Szegény ember szándékát boldog Isten bírja, én ma másról akartam írni, de szembejött a Történelem, tehát a most újjáalakuló magyar–orosz viszonyról fogok. Ez úton is jelezném Vlagyimir Vlagyimirovics rajongóinak, akik igen szép számmal látogatják és kommentelik ezt az oldalt (míg ki nem érdemlik a tiltást), hogy máig tartott a jó világ, fogják vissza magukat.

Ha azt mondom, hogy alig érti valaki ezt a mostani háborút, akkor keveset mondok és nagyon enyhén fogalmazok. Mivel pedig egymásnak ellentmondó hírek szállingóznak, mindenki egészen pontosan azt hisz el belőlük, amit akar, ugyanis sokan abban a tévedésben élnek, hogy amit ők hisznek, az ténnyé válik, éspedig attól, hogy elhiszik. Ez bizony önáltatás.

Én, kérem, tegnap este még tényleg azt hittem, hogy hülyéskedek. Azon merengtem ugyanis az egész napi munka után – természetesen az orosz és ukrán helyzettel kellett foglalkoznom – hogy Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin micsoda politikai óriás, ugyanis alig kilenc napja látott neki a Szovjetunió újjáteremtésének és már majdnem készen is van vele.

Nem örülhetünk eléggé annak, hogy megúsztuk a zaporizzsjai atomerőmű komolyabb sérülését, ami nukleáris szennyezéssel áraszthatta volna el egész Európát – igen, Kijevet, Moszkvát, Budapestet, Varsót és Berlint is – ugyanis a támadó csecsen alakulatok nem voltak túl műveltek az atomfizika terén, így a veszélyt nem vették tekintetbe, szóval most csendes hálafohász az Ég felé, aztán nézzük a híreket.

Az ukrajnai helyzet pillanatig sem enyhül, ellenkezőleg, súlyosbodnak a harcok, a béketárgyalásokról, melyeket a baljóslatú Belavezsszkaja Puszcsa Nemzeti Parkban (ott állapodott meg Oroszország, Ukrajna és Belarusz a Szovjetunió megszűnéséről 1991. december 8-án, ha Putyin újjáéleszti a Birodalmat, annak ideális jelképe lenne a hely) még semmit sem tudunk, és az orosz nép egyre elégedetlenebb.

Már tegnap írtam arról, hogy az orosz ellenzéki sajtó szerint – és én egyetértek velük – a mostani háború fő oka, hogy Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin már hosszú ideje elszakadt a valóságtól és elhitte azokat a propaganda-hazugságokat, amiket ő maga rendelt meg a bohócaitól, tányérnyalóitól korábban. Így lehet, így kell lennie.

A harcok minden korábbinál kegyetlenebbül folynak Ukrajnában, estére várják a nagy támadást Kijev ellen, Harkiv főterén rakétatámadás miatt elhunyt tíz civil (köztük egy gyermek), Csernyivihben lakónegyedeket lőnek rakéta-sorozatvetőkkel, és aláaknázták a városból kivezető utakat, hogy a lakosság ne menekülhessen el a biztos halálból – a tárgyalások pedig komolyabb eredmény nélkül értek véget.

Azt gondoltam, ma beszámolhatok valamiféle eredményről az orosz és ukrán fél között zajló pripjatyi béketárgyalások során, de sajnos erről szó sincs: ahogy megkezdődött az érdemi megbeszélés, még a közelből is elzavarták a sajtót. Persze lesz olvasó, aki ezt is ünnepelni fogja, mert úgy gondolja, hogy a sajtóra semmi szükség – ő ünnepeljen máshol.

Sűrű napja volt ma Vlagyimir Vlagyimirovics Putyinnak, és nem vagyok abban biztos, hogy nem egy-két szto grammal kezdte – abban viszont biztos vagyok, hogy ennek a napnak nincs még vége. Ha a kedves olvasó nem tudná: ma a kora délutáni órákban volt egy időszak, amikor közvetlenül az atomháború árnyékában éltünk, és csak halkan szólnék: ez a veszély egyáltalán nem múlt el.

Ma három dologról fogunk beszélni az ukrajnai konfliktussal kapcsolatban: a harci cselekményekről, azokról a bizonyos, egyelőre függőben lévő, de nagyon szükséges béketárgyalásokról, melyek nem biztos, hogy azok, aminek mondják őket és utána a legnehezebb kérdést vesszük elő: Jevtusenkót idézve azt, hogy „akar-e Moszkva háborút”.