zajlaniuk. Az egyes államok – és főleg Németország – kezdeményezései érthető okokból nem találnának általános egyetértésre például Közép-Európában.

És valóban, a találkozó tényét valamiért nem kritizálták az Oderától keletre fekvő országok külügyminisztériumai, amint az várható lett volna (ami azt jelenti, hogy előre tudtak róla). Legfeljebb a lengyel médiában villant fel egy kis meglepetés, de ez nem Varsó hivatalos reakciója volt. Kijev sem tett látványos nyilatkozatokat, az ukrán sajtó pedig megállapította, hogy a „semmit Ukrajnáról Ukrajna nélkül” elvét nem sértették meg. Kijevet továbbá „tájékoztatták a találkozó részleteiről”.

„Mintha falra hánynánk a borsót”

Legfeljebb a reménytelen és javíthatatlan optimisták várhattak volna Wadephul és Lavrov beszélgetésétől valamilyen komoly áttörést jelentő döntést. Erre nem csak a jelenlegi geopolitikai helyzet, hanem a tárgyalópartnerek, tehát maga a tárgyalás szintje sem ad lehetőséget. Ha Putyin változtatni akarna az Ukrajna elleni háborúban elfoglalt álláspontján, azt biztosan nem Lavrovon keresztül üzenné meg, és főleg nem egy „barátságtalan” ország külügyminiszterével folytatott találkozó alkalmával.*

*Csak jelezném a magyar „jobboldalnak” (mely inkább csak így nevezi magát, mintsem valódi konzervatív lenne), hogy jelenleg mi is „barátságtalan” országnak számítunk Moszkvában, sőt: hivatalosan ez az állapot 2022 márciusa óta tart. Akármilyen attrakciókat is mutatott be Szijjártó és Orbán Lavrovnak és Putyinnak, Magyarország hivatalos státusa nem változott meg ettől, legfeljebb Szijjártó kapott egy csinos kis bizsut, amit Barátság-rendnek hívnak. És Levrov számát, hogy bármikor felhívhassa.

Berlin is másképp járt volna el: ha a német kancellária részéről valamilyen komoly javaslat merült volna fel Moszkva felé, akkor Merz sem vette volna igénybe Wadephul szolgáltatásait, hanem – miután megvitatta a javaslatot az európai és amerikai szövetségesekkel, valamint Kijevvel – tárgyalási témává tette volna azt az Ukrajna–Oroszország–EU – USA közötti egyeztetéseken, az összes fél által elismert, semleges tárgyalók részvételével.

A New York-i beszélgetés eredményei azonban olyanok voltak, hogy inkább a nyíltan pesszimista véleményt erősítették meg. Pontosabban: a két miniszter találkozójának egyáltalán nem volt semmiféle eredménye.

A német média információi szerint a provokációk már a tárgyalás helyszínének bejáratánál megkezdődtek. A német delegációt az asztalokon angol nyelvű szórólapok várták „Goebbels öröksége. A bucsai események meghamisítása és a kijevi rezsim véres színjátéka” címmel. Nem szükséges elmagyarázni, miért szerepelt fel a náci háborús bűnös vezetékneve a külön a németekkel való találkozóra készült dokumentum címében. Szemtanúk állítása szerint Wadephul még csak meg sem érintette a kinyomtatott példányt, hanem letakarta a mappájával. Az első percek már megadták a találkozó alaphangulatát, amelynek lefolyását a tudósítások és interjúk alapján jól lehet rekonstruálni.

A német fél három fő pontra összpontosított: a lipcsei dróncsapásra és a Kreml felelősségére ez ügyben, az orosz–ukrán háború de-eszkalációjának lehetőségeire, valamint az Ukrajnából érkező gabonaszállítások zavartalan biztosítására – ez utóbbi humanitárius tényező és a Globális Dél kérése ( ez a kifejezés szó szerint a miniszter által adott interjúból). Berlin nagy reményeket fűzött az Orosz Föderáció hipotetikus engedményeihez annak érdekében, hogy megőrizze a jó kapcsolatokat azokkal az ázsiai és afrikai országokkal, amelyek semleges álláspontot képviselnek, sőt, egyenesen szimpatizálnak Moszkvával.

Mint az várható is volt, hiba reménykedtek. Wadephul később igen nyíltan nyilatkozott az oroszok reakciójáról, egy német kifejezést használva, amelynek orosz megfelelője az lehetne, hogy „falra hányt borsó ezekkel tárgyalni”. (Magyarul is így mondjuk).*

*Ha naiv lennék, bohó és ifjú, most feltenném a kérdést: hogyan fogja ezt Lavrov megmagyarázni a globális Dél országainak, amelyeket pedig – míg csak beszélni kell – valósággal dédelget az orosz külpolitika? A válasz egyszerű: sehogy. Még ha rá is merne kérdezni valamelyik szegényebb ország, ahol ezen az úton éhínséget idézett elő a Kreml, akkor sem lesz válasz, de majdnem biztos, hogy kérdés sem lesz: nem meri feltenni senki az érdekeltek közül, annyira függenek Moszkvától.

Az orosz fél, a szokásos „trollkodással” kezdve, előre látható módon nem mutatott hajlandóságot a konstruktív tárgyalásokra. Lavrov kifejtette felettesei álláspontját, majd a találkozó után arroganciával és leereszkedő magatartással vádolta meg beszélgetőtársát, valamint hozzátette, hogy egyszerűbb lett volna telefonon beszélni, mint személyesen találkozni.

A „célok” elérése

Merz nem veszített semmit. Wadephul azzal indokolta a találkozó tényét, hogy közvetlenül kellett közvetíteni a szövetségi kormány álláspontját az orosz vezetésnek, valamint hivatkozott a vezető külföldi diplomáciai körök ajánlásaira és a kommunikáció jelentőségére általában, beleértve az „ellenségekkel” folytatottat is. Végső soron hittek neki. A németországi kritika mérsékelt és szűk körű volt, Roderich Kiesewettertől, az Ukrajnát következetesen támogató konzervatív politikustól kezdve egészen egyes szakértőkig. Az SPD és a Zöldek is meglehetősen jóindulatúan fogadták a találkozó tényét. Néhány vezető német médium még egy nyilvánvaló előnyt is talált ebben a beszélgetésben: egyértelműen rámutatott a Kreml felkészületlenségére a háború befejezéséről szóló tárgyalásokra, valamint az Oroszországi Föderáció megvető hozzáállására Európához.

A Kreml számára sem voltak negatív következményei az eseménynek. Putyin soha nem tagadta nyilvánosan a Nyugattal, és különösen Németországgal folytatandó tárgyalások lehetőségét. Az orosz vezetés fő érvelése két tézisre épül: „Az EU Ukrajnát támogatja ahelyett, hogy normalizálná a kapcsolatait Oroszországgal, és nem hajlandó velünk egyenrangúként tárgyalni”, valamint „a Nyugatnak el kell fogadnia az új geopolitikai realitásokat”.

Lavrov és Wadephul találkozója egyáltalán nem áll ellentétben ezzel a narratívával (nem mintha az megfelelne a valóságnak). Moszkva megpróbálta ezt kihasználni propagandacélokra, de meglehetősen erőtlenül. Az orosz külügyminisztérium hangsúlyozta, hogy a beszélgetés a német fél kezdeményezésére jött létre, és „belső, külügyi használatra” lehetőség nyílt arra, hogy bemutassák, hogyan „vázolta miniszterünk közvetlenül a németek számára álláspontunkat”. De már az első jelekből is látszik, hogy a Kreml számára a találkozó másodlagos fontosságú maradt, és ennek alapján nem indul jelentős kampány.

Egy rövid beszélgetés az ENSZ épületében nem jelezhet semmiféle változást Németország és az egész Európai Unió külpolitikai stratégiájában. Merznek meg kellett volna próbálnia átállni a „diplomáciára”, azokra a „tárgyalásokra”, amelyekről Németországban annyit beszélnek mind a jobboldalon, mind a baloldalon. A kancellár megkísérelte ezt – és egyértelműen megmutatta a közvéleménynek, hogy a Kreml még egy kezdeti, előzetes, de komoly megbeszélésre sem hajlandó egy olyan, a fegyveres megoldáson kívüli, elfogadható forgatókönyvről, amely a háború befejezését célozza. Más, a hadműveletekkel kapcsolatos kérdésekben – például a fegyverszünet vagy az ukrán polgári hajózás biztosítása terén – sem történt előrelépés. A kritika formájában jelentkező kockázatokat („a tárgyalás kapcsolat volt az agresszorral és propagandisztikus ürügy”) Mertz csapata nyilvánvalóan figyelembe vette – és ezek minimálisnak bizonyultak.

Európa már régóta nem csupán a tárgyalásokon való részvételre és a hírhedt „diplomáciai megoldás” keresésére való hajlandóságát mutatja ki, hanem azt is követeli, hogy aktívan alakítsa ki ezt a megoldást anélkül, hogy folyamatosan Washington szempontjait kelljen figyelembe vennie. A Kreml ura elutasította a számára rendkívül előnyös javaslatokat, amelyeket az Egyesült Államok támogatott – az az ország, amelyet ő a Nyugaton az egyetlen „Oroszországgal egyenrangú” államnak tart, és amelynek döntő szava van a világ geopolitikájának alakításában.

Amíg a fronton és a saját gazdaságban kialakult helyzet nem győzi meg Putyint arról, hogy feltétlenül más megközelítést kell keresnie, addig az ügy semmiképpen sem mozdul el a holtpontról.

Az ábra tehát egyszerű: az oroszokkal lehetetlen tárgyalni, míg ők maguk nem könyörögnek ezért.

Wadephul házhoz ment a pofonért, igaz, tudta mire számíthat – de meg kellett kapnia, hogy ne Merz kapja később, és hogy tisztázza a német kormány politikáját is a méltatlan, szélsőséges vádak alól.

Elment tehát, hogy falra hányja a borsót – és Lavrovról pattogtak le a szemek.

Szele Tamás