Kérem, ritka madarat fogtam, fehér hollót. Sok mindent láttam már életemben, de olyan szélhámost, aki mérhetetlen ostobaságában még dicsekszik is a bűnével, ritkán. Márpedig Jacob Creech ilyen figura, és nem kis befolyást gyakorolt a világra: ő terjesztette el az ukrajnai biolaborok konteóját, melyet aztán a Kreml járatott csúcsra március és április hónapban. Időnként még most is előveszik.

Tegnapi írásom Putyin elnök féltve őrzött információs buborékjáról aratott némi felemás sikert, úgymint olvasta eddig vagy tizenötezer ember és nekem esett miatta körülbelül tizenöt, ami egy nap alatt közepes eredmény, volt már mindkettőből a harmincszorosa is: de van annak némi bája, mikor már tényleg csak a legostobább sértéseket bírják az ember fejéhez vágni.

Eléggé megrázó írást mutatok ma be, ami sok mindenre rávilágít, amit eddig nem értettünk: a Важные истории, magyarul: „Fontos történetek” című orosz oknyomozó portál munkatársa, Roman Anin azt próbálta meg kideríteni, hogy kerülhetett egyáltalán sor Oroszország Ukrajna elleni inváziójára, hogy lehetett képes Vlagyimir Putyin utasítást adni rá?

Éreztem én ma reggel, hogy valamiképpen nem teljes az életem. Valami fájó űr ásított bennem, valami hiányzott, minden egész eltörött, minden láng csak részekben lobbant, még a Hold is csonka lett volna, ha este van és nem reggel. Futott velem egy rossz szekér, utánam mintha jajszó szállt volna... mielőtt teljesen átmegyek Adyba jelezném: elmúlt.

Alexandr Duginra figyelni kell, akkor is, ha nem visel semmiféle magas állami méltóságot a Kremlben, akkor is, ha egyszerű filozófusnak mondja magát, és akkor is, ha értelmetlenségeket beszél, ugyanis sokak állítják, hogy ő szokott Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin helyett gondolkodni.

Kérem, azt én értem, hogy az újságcsináló a legostobább ember a világon, mert minden és bármely olvasója alapvetően okosabb nála. Jobban tudni valamit mindig könnyebb, mint tudni: ugyanis azt a valamit, amihez utólag jobban ért Malvin néni, Pista bácsi, előtte meg kell írni, és az munkával jár. Utána már köpködheti mindenki kedvére, aki céltáblának nézi.

Tegnapi írásom kapcsán kialakult egy érdekes eszmecsere – egyáltalán nem vita, attól távol áll, kulturált volt a hangvétele, bár mindig ilyesmivel találkoznék – melynek az volt az egyik sarokpontja, hogy mennyire befolyásolja a háború az ukrán gabonatermést, mennyire súlyosbíthatja a már úgyis létező élelmiszer-válságot?

Ehhez az íráshoz egy régi pesti vicc illene mottóként: Kohn és Grün ülnek a kávéházban, olvassák az újságban a híreket, Kohn sötéten felsóhajt: „Mi lesz itt...” Grün ránéz szomorkásan: „Mi lesz, mi lesz... de addig mi lesz?” Ma azon fogunk spekulálni tehát, hogy mik Oroszország Ukrajna elleni inváziójának a rövid távú következményei. Mert a hosszú távúak egyszerűen kiszámíthatatlanok.

Sok van, ami csodálatos, de rögtön az ember után a legcsodálatosabb az orosz politikusok önbizalma. Csak az elmúlt fél napban atompusztulással fenyegették meg a fél világot, azon kívül saját magukat is, és megállapították a jövő világhatalmi Oroszországának alapelveit (sokadjára, de ez a mostani még az eddigieknél is durvább).

Lassan nincs társaság, amiben negyedórán belül fel ne vetődne a kérdés: mikor lesz vége Oroszország Ukrajna elleni inváziójának? Amikor meg felvetődik, mindenkinek azt javaslom, hogy meneküljön, cikkcakkban futva, mert úgy nehezebben találják el, és közben keressen fedezéket. Erre a kérdésre ugyanis mindenki csak a saját válaszát hajlandó elfogadni.