Forgókínpad

Spuvunya, az álorcás

2018. augusztus 17. - Szele Tamás

Kissé ellenérzésekkel írom ezt a történetet, ugyanis nem vagyok biztos abban, érdemlek-e én ennyi figyelmet – akár magamtól is. Mentsen a tény, hogy lehet közérdekű az eset, mással is előfordulhat, és, sajnos, van egy olyan érzésem, hogy távolról sincs még vége, jönnek még fordulatok. Kerüljön ez nyilvánosságra, hogy úgy mondjam, menet közben.

Az úgy történt, hogy tegnap, mint minden más napon, lementem vásárolni a sarokra a Milánékhoz. Kicsiny, ám jól felszerelt boltocska, nem lehet mellette éhen halni, nekem is kell az a minimális mozgás, és az étel nem fog magától feljönni. Mire visszaértem – ez olyan 16:30 körül lehetett – több ismerősöm figyelmeztetése várt, miszerint szélhámoskodnak a Facebookon a képemmel, a nevemben. No, ezt megnézzük, történetesen délelőtt már volt egy afférom, melynek során tegnap reggeli írásom címe miatt egy önuralmát vesztett úr azzal fenyegetett, hogy „elmarom a torkát aki ezt lemerte írni neki már nem fog kelleni többet erőlködni a WC-n!”, továbbá „Mint a legyet lecsapom futtában ha még egyszer ilyenre meri magát ragadtatni!”

Az úrnak az volt a baja, hogy az írás címe „Futóbolondok” volt és az ő vezetékneve történetesen Futó – ennyi erővel, ha leírom, hogy „Rózsalovag”, nekem esik minden Rózsa? Továbbítottam neki az értelmező szótár idevágó szócikkét, jeleztem, hogy erőszakra erőszakkal válaszolok, de maradjunk annyiban, hogy ő most bolondozott, és ha nem tetszik, találkozzunk a bíróságon.

Műhely-dolgok ezek, nem is szokásom megosztani az olvasóval, majd' minden második-harmadik napra akad derék honfi vagy honleány, aki el akarja hagyatni velem a földi siralomvölgyet, most is inkább csak jelzem vele, hogy tegnap a szokásosnál is pocsékabb nap volt.

De most inkább beszéljünk Spuvunya Jánosról. Spuvunyáról, aki nem létezik, legalábbis a Google nem ismeri, és aki olyan tökéletes hasonmásom, hogy még az én képem is elkészülhetett róla, ráadásul olyan helyen, ahol csak én jártam. Ugyanis ha ott jár rajtam kívül a tükörképem is, hát csak észreveszem.

Igen, kérem, mint egy kattintással kiderült, bizonyos Spuvunya János, állítása szerint egyetemi oktató, az én profilképeim egyikét használta, sőt, az én háttérképemmel. Most más a Facebook-profilképem, de korábban évekig ez volt, mindenki ismeri, már aki engem is ismer. A háttérképemet pedig egyszerűen ellopta a nagyobb hitelesség kedvéért. Az én profilom olyan nyolc éves, Spuvunyáé tegnap reggel született (és délután hunyt el), adatokat nem tartalmazott, bejegyzést is csak egyet. Abban pedig az állítólagos egyetemi tanár arra panaszkodott, hogy az egyik minisztérium ismeretlenek számára követelte tőlük diploma kiállítását.

spuvunya.jpg

Bizonyíték sehol, „akik ismernek, tudják, hol tanítok” - írja Spuvunya, csak az a baj, édes úr, hogy senki sem ismeri. A történet ezer sebből vérzik, kezdve azzal, hogy diplomát nem egy ember állít ki, tanulmányi eredményeket évekre visszamenőleg hamisítani lehetséges, de nagyon fárasztó munka, és semmiképpen sem augusztus második felében van a diplomaosztás (arról már nem is beszélek, hogy a hamis diploma kész lebukás, hiszen bármikor előkerülhet valaki, aki nem volt az illető évfolyamtársa). Kormányellenesnek kormányellenes a duma, csak épp sajnos hazugság. Elképzelhető lenne talán jövőre, idén még macerás.

De mindegy is az igazságtartalma. Az a nem mindegy, hogy Spuvunya János az én képemmel álorcáskodik. Írtam is neki egy szép episztolát, ha nem is olyant, amilyent a zaporozsjei kozákok a török szultánnak, de volt benne erő.

Spuvunya úr. Ha és amennyiben nem hagyja abba azonnal, de azonnal a képem használatát, nem a Facebooknál jelentem fel, hanem a polgári bíróságon. Arra mindenképpen készüljön fel, hogy ebből nagyon nagy baja lesz így is.

Szele Tamás”

Elment tegnap 16:43-kor, ez után azonnal jelentettem a Facebook adminisztrációjának az esetet, ők pedig példaszerű gyorsasággal törölték. Mármint Spuvunya Jánost, a felhasználók sorából.

Helyes, mondhatnánk, akkor dőljünk hátra és élvezzük az életet, csak éppen aljas a történet, több okból is. Gyújtsunk pipára és menjünk rajta szépen végig, kedves Watsonom.

Először is:

Ki szélhámoskodhat a képemmel? Akárki. Kapásból fel tudok sorolni legalább száz olyan embert, aki valamilyen írásom miatt haragudhat rám. Tele van ez az ország politikai szélhámossal, kicsivel, naggyal, előszeretettel csinálok belőlük bohócot, könnyen el tudom képzelni, hogy valamelyik rosszat akar nekem. Neveket nem írok, bár a fenyegetés, mint már mondtam, hétköznapi jelenség, ha annyiszor vertek volna agyon, kötöttek volna fel, beleztek volna ki, ahányszor ígérték, velem lenne tele nem csak a Kerepesi temető, de még a Kozma utcai is. Akárkinek eszébe juthat, hogy elkövessen ellenem valami aljasságot.

No, de mire volt jó ez?

Így, ilyen formában még semmire. A jó Spuvunyának dolga akadhatott, nem volt ideje telenyomni a profilját tartalommal, de ha nem veszik észre sokan – ismerősök, olvasók, köszönöm is nekik, ahogy a posztról készült képernyőmentést is – hát pár nap alatt élő Spuvunya-profilt alakít ki, bejegyzésekkel, fotókkal, mindenfélével (gondolom, a javát tőlem lopta volna). Aztán ő jelent engem a Facebooknak, miszerint lopom a személyazonosságát. Ha szerencséje van, és lehet neki olyan, engem rúgnak le az oldalról, ő marad. Akkor már nyugodtan átnevezheti Spuvunya Jánost Szele Tamásra, és azt művel a nevemben, amit akar.

Mondhatnák konzervatívabb ismerőseim, hogy „mit zavar az téged, 2010 előtt is elvoltál Facebook nélkül, most is elleszel”, de egyrészt nekem ne egy Spuvunya mondja meg, hol lehetek és hol nem, másrészt egy online újságírónak kicsit nehéz gyakorolni a szakmáját online jelenlét nélkül (és ezt nagyon is jól tudta a támadó). Meg aztán, kavar pár botrányt a nevemben, és a négy munkahelyemből háromtól búcsúzhatok is. Védekezhetek ugyan, de nem megyek vele sokra. Aztán, ha már a Facebook elfogadta az állítólagos Spuvunyát Szele Tamásnak, onnan csak egy lépés, hogy ügyes, kitartó levelezéssel kicsalja a Google-fiókom jelszavát is a cégtől, hiszen mondhatja, hogy elfelejtette. Azzal pedig – ha jó szoftverész – minden, valaha használt jelszavamat megkapja, ugyanis a kereső ezeket regisztrálja. Persze, ember kell ahhoz, hogy kibányásszuk a fiókból, de a lehetőség adott. És máris hozzáfér a bankszámlámtól a telefonomig bármihez. Vagy mondjuk rágalmaz egy zsírosat a nevemben, esetleg felvesz egy bankhitelt, egyszóval sok mindenre jó a személyazonosság ellopása.

Ezek még csak a köztörvényes verziók, kérem, ugyanis egy lopott identitás épp úgy alkalmas arra, hogy bárki ellen politikai lejáratókampányt indítsanak – a magyar közönség nem fog olyan nüanszokkal foglalkozni, hogy „tagadja”, „nem lehetett ő”, a magyar közönség egy emberként ragad majd követ és veri agyon azt, akire megharagszik.

Egyszóval, lehetett ez egy lejáratókampány kezdete, ami valamelyik szolgálattól indult, bár őszintén szólva nekik illenék profibbnak lenni. Volt már olyan, hogy valakinek a nevében oldalakat tartottak fenn, kompromittálták a világ összes hazugságával, és a Facebook nem vette le, mert nem találta egyértelműnek a csalást.

Miért írom én ezt most meg?

Több oka van. Egyrészt, mert közérdekű akárkivel megeshet: emberek, időnként keressünk rá a saját nevünkre, profilképünkre, figyeljük ismerőseinket is: ha bármi gyanúsat látunk, azonnal értesítsük az érintettet. Ő pedig jelentse a Facebooknak, minél előbb, annál jobb. Olyan az ilyesmi, mint a csótány: ahol volt egy, biztos lesz több. Legyünk éberek.

Másrészt meg van egy olyan érzésem, hogy nincs még vége ennek a menetnek. Nem lehet az véletlen, hogy pont az én profilképemet lopták, nem valamelyik, nálam jobb külsejű színészét. Lehet még, jöhet még próbálkozás – és mivel már tegnap is láttam olyan véleményt, hogy én vagyok a szélhámos, a derék, kormányellenes, nem létező Spuvunya meg a talpig becsületes ember, hát jelenjen meg a dolgok állása nyilvánosan, dátummal, lapban, hadd tudja meg mindenki, akit illet, hogy 2018. augusztus 17-én, délelőtt 10:08-kor mi volt a helyzet. Azt hiszem, ez az írás elég meggyőző bizonyítéka annak, hogy én – én vagyok, aki már harminc éve koptatom a betűt, és nem valaki más használja a nevemet. Olyan ez, mint amikor a kilencvenes években, a pesti éjszakában belekeveredtem egy razziába, és a közeg követelte, hogy igazoljam, miszerint újságíró vagyok.

- Uram, írjak most, helyben egy jegyzetet?

És hát nem utolsósorban hadd érezze az ál-Spuvunya (mert, ismétlem, a Google nem ismeri, ami egy egyetemi oktató esetében bűnös hanyagság, de inkább lehetetlen is) a törődést. Hadd lássa, hogy látom, tudom, mit művel, azt is gyanítom, kicsoda, micsoda, csak még nem bizonyítom.

Majd annak is eljön az ideje.

A bíróság előtt, uram, a bíróság előtt.

Úgyhogy maradtam tisztelettel nem Spuvunya János, hanem:

 

Szele Tamás

Futóbolondok

Kérem, a magyar széljobbon is csehül állnak a dolgok, amint elnézem, erősödnek a mozgalmaik, csak éppen az elmegyógyintézetekből toborozhatták az utolsó feltöltést. De legalábbis negatív IQ-tesztet kell kitölteni náluk a belépéskor: csak ezen a héten is három bődületes baromságot mutattak be a lelkes honfiak és honleányok (ebben az esetben udvariasság hátrébb sorolni a női nemet).

Kezdjük azon, hogy a Patrióta Európa Mozgalom megszüntetéssel fenyegeti a Facebookot. Zuckerbergnek bizonyára nagyon megfájdult a feje, és porokat szed emiatt, de hát milyen alapon? Nem fogják kitalálni: azon az alapon, hogy „megsérti Magyarország Alaptörvényét”! Ugyanis moderál, és ez ellentmondana a szabad véleménynyilvánítás elvének, melyet ők a 61. paragrafus első bekezdésében vélnek megtalálni. Szerintük tehát nem szabad semmiféle házirendet, közösségi alapelveket bevezetni, az alaptörvény önmagában szabályoz mindent.

alaptorvenyesjpg.jpg

Hát akkor lássuk. Kezdjük azon, hogy a magyar alaptörvényben nincsenek paragrafusok. Az idézett szöveg létezik ugyan, csakhogy – dobpergést kérek! - a Magyar Köztársaság hatályon kívül helyezett Alkotmányában. Melyet felváltottak az alaptörvénnyel. Szóval, patriótácskáim, ti a régi Alkotmányt idéztétek, annak is a XII. fejezetét. az alaptörvény helyett, lehet leülni, egyes alá, küldjétek be a körzetvezetőtöket. De menjünk tovább.

Hát az alaptörvény nem rendelkezik éppenséggel ez ügyben? Hej, dehogynem, sajnos nem lehetett kikerülni. Azt mondja:

VIII. cikk (1) Mindenkinek joga van a véleménynyilvánítás szabadságához . (2) Magyarország elismeri és védi a sajtószabadságot . (3) A sajtószabadságra, valamint az elektronikus tömegtájékoztatási és hírközlési piac felügyeletére vonatkozó részletes szabályokat sarkalatos törvény határozza meg.”

Mely sarkalatos törvény viszont nem foglalkozik a közösségi oldalakkal külön, így hát az alapelvek szerint kéne nézzük az ügyet. Vegyük rögtön azt, hogy a Facebook közösségi alapelvei suták ugyan, de egy intézmény belső rendjét, működését szabályozzák, mely intézmény nem Magyarország területén működik, nem magyar állampolgárok tulajdonában van és nem adóalanya a Nemzeti Adó és Vámhivatalnak. Annyi köze van Magyarországhoz, hogy az általa biztosított szolgáltatásokat itt is használják – de ilyen alapon mondjuk az összes külföldi rádióadást is be lehetne tiltani, hiszen azok is foghatóak Magyarországon, ha arról van szó, sőt, ha megvan a telefonszámuk, interaktívan be is szólhat nekik a magyar polgár, csak éppen a BBC nem fogja leállítani a műsorszórást pár jogászkodó széljobber kedvéért.

De ha ez nem elég logikus nekik, vegyük az alaptörvény negyedik módosítását. IX. cikk, (4) bekezdés:

A véleménynyilvánítás szabadságának a gyakorlása nem irányulhat mások emberi méltóságának a megsértésére.”

Ez nem, hogy szemben állna a Facebook közösségi alapelveivel, hanem még támogatja is azokat (bár a sajtónak komoly fejfájásokat okoz, ugyanis innentől kezdve akármi képezheti az emberi méltóság részét, pont, mint a közösségi oldalon). Összegezve: a Patrióta Európa Mozgalom a régi Alkotmányt idézve hivatkozik alaptörvénysértésre, és fenyeget mindenfélével egy olyan céget, mely nem tartozik a magyar hatóságok jogkörébe.

Ügyes. Esetleg hadat nem akarnak üzenni?

Nem, ők nem, hadat a mindenszo.hu üzent, Svédországnak (http://mindenszo.hu/ikea-bojkott-a-sved-kormany-tamadja-a-magyar-kormanyt-akkor-itt-az-ideje-az-ikea-bojkottalasanak/). No, azért nem véres háború ez még, csak az előszele, amolyan kereskedelmi bojkott, de lássuk, miről vagyon szó?

IKEA BOJKOTT – A svéd kormány támadja a magyar kormányt – Akkor itt az ideje az IKEA bojkottálásának

Bizony

Íme a hír:
Svédország beavatkozik az Európai Bizottság oldalán a külföldről támogatott civil szervezetekre vonatkozó jogszabály miatt Magyarország ellen indított perben az Európai Bíróságon – jelentette be a stockholmi kormány.

AKKOR innentől kezdve IKEA bojkottot hirdetünk!
Ez pedig a magyarok válasza!
Erre buzdítunk mindenkit!

OSZD MEG A KEZDEMÉNYEZÉST!

mindenszo.hu”

Hát, nagy lehet a sürgés-forgás Stockholmban mostanság, jönnek-mennek a hosszú hajók, a svéd király segítséget kér a szövetségeseitől a rettentő magyar hadak ellen. Jönnek is drakkarokon a jomsvikingek, Harald Hardrada, Harald Blotand, Olaf Trygwässon, a Kattegatt vizén várják, amint a magyar lovasok átzúdulnak a szoroson, hátrafelé nyilazva, iszonyatos hujjogtatások közepette, a hullámokon táncoltatva táltosaikat, hogy felégessék az IKEA-t.

Wagneri kép, mármint nem Wagner Richardra gondolok, hanem a No, mi újság, Wágner úr nevű hajóra. Urak, urak, ti velsz ebek, nem jutott el a kis, szürke sejtekig, hogy az IKEA nem állami vállalkozás? Köze nincs hozzá a Svéd Királyságnak. Annyi van, hogy a területén fekszik – egy része. Ha ti Svédországra haragszotok, Svédországgal hadakozzatok, mert így olyan ez a hadüzenet, mintha a Magas Porta helyett egy törökmézárussal verekednétek.

Nincs nyugság a Mi Hazánk Mozgalom háza táján sem. Alig váltak ki a Jobbikból, már el kell kezdeni az arculatépítést, terjeszkedést, ilyenkor kell valami nagy, egész estét betöltő akció, valami, amiről megjegyzik a nevüket. Nem baj, ha marhaság, csak jellegzetes legyen. Jelentem, sikerült: Toroczkai mester bejelentette, hogy népszavazást kívánnak tartani Magyarország uniós tagságáról.

Ha ki kell lépni, akkor ki kell lépni, tehát legyünk demokratikusak, nem mi akarjuk ezt eldönteni – mondta Toroczkai László, a Mi Hazánk Mozgalom elnöke.

A magyar állampolgárokat 2003-ban egyszer már megkérdezték az uniós tagságról. Akkor csaknem 84 százalékuk támogatta azt, Toroczkai László szerint azonban 15 éve még senki nem tudta, milyen lesz uniós tagnak lenni. A Jobbikból kiszakadt Mi Hazánk Mozgalom most újra feltenné a kérdést. Szerintük az unió rosszul működik, nem sikerült kiegyenlítenie az országok közötti gazdasági különbségeket, miközben politikai elvárásokat fogalmaz meg a kormányokkal szemben.

Mi nem vagyunk Európai Unió-ellenesek. Mi azt szeretnénk, hogy az Európai Unió jelenlegi formáját alakítsuk át. Ne egy gyarmatosító birodalom legyen, hanem – ahogy ezt megfogalmaztuk – szuverén európai nemzetek szövetsége” – tette hozzá Toroczkai.” (Hír TV)

A miről akar népszavazást tartani, jó uram? Felhívnám becstelen figyelmét arra, hogy nemzetközi szerződésből eredő kötelezettségről nem lehet népszavazást tartani. Ez viszont benne van az alaptörvényben.

Jó, akkor tartsanak népszavazást az alaptörvény megváltoztatásáról, mondaná erre Toroczkai, mert kitartó ember, csak hát van még egy tiltott tárgykör, ez pedig az alaptörvény módosítására irányuló népszavazás, tehát a népszavazás nem irányulhat arra sem.

Akkor mi légyen?

Semmi se légyen. Légyen műbalhé, gyűjtsenek össze akárhány szignót, tudván tudva, hogy feleslegesen teszik, a jogrend nem enged referendumot ebben a kérdésben semmiképp, emlegessenek utána jogtiprást, népfenséget, meg amit szokás – ők maguk lennének a legnagyobb bajban, ha sikerülne kilépni az Unióból, de nem is azért verik a galangot, hogy kilépjünk, hanem azért, mert ez kiváló reklám.

A magyar szélsőjobb kezd neurotikus tüneteket mutatni. Mondjuk épelméjű sosem volt, de ezek a kis hisztériás rohamok, fejjel falnak futkosások mind azt mutatják: rájöttek arra, hogy ők sem lesznek soha kormányképesek. Még esélyesek sem.

Dühöng a beteg, vizes borogatásra van szüksége.

És sok, sok nyugtatóra.

 

Szele Tamás

Az árnyékszéki inas

Én nem is tudom, miről jutott eszembe ez a nemes és igen jövedelmező munkakör. Talán Lázár János új feladatáról. Mert tudjuk, a jó Lázár visszavonult a nagypolitikától, művelné kertjeit, mint egy Candide vagy L. Simon, élné a maga egyszerű, rusztikus életét, de jön a haza, épp, mikor Cincinnatusként szántogat, és hívja, szólítja, az eke szarva mellől, nem hagyja békén.

Lucius Quinctius Cincinnatus ilyen esetben elment harcolni az aequusok ellen, megverte őket, lemondott és szántás végére már haza is ért. Újból beállhatott az eke szarva mögé. Bölcs ember volt, ugyanis ha marad a hatalomban, mint dictator vagy bármi más, inkább kellett volna az eke elé fogni, ismervén az akkori Róma anyagi és politikai helyzetét. Lázár is újra sorompóba száll, ha még nem is ősz Toldiként, de reaktiválja magát, csak ő nem bajvívó lesz vagy hadvezér, hanem dohányzásügyi miniszterelnöki biztos.

Vagyis nemdohányzásügyi.

Vagyis valami.

Lássuk a meghatározást, hátha akkor tisztábban látunk. Azt mondja:

A miniszterelnöki biztos tevékenysége a nemdohányzók fokozottabb védelme érdekében szükséges átfogó kormányzati teendők – és ezzel összefüggésben a dohánypiac szabályozására irányuló kormányzati feladatok – előkészítésére, összehangolására irányul. Összehangolja a nemdohányzók védelme érdekében végrehajtandó rövid és középtávú kormányzati stratégia kidolgozását, javaslatot tesz a dohányzókat és a nemdohányzókat egyaránt az új típusú dohánytermékek, illetve az elektronikus cigaretták irányába befolyásoló folyamatokkal kapcsolatos kormányzati álláspontra, megalkotja az egységes dohánypiaci felügyelet létrehozására vonatkozó kormányzati koncepciót.” (Magyar Közlöny)

Valamint, ha jól értelmezem, csizmadia és kéjgáz is lesz, netán tűzoltó, katona, mi több, vadakat terelő juhász. Tűzoltó és katona azért, mert azoknak nem fizetik ki a túlórát, Lázárnak meg ezt a különös, szerteágazó és teljességgel meghatározhatatlan munkakört egyáltalán nem fizetik, ingyen fogja végezni, merő egy jóindulatból, legfeljebb egy titkárt kaphat.

Most itt kremlinológiázhatnánk kicsit, miszerint mit jelenthet a hatalmas nagyúr visszavonulása, reaktiválása és megbízása egy jelentéktelen feladattal, de egészen pontosan százféle dolgot jelenthet: akár azt, hogy az állam megint dohányzásellenes kampányba fog, akár azt, hogy az e-cigaretták piacát akarják teljesen einstandolni, akár pediglen azt, hogy Orbán Viktor akarja Lázár lovagot inkább kézügyben, szem előtt tartani – csak ne gazdálkodjon ő a vidéki birtokon, inkább legyen Pesten hátramozdító, addig sem konspirál senkivel.

Meg hát neki azért voltak érdemei a Nemzeti Dohányboltok bevezetése terén is, lássuk csak, mit ír a 2013. április 29-i Origo? (http://www.origo.hu/itthon/20130429-lazar-janos-teljesen-betiltana-a-dohanyzast.html)

Nem politikai alapon osztották ki a nemzeti dohányboltok üzemeltetési jogát - állította hétfőn Lázár János. Ha rajta múlna, teljesen betiltaná a dohányzást, de azért a kormány addig is rátesz még két százalékot a trafikok biztos profitjára.

Lázár szerint a kormány célja 2010 óta az, hogy kevesebb helyen lehessen cigarettázni, és nehezebben lehessen hozzájutni a dohánytermékekhez. Ez személyes elkötelezettsége is, és ha rajta múlna, teljesen megtiltaná a dohányzást - mondta. Az eddigi tiltások szerinte eredményesek voltak, ugyanakkor a nagy áruházakban a fiatalok ma is minden gond nélkül hozzájutnak a cigarettához. A kormány ezen is változtatni szeretne – mondta.” (Origo)

Hát, mint erős dohányos ember, akinél mindig van pipa, mondhatom: ugyan jóra bízták az ügyünket. Nem válik ez sem a dohányosok, sem az állam javára, hasznára – ez még képes, és betiltja a füstölést, vagy az égbe viszi a dohány árát. De gondoljunk bele egy soha el nem hangzott párbeszédbe, interjúba:

- Elnézést, Lázár úr, ön dohányzik?
- Dehogy, soha életemben!
- Akkor hogy lett pont dohányzásügyi miniszterelnöki biztos?
- Magam sem értem. Hiszen inni sem iszom. Sőt, kártyázni sem szoktam. Mennyi lehetőség...

Szóval, kellett valami, amihez Lázár nem ért (de a gazdasági részét ki tudja használni, az már bebizonyosodott, hiszen egy barátjáé az Országos Dohányboltellátó Kft., ami a tavalyi eredménye után potom 3,5 milliárd forint osztalékot vehetett ki), viszont nekünk kellemetlen, ráadásul nincs komoly politikai súlya. Politikai szempontból valóságos sine cura ez az állás, henye hivatal, felelősség nélkül, igaz, jövedelem sem jár vele közvetlenül, de aki ügyes, megfejheti a dohánytermelőket éppúgy, mint a dohányosokat. Hiszen Karthágót is úgy alapította a csinos Dido királynő, hogy a helyiektől nem kért több földet, mint amennyit egy ökör bőrével be bír takarni. No, annyit kapott is, a helyi kiskirály, Iarbas jókat mosolyoghatott a bolond szépségen. Mindjárt nem mosolygott másnap, mikor meglátta, hogy Dido vékony szíjakra hasította az ökörbőrt, és egy városra való földet kerített vele körbe.

Hát ezért ne is nagyon sajnáljuk Lázárt, hogy kinevezték állami ellentrafikosnak, mert lesz még neki haszna ebből elég. A kérdés inkább az: kit neveznek majd ki árnyékszéki inasnak?

udvari_arnyekszek.jpg

Mert bizony az a legfontosabb állás az udvarban. A jó Nyolcadik (Tudor) Henrik vezette be ezt az intézményt, és fontosabb volt, mint a lordkancelláré, mert olyan megesett, hogy a lordkancellárnak fejét vették – például Morus Tamásnak – de olyan egyszer sem, hogy az árnyékszéki inas került volna a bakó kezére. Mármost az árnyékszéki inas munkaköre az volt, hogy a Legfelsőbb Hátsó tisztaságáról gondoskodjék, ami abban a korban, mely nem ismerte a vécépapír intézményét, legfeljebb a lapulevelet, bizony nem lehetett nagyon kellemes feladat. Ámde mégis tolongtak érte a legnemesebb bárók, lordok, valósággal ölre is mentek volna. Ugyanis tudni kell, hogy a jó Henrik király eleinte csak indulatos, önfejű (bár nagyon tehetséges) ember volt, akinek jobban állt volna akár a rablólovagság, akár zeneszerzés, mint a királykodás, gyakran hozott indulatból döntéseket, oda is csapott, ha olyan kedve volt. Ez egy lovasbaleset és sok házasság után csak rosszabbodott, annyira morózussá vált, hogy ember kellett legyen a talpán, aki elé mert terjeszteni bármit is, kérelmet vagy tervet: könnyen a Towerben találhatta magát akárki fia, ha a királyt háborgatta. Egy jó pillanata volt naponta, amikor lehetett vele beszélni: az a pár perc, megkönnyebbülés után. És egy ember volt az udvarban, akinek erre alkalma lehetett: az árnyékszéki inas. Okos árnyékszéki inas nagy pénzeket keresett, mert tisztogatás közben mesélt arról a királynak, mit is lenne okos tenni, kinek a kérelmét kéne elfogadni. Nem mondom, büdös munka, de jól fizetett.

Hát tetszenek látni: azt, hogy ki lesz az ellentrafikos, már tudjuk.

Azt nem tudjuk még, ki lesz majd az árnyékszéki inas.

Pedig az volna fontos.

Jelentkező akad, dögivel.

Szerintem lesz majd versenyvizsga is.

Lapulevéllel.



Szele Tamás

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Törzsi rítusok

Érdekes tanulmány jelent meg a közelmúltban, érdekes a témája is, meg az is, hogy senki sem olvasta, de mindenkinek van róla véleménye szokás szerint. Olvasni azért nem olvasták, mert angolul van, véleménye meg azért van a nagyérdeműnek, mert az már szinte kötelező. No, de miről szól? A törzsi társadalomszemléletről, ami a populizmus után következik.

indiantanc.jpg

Írást itt találnak róla (https://zoom.hu/hir/2018/08/11/populizmus-helyett-mar-a-torzsies-gondolkodas-fele-haladnak-a-magyarok/), maga a tanulmány eredetije meg emitt olvasható (http://www.politicalcapital.hu/pc-admin/source/documents/pc_beyond_populism_study_20180731.pdf). A címe mindenképpen sokat mond: „Beyond Populism: Tribalism in Poland and Hungary”, vagyis „A populizmus után: tribalizmus (törzsiség) Legyelországban ésMagyarországon”. Aki most azt hiszi, hogy valami faék-egyszerűségű eszmefuttatásról van szó, ami a populizmus primitívségét támadja, az téved – a populizmus primitív ugyan, de az azt művelő politikusnak olyan komoly önuralomra van szüksége, mint egy Zen-mesternek, ugyanis alapértelmezés szerint ő maga nem lehet hülye, csak a választóit kell annak néznie. Ehhez pedig olyan komoly önuralom szükséges, hogy el ne röhögje magát, miközben őrültségeket mennydörög az emelvényről, amekkorát csak néhány, a világtól elzárt japán kolostorban lehet elsajátítani, különleges módszerekkel. Az már más kérdés, hogy az állandó egyszerűsítés és az ebből következő hazudozás súlyosan károsítja a pszichét, így a politikus nem túl hosszú idő után már hiszi is a saját hazugságait, de ez volt a győzelem ára.

Tehát nem, a populizmus nem a primitív emberek sportja: csak a primitív választók kedvence. De maga a populista politikus, annak dacára, hogy bonyolult kérdésekre képes egyszerű és hazug válaszokat adni, melyekre mindenki annyira vágyik, végső soron bonyolult lélek, gyakran pallérozott elme. Más kérdés, hogy gazember – sehol nincs megírva, hogy okos vagy művelt ember nem lehet semmirekellő. Sőt, abból válik csak igazi briganti, akinek esze is vagyon! No, de hogyan lesz a populizmusból tribalizmus és egyáltalában véve: mi az?

Sőt, mi maga a populizmus?

Leginkább úgy határozhatnánk meg, hogy az a politikai magatartás melynek központjában maga a nép áll, de annyira, hogy mindig azt mondják neki a vezetői, amit hallani szeretne és mindig azt csinálják ezzel szemben, amit éppen akarnak. Lényeges eleme a mesterséges egyszerűség, a populista vezető a magfúziót is elmagyarázza egy mondatban (legfeljebb úgy fog hangzani, hogy „nem a te dolgod”), a népakaratra való állandó hivatkozás, ezzel párhuzamosan a népakarat állandó manipulálása, erre jó példa Magyarországon az állandó nemzeti konzultáció, amelyeknek kérdéseit – és válaszait – mindig úgy fogalmazzák meg, hogy rosszak legyenek. Fontos minden elit gyűlölete, mégpedig matematikai fontossága van: hiszen bármilyen elitről beszélünk, legyen az akár az útkaparók elitje is, mindenképpen kisebb létszámú a nagy tömegnél, így kevesebb szavazata is van. És ez a populizmus egyik lényege: kijátszani a sokakat a kevesek ellen. Persze úgy, hogy a sokak is rosszul járjanak, és ez nem csak demokráciákban van így – kevesen jártak rosszabbul annak idején a „munkás-paraszt” államokban, mint pont a munkások és a parasztok, bár akkoriban szó sem lehetett mai értelmű politizálásról. De már ezek is a néptömegekre hivatkoztak.

Lényeges még a manicheus világnézet a populizmusban, mely szerint az élet úgy általában Jó és Rossz örök harcából áll. Ha ez így lenne, a legnagyobb kicseszés az lenne a Jóval, ha történetesen győzne, mert utána mehetne jeget aszalni, nem volna több feladata. Meg kéne szűnjön, mint kategória.

Fontos még a populizmusnak az anti-pluralizmus, ne zavarja a képet sokféle vélemény, a saját elit kialakítása és ájult tisztelete, szóval nem is magyarázom tovább, tessenek körülnézni, és meg is van. De mi a tribalizmus, a törzsiség?

A populizmus egyenes következménye.

Hát lehet ezt még tovább fejleszteni?

Nem kéne, de lehet, és fejlődik is, spontán.

Körülbelül idáig foglalkoztam a tanulmánnyal, innen már magam gondolom tovább.

A politikai populizmus logikai szempontból nyilvánvalóan a népre vonatkozik, annak egészére, kőművestől idegsebészig, azt egynemű masszaként kezelve (ebben különbözik a demokratikus gondolkodástól, ami ugyebár a választást elvileg nem tekinti háborúnak, a választó véleményére kíváncsi, épp ezért időnként ellentétbe kerül egyrészt saját magával, másrészt a választóival), tehát a nép összességére tart igényt és számot. Az ám, de mondjuk túl vagyunk a választásokon, a populisták győztek. Akkor mi történik?

Akkor folytatódik a kampány, ugyanis logikailag megengedhetetlen, hogy az Örök Harc Jó és Rossz között akár egy pillanatra is szüneteljen, nem érdekes, ki győzött, sturmolunk tovább. Ahogy Svejk mondaná: „Maul halten und veiter dienen”, „Pofa be és továbbszolgálni!” Nincs ellenség? Csinálunk! Egyfelől, ott a legyőzött politikai ellenfél, azzal is fent lehet tartani a harc látszatát. Másfelől, keresünk társadalmi rétegeket, csoportokat, akikből ellenséget hazudunk, azok ennek nem fognak örülni, ha védekeznek, már meg is van az új hadjárat célpontja, ha nem védekeznek, akkor is, csak túl könnyű lesz a győzelem.

Ezek a csoportok viszont természetesen kilökődnek a populisták választói közül – azért ügyelnek rá, hogy minél kisebb csoportokról legyen szó – sőt, kilökődnek a sokat hivatkozott politikai nép, politikai nemzet soraiból is. Hiszen ha ellenségek, közük nem lehet a mi népi-nemzeti tejjel-mézzel folyó Kánaánunkhoz, akkor sem, ha tegnap még nem voltak azok. Sőt, akkor sem, ha az unokatestvéreink, például. Akiről a Vezér azt mondja, hogy ellenség, annak menten szarva nő és lópatája.

Így azonban az össznépi egység csökken valamelyest, hiszen kikerülnek belőle az „ellenségek”, méghozzá kinevezés útján, és a nagy, általánosnak hazudott egység helyén létrejön a politikai törzs. Amit különben továbbra is nagy, általános és össznemzeti egységnek hazudnak, csak hát akiből ellenség vált, az már nem lehet tagja, tehát a népből-nemzetből is kikerül.

Ilyen kinevezett ellenséggel például Magyarország telis-tele van: ellensége volt a nagyon nemzeti kormánynak elsőként a filozófus, aztán a munkanélküli, utánuk a mozgássérült, minden vallási vagy nemzeti, netán kulturális, esetleg szexuális kisebbség, ellenség minden ellenzéki politikai mozgalom és párt, ellenség minden diák (bár egyeteme válogatja), ellenség a háborús menekült, aki itt sincs, ellenség lehet akárki. A felsorolás csonka és az is marad – nincs hely mindenkit felsorolni, akiből ellenség lett.

Mármint, akit kineveztek annak.

Tehát a populista kormány, mint látjuk, nem népen vagy nemzeten, hanem csak a saját politikai törzsén uralkodik. (Néha kinevez barátokat is, ezek, kivéve a legnagyobb barmokat, ordítva menekülnek a megtiszteltetés elől).

Ámde hogyan viselkedik ezen populista kormány ellenzéke? Az lenne logikus, ha elindulna az univerzalitás irányába, egyetemesen próbálna meg minél többeket megszólítani, csak az nehéz, mert nagy, általános és ebből következően bonyolult elveket kéne megmagyaráznia. Hogy egy példával éljünk: a munkanélküliség vagy az infláció nagyon egyszerű, mint baj, de ha meg kell oldanunk, nagyon bonyolult kérdés. Épp ezért az ellenzék hagyja a magyarázatokat, inkább létrehozza – gyakran önvédelemből – a maga politikai törzseit, ahol, egymás között biztonságban lehetnek, gondoskodhatnak a közös védelemről és halászhatnak-vadászhatnak-madarászhatnak az egyre szűkülő vadászterületen. Ez ugyan a kormány malmára hajtja a vizet, de átmenetileg biztonságos.

És, mint tudjuk, mi több, mint száz éve átmeneti időkben élünk.

Így lesz a populizmusból tribalizmus, így lesz a belpolitikából törzsi háborúk sora, vannak nagyobb és kisebb törzsek, ezek időnként megeszik egymást és megskalpolják az ellenséges harcosokat.

No, de hol ebben a hiba?

Magukban a törzsekben, a kategóriákban. Lehet egy ember, egy választópolgár egyszerre kormánypárti (vagy ellenzéki) és közben filozófus, mozgássérült, lehet ezzel egy időben és mellesleg baptista vagy izraelita, szeretheti a salátát és/vagy a pacalt, ihat ugyanazon ember egy napon kávét is, törkölypálinkát is. Nem lehet, nem szabad felállítani a kategóriákat, miszerint a mi hatalmunk csak a törkölyhitű pacalevőké, le a salátazabálókkal – és fordítva sem szabad, ugyanis ez értelmetlen. Attól, hogy valaki pacalt eszik, még lehet kiváló idegsebész, attól, hogy valaki idegsebész, járhat lóversenyre, és ennek az egésznek semmi, de semmi köze a politikában egyedül jogosult kategorizáláshoz, vagyis az eszmék és tettek alapján való besoroláshoz.

Hogy mi a populista állam sorsa?

Törvényszerűen tribális, törzsi, állandó belharcban égő állammá alakul.

És mi ennek a tribális államnak a sorsa?

Nyilvánvalóan a további atomizáció, egészen addig, míg már mindenki a maga törzse lesz és mindenki harcol mindenkivel.

Mi erre a megoldás?

Az, hogy ne ítéljünk, ne kategorizáljunk, hogy ne kategorizáltassunk, ne soroljunk embereket törzsekbe és így minket sem címkéznek fel.

Ezt elvárni a törzsi háborúk lázában égő magyar társadalomtól több volna, mint idealizmus, itt egyelőre az egész ország a dicsőséges végkifejlet, a „mindenki mindenki ellen” felé törekszik.

Egyének, pártok, mozgalmak – mindenki.

Hagyjuk a fenébe az értelmet, kérem.

Hagyjuk a törzseket is. Ne álljunk meg félúton.

Amondó lennék, felebarátaim: másszunk vissza egyenesen a fára.

Az lenne a legradikálisabb megoldás.

És logikusan következne az előzményekből.

 

 

Szele Tamás

Digitális diktatúra

Kérem, előre szólok: ez most hosszú lesz. Vagy tessék végigolvasni, vagy bele se kezdjenek, nézetem szerint ez az elmúlt évek legriasztóbb híre, de aki jobban fél mondjuk a pogácsa árának emelésétől vagy a hatméteres földönkívüli migránsok inváziójától, az kihagyhatja. Kezdhetjük? Hölgyeim és uraim: Kínában feltalálták a földi poklot.

digitalis_zsarnoksag.jpg

Mondjuk Kína nagy és ősrégi ország, melynek történelme folyamán igen sokféle földi poklot feltaláltak már, kezdve Csin Si Huang-tivel, aki első császárként különös gondot fordított arra, hogy a saját híveit kivéve minden írástudót elevenen eltemettessen, és ha a Nagy Fal építése során akkora rést találtak a kövek között, amibe belefért egy szeg, akkor azt a szeget bele is verték, és felkötötték rá az adott falszakaszért felelős munkást. Igaz, Kína története nem Si Huang-tivel kezdődött, voltak ott már korábban is hagyományok kínzás valamint mészárlás ügyében, és remélhetőleg nem is Hszi Csinpinggel fog végződni, bár miként az első, ez az utolsó császár is mindent megtesz hatalma örökkévalóvá tételének érdekében.

Hszi mester bebetonozta az uralmát, erről írtunk is korábban (http://huppa.hu/szele-tamas-sarga-csaszar-voros-csaszar/), úgy áll a helyzet, hogy élete végéig fog uralkodni, de nincs kizárva, hogy azon is túl. A most bevezetésre kerülő rendszer pedig biztosítja a teljes, tökéletes és abszolút hatalmat bárkinek és örökkön-örökké.

Ráadásul nem csak Kínában használható.

Kedves ismerős hívta fel a figyelmemet a jelenségre, amit először a Passport.blog.hu írásában (https://passport.blog.hu/2018/08/09/lepontozva_kinaban) volt alkalmam alaposabban is megismerni, fogok is idézni belőle – de aztán egy alaposabb utánanézés bebizonyította, hogy a helyzet rosszabb annál is, amit hiszünk róla, ez a legördögibb hatalomtechnikai módszer, amit a rabszolgatartás óta feltalált az emberiség. Ez maga a legvégső zsarnokság.

De térjünk a lényegre. Arról van szó – illetve nem mostanság került szóba, hanem 2014. június 14-én, mikor Hszi Csinping örök hatalma kéjes álom sem volt még – hogy

a Kínai Államtanács egy meglehetősen baljós dokumentumot adott ki „Tervezet a szociális hitelrendszer kialakítására” címmel. A száraz nyelvezetű dokumentum egy társadalmi kísérletet vázolt fel, mely Xi Jinping, a kínai Kommunista Párt főtitkárának terveit valósítja meg, aki az „aki egyszer megbízhatatlan, korlátozható” („once untrustworthy, always restricted”) elvet vallva adta ki az utasítást a szociális hitelrendszer (Social Credit System, 社会信用体系 shèhuì xìnyòng tǐxì) kialakítására.” (Passport)

Hát, mondanánk erre, mi van ebben rossz? Hiszen a hitelezési rendszer, főleg a szociális az állam egyik fontos alapköve, lám, ha államilag intézik, és nem mindenféle pénzintézetekre bízzák, elkerülhető lehet például az olyan krízis, ami nálunk a devizahiteleseket sújtotta. Az is természetes, hogy ha egy bank megvizsgálja az ember hitelképességét, mielőtt leül vele tárgyalni, az állam miért ne tenné ugyanezt? Vigyáz a közpénzre, amiből esetleg nyújtja a hitelt, nagyon helyes.

Dehogy helyes, kérem. Helyes akkor volna, ha ez kizárólag egy pénzügyi hitelrendszer volna. Még akkor is kifogásolható a magánügyekben való turkálás, de tény, hogy a hitelezőnek van némi joga megtudni, más adósságaimat például ki szoktam-e fizetni. Ha igen, kapok pénzt tőle, ha nem, hát nem.

Azonban ez a rendszer nem csak jutalmaz, hanem – és főként – büntet is!

Ugyebár az alapelve, hogy „aki egyszer megbízhatatlan, korlátozható”. Ez a banki hitelezés alapelve is, csak a bankok nem egészen ugyanazt hívják megbízhatatlanságnak, mint a kínai állam. Lássuk, mit ellenőriznek ebben a rendszerben?

Ellenőrzik a hiteltörténetet, vagyis azt, hogy rendben fizeti-e a kliens a számláit, van-e elmaradása – ez még nem baj. Ellenőrzik a teljesítési szokásait is, időben teljesíti-e a szerződéseiben vállaltakat vagy késni szokott? Jönnek a személyes adatok. Van-e lakcíme, telefonszáma, mobilja, internet-előfizetése. Hát, ez már kezd kicsit necces lenni, de ez még semmiség, most jön a feketeleves: ellenőrzik a viselkedési szokásait. Hol vásárol, mit vásárol, kitől és menyit? Ide tartozik az Alibaba példája a pontrendszerre: „Ha valaki napi tíz órát játékkal tölt, az nem tekinthető értékes embernek. Ellenben ha valaki pelenkát vásárol, jó eséllyel szülő, és felelősségteljes ember.” Sőt, itt tartják nyilván a közlekedési kihágásokat és az esetleges törvénysértéseket is! Az utolsó pont a legborzalmasabb. Ellenőrzik, nyilvántartják és értékelik az ügyfél személyes kapcsolatait is.

Ha olyan emberekkel tart valaki kapcsolatot, akik kritikusan állnak a rendszerhez (vö. rendszerellenes elemek), vagy például a kollektív elhallgatás sorsára jutott Tiananmen téri eseményekről posztolnak, nos ők erős mínuszokra számíthatnak.” (Passport)

Tetszik már érteni a rendszer lényegét? Igen, totális, sőt, digitális diktatúra. Na, de hát, mondhatná a naiv állampolgár, maximum nem kap hitelt a delikvens, rossz az, de nem halálos. Hát, ha csak ennyi következménnyel járna... Nem, ez a rendszer jutalmaz és büntet, pontszám alapján. A pontozás 350-től 950-ig terjed.

Azok, akiknek a pontszáma elérte a 600-at, akár 5000 jüan (nagyjából 200 ezer forint) kölcsönt kaphatnak az Alibabán a vásárlásaikhoz. 650 ponttól egyszerűsödik az autóbérlés és VIP becsekkolásra lesznek jogosultak a pekingi repülőtéren. 666 ponttól az 5000 jüannyi kölcsönt akár készpénzben is megkaphatják. 700 ponttól munkavállalói igazolás nélkül is utazhatnak Szingapúrba. 750 ponttól gyorsított eljárásban kaphatnak schengeni vízumot. Ráadásul a magas pontszámok egyfajta státusz-szimbólumot jelentenek, ezekkel százezrek villognak már most is a kínai Twitter-en, a Weibo-n, és a társkeresőkön is egyre inkább szerepet kapnak a „társadalmi pontok” a klasszikus BMW-t támasztós fotók mellett.” (Passport)

Ezek a jutalmak. Mondjuk felsóhajthatnánk Tóth Tihamér rosszemlékű atyával, hogy „hát érdemes volt, fiúk?”, de ezzel távolról sincs vége a felsorolásnak, jutalom nélkül lehet élni, kicsit nehezebben, de lehet – hanem most jönnek a büntetések.

A büntetések ponthatárát már nem hirdetik olyan hangosan és fennen, de az első az, hogy az ügyfél nem vásárolhat business-class repülőjegyet, ha nem javul a magatartása, akkor később már semmiféle repülőjegyet, aztán már vasúti jegyet sem. Utána kizárják őt és családtagjait a magániskolákból és az egyetemekről, megtiltják, hogy magas presztízsű (magyarul: jól fizetett) munkahelyen alkalmazzák, lassítják az internet-kapcsolatát, kizárják a hotelekből, aztán már az éttermekben sem szolgálhatják ki, végül pedig

felkerül a „rossz állampolgárok” nyilvános listájára.

A jóké is nyilvános, csak azt kevesebben nézegetik.

Annyit még mindenképpen tegyünk hozzá, hogy ez nem egy disztópikus rémálom, ez egy már működő szisztéma, csak egyelőre – 2020-ig – önkéntes a belépés, utána kötelező lesz minden kínai állampolgár számára. Annyira sikeresen működik, hogy már most, Sanghajban kilencmillió embernek tilos repülőjegyet venni, hárommilliót a vasúttól is eltiltottak.

Akkor most gondolkodjunk. Épp megy a televízióban egy hirdetés, aminek az az alapkérdése: „Mit tenne meg egy jó bankhitelért?” (Persze, semmi köze ehhez a rendszerhez, szögezzük le még időben). Sok mindent, mármint a reklám szerint, de hát közismert, hogy mennyi zöldséget aláírtak már polgártársaink egy kis devizaalapú hitel reményében, nyögik is. Ha a világ bármelyik országában bevezetésre kerül egy garanciális, államilag biztosított, fix és alacsony kamatozású hitelrendszer, amihez csak pár játékszabályt kell betartani: tolongani fognak az emberek a belépésért. És nem fogja érdekelni őket, miszerint cserébe az életüket adják el, ha már nem akarok olyan fellengzősen fogalmazni, hogy a lelküket.

Ez bizony már nem egyszerű üzlet, pénzügyi hitelmegállapodás két fél között, itt már bőven érezhető a kénkőszag. Ez a rendszer lehetővé teszi az állam számára, hogy a neki nem tetszőket minden bírósági ítélet nélkül büntethesse, izolálhassa, környezetüktől teljesen elzárhassa, kapcsolataikat akár meg is szakíthassa, bármiben korlátozhassa őket – és ehhez nem is kell tömlöcbe hurcolni senkit! Lehet fogoly az ember a saját lakásában is, egy zsúfolt nagyváros kellős közepén. Politikai fogoly is. Akár éhen is halhat. Akár eltörölhetik még az emlékét is két kattintással.

Persze Kína nem lenne Kína, ha nem csinálnának ebből is üzletet. Már megjelentek a „pontszám-tanácsadók”, akik megmondják, mely ismerősöket tiltsunk le, melyek maradhatnak, mit olvassunk, mit ne, melyik bankba tegyük a pénzünket, mibe fektessünk be a magasabb pontszám reményében. Mit lájkoljunk, mit olvassunk, hova nézzünk be naponta akár.

A rendszert persze ez nem hackeli meg, ezek tényleg csak tanácsok.

Hát kérem, ez maga az Abszolút Hatalom az emberi lelkek felett, a világ minden egyháza és politikai mozgalma elbújhat, ez a tökéletes zsarnokság. És nem kell hozzá sem hadsereg, sem zsandárság, sem inkvizíció, elég egy számítógépes rendszer. Meg a pénzügyek fölötti tökéletes kontroll.

A Társadalmi Szerződés érvényét veszti, illetve hitelszerződésé alakul.

2020-tól Kínában bárkivel bármit megtehet a hatalom. És tulajdonképpen már most sem áll messze ettől. Minden csak az internet-penetráción múlik.

Hogy mi mennyire vagyunk ettől? Vagy a világ bármely más országa?

Ne tessék azt motyogni, hogy „ezt csak a kínaiakkal lehet megtenni.” Velünk is meg lehet, pont három centire van bármelyik modern állam ettől, minden feltétele adott a rendszer bevezetésének, a technikai háttértől a pénzügyi rendszerekig, minden csak elhatározás kérdése. Elég egy kellően hülyén megfogalmazott törvényjavaslat, amit úgysem ért meg a választó, pláne, ha alaposan megbonyolítják, elég pár ügyes pénzügyi csali, némi jólét ígérete és tömegjelenetek fognak lejátszódni a rendszerbe való belépésért. Ha elegendő hitelt ígérnének egy családi ház megépítéséhez, egy jobb kocsihoz, és csak a lelkünk, a magánéletünk és a gondolkodásunk lenne az ára, a mai magyar társadalom kilencven százaléka azonnal írná alá a szerződést.

Az apróbetűs részt most is figyelmen kívül hagynák.

Ez a zsarnokság legfelsőbb foka, innentől fokozhatatlan.

És utána már csak egy államcsőd menthetne meg minket.

Zsarnokság, erőszak nélkül.

Ügyes.

És dermesztő.

 

Szele Tamás

Bezzeg, bezzeg...

Tulajdonképpen mindig van egy bezzeg, és ezt a bezzeget mi sosem gondoljuk végig. De maga a bezzeg is azért van, mert nem gondoljuk végig a dolgokat. Most éppen a bukaresti események miatt folyik a közösségi oldalon a bezzegezés, hiszen „bezzeg ők merik, bezzeg ők teszik, bezzeg ők tüntetnek”. Ami kétségtelenül igaz, csak nem ilyen egyszerű a dolog.

bukarest_mediafax.jpg

(Fotó: Mediafax.ro)

Mert az igaz, hogy bezzeg Bukarestben és Románia más városaiban tüntetnek, a kormánypárt korrupciója miatt. Sőt, tulajdonképpen az egész tiltakozási mozgalom is azzal kezdődött olyan másfél éve, hogy a kormány rendelet útján meg akarta változtatni a büntető törvénykönyvet, éspedig olyan sikkasztóbarát módon, hogy arra kevés példát találni a történelemben. Igaz, lehetett tudni, hogy erre készülnek, de akkor is érdekes volt – gyakorlatilag kétszázezer lej, vagyis tizennégymillió forint alatt már nem is lett volna bűn a sikkasztás, a családtagok nem lettek volna vizsgálhatóak sikkasztási ügyekben, szóval volt mi ellen tiltakozni, de épp a tüntetések hatására ez a rendelet nem lépett érvénybe. Igaz, a helyzet sem sokat javult, szóval van mi ellen tiltakozni most is, de azt se feledjük, hogy nemcsak ellenzéki, hanem kormánypárti tömegtüntetések is vannak, a román kormánypárt szintén sok embert képes mozgatni az utcán.

Olyan egy hónappal ezelőtt épp a kormányzó PSD tartott egy körülbelül százezres demonstrációt a kormány politikája mellett. Ezt kívánja ellensúlyozni a mostani demonstrációsorozat, melyet elvben a külföldi országokban élő román munkavállalók tartanak – a számháborúnak nincs sok értelme, az atrocitásokba fulladó péntek esti tüntetésen a hivatalos Agerpres szerint olyan hatvanezren lehettek, bár tömeg létszámát megbecsülni nem könnyű.

Bukarest, augusztus 10./Agerpres/ - Több mint hatvanezresre duzzadt a bukaresti Victoriei téren tüntető tömeg. Újabb dulakodás tört ki a csendőrök és demonstrálók között.

Amikor 21 órakor a diaszpórában élők tüntetésén részt vevők egyszerre elkezdtek világítani telefonjukkal, miközben a román himnuszt énekelték, a demonstrálók egy csoportja agresszívan nyilvánult meg, ezért a csendőrök ismét könnygázt vetettek be.

A bukaresti katasztrófavédelem tájékoztatása szerint eddig 172-en szorultak orvosi ellátásra. Kilenc személyt szállítottak kórházba, közülük ketten csendőrök.

Korábban a csendőrség Facebook-oldalán figyelmeztetett, hogy erőszakos megnyilvánulásaikról ismert labdarúgó-szurkolók jelentek meg a Victoriei téren, és felhívást intézett a békésen demonstrálókhoz, hogy határolódjanak el tőlük, ne keveredjenek konfliktusba velük. (Agerpres)”

Tegnap este már csak tizenötezer tüntetőről beszélhettek Bukarestben, ami azért szintén nagy szám, És tegnap este már nem voltak számottevő atrocitások, amint tegnapelőtt is erősen lehetséges, hogy provokátorok robbantották ki az összecsapást. Akkor az történt, hogy két csendőrt (egyikük a hírek szerint hölgy, ő súlyos fejsérüléssel és nyak-gerinctörés gyanújával került kórházba) körbevettek és ütlegelni kezdtek a rendbontók, elvették a fegyverüket is, ellenben a békés tüntetők közül többen is próbálták megvédeni őket, míg társaik a segítségükre siettek. Ezt követően rendelték el az erőszakos tömegoszlatást. A csendőrök könnygázt és vízágyúkat vetettek be, majd bevonultak a térre, kiszorítva a tüntetőket a környező utcákra. A csendőrök kordont vontak a tér köré, hogy ne térhessenek vissza az emberek.

Ugyanakkor minden forrás a tömegbe vegyülő bajkeverő csoportokról számol be, amelyek azért voltak kezelhetetlenek, mert nem tömbként mozogtak, hanem kisebb egységenként vegyültek a sokadalomba.

Nyilván lesz valamiféle következménye az eseményeknek, habár arra azért nem vennék mérget, hogy kormányváltás lenne belőle, amint arra sem, hogy egy bukaresti kormányváltás komoly változásokat hozna: az ellenzék nem kevésbé korrupt, csak most éppen nem ők vannak kormányon, és akár a kormánypárt, akár a vele szembeállók ideológiáját nézzük, mindkét oldal kezd elcsúszni nacionalista irányba, ami valóságos garanciája annak, hogy ne születhessen jó megoldás semmire sem.

Rendben van, itt tartunk most. De nem lehet nem észrevenni azt a „bezzeg-mentalitást” a közösségi oldalakon, amivel sokak azt sóhajtozzák: „bezzeg, ők mernek tüntetni”.

Igen, mernek, csak sajnos sokra nem mennek azzal sem.

Bezzeg, ha nálunk lenne ilyen...”

Akkor, kérem, nagyon kellemetlenül alakulnának a dolgok minden békeszerető polgár számára. Bukarestben is elég komoly indulatok dolgoznak a tömegek lelkében, nálunk valóságos viharok tombolnak ugyanott – és amikor mindenki utcára megy, az nem csak barátainkat és üzletfeleinket jelenti, hanem tényleg és szó szerint mindenkit. Azokat is, akiktől Isten mentsen meg. Különben pedig volt nálunk is több ilyen nagy utcára vonulás, az utóbbi időkben ezek békésen zajlanak, de volt olyan is, amikor nem. Amikor valóban tombolni kezdett a sopánkodó polgártársak által olyannyira hiányolt népharag.

Már, ha ugyan népharag volt az, ami tombolt.

Igen, a rossz emlékű 2006-os évről beszélek, annak is az őszéről.

Tessék már belegondolni, hogy ha Budapesten összejönne egy százezres tüntetés (különben a netadó elleni majdnem ekkora volt) és azt nem fegyelmeznék a szervezők, ha elszabadulnának az indulatok, abból micsoda őrjöngés lenne, és nem is annyira politikai értelemben. De hiszen láttuk volt tizenkét éve. Az, hogy a 2006-os megmozdulásokat én mindennek találom, csak spontánnak nem, más kérdés – de azért a mostani magyar kormány ellenzéke gondosan ügyel arra, hogy akármekkorára is sikerül egy tüntetés, ne szabadulhasson ki az ellenőrzés alól. Bár mondjuk itt sem a békés tüntetők volnának a veszélyesek, hanem az ilyen-amolyan kis csoportok, amelyek 2006-ban is mindenféle valóban kellemetlen dolgokat műveltek, például megostromolták a tévé székházát, kocsikat borogattak, gyújtogattak, sőt, ellopták Mazsola és Tádé figuráit is.

Szóval, ha végiggondoljuk a bezzeget, amennyiben bezzeg minálunk szabadulnának el az indulatok, az nem volna épp a legkellemesebb, és akkor még ott van a hogyan tovább kérdése. Amint Bukarestben nem járna túl nagy változásokkal akár egy teljes kormánycsere sem, nálunk is maximum rablókat cserélnénk haramiákra. Körülbelül minden sarkon megjelenne egy-egy magát kormányképesnek nevező erő, és ezek egymással kelnének birokra: mivel a hivatalos ellenzék már végigzongorázta az összes lehetséges és lehetetlen koalíciós változatot, már mindenki szövetkezett mindenkivel és mindenki ellen is, nem túl valószínű, hogy életképes kormány állhatna össze egyhamar. Csak valami olyan formáció jöhetne létre, ami nem sokkal különb a mostaninál, illetve másképpen rossz.

És nálunk is fénysebességgel csúsznának el a dolgok nacionalista irányba.

Szóval a nagy bezzegezésben ne feledjük: ez egy másik ország, ahol más mentalitás érvényesül. Aki spontán, népi forradalom után sóhajtozik, annak jusson eszébe, hogy azt nem lehet á la carte rendelni, és nem is törvényszerűen igazságos. Vagy hasznos.

Azt egy pillanatig sem állítanám, hogy amiben most vagyunk, az jó lenne vagy akár csak kicsit is elviselhető. De azt sem, hogy ennél már bármi más jobb lenne, ugyanis lazán el tudok képzelni sokkal rosszabb forgatókönyveket is.

Tessék elképzelni például egy Torockai vezette kormányt, mely a spontán népi megmozdulás hullámán vonul be a Parlamentbe. Vagy a szélsőjobb bármely más árnyalatát, kormánypozícióban.

Esetleg egy „rendteremtő” kormányt, ami azonos a mostanival, csak végtelenül megerősödnek a pozíciói, mert „megmentette az országot a zűrzavartól”, mint Erdogan Törökhont.

Vox populi, vox Dei? Nem tudom... ha így lenne, érvénytelen volna sok minden, kezdve az Újtestamentummal, hiszen az is „a nép” vagy „a tömeg” volt, amelyik Barabbást kiáltott – ha minden spontán tömegmegmozdulás azonnali politikai következményekkel járna, egészen változatos lenne az életünk (habár így is az), de nem biztos, hogy a legjobb értelemben válna izgalmassá.

Egyszóval, ha jobban megkaparjuk, hogy mit is jelent a „bezzeg ott tüntetnek, bezzeg itt nem”, arra jutunk, hogy azt jelenti „menjen már ki egy közepes néptömeg az utcára és vívja ki az én saját politikai nézeteim győzelmét, de azt és semmi mást – utána meg gyorsan húzzon haza!”

Ugyanis az nehezen várható, hogy mindenkinek egyforma legyen az igazsága, és forradalmi helyzetben az sem valószínű, hogy a néptömegek bölcsen megkeressék a közös pontokat. Az ugyanis már politika volna, nem forradalom.

De messzire keveredtünk Bukaresttől és az ottani eseményektől. Amelyeknek, mint említettem, valamiféle következményük egészen biztosan lesz, csak az kérdéses még, miféle.

De ez a két ország nagyon különbözik, a kialakult helyzet még sokkal inkább, Bukarestből nézve – bármilyen fájdalmas is ez számunkra – nem Budapest a világ közepe, és ez talán fordítva is igaz, két eltérő állam van eltérő helyzetben.

Ebből következően egymás módszereinek átvétele is értelmetlen volna, más eredménnyel jár egy bukaresti demonstráció, mint egy budapesti.

Az analógia esetünkben hamis.

Ne sóhajtozzunk, ne bezzegezzünk.

Keressük meg a saját megoldásunkat, ami nálunk érvényes és hatékony.

Nincs recept, nincs arkánum, nincs mindent gyógyító, univerzális terápia.

 

Szele Tamás

Eduárd, a pöröly

Mottó:
O flower of Scotland

When will we see

Your like again

That fought and died for

Your wee bit hill and glen

And stood against him

Proud Edward's army

And sent him homeward

Tae think again” (Skót népdal)

Nyakigláb, vagyis Első Eduárd küzdelmes élete és pályaíve közismert, bár főként Angliában, tehát nem árt, ha kissé emlékezetünkbe idézzük

Esetleg nem csak angol szemszögből. Léteznek skót szempontok is.

Ugyebár, trónörökösként már fiatal korában bevonták a politikai küzdelmekbe, amely idővel a bárók lázadásává és polgárháborúvá fajult. A herceg 1259-ben ideiglenesen a főurak reformmozgalma mellé állt, de miután kibékült bizonytalan politikájú apjával, a királyi párt egyik fő támaszává lépett elő. Egy elvesztett csata után túszként tartották fogva, ám szökése után az 1265-ös eveshami csatában legyőzte és megölte a lázadók vezérét, Simon de Montfort-t. A polgárháború végeztével Eduárd csatlakozott a Szentföldre induló kilencedik keresztes hadjárathoz. A keresztes háború sikertelennek bizonyult és Eduárd a hazaúton értesült arról, hogy apja meghalt és Anglia királya lett. Lassan, másfél évig utazgatva ért haza és 1274. augusztus 19-én koronázták meg a westminsteri apátságban.

Kit látunk, kedves feleim? Egy meglehetősen hataloméhes, ide-oda csapódó figurát, aki jóllehet tudja, hogy egy napon, majd Anglia királya lesz, de ő szeretné előrehozni azt a napot, kerül, amibe kerül. El is küldik a szaracénokhoz vitézkedni, hátha valamelyik kettéhasítja, de erről a szaracénoknak elfelejtenek szólni, így egy darabban sikerül megkoronázni, ráadásul természetes úton, mely igen nagy ritkaság a korabeli angol történelemben.

No, de utána mi lesz? Lever egy kisebb lázadást Walesben, 1276-77-ben, aztán 1282-ben végleg meghódítja és felprédálja a tartományt. Ezt említi Arany János is, lévén, hogy a walesi autonómia teljes eltiprása egyébként nem lett volna sem logikus, sem szükséges. Sőt, különösebben jövedelmező sem: egy adózó országrész sokkal többet ér, ha virágzik, mintha porig van égetve. De így jött össze Eduárdunknak, aki már akkor is tisztában lehetett a propaganda fontosságával, már amennyiben igaz az ötszáz megégetett bárd legendája.

De hogy lett ő a Skótok Pörölye?

Hát, leginkább sehogy.

Illetve maximum az esetben nevezhetjük így, ha arra gondolunk, hogy a pörölyt baromi erős emberek állandóan nagyon kemény üllőhöz verik, tehát ha valaki meg van verve ez ügyben, az maga a pöröly.

Igaz, az üllő is.

Eduárd ugyanis aktívan beavatkozott a skót trónörökösödési válságba, aktívan, de a lehető legdurvábban – igaz, ehhez kellett némi skót idealizmus, helyi korrupció és naiv tévedés is.

Szóval, 1280 környékén egész elviselhető volt az angol-skót viszony, Skócia autonóm, bár szövetséges királyság volt Angliával, vazallusi rendszerben, de ez is csak III. Sándor skót király angliai birtokait érintette. A határ mentén meg nem mondta volna senki, ki hová tartozik, hiszen egymástól nem élesen különböző kultúrákról volt szó. De még ugyan északabbra vagy délebbre sem ez volt a fontos. A problémák a skót trón megüresedése után jelentkeztek: 1281-ben és 1284-ben gyors egymásutánban meghalt Sándor két fia és a lánya, majd 1286-ban ő maga is elhunyt. A trón három éves unokájára, Margitra szállt. A két ország a birghami szerződésben megegyezett, hogy Eduárd hasonló nevű, hat éves fia fogja feleségül venni Margitot és Skócia megőrzi függetlenségét.

Kiskorúak trónöröklése ritkán vezet jóra, mondaná mr. Twelvetrees, az inas, és valóban: a Norvégiában nevelkedő Margit hét évesen 1290 őszén hajóval hazaindult, de megbetegedett és Orkney szigetén meghalt. A skót trón megürült és hosszas belviszály vette kezdetét. Legalább tizennégy trónkövetelő jelentkezett, ám a két legerősebb jelölt, John Balliol és Robert de Bruce maradt végül befutó.

Itt jött a hiba, naivitás és valószínűleg a korrupció is.

A skót főurak Eduárdot kérték fel döntőbírónak, bár nem egyedül kellett döntenie, egy 104-tagú tanács javasolta Skócia új királyát, amelynek 40 tagját Baliol, 40-et de Bruce, 24-et pedig Eduárd választott ki a skót nemesség köréből. Eduárd azonban ragaszkodott ahhoz, hogy az új király tegyen neki hűbéresküt, a skót nemesség azonban húzódozott egy ilyen elkötelezettségtől. Végül abban egyeztek meg, hogy az új király megválasztásáig Eduárd kormányozhatja Skóciát. A tanács hosszadalmas munkálkodás után végül, 1292. november 17-én John Balliolt jelölte meg győztesnek.

Mármost John Balliol, másként Első János nagyon nagyot tévedett, ha azt hitt, hogy ő uralkodni is fog. Eduárdunk egyszerűen közölte, hogy ő Skócia hűbérura és – bevonult. Sőt, három kardinális hibát is elkövetett.

  1. Vérfürdőt rendezett a határ menti városokban, főként Berwickben és még a templomokba menekülőket is lemészároltatta.

  2. Elraboltatta Scone-ból a Végzet Kövét, mely nélkül nem lehet skót királyt koronázni (alig pár éve adták vissza Skóciának).

  3. Kötelezni akarta a skótokat, hogy harcoljanak vele együtt Franciaország ellen, sőt, megkezdte a sorozást is.

Ez valószínűleg még Svájcnak is sok lett volna, Skócia sem nyelte le. Ám Eduárd a lázongás első jelére becsukatta János királyt a Towerbe és Skócia élére angol kormányzót nevezett ki.

Az angol kormányzó tudhatta, hogy ez nem egy nyugdíjas állás, és a tőle és erőitől telhető legvéresebb kegyetlenséggel lépett fel, amivel elérte, hogy ez már nem csak és nem főleg az arisztokrácia ügye lett, hanem minden skóté. Csak idő kérdése volt, mikor jelenik meg egy olyan vezető, aki megmutatja Eduárd büszke és véreskezű hadának, hol lakik a skótok Úristene.

Persze, hogy megjelent. William Wallace volt a neve, igen rossz színes mozgóképet forgattak róla, romantikus felfogásban. A Rettenthetetlen valóban érdekes jellem volt, a kor gyermeke, nem biztos, hogy mindenben gáncs nélküli lovag (származását tekintve még az sem biztos, hogy nemes, de ez legyen a legnagyobb baja), aki őszintén hitt a vérbosszúban, nem hitt a tömény ital hígításában és kissé sarkosan gondolkodott, mint Harry Harrisonban az egyik őrnagy.

De pont ilyen emberre volt szükség

Időközben Eduárd, aki továbbra sem szerette a haggist és egyéb skót élvezeteket, új ellenséget talált: a zsidókat. Mondvacsinált okkal letartóztatta az összes zsidó háztartás fejét, majd hirtelen felindulásból háromszázukat egyszerűen kivégeztette. Aki életben maradt, azt korra és nemre való tekintet nélkül 1290-ben száműzette, ám érdekes módon: vagyonuk teljes elkobzása után ugyanis még kifizettette velük a száműzetési különadót. Arról már nem is beszélve, hogy ezáltal minden addig felvett kölcsöne is amnesztiába esett.

Tudott élni ez az Eduárd, annyit mondok.

1296-ban még leverte a skót lázadást, de 1297-ben a skótok Wallace-ra bízták a stirlingi híd védelmét. És azt a napot nagyon megemlegette a Skótok Pörölye. Történt pedig, hogy ott egy keskeny hídon kellett volna átkelnie mintegy háromszáz angol lovasnak és tízezer gyalogosnak. Ha a skótok skandinávok lettek volna, elkezdik lőni az elején a hidat, és ezzel vége is a kísérletnek, az angol haderő átkel máshol. De Wallace fortélyosabb volt. Átengedte az angolok felét, és csak azután kezdték lőni a skót íjászok a hidat, ám előbb egy gázlón átküldte a skót lándzsások felét a folyón. A kegyetlenségéről híres angol sereg egyszer csak azt vette észre, hogy egyik fele itt, másik fele ott, de mindkettőt épp szorítják a vízbe – hírmondó is alig maradt belőlük. Akkora volt a skótok diadala, hogy az angoloknak még a kincstárnoka is,  Hugh Cressingham is elesett, pedig arra szokás a leginkább vigyázni, mert annál van a kasszakulcs.

Egy évbe telt, míg Eduárd összeszedte magát ez után a vereség után. De valahogy lábra állt: a falkirki csatát már leginkább azért vívták, hogy Wallace-t kézre kerítsék. Akkor megmenekült, és bujdosás közben szerét ejtette, hogy megölje régi, bizalmas ellenségét, Brian de Jayt, az angol templomosok vezetőjét, egy bozótosban, Callander környékén.

Vannak ilyen napok az ember életében. Az ember felébred egy borongós reggelen, és elgondolkozik: „Ma vagy elmegyek horgászni, vagy megölöm a templomos nagymestert egy bozótosban. Hoppá: hiszen én utálok horgászni. Akkor marad a B. terv.”

Persze, közben zajlott az élet. Bruce megkoronáztatta magát, Eduárd békét kötött a franciákkal, így Skócia magára maradt. Az angolok 1305-ben elfogták Wallace-t és a lehető legbestiálisabb módon kivégezték. Hogy úgy mondjam: még a korhoz képest is bestiálisan. Nem is részletezném. A skóciai hadműveletek során is érdekes ötleteik voltak: Eduard kegyetlenül elbánt Bruce rokonaival, barátaival és üzletfeleivel. Az újdonsült skót király nővérét, Maryt egy ketrecben kilógatta Roxburgh várának faláról és négy évig ott tartotta. Isabella MacDuff (igen, az a MacDuff család) buchani grófnő, aki a koronázást végezte, hasonló sorsra jutott Berwick várában. Bruce öccsét, Neil-t kizsigereléssel és felnégyeléssel végeztette ki. Brutális eljárásaival azonban éppen ellenkező hatást ért el a vártnál, a skótok egyre inkább Bruce pártjára álltak.

És akkor jött a fordulat. 1307 februárjában újból feléledt a skót ellenállás, Bruce vezetésével megint alaposan megverték az angolokat Loudon Hillnél, mire fel maga a király indul északnak - az úton azonban vérhast kapott. Július 6-án a skót határtól délre Burgh-by-Sands-nél letáborozott. Másnap reggel szolgái felemelték, hogy megetessék, de a karjaikban meghalt.

Még jó, hogy a szolgák karjaiban és nem egy kisebb, deszkából ácsolt tábori helyiségben tette.

Akkor nézzük. Pörölye volt a skótoknak Nyakigláb Eduárd? Katonai értelemben véve több vereség érte, mint ahány győzelmet aratott. Sőt. A teljes, elnyomó, vérengző megszállás módszere, ami Walesben sikeres volt, Skóciát máig óvatossá tette Angliával szemben, és akkor még nagyon finoman fogalmaztunk.

Hibát követett el a skót annexió kísérletével?

Egyértelműen.

Ez a kabát nagyon nagy volt neki.

Akkor mitől lett a skótok pörölye?

Hát végül is egy pörölynek nincs túl sok esze, és sok kárt lehet vele okozni.

De ettől még minden skót tudja, hogy nem ő volt a győztes Stirlingnél.

És máshol sem.

A propagandának, hazugságnak, irgalmatlan kegyetlenségnek és cselszövésnek viszont mestere volt.

Ez stimmel.

Hát ilyen gyerek volt ez a Nyakigláb Eduárd.

 

Szele Tamás

Q a világűrben

Washingtonba lassan beáll a dühöngés, mint egy jó hírű expresszvonat, megalakul az Űrhadtest, Macedónia orosz zsoldban fejleszti az amerikai álhíreket és Trump elnök leveti álarcát, felfedi zsenialitását, majd miután legyőzte megátalkodott ellenségeit, ezer évig fog uralkodni, ennek végén elevenen mennybe száll. És ezek csak az elmúlt három nap hírei.

trump_in_space.jpg

Várhatsz rám, kedvesem, csészealjon érkezem” - énekelgeti magában Trump, az űrcowboy, illetve mégsem, mert nem hiszem, hogy ismerné Komár László életművét, az azért már az ő szervezetének is sok lenne, de a csészealj stimmel. Az Amerikai Egyesült Államok nyolcmilliárd dolláros költségvetéssel tényleg űrfegyvernemet állít fel, éspedig azért, mert Trump szerint

Nem elégséges a puszta amerikai jelenlét a világűrben, hanem amerikai dominanciára van szükség,”

Mivel ott kint más alig mászkál, a kínaiakat leszámítva, voltaképpen maga a jelenlét is dominancia volna, arról nem is szólva, hogy – ismervén a technika mai fejlettségi szintjét – egyszerűen képtelen vagyok elképzelni egy olyan űrcsatát, amelyet a résztvevők túlélnének. Bármelyik fél is. Trump elnök tudomásul kéne vegye, hogy a világűr egy roppant nagy hely, mely a saját fején kívül terül el, és nem Hollywoodban fekszik. Ez ugyan mind lehet igaz, amint az is, hogy a világűrben nem működnek a hagyományos tűzfegyverek, lévén, hogy nincs levegő, bár az még pótolható, és a hatás-ellenhatás elve maximálisan érvényesül, így ha valakit fejbecsapok, én is elszállok, csak az ellenkező irányba – de a Washington Post szerint 2018 végéig létrehozzák az űrhaderő főparancsnokságát, amelynek vezetésével egy négycsillagos tábornokot bíznak meg. Június óta a Pentagonban is folynak az új haderőnem előkészítési munkálatai: szakembereket toboroznak elsősorban katonai területről, már kialakították a beszerzési irodát, amely a többi között műholdakat vásárol és gondoskodik az új technológiákról is. 

Javasolnám a kőbalta fejlesztését, mert az nem tűzfegyver. Használata előtt rögzítsük magunkat az ellenfélhez, így nem repülünk el az ellenhatástól.

Nem a világűrre kéne figyelni, Trump elnök megint összekevert két fegyvernemet: hanem a flottára, pontosabban a Második Flottára, amit 2012-es megszüntetése után most reaktiválni kellett, úgy rajzanak az észak-atlanti vizeken a kínai hadihajók és az orosz tengeralattjárók. A kínai flottától annyira nem érdemes félni, elvégre repülőgép-hordozójuk is csak egy van, a Liaoning, az meg épp a Földközi-tengeren boldogítja a Közel-Keletet, de ahány orosz tengeralattjáró, annyi potenciális mozgó és felderíthetetlen rakétasiló. Nekik tényleg érdemes volna mozgalmassá és kissé kellemetlenné tenni az életet amerikai részről, de a Második Flotta reaktiválásán kívül nem sok történik: hajók helyett űrhajókra figyelnek a Potomac partján.

Közben érdekes fordulatot vett a macedón álhírek ügye: érdekeset, de nem váratlant. Ugyebár, az amerikai elnökválasztási kampány alatt elöntötték azt a nagy országot – és az egész világot is – a hihetetlen mennyiségben rajzó ál- és rémhírek. Természetesen Donald Trump megválasztása érdekében. Ezeknek egy részéről kiderült, hogy Macedóniában készültek, Veles városában, és heyi tizenévesek keze munkáját dicsérik. Akik nem mellesleg dollármilliomosok lettek ebből a disznóságból.

Mondjuk én akkor se nagyon hittem, hogy az angolul kevéssé tudó, az amerikai társadalmat belülről nem ismerő macedón srácok hatékony és hihető álhírkampányt képesek összekalapálni a Balkánon az Egyesült Államok számára, úgy voltam ezzel, hogy mégiscsak Olginóban kellett nekik tanulni, és hát így legyen ötösöm a lottón. Mint kiderült, valahogy így is áll a helyzet.

Az egész macedón álhírprojekt mögött egy Trajcse Arszov nevű médiaügyész áll, a Buzzfeed neki tulajdonítja az egész macedón álhírgyár létrehozását. Arszovról pedig kiderítették, hogy hat hónapon át dolgozott együtt két ismert amerikaival, és ebben az időszakban voltak a választások is Amerikában. Az első, kifejezetten amerikai hírekre fókuszáló macedón oldal beregisztrálása előtt három hónappal Macedóniában járt az az ember is, akit Robert Mueller különleges ügyész azzal vádol, hogy az állami orosz trollgyár tagjaként beavatkozott az amerikai választásokba. Őt Anna Bogacsevának hívják, és egyike annak a 13 orosz állampolgárnak, akiket Robert Mueller különleges ügyész azzzal vádolt meg, hogy az Internet Research Agency szentpétervári bázisú trollgyáron keresztül beavatkoztak az amerikai választásba. Mueller jelentése szerint Bogacseva az adatanalízises csoportért felelt, és egy munkatársával 2014 júniusában három hétig Amerikában tartózkodott, ahol információt gyűjtött a feletteseinek. Pontosan egy évvel később pedig Macedóniába utazott. Bogacseva június végéig maradt Macedóniában, majd onnan Görögországba utazott, de a közösségi oldalas bejegyzései szerint ebben az időszakban Ausztriában és Olaszországban is járt, két olyan országban, ahol nemrég voltak választások, és mindkét esetben jobboldaliak nyertek.” (Index)

Hát, ez a Bogacseva kisasszony valódi világutazó, annyit mondhatok. Úgy tűnik, a Kreml ügynökei között utóbbi időben felülreprezentáltak a hölgyek, igaz, egyikük sem Jane Bond, mert állandóan lebuknak. Na, de hát kis ország, kis szicsasz, nagy ország, nagy szicsasz, ahogy az ősi szibériai közmondás tartja.

De hát van egyáltalán szüksége Amerikának idegen álhírekre? Olyan zseniális konteót rittyentettek maguknak (bár meglehet: szintén külső segítséggel), hogy felülmúlja az orosz medve minden erőlködését. Igen, QAnonról van szó. Barátainak csak Q.

Mármost, hogy kicsoda Q, azt legalább annyira nem tudja senki, mint azt, hogy kicsoda az internet másik fantomja, Momo. Kettejük között az a különbség, hogy Momo a gyermekeket riogató mumus, Q pedig a felnőtteket riogatja és manipulálja. Q saját állítása szerint olyan személy, akinek „Q szintű”, tehát az elnökénél is magasabb hozzáférése van az államtitkokhoz. Mondjuk ez az Egyesült Államokban kissé nehezen megoldható, jogi lehetőség nem nagyon van rá, elvi-fizikai viszont igen, hiszen nem minden elnök ért mindenhez, mondjuk a genetikai kutatásokat vagy a húrelméletet Trumpnak hiába is magyaráznánk, így az valószínű, hogy van ember, aki többet tud egyes államtitkokról az elnöknél. Különben a Q szintű hozzáférés nem is erre vonatkozik: így nevezik a legmagasabb szintű hozzáférés kódját az amerikai atomarzenált is felügyelő energetikai minisztériumnál. Ezért is lett ennek a titokzatos személynek – ha ugyan egy személy – Q a neve a 4chanen és 8chanen.

Miért pont ezeken a közösségi oldalakon? Azért, mert a 4chan és az 8chan a felhasználóitól tényleg nem kér semmiféle személyes adatot, így aztán a teljes névtelenségben ott gyűlt össze az internet legelmebetegebb társasága, akik között nincs tabu, minden belefér a témáikba. Q magát egyszerűen csak „hazafinak” nevezi, aki az elnök megbízásából „szivárogtat ki apró információmorzsákat”, aki ezeket összerakja, megkapja az egész kenyeret. Ezért nevezik magukat a Q-hívők pékeknek. Arra még később rátérünk, hogy kicsoda is Q, most azt nézzük, mit mond?

Az összerakott morzsákból egy minimum őrült világkép áll össze. Tehát: az Egyesült Államokat és az egész bolygót elmebeteg, kannibál pedofilok összeesküvése irányítja, akik minden hatalmi központot és ágat a kezükben tartanak, kivéve az Egyesült Államok hadseregét. Az valahogy kimaradt nekik. A hadsereg kérte fel Trump elnököt, hogy induljon a választásokon, amiket meg is nyert, ámde most megjátssza a bolondot, hogy ne tűnjön fel a pedofil kannibáloknak, milyen okos is ő, és míg látszólag őrültségeket művel, a háttérben a pedofilok vezetőinek letartóztatását készíti elő. A Mueller-bizottság Q szerint nem Trump ellen vizsgálódik, az csak a legenda, valójában Barack Obama és Hillary Clinton körül szorul a hurok, és már csak napok kérdése, hogy rács mögé kerüljenek. Mondjuk elég rég óta napok kérdése, de senki sem mondta, főleg Q nem, hány napról van szó. Ezen kívül Angela Merkel Adolf Hitler unokája, a Las Vegas-i mészárlást a Clintonok szervezték, és a célja Mohammad Bin Salman szaúdi trónörökös meggyilkolása volt, szóval tombol a paranoia.

Tömény őrület, de sajnos már nem marad a világhálón: a Q-hívek rendeztek már tüntetést Washingtonban, próbálták megtámadni a Hoover-gátat és egy hajléktalan-kolóniát, sőt, maga Q is fenyegetően lépett fel, mikor először kiposztolt egy képet a Trumppal perben álló Stormy Daniels pornósztár ügyvédjének az irodájáról, aztán még egyet, egy férfiról, aki ott várakozik, fegyverrel a kezében. Mondjuk az ügyvéd nem ijedt meg: rendőrt hívott, és a fegyveres eltűnt. Ezek a fegyveresek rosszul bírják az egyenruhás társaságot.

Persze, Q rejtvényekben beszél. Ha egy tökéletesen értelmetlen mondatában szerepel Irán neve és másnap a hírekben is megjelenik, akkor az bizonyíték Q mindentudására – ha meg nem szerepel, akkor az olvasó volt a hülye, aki rosszul fejtette meg a rejtvényt. Minden jelenthet mindent, bármi bármit. Tombol az elmebaj – hogy kicsoda Q, arról is megoszlanak a vélemények. A rajongók szerint lehet Steve Bannon, Trump fia, Donald Jr., Jared Kushner, sőt, kimondatlanul de adja magát a feltételezés: maga Donald Trump.

De én tudom, hogy valójában Elvis.

És fel fogja lőni a bolygó körül harsány gúnykacajjal keringő Hillary Clinton ellen a Második Flottát a világűrbe, egyenesen Macedóniából!

 

Szele Tamás

Világnagy üzlet

Amit félre lehet érteni, az Magyarországon félre is értik. Ezt nyugodtan tekinthetjük tételnek, annyiban szorul bővítésre, hogy nem az ostobaságunk miatt értjük félre a dolgokat, hanem tendenciózusan és szándékkal. A 444 tegnapi írásából például a magyar Facebook-közönségnek csak annyi szűrődött le, hogy „Lázár nagyobb úr, mint Zuckerberg”.

facebook_nagyitva.jpg

Igaz, erről a lap is tehet: rossz volt a cím. Ha valaminek már a címe is az, miszerint „Szóltak a Facebook központból, hogy mostantól Lázár János és az Origo posztjait nem moderálhatjuk”, (https://tldr.444.hu/2018/08/09/szoltak-a-facebook-kozpontbol-hogy-mostantol-lazar-janos-es-az-origo-posztjait-nem-moderalhatjuk) akkor a kedves olvasóközönség kilencven százaléka nem olvassa el, ugyanis a kedves olvasóközönség kilencven százaléka csakis címeket olvas és képeket nézeget, mint megannyi dyslexiás elemista, rendes napi gyakorlat az online sajtóban, hogy valaki bőgve reklamálja, miért nincs benne egy írásban az, ami benne van, csak ő nem olvasta el. Egyszóval, ha ilyen a cím, akkor ennyi jut el a tunya elmékig, ha viszont az lenne a címe egy írásnak, hogy „A meztelen csigák és egyéb haslábúak közösségalkotási hajlamai tropikus éghajlatú szigeteken”, akkor el sem olvassák. Szóval, jó megoldás nincs, tisztelt publikum, legfeljebb ír az ember annak a tíz százaléknak, aki olvas is, a többieknek az álhírsajtó felkiáltójeles címei is megfelelnek. Különös tekintettel arra, hogy „felrobbant az internet!”, ami mindenre alkalmazható, csak sosem igaz.

Különben kár az írásért, mert tény, hogy hosszú – bár kicsit sincs túlírva – de nagyon alapos munka, és ha végig is olvassuk, jó pár érdekes dolgot megtudhatunk a Facebook működéséről. Például azt is, hogy miként esett ez a Lázár-ügy.

Az, kérem, úgy volt, hogy Lázár János kitett egy erősen fake videót az oldalára, mely szerint Bécsnek büszke vára már migráns kézen van. Nincs, de mindegy, ez Magyarország, itt senkit sem zavarnak a tények. Ezt a Facebook egyik moderátora levette, gyűlöletkeltés miatt, aztán visszakerült. Lázár szerint amiatt, hogy ő írt egy levelet a Facebook vezetőségének, mások szerint meg kicsit sem ezért.

A másoknak van igazuk. A videó gyűlöletkeltő volt ugyan, de nem Lázár személye miatt tették vissza. Hanem azért, mert az Origón jelent meg eredetileg, és azt még mindig Magyarország legolvasottabb portáljának tekintik Zuckerbergék. Úgy gondolták, hogy a tartalom ugyan valóban kifogásolható, de nem cenzúrázhatják az ország legnagyobb online lapját. Ennyi. Ezt lovagolta meg aztán Lázár, és tett úgy, mintha ő még a Facebooknak is parancsolna.

Nem parancsol, de azért adjuk már fel a lila kis álmainkat a világot megjavító közösségi médiáról. A másik fontos információ, ami benne van ebben az írásban, csak kevesen vették észre, hogy a dublini, európai után már van közép-kelet-európai központja is a Facebooknak, Varsóban. És léteznek a magyar nyelvű forgalmat karbantartó emberi moderátorok – pár tucatnyian. Ami több millió magyar ajkú felhasználót számítva baromi kevés. Viszont legalább annyira népszerűek, mint a BKV-ellenőrök, szóval azt a tanácsot adnám mindegyiküknek, hogy el ne árulják, ha moderátorok vagy azok voltak, mert az őrjöngő tömeg cafatokra tépi őket. Hiszen minden politikus csizmadia minden saját posztját dantei szintű műalkotásnak tekinti, három mondatos szösszeneteket tekintenek „írásnak”, útszéli sárdobálást vagy lincselésre bujtogatást politikai küldetésnek, szóval ez a tömeg jobb, ha nem tudja, ki moderálta ki az ő zseniális klapanciáit.

Ezek tényleg ölni akarnak.

Fognak is.

Aztán megtudtuk a moderálás alapelveit, nagy meglepetés nem ért minket, ugyanis ezt már bő másfél éve tudjuk: 2016 decemberében írtam meg, amikor mások is, ezek azóta nem változtak, tessenek őket – megint a varázsszó! - elolvasni. Itt láthatóak. (http://huppa.hu/szele-tamas-a-facebook-es-a-logika/)

Aztán jön a feketeleves. Az álhírek ügye.

Kérem, vegyük eszünkbe, hogy biblikusan fogalmazzak, miszerint a Facebookon lehet hazudni. Csak szándékosan nem szabad. Mármost, ugye, ha valaki téved egy hétköznapi ügyben, az csak nem eshet ugyanabba a kategóriába, mintha szándékosan megtéveszt pár ezer embert, pénzt csal ki tőlük, majd az összeggel a Bahamákra költözik. Meg abba sem, amikor agyonveret pár másik embert egy habzó szájú tömeggel, mert nem ért velük egyet. Tehát a közösségi oldal egy bonyolult kategória-rendszert alkalmaz a szándékos hazugságok, a részigazságok, a manipuláció és a véletlen tévedések megkülönböztetésére, a legjobban azt büntetik, ha valaki hazugságokat terjeszt kifejezetten azzal a szándékkal, hogy félrevezesse a Facebook felhasználóit.

Márpedig a politikai propaganda pont ez.

Az ám, csak mielőtt fel tetszenek lélegezni: mindegyik politikai oldal hazudik ám a propagandájában, régen volt már az, hogy jók küzdöttek rosszakkal, most és Magyarországon különböző elvetemültségű haramiabandák csatároznak egymással, itt csak szintbeli és hatalmi különbség vagyon.

És a legfontosabb tanulság:

A Facebook üzleti vállalkozás.

Nem célja jobbá tenni a világot.

A profit a célja.

Tehát, ha valaki át is tanulmányozza a mostani rendszert és tisztában is van a hibáival, akkor sem lesz képes rávenni a gigavállalat vezetőségét, hogy változtasson egy ideálisabb világ kialakítása érdekében a moderációs elveken, ugyanis ez egy szolgáltatás. Lehet, hogy a felhasználóknak csak mintegy húsz százaléka szélsőséges ilyen vagy olyan értelemben. De ők is felhasználók, nekik is kell szolgáltatni, ők is vendégek. Igen, fegyelmezni kell őket, de nem az emberség, a humanizmus miatt, nem a politikai korrektség érdekében, hanem azért, hogy ne zavarják a többi kuncsaftot.

Olyan ez, mintha valaki kötekedni járna a kocsmába: a kocsmáros kidobhatja, ki is dobja, mikor rájön az ötperc, mikor elkezd berúgni, de nem azért fogja utcára vágni, mert annyira felháborítja a viselkedése, az másodlagos. Elsődlegesen azért dobja ki, hogy ne törje össze verekedés közben a berendezést, és ne szokjon el miatta a többi vendég a csapszékből. Aztán, ha az utcán nekiáll késelni az éji homályban, az már nem a kocsmáros dolga.

Tehát értsük meg: alapállás szerint magának a közösségi oldalnak semmi köze a rajta, mint platformon megjelenő tartalmakhoz. A Facebook felületet ad ez idő szerint, mondhatni megjelenési lehetőséget, és csak annyiban moderál, amennyiben az az üzletmenetet elősegíti, illetve óvja. Tehát azt a szerepet játssza, amit egy nyomtatott újság életében – a papírgyár. Felületet biztosít.

Nem volt így mindig, pár éve még a Facebook akart lenni maga a világsajtó, egy vállalatként, csak az amerikai elnökválasztás körüli botrányok ráébresztették a vezetőségét, hogy ehhez az üzlethez nem értenek és jobb, ha békén hagyják (ennek melléktermékeként aztán a teljes világsajtó elég nagy bajba került, ugyanis a közösségi oldalra alapozott forgalom csökken, és még sokkal jobban is csökkenhet). Nem véletlen, hogy a sajtó - általában véve - sosem centralizálódott, legfeljebb az Echo TV műsorvezetőinek az agyában, de sehol máshol. Diktatúrák centralizálták, hogyne, csak ami így létrejött, Pravdától Magyar Időkig minden lett, csak sajtó nem. Sajtónak tűnő tárgy lett, papír jellegű anyagra nyomva, betűket használó valami. Nem az, amit lemennek megvásárolni reggelihez.

A botrányok miatt most inkább egy „magánjellegű”, „privát” Facebook létrehozása lenne a fő trend, sok szerencsét hozzá, jóléti államokban sikerülhet, máshol nem, ugyanis a rosszulléti államokban a felhasználók már csak azért sem fognak vasárnap reggel juharszirupos palacsintát posztolni, mert se juharszirup, se palacsinta. Különben pedig maga a vállalat sincs a legjobb helyzetben.

A Facebook nem kevesebb, mint 42 százalékos bevételnövekedést könyvelhet el évente, és ez nem tartható. Egyszerűen azért, mert ezt a haszonkulcsot csak az állandó terjeszkedés képes biztosítani – viszont kezd eljutni arra a pontra, hogy nem lesz hová terjeszkedjen. A bolygó lakosságának harmada már használja, másik harmada olyan országokban él – Kínában, Oroszországban, Törökországban –, ahol tilos is használni, vagy legalábbis szinte leküzdhetetlen nehézségekbe ütközik a használata, piaci célközönségként marad a harmadik harmad, akik viszont – Indiában, Afrikában – még az alapvető infrastruktúrával sem mindig rendelkeznek, gondoljunk itt az olcsó, de legalábbis elérhető árú IT-eszközökre, vagy akár csak az áramellátásra. Nehéz lesz Szváziföldön terjeszkedni, ugyanis oda előbb el kéne vinni a huszonegyedik századot is. Tehát a piaci terjeszkedésnek valószínűleg már jövőre vége.

Tehát akkor: mit várjunk és mit ne várjunk a Facebooktól?

Várhatunk felületet a véleményünk és híreink közlésére, hirdetések elviseléséért cserébe, amennyiben hajlandóak és képesek vagyunk betartani az egyre bonyolódó játékszabályokat. A sajtónak muszáj, ebből él, a magánemberek döntsék el, mit akarnak.

Mit ne várjunk?

Humanizmust, világjobbítást, radikális és embertelen esznék visszaszorítását (ha csak nem ártanak az üzletnek), türelmet, elfogadást, elmék pallérozását, demokratikus vagy bármely eszmék terjesztését. Illetve, csakis azon a határon belül, ami még elősegíti a prosperitást.

Ne gondoljuk a közösségi oldalt világnagy szerkesztőségnek vagy politikai mozgalomnak. Ennyi erővel a vasúti hálózatot is tekinthetnénk annak.

Tessenek megérteni, még ha szomorú hír is: ez üzlet.

Nem ingyenkonyha és nem digitális Árkádia.

És tulajdonképpen nem is propagandaeszköz.

Hanem üzlet. Ha az extraprofitja csökkenőben is van.

A makedón hírgyár és Moszkva, valamint Olgino kapcsolatairól majd – ígérem! - legközelebb, most az általános tudnivalók fontosabbak voltak.

Hát így állunk, kérem.

 

Szele Tamás

Magyar népmesék

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember Meseországban, aki mindenféle gazemberségekkel piszok gazdag ember lett. De olyan gazdag volt ez az ember, hogy még a vízcsapból is ő jött, mikor el nem zárták, most is itt van, kinőve a könyökömön.

Volt ennek az embernek annyi minisztere és felelős államtitkára, mint a rosta lika, s még eggyel több – most a legkisebbről mesélek nektek.

magyar-nepmesek-e1520934838831.jpg

Hát az úgy volt, kedves gyerekek, hogy ez a legkisebb emberminiszter még kis miniszter volt, fiatalka, mert az elődjét nem sokkal korábban bocsátották el a szolgálatból, adták ki néki az obsitot. Sokat dolgozott az az előd, igen sokat, de sok volt a munka is: azt, amikor szegény gyermekeket vitt életében egyszer luxusszállóba enni, még Durumó sem fogja neki elfelejteni, kap érte egy üsttel több szurkot a Pokolban, de nem egy ilyent tett, százat, meg is kapta érte a jutalmát, véka aranyat, véka ezüstöt, mert így számláznak Meseországban, és aki miniszter, annak vissza sem kell osztani belőle. Hanem hát nem három nap egy esztendő, egy nap tűnik három esztendőnek – mármint a meseországiak számára, ilyen miniszterek mellett.

Na, de mi az a miniszter?

Az, gyermekeim, a szegény gazdag ember portáján olyan, mint az öregbéres meg a számadó juhász együtt. Igyekezni kell annak, aki miniszter akar lenni, mert ha nem elég nagy marha, ki sem engedik a gulyával, sokat kell bőgni, kérődzni a közhelyeket, míg miniszterkedésre adhatja a fejét az ember.

Régi miniszter ment, dióhéjba kerekedett, a Küküllőn leereszkedett, holnap legyen a ti vendégetek, új miniszter jött, intézkedett, mert új seprű jól seper. Hát mit intézkedett ez az új öregbéres? Mondott valamit arról, hogyan kell vajákolni a tízparancsolatról, aztán beállt a kertbe kapálni. Mármint a gyermekkertbe, az óvodába, az a gyermekkertészet.

Előhívta íródeákját, nagyot pödört a paszományon, mert azt a szép, ősz bajuszát féltette, oszt meghagyta szigorú parancsba, hogy a kisbíró dobolja ki, amit mond:

A Kormány mintegy 4,5 milliárd forinttal több támogatást biztosít az óvodák fenntartói számára a 2019. évi költségvetésben.

A többletforrás a működési támogatások emelése mellett lehetővé teszi majd az eddiginél hatékonyabb egészséges életre való nevelést, az intézmények szakmai programjának bővítését, a nemzeti értékeink, hagyományaink megőrzését, a meglévő terek bővítését, az udvari játékok korszerűsítését, amelyek mind-mind a gyermekek egészséges fejlődését szolgálják.

A Nemzeti köznevelésről szóló törvény és a módosított Óvodai nevelés országos alapprogramja elsődleges célként tűzte ki az óvodáskorú gyermekek egészséges fejlődésének elősegítését, amelynek a miniszter útmutatása szerint az egészséges életmódra nevelés mellett fontos része a játékos formában történő lelki nevelés, a szülőföldhöz kötődés. Ezért az alapprogram az óvodai nevelés mindennapi gyakorlatába illeszti a magyar népmesék, versek és mondókák, hagyományőrző népi játékok, dalok megismerését. Ezt a munkát a minisztérium többek között sajátgyártású kisfilmek készítésével is elő kívánja segíteni, melynek előkészületei már folyamatban vannak. Hamarosan minden magyar óvodába eljuttatjuk a Magyar Népmesék ajándékcsomagot. Az óvodapedagógusok ingyenesen hozzáférhetnek módszertani-digitális tartalmakhoz a Nemzeti Köznevelési Portálon. A kapcsolódó tartalmi fejlesztések megvalósítására a 2019. évi költségvetés további 500 millió forintot biztosít.” (kormany.hu)

Hej, vakarta a fejét, ahány óvónéni, óvóbácsi volt Meseországban, hogy ez ugyan mit jelentsen. Merthogy semmi értelme. Minek kéne nevelni a gyerekeket hazafiságra, nem rekruták, meg hát szeretik azok a hazájukat maguktól is. Nincs még, miért ne szeressék, idővel majd megjön az is, de egyelőre kicsik. Kértek volna tanácsot az igazságos Mátyás királytól, de az meghalt, kértek volna a sokat látott Hétszűnyű Kaponyányi Monyóktól, de az meg most kulturális államtitkár, és ha elkap egy írót, a hasáról eszi meg a kását, a végén a szegény ember okos lánya mondott nékik okosat, az adó- és jogtanácsadó, jön is meg nem is, ad is, meg nem is.

- Hallják-é, kendtek, az ennek a veleje, hogy többet nincs mese garabonciás deákról, vándorlegényről, efféle világcsavargókról. De hetedhét országról, Óperenciáról, pláne azon is túlról, Üveghegyről se essék szó, az mind külország.

- Esetleg a kiskakas gyémánt félkrajcárja?

- Megbolondultak kendtek? Szidnák azt a jóságos török szultánt? Az a gazdag szegény ember legjobb barátja!

- Izé, Kisgömböc?

- Elment az eszük? Már bekapta az országot, maguk is benne vannak, még mesélgetnének róla?

- Terülj-terülj asztalkám?

- Talán turulj-turulj!

- Forró vizet a kopaszra?

- Kopaszokat jobb nem piszkálni, amondó vagyok.

- Kacsalábon forgó palota?

- Az nem kacsaláb, hanem saját láb, azon áll a királykisasszony.

- Táltos paripa?

- Akinek még nem utáltos...

- Hétfejű sárkány?

- No, ezt eltalálták. Az magyar, máshol nincs hét feje, arról mesélhetnek. De róla is csak csupa jót.

Hej, búnak eresztette a fejét a sok óvónéni, óvóbácsi, már keresték a vasbocskort, hamuba sült pogácsát, lapulevelet a talpukra, hogy világgá menjenek maguk is, mikor eszükbe jutott, hogy hát hiszen ott a „Magyar népmesék” videósorozat, azt majd megkapják, abból kell majd válogatni.

Ej, de nagy kár, hogy ez a sok idegenszívű, csúnya mese, amit kérdeztek, az is mind-mind abból vagyon. Meg a magyar folklórkincsből, amit bizony még a gazdag szegény ember sem tud megváltoztatni, ha megfeszül, akkor sem.

De még az emberminisztere sem, aki most épp kutakat zárat el szegény emberek elől.

Akkor jöttek el hozzám, ajánlanék én szép mesét a gyermekeknek, amolyan hazafiasat.

Én biza csak kettőt tudok mondani.

Az első az „Üssed, üssed, botocskám!”

A második meg, a Magyar népmesék sorozatból a Köcsögkirály.

Mit csináljak, ez a címe.

Eddig volt, mese volt.

Legyen most már itt a vége, ordas farkas fusson véle!

 

Szele Tamás