Ha az ember Kim Philbyre gondol, vegyesek az érzelmei. Kétségtelen, hogy a huszadik század talán legnagyobb kettős ügynökéről és hírszerzőjéről van szó, bár ebben a sportágban nincs aranyérem, nehéz mérni a teljesítményt (talán Richard Sorgéval lehet holtversenyben), ugyanakkor bizony meg kell vallanunk: áruló volt. Ez azonban nem ok arra, hogy a hagyatéka ebek harmincadjára jusson.

Néhány nap kihagyás után folytatom a munkát, ahol abbahagytam, vagyis az oroszországi és ukrajnai helyzet áttekintésével: egyébirányú elfoglaltságaim mellett természetesen figyelemmel kísértem a híreket, de azért nincs könnyű helyzetben az ember, mikor olyasmiket szeretne megmagyarázni, amikről alig van biztos tudomása.

Hogy a végén kezdjem ezt a kesernyés kis történetet, mindenkit értek, aki csak szerepel benne, de azt nem értem, miért nem értik ők a világot. Az is bizonyos viszont, hogy Berzunc község hirtelen világhírű lett, soha ennyit nem beszéltek erről a kis moldovai csángó településről, mint most, pedig áll már vagy hatszáz éve, de nagyon nem a világ közepe. Ami nem is baj.

A mai nap épületesen kezdődött, ugyanis felfedeztem, hogy Fricz Tamás pár napja a Magyar Nemzetben megoldotta a Kennedy-gyilkosságot. Hogy ebből miért nem lett világméretű szenzáció? Azért, mert Fricz Tamás csak elmeséli írásában, hogyan oldotta meg Tucker Carlson az ügyet. Carlson pedig tudja, mi történt, mert elmondta neki Valaki.

Indul az új év, indul a munka, ráadásul egy jó nehéz feladattal, ugyanis arra kéne rájönni, mi a csoda történt Makijivkában. Egy biztos: igen pontos találat rombolt porig egy iskolaépületet december 31-ről január 1-re virradó éjjel, helyi idő szerint 00:01-kor, melyben szerencsére nem tanulók tartózkodtak, hanem orosz katonák.

Ez az év a háborúról szólt, Ukrajnáról és Oroszországról, tehát úgy illik, hogy az idei utolsó itt megjelenő írásom is ezzel a témával foglalkozzon, ugyanis érdekes hírek érkeznek. Valószínűleg részint összeomlás, részint koncepciós per készülődik: az összeomlás Bakhmutnál várható, a per Moszkvában, de mindkettő vészesen közeleg. Csak egyik sem jelenti a háború végét.

Ma zsúfolt napunk lesz, ugyanis mielőtt rátérhetnék írásom fő témájára – mely sajnos kapcsolatban van a tegnapi írásommal, mondhatni a folytatása, annak ellenére, hogy nem így terveztem – ismertetnem kell a legfrissebb híreket, ugyanis Ukrajnában néhány perccel ezelőtt fújták le azt a légiriadót, amelyet az eddigi legnagyobb tömeges rakétatámadás miatt kellett kihirdetni.

Hosszú és bonyolult történet következik, tele hamisításokkal és maszkirovkával, de a jelenség igen fontos: az lesz a történtek tanulsága, hogy minket, mármint Magyarországot valóban bele akarnak sodorni a háborúba. Csak éppen nem Ukrajna, hanem Oroszország. Illetve nem is annyira Oroszország, csak az SZVR, de az nagyon.

Most egy kicsit bonyolult eszmefuttatás következik, némi kritikai éllel, bár az Ég mentsen attól, hogy indulatot vigyek bele, olyasmit ne is tessék keresni ebben az írásban. Mindössze annyiról van szó, hogy nem értek egyet mindenben Volodimir Iscsenko ukrán szociológussal, a berlini Freie Universität Berlin kutatójával.

Nehéz karácsony és a szabadnapok után áttekinteni a háború aktuális állapotát, éspedig nem azért, mert túlünnepeltem volna magamat, vagy nehezen szoknék vissza a munkába a pihenőnapok után – teljesen le sem álltak az elmúlt két napban – hanem mert a kedves kollégák ünnepelnek az orosz, ukrán, nyugati és keleti sajtóban, tehát alig van hír.