Forgókínpad

A tévedés joga

2019. január 16. - Szele Tamás

Kérem, egymást kergetik a váratlan és várható események, a Brexit tegnap esti fejleményei tulajdonképpen nem hatottak a meglepetés erejével, de aki azt hiszi, hogy most eldőlt, mi lesz az Egyesült Királyság sorsa, az nagyon nagyot téved: semmi sem dőlt el, még minden lehetséges, és sajnos egyáltalán nem bizonyos, hogy hamar elfeledhetjük a Brexit nevű rémálmot.

brexit2.jpg

A 2016-os népszavazás ugyanis egyértelmű eredményt hozott, még ha szorosat is. Nagy-Britannia és Észak-Írország lakóinak mintegy 52%-a az Európai Unió elhagyása mellett döntött, habár, mint a Google keresőadatai másnap kimutatták, csak a referendum után nézték meg, milyen következményekkel is fog járni döntésük. Az a döntés, ami – épp úgy, mint Donald Trump megválasztása – hatalmas tévedés volt, amiért nagyon nagy árat kell majd fizetniük, és amelyet a legkorszerűbb propagandaeszközök bevetésével csalogatott ki a választókból a UKIP. Aztán annak vezetői leléptek a politika színpadáról, utolsónak Boris Johnson külügyminiszter mondott le, és a May-kormányra hagyták a lehetetlen feladat megoldását.

Ráadásul Theresa May a 2016-os népszavazás előtt maradáspárti volt: így aztán még elveivel sem egyezik, amit cselekedni kénytelen, de meg kell oldja a helyzetet, ugyanis kötelezik rá a brit törvények. Illetve, nem biztos, hogy ő kell megoldja: az ellenzéki Munkáspárt bizalmatlansági indítványt nyújtott be a kormányfő ellen a parlamentben, ma este lesz a szavazás, ha megvonják a bizalmat, két hete van a tory pártnak egy új kormány felállítására, ha az sem kap bizalmat, akkor feloszlik az Alsóház és előrehozott választásokat kell kiírni. Ez látszólag a munkáspárti Jeremy Corbin malmára hatja a vizet, aki olyanokat is mondott már, miszerint ő Brüsszelben kedvezőbb feltételeket lenne képes kialkudni egy Brexithez – nem tudom, ezt honnan veszi, Jean-Claude Juncker sem tudja, csak ő cáfolta is: nem a kormányfő személyétől függenek az Unió feltételei.

De tekintsük át a helyzetet, hogy a maga teljes abszurditásában tárulhasson elénk.

Ugyebár, a 2016-os népszavazásnak köszönhetően az Egyesült Királyságban törvény írja elő, miszerint az ország március 29-én kilép az Európai Unióból. A kérdés csak az: milyen feltételek mellett? Egészen pontosan két fő elv miatt dúl a legnagyobb vita, az Unió két alapelve okozza a kölcsönös makacskodást: a vámunió és a munkaerő szabad vándorlása. Nagy-Britannia bent szeretne maradni a vámunióban (naná!) viszont nem kívánja a külföldi munkavállalókat alkalmazni (bár ez esetben összeomlik a gazdasága, de ők tudják). Az Unió viszont nem alkuszik: ha vámunió, akkor szabad munkavállalás is, csak akkor minek a Brexit, ha nincs szabad munkavállalás, nincs vámunió sem. Természetesen van még körülbelül százmillió vitatott kérdés, de ez a konfliktus és a mostani válság fő oka.

Illetve...

Illetve, nagy nehézségek és rengeteg kompromisszum árán az Egyesült Királyság megegyezett egy alku-tervben az EU-val. Csakhogy ez nagyon előnytelen a számukra: lényegében véve azt jelenti, hogy 2020-ig a britek úgy lépnének ki az EU-s intézményrendszerből, hogy annak döntései a végleges megállapodásig még vonatkoznának rájuk. Tehát előállna az a fonák helyzet, miszerint fizetnek minden tagdíjat és hozzájárulást, be kell tartsanak minden szabályt és vonatkozik rájuk minden utasítás, csak éppen semmibe sem szólhatnak bele, de még a rájuk vonatkozó döntésekbe sem.

Ezt a változatot szavazta le tegnap este sosem látott többséggel az Alsóház.

Mindenki leszavazta volna, ez méltatlan is lenne.

Akkor hát marad az alku és feltétel nélküli kilépés, a hard Brexit és az azt követő káosz?

Nem. Ugyanis azt meg már január 8-án lehetetlenné tették.

Akkor ugyanis egy váratlan összefogással kormánypárti és ellenzéki képviselők kiegészítették a költségvetési törvényt egy olyan szabállyal, aminek értelmében egy alku nélküli kilépés esetén a kormány nem költheti el a beszedett adók egy részét.

Akkor most mi lesz?

Na, ez a húszmillió forintos kérdés. Ugyanis ha a soft Brexitet leszavazták, a hard Brexit lehetetlen, új alkuba Brüsszel nem megy bele, akkor csak egy megoldás lenne: hogy ne legyen Brexit egyáltalán. Erre utalt különben Donald Tusk is, aki azt mondta:

Ha az alku lehetetlen, de senki sem akar alku nélküli kilépést, akkor kinek lesz bátorsága végül kimondani, hogy mi az egyetlen jó megoldás?”

Senkinek, ugyanis az politikai öngyilkosság volna. A May-kormánynak is csak azért vannak esélyei a hivatalban maradásra a tegnapi vereség után, mert nincs ember, aki vállalná, hogy ebben a helyzetben átveszi a kormányrudat. Ugyanis az Egyesült Királyság a mostani helyzetből – bármiképp is alakulnak a dolgok – csak jelentős veszteségekkel, meggyengülve és elszegényedve kerülhet ki.

Ennek a felelősségét senki sem vállalja.

Ha papírforma szerint történnek a dolgok, vagyis ma megvonják a bizalmat May kabinetjétől, a Konzervatív Párt új kormányt alakít, melyet 31-én nem szavaznak meg, az előrehozott választásokat a törvény szerint legkorábban március 25-ére lehet kiírni, és ha azonnali, egyértelmű eredmény is születne, akkor is maximum három-négy napja lenne az új kormánynak arra, hogy megoldja a megoldhatatlant. (Ha bizalmat kap az új tory kormány, vagy megmarad a mostani, kicsit más a helyzet, és Theresa Maynek vagy utódjának be kell nyújtania hétfőn, illetve két héttel később egy új Brexit-tervet, amit majd megint leszavaznak).

A megoldás abban a mozgalomban lenne, amely új népszavazást követel, és amelynek egyaránt vannak támogatói konzervatív és munkáspárti részről. Csakhogy ez meg a népszavazás intézményét kérdőjelezné meg, ami viszont a rendszer egyik alappillére: hogyne, először elfogad valamit a nép, aztán utána meggondolja magát? Mi ez, közvetlen demokrácia?

Tehát annyit mondhatunk biztosan, hogy bármi is történik, a március 29-i kilépést előíró törvényt meg kell változtatni. A kilépést el kell halasztani. Ha tetszik, ha nem, egyszerűen nincs idő, elment az eddigi meddő kísérletezésekkel.

A halasztásos megoldásra utal az is, hogy Philip Hammond brit pénzügyminiszter egy kedd éjszakai konferenciahíváson igyekezett meggyőzni a brit üzleti élet vezetőit, hogy a no-deal Brexit forgatókönyv elkerülhető, és most először felvetette annak a lehetőségét, hogy kinyújtják a 2 éves kilépési intervallumot, vagyis elhalasztják az 50. cikk alapján esedékes kilépési időpontot.

Viszont halasztás esetén könnyen előfordulhat, hogy egyáltalán nem lesz Brexit.

A válságot tulajdonképpen a demokrácia alapproblémája okozza.

A népfelség demagógokra hallgatott – mint már annyiszor, Athén óta – és rossz döntést hozott.

Azonban pont a demokrácia alapelveit szem előtt tartva, a népfelségnek nincs sem joga, sem lehetősége beismerni tévedését.

Végül, ha kell, új népszavazással, beismerheti és így megoldódhat a helyzet: de a brit demokrácia rendszerszintű sérülést szenved.

És mellesleg: nincs nép a világon, mely boldogan ismerné be: „hülyék voltunk”.

Egyszóval a nép lehet fenséges, lehet a hatalom forrása, lehet mindenféle: de az nem alaptétel, hogy bölcs is.

Lehet buta.

Csak erre a lehetőségre a demokratikus rendszerek nincsenek felkészülve, ugyanis mindezidáig ritkán fordult elő. Illetve gyakran előfordult, de nem sorskérdésekben.

A mostani helyzet annak köszönhető, hogy a népbutítás, a demagóg propaganda és a populizmus a korszerű információtechnológiát kihasználva sosem látott hatékonyságot ért el.

A Brexitet most már el kell halasztani, valószínű, hogy el is marad – de mi lesz a demokráciával?

Vigyázó szemetek Londonra vessétek!

 

Szele Tamás

Finkelstein, Soros és Vietnam

De miért pont Vietnam? Nagy a sora annak... de kezdjük az elején. A magyar sajtót tegnap érte el az a túlzás nélkül is szenzációsnak mondható interjú, amit a svájci Magazin című lapnak adott George E. Birnbaum, az elhunyt Arthur J. Finkelstein legközelebbi munka- és üzlettársa. Megrázó példája ez az ember a makacs ostobaságnak, de nem pusztán erről van szó.

Szó arról van, hogy Birnbaum nem érti, mi a rossz abban, amit tettek – hiszen ők semmi rosszat nem akartak, csak sok pénzt keresni és ez sikerült. Persze, vannak bizonyos mellékhatások, de úgyis lennének, mondja a tanácsadó, az emberek mindig is rosszak voltak, azok is lesznek. Igen, Birnbaum úr, csak nem kéne őket még tovább rontani... de térjünk a lényegre.

soros2.jpg

Magyar szempontból – és ebben az ügyben a magyar szempont valójában harmadlagos – az az érdekes, hogyan tette Finkelstein és Birnbaum a világ egyes számú közellenségévé Soros Györgyöt. Hát csak úgy, hogy sokat szidták, minden felületen és egyszerű kifejezéseket használtak. Aztán ez egy idő után nemzetközivé vált, mint egy teljesen őrült Internacionálé, és a világ összes politikusa elkezdte Soros nevét ismételgetni, ha bármiféle problémába ütközött. Márpedig a politikusoknak pont az a foglalkozásuk, hogy problémákat oldjanak meg, extrém esetben, ha épp nincs baj, csináljanak. Ehhez adott univerzális megoldókulcsot a sorosozás, Budapesttől és Bukaresttől Caracasig és Zambiáig. Nem egyéb az, mint a mai politika Nagy Arkánuma, elixír, amit mindenre alkalmaznak. Semmit sem gyógyít, de mindenre adják, mint Paracelsus a laudanumot.

Hogyan kezdődött? Idézzünk az interjúból (https://24.hu/belfold/2019/01/14/soros-gyorgy-fidesz-kampany-arthur-finkelstein-george-birnbaum/?fbclid=IwAR3lM5FjYtn-Qlj2JvRhVaxxYIKBvZh_grHJ8z6eyPkn50HHYt7tljjDuws):

Birnbaum a svájci lapnak úgy nyilatkozott: hivatalosan a Fidesz-közeli Századvég Alapítvány kötött velük egyéves szerződést.

Még azelőtt lesöpörtük a szocialistákat az asztalról, hogy elkezdődött volna a választás” – mondta és még tíz év után is nehezen hiszi el, hogy mennyire könnyű dolguk volt. A következő kampányhoz viszont kellett egy újabb célpont. Kapóra jött, hogy a pénzügyi válságot követően külföldi hitelekre volt szüksége az országnak, amelyekhez a feltételeket a Világbank, az Európai Unió és a Nemzetközi Valutaalap diktálta. Az új ellenség a „finánctőke” lett, meg „a külföldi bürokraták” és a terv tökéletesen bevált.” (24.hu)

Valóban: magam is tanúsíthatom, hogy 2010-ben az MSZP semmiféle választási kampánynak nevezhető tevékenységet nem folytatott, állt bénán, és várta a kugligolyót, ami letarolja. Ennek azért kulcsszerepe volt abban a történelmi hibában, melyet első Fidesz-kétharmadnak nevezünk és amelynek köszönhetjük mostani gondjaink legnagyobb részét. Igen: a kedves választók voksoltak erre a Fideszre, nem, nem mások, nem, akkor még nem beszélhetünk semmiféle választási csalásról, inkább úgy fogalmaznánk: kicsiny hazánk beugrott pucér fenékkel a kaktuszligetbe ott, ahol a legsűrűbb, mert pillanatnyilag jó ötletnek tűnt. Addig sem volt ideális a kormányzás, de valódi kalandparkká akkor vált az ország. Thank You, mr. Finkelstein!

De miért került elő Soros? Ő sosem volt egyértelműen népszerű figura. Sok pénzt keresett, sokat is költött, néha értelmetlen dolgokra is – sajnos a terjedelem nem engedi, hogy pár ezer oldalban vázoljam, mi mindent támogatott már, de alig akad karitatív törekvés a világon, amibe ne feccölt volna valamennyit. Néha olyan társaságok is kaptak tőle a nagy pénzosztásban, akiknek én személy szerint nem adtam volna, mert minimum gyanúsnak találom őket, ne feledjük, a Fidesz jelenlegi vezérkara is sokat köszönhet neki, de hát ahol gyalulnak, ott hullik a forgács. Az ő elővételére 2013-ban került sor, a 2014-es kampányhoz kellett a magyar kormánynak.

Az első fecske a kormánypárti Heti Válaszban az év augusztus 14-én megjelent cikk volt, amely az állítólag Soros György által irányított civil szervezetek ellen irányult. Ekkor született meg az a kormány és a kormánypárti sajtó által terjesztett összeesküvés-elmélet is, amely szerint Soros Magyarországot támadja.

Arthur mindig azt mondta, hogy a szövetségesek annak idején nem a nácik ellen harcoltak, hanem Hitler ellen, az amerikaiak pedig nem az Al-Kaida, hanem Osama bin Laden ellen.”

Igen, arcot kellett adni a kampánycélpontnak, és erre Soros György arca volt a legalkalmasabb.

Kellett egy személy, aki nem csak irányítja a veszélyes külföldi nagytőkét, de meg is testesíti azt – ő lett Soros György, a Magyarországot támadó, és közben a háttérhatalmat irányító tökéletes ellenség.”

Tulajdonképpen Sorosnak már korábban is voltak politikainak nevezhető problémái, például Oroszországban, mely állammal nem nehéz konfliktusba keveredni, de aktívan sosem politizált, bár mindig volt véleménye, amit el is mondott.

Soros valóban tökéletes ellenségnek bizonyult. Egyrészt rá lehet aggatni a liberális címkét, másrészt megtestesíti azt, amit a konzervatívok annyira utálnak sikeres baloldaliakban: egy pénzügyi spekuláns, aki közben gyengébb kapitalizmust szeretne. Harmadrészt nem politizál, így nincsenek politikai eszközei a visszavágásra és még csak nem is él az országban.”

Ahogy Birnbaum fogalmazott: „Annyira nyilvánvaló volt. Ez volt az összes termékünk közül a legegyszerűbb. Csak be kellett csomagolni és piacra dobni.”

Igen, a nagy disznóságok mindig egyszerűek, mint a faék. Csak éppen a 2013-as ötlet – mely 2017-ben kulminált, mikor az egész országot teleragasztották Soros-plakátokkal – univerzálissá nőtt.

Mit adott Magyarország a világnak? Sok mindent, de kétségtelen, hogy a bűvöskockán kívül a Soros-hibáztatás is tőlünk indult túlzás nélkül világhódító útjára.

Adtunk egy ötletet.

Moszkva elégedetten mosolygott a kampány láttán, Bukarest egyes nacionalista körei azonnal átvették – Romániában Sorost az általunk megszokottal ellentétben a szélsőjobb körök magyar nacionalistának nevezik, de az érvrendszerük különben szóról szóra megegyezik a budapestivel - , Gruevszki Macedóniában szintén neki tulajdonítja a vereségét, sőt, Ukrajnától és Zambiától Venezueláig mindenért őt hibáztatják: hiszen nem üt vissza. Én sem tudnék kapásból mit válaszolni, ha azzal vádolnának, hogy – teszem azt – biciklit loptam Kuala Lumpurban, ahol életemben nem jártam.

Soros ideális célpontja a konzervatív, megszokott viszonyait őrizni kívánó, minden újtól tartó rétegeknek, megfelel az ellenségképp 1972-es finkelsteini meghatározásának:

Olyan témákat kell felhozni, amelyektől félnek az emberek, és ezt úgy tálalni, hogy úgy tűnjön, hogy a veszély a baloldalról jön”

- írta Finkelstein annak idején nem kisebb személynek, mint Nixon elnöknek.

És itt érkeztünk el a probléma kulcsához. Nixon! Arthur J. Finkelstein első sikereit az ő 1972-es kampányában érte el, korábban, 1968-ban még csak az NBC News stábjánál elemezte az exit-pollok eredményeit. Bár már akkor is támogatta Nixon elnököt. 1972-ben viszont már Nixon stábjában dolgozott pollsterként, azaz a célzott közvélemény-kutatások elemzésében vett részt. Igen, Nixont 1972-ben megválasztották, jóllehet roppant népszerűtlen volt és ha nincs Henry Kissinger, döntései az egész világra veszélyesek lehettek volna. De az 1972-es, nagyon alaposan megszervezett, nagyon tudományos, statisztikailag kidolgozott választási kampány sikeres volt, és Finkelstein megtanulta: ez a győztes módszer.

Ráadásul – elnézést kérek, magánvélemény következik – Soros Nyílt Társadalom Alapítványa csupa olyasmit támogat, amiben felfedezhető 1968 szellemisége, liberalizmusa, később elfajuló újbaloldalisága. Azért lett pont Soros az Utálatos Kép, a céltábla, mert Finkelstein – tudatosan vagy tudat alatt – ifjúkora demokrata, liberális ellenfeleivel és a hippikkel harcolt, halálig is.

Soros és Finkelstein, Behemót és Leviatán harca tehát még Vietnamban kezdődött.

És most már tartani fog akár mindkettőjük halála után is – bár Soros György elhunyta nagyon komoly gondokat fog majd okozni a magyar kormányzati kommunikációban, de nem féltem őket, meg fogják oldani, ha másként nem, misztikus úton.

Birnbaum hangosan tiltakozik az ellen, hogy a Soros elleni kampányban lenne bármiféle antiszemitizmus, és lehet, hogy az ő számára, aki kitalálta, nincs is. Ő magát egyszerű de nagyon tehetséges zsoldosvezérnek, condottierinek gondolhatja, neki ez csak egy munka volt, pénzért csinálta és kész. Csak hát a kampány nem neki szól: ő felháborodva tiltakozik az antiszemitizmus vádja ellen, de a felhergelt tömegek már nem érdeklik.

Hát igen, a fegyvergyárosok is azt szokták mondani, hogy ők csak leszállítják az árut, a kedves vevők döntik el, mire használják fel – és szállítják a lőszert minden félnek. Ha feltámadna Jacob Sprenger és Heinrich Kramer, ők sem vállalnák az Inkvizíció bűneit, ők is tiltakoznának a tömeggyilkosság vádja ellen – azt mondanák, csak az Egyház megbízásából írták a Boszorkányok Pörölyét, minden aljas szándék nélkül és legjobb tudomásuk szerint. A végtelenségig folytathatnánk a sort: ezen a világon mindenki jót akar, a rosszra kevesen törekszenek tudatosan. Csak ebből a sok jóakaratból rendszerint pokolian rossz dolgok sülnek ki.

Mint most, ebben az esetben is. Finkelstein és Birnbaum csak elvállalt – és elvégzett - egy munkát, ám ezzel csodafegyvert adott, valóságos új Malleus Maleficarumot a világszerte újjáéledő szélsőjobboldal kezébe. Alt-right, neokonzervatvizmus? Tessék megkaparni kicsit, ott a máz alatt a régi horogkereszt. Ez a baj: lehetett volna kicsit rosszabbul is végezni ezt a megbízást.

Ma reggel beírtam az Origo és a Magyar Idők keresőjébe azt a szót, hogy „Soros”. Az Origón 3 284 találat, a Magyar Időknél 5 667. Ez már nem múlik el nyomtalanul.

És ha majd meghal a célpont – hiszen ő sem örök életű – a legvalószínűbb, hogy kineveznek valakit Sorosnak.

Engem, téged, őt, bárkit.

Ez a harc Vietnamban kezdődött és nagyon, nagyon hosszú ideig fog tartani.

Semmi köze nincs már most sem Soroshoz vagy Finkelsteinhez.

A hajóágyú elszabadult.

 

Szele Tamás

Simicska – egy legenda vége

Hát eljött ez a nap is, mármint a tegnapi, mikor megtudhattuk Simicska Lajosról – mit is tudtunk meg? Nagyjából ugyanazt, amit mindig is tudtunk. Mégis, ahogy az olvasó egy helyen látja a Simicska-sagát, összefüggően ábrázolva, mintegy folyamatában, lehetőséget kap arra, hogy megértse mi történt a szeme láttára az elmúlt évek folyamán.

simicska.jpg

Lehetőséget kap a megértésre, de a nagy többség nem él vele: az írás tegnap jelent meg a Direkt36-on, tőlük vette át a 444 (https://444.hu/2019/01/13/feltarul-simicska-bukasanak-titkos-tortenete?fbclid=IwAR1G-pM6AJI9q5B0AmLd7iXExSAAwV-z_Th5RLELWz08kXmHMjxb-feCIGU), én is ott olvastam, és mindenki onnan vette át – az olvasói reakciók, magyarul kommentek többsége siralmas szellemi állapotról árulkodik. Gyanús, hogy nem a mezei poloskák árasztották el tavaly a Kárpát-medencét, hanem az agyrágó bogarak, ám azóta már táplálék híján éhen is haltak, ugyanis amire csak ráakadtak, felfalták. A különös sáskajárás következménye lehet az, hogy a kommentelők többsége vagy leragad annál, hogy „egy brancs ezek mind”, amit már harminc éve tudunk, vagy forradalmár hevülettel jelenti ki, komoly újdonságként, miszerint Simicska 1 G, amit szintén harminc éve tudunk. Én legalábbis: a nagyközönség meg huszonegy éve, a Hosszú Bájtok éjszakája óta.

Hát, ha itt tartunk, és ennél több nem jut eszünkbe, tényleg jobban tesszük, ha visszaülünk a sárba és folytatjuk lábujjaink számolgatását...

Magát az írást valószínűleg kevesen olvasták, ugyanis dicséretesen hosszú és részletes. Lehetne részletesebb is, csak akkor még ennyien sem olvasnák el. Nekem magamnak nagy bánatom volt a minap, mikor egy köztiszteletben álló művész, közéletünk kiemelkedő szereplője azzal osztotta meg egy írásomat, hogy „túl sok benne a betű a mai olvasónak”. Nem válaszoltam neki Mozarttal, hogy „csak annyi, amennyi okvetlenül szükséges”, nyeltem egy keserűt, és elképzeltem, ő hogy oldotta volna meg a feladatot: valószínűleg vagy rosszul vagy sehogy. De hát nem ezért szeretjük (mert szeretjük).

Szóval, az anyag hosszú, én is inkább a lényegre térnék. Nagyon kevés exkluzív információ van benne, azok sem a legfontosabbak. Akkor lássuk.

  1. Kezdjük azon, hogy a Fidesz már 1993 óta „okosban” oldotta meg a pártfinanszírozást. Már a Fico Kft. ügyei sem voltak tiszták, a székház-üggyel lett véglegesen cemende a korábban mindenki által körülrajongott szűzből, akkor fordultak szembe a sajtóval is – és akkor döntött úgy Orbán Viktor, hogy jobbfelé fordítja a szekerük rúdját. De ne feledkezzünk meg Josip Tothról, Kaya Ibrahimról, Varga Tamás autókereskedelmi ügyeiről... szóval, már az 1990-es évek első felében elég sok mocskos ügyük volt. Ez azonban pénzről szól, ez nem vicc, mint a politika: okos ember kellett a gazdasági mocsár koordinálásához. Ez volt Simicska, aki munkásságának első szakaszát a Hosszú Bájtok Éjszakájával koronázta meg, midőn huszárosan kikapta az akkor még APEH nevű adóhivatal számítógépes rendszeréből az összes, pártjára nézve kompromittáló adatot. Könnyen tehette, lévén épp ő volt akkor az APEH elnöke. A 2002-es bukás után még sokkal fontosabb lett minden fillér – hiszen Orbán nagy visszatérést tervezett, ami sajnos sikerült is neki. Ehhez kellett a polgári körök hálózata, kellettek a vastagon megfinanszírozott 2006-os zavargások és – kellett az a médiabirodalom, amit Simicskáról neveztek el később. Ha akkor nincs pénzük, ma nincs NER.

  2. De volt, bőséggel: így aztán olyan hatalmas apparátus harcolt nyolc évig a hatalomért, amilyenre ritkán volt példa a magyar történelemben. Harcoltak, méghozzá elvtelenül, minden eszközt bevetve: szokás manapság minden egyébbel együtt a Hír TV akkori dolgait is elfelejteni, de az azért mégis felejthetetlen pillanat volt, mikor Császár Attila bejelentette a tévéostrom helyszínéről, hogy „forradalom van”. Nem az volt, de így sikerült megalapozni a legendát. Igaz, akkor még élt Finkelstein mester, aki felhívhatta a figyelmet a média fontosságára – a Fidesz politikai ellenfelei, de főként az MSZP még 2010-ben is ott tartottak, hogy felesleges egy fityinget is kidobni a sajtóra, felesleges választási kampánnyal foglalkozni, őket tessék ingyen szeretni. Ami romantikus ötlet volt, csak abszurd, ugyanis az akkori kormányzatot még pénzért is nehéz lett volna – ahogy a mostanit meg elképzelhetetlen. Ingyen is, pénzért is. Azért pénzért még akad, akiknek megy. Egy darabig.

  3. A 2010-es győzelem után megkezdődött az ország teljes átalakítása vagyis tönkretétele. Jóllehet Simicska volt a motorja a győzelemnek, és ennek megfelelő részt is kapott az osztozkodáskor, hamar megmutatkozott a tény: a Fidesz apparátusát nem békére tervezték. Ez a szervezet csatázni, győzni tud, de békésen gazdálkodni nem. Mellesleg, ennek is köszönhetjük a mostani, agyonhiszterizált, túlpolitizált állapotokat. Állandóan harc folyik, állandóan győzünk, állandóan megállítjuk vagy Brüsszelt, vagy Sorost, vagy a migrációt, vagy a bécsi gyorsot fél kézzel, ugyanis ez egy harci alakulat, ez nem tud szántani, vetni, kereskedni – és a párton belül is katonai demokrácia van. Miért nem volt ez jó Simicskának?

  4. Azért, mert nem számolt sem ő, sem más azzal, hogy a politikai hatalom és a gazdasági hatalom szoros kölcsönhatásban van egymással. Simicska, mint az az ember, akinek szó szerint minden a nevén volt, médiabirodalomtól Sajó kutya óljáig, hirtelen olyan helyzetbe került, hogy beleavatkozhatott – és önérdekét szem előtt tartva bele is avatkozott! - a kormányzati munkába. Tehette, de kellett is tegye, hiszen egyes logikátlan lépések a saját anyagi érdekeit épp úgy fenyegették, mint az egész ország gazdaságát. Tulajdonképpen az volt számára ésszerű, ha inkább az ő emberei ülnek a megfelelő székekben, mint a Párt emberei, akik olyan hülyék voltak a gazdasághoz, mint száz pár rendőrcsizma. A régi, hadakozós időkből megmaradt a hatalma ahhoz, hogy cselekedhessen – de ez nagyon kezdett nem tetszeni Orbán Viktornak. A miniszterelnök már 2011-ben elhatározta a szakítást leghűségesebb brigantijával, csak akkor ez nem lett volna még okos dolog. De Simicska is látta, hogy nem lesz hosszú ideig főkegyenc, és ezért szívesen átadta volna a vállalkozásait – csak épp nem ingyen.

    Végül is pont ez történt, csak teljesen másként, mint a felek tervezték.

    Ugyanis a nevezetes, 2014. áprilisi Orbán-Simicska találkozón a minielnök feltételeket (is) szabott a művelethez, mint például az Index leállítását, az RTL Klub felvásárlását. No ja, ő sohasem hallgattatná el azt, akinek más a véleménye... Simicska még üzleti szempontból is ráfizetésesnek találta a javaslatokat, mire fel Orbán nyíltan közölte: akkor megoldja a Roszatom segítségével.

  5. Kalasnyikov ellen márpedig nincs orvosság, de az oroszokkal társulni sem lehet, ha hosszú életűek akarunk lenni: Simicska hazament, és némi vívódás után meghirdette a G-napot. Amit nem is akart így, ilyen formában meghirdetni, de egy, a száján kicsúszott káromkodás miatt mégis ezen a néven vonult be a történelembe a dátum, amikor a magyar ellenzék hosszú, tömött sorokban elindult Simicska Lajos hátsó fele irányába, lingváris tisztogatás céljából.

    Ugyanis mindenki azt hitte: az üzletember megbolondult, és elöl akart állni a sorban, mikor majd osztják a dotációt. A Megváltó Simicska legendája még tavaly is ereje teljében tombolt az ellenzéki oldalon, mindenki várta az „atombombát”, ami végképp diszkreditálja Orbánt, Dárius kincsét, ami majd megmenti „az ellenzéket” a vereségtől és utáni mindenki hepi lesz, majd belelovagolunk a lenyugvó napba, vonósok kíséretével. Soha nem létezett az az atombomba.

    És Simicska tanújelét adta annak, hogy üzletember, nem politikus.

    A castingen tolongó politikai szervezetek közül pont olyan szempontok szerint választott, mintha üzleti versenytárgyaláson lenne. A Jobbik volt a jelentkezők közül a legnagyobb létszámú, bennük látszott a legkomolyabb potenciál, tehát – ezt a céget vette meg. És neki is látott az átprofilírozásához, csak most nem annyiról volt szó, hogy óvszer helyett ezentúl labdát gyárt a gumigyár: a politika nem üzlet, még ha sok köze is van hozzá, a Jobbik politikai múltja olyan mértékben volt mocskos és vállalhatatlan, hogy azt ember nem tudta cukivá tenni. És maga a párt se nagyon igyekezett hozzászokni a késhez-villához-meisseni porcelánhoz. A bukás garantált volt.

  6. A többit tudjuk: Simicska nem buta ember, látta, hogy nem fog győzni, a puszta anyagi befektetés itt már nem elég, először visszavonult, magányát csak néhány, talán kissé ittas közterületi festegetéssel törve meg, majd fel- és eladott mindent, hátha a győztes falka megkíméli létét és jólétét. Ennek két következménye volt: egyrészt a magyar belpolitika elveszítette egy legendáját (melyben én magam sosem hittem), másrészt mérhetetlenül megkönnyítette a magyar sajtó általános beszántását. Hiszen az általa eldobott, magukra hagyott orgánumok automatikusan szűntek meg vagy kerültek kormánykézbe, a sajtópiac tökéletesen felborult és így jöhetett létre komolyabb akadályok nélkül (meg Puch László vendégszereplésének köszönhetően) a mindenek fölött elterpeszkedő Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány.

Eddig tart a cikk, bár a saját szempontjaim alapján mutattam be az eseményeket.

Itt tartunk most.

Ne feledjük: mindez a szemünk láttára játszódott le, alig van olyan eleme az eseménysorozatnak, amiről na tudott vagy tudhatott volna a közvélemény. Csak a legenda, a kétségbeesett bizakodás és egy csodaszerű győzelem reménye sokak szemét elhomályosította: könnyebb volt azt hinni, hogy eljön majd a Messiás vagy Csaba királyfi a Hadak Útjáról, és megoldja minden bajunkat.

Mi várható a történtek következményeképpen?

Tessenek megkapaszkodni: semmi különös. Minden ugyanúgy fog szétrohadni, tönkremenni, mintha Simicska még most is gazdasági-politikai tényező volna. Ne feledjük: ő nem Orbán Trockij Leója volt, neki nem elvi kifogásai voltak (és Trockijt sem nevezném gáncs nélküli lovagnak, mellesleg), neki gazdasági és ésszerűségi gondjai voltak a politikai harcra kifejlesztett, békeidőben gazdálkodni és termelni képtelen Fidesz-apparátussal. Ha győzött volna így vagy úgy, hasonlóan igazságtalan társadalmat hoz, mint a mostani, legfeljebb sokkal jobban működne a gazdaság.

Sajnáljuk hát Simicskát?

Nincs kit.

Nincs miért.

Átkozzuk Simicskát?

Azt sincs miért.

A jövő politológia-könyveibe érdekes bekezdésként fog bevonulni az eset, mikor egy önkényuralom szembekerült a tulajdon gazdasági érdekeivel politikai okok miatt, és a politika győzte le a gazdasági erőt, amire a világ fejlettebb részén ritkán akad példa. Ennyi történt.

A többi néma csönd.

 

Szele Tamás

Hacsek, a stewardess

dh89adragonrapide_d-ilit_01_hahnweide2013.jpg

- Jó napot, Hacsek, mi a baja, hogy buborék nélkül kéri a féldeci szódát?

- Ne is mondja, Sajókám, ne is mondja... Nem jött meg a nyugdíjam.

- Nekem sem, kérem, de még vannak tartalékaim.

- Nem tudja, miért nem jött meg a pénz?

- Nem, sajnos.

- Akkor nézzen fel a Facebookra, ott bezzeg mindenki tudja!

- Ne mondja... és hogy tudják?

- Jobban.

- Hogyhogy jobban?

- Mindenki mindenkinél jobban.

- Ja, az más. Az máskor is így van. De ez most zsebre megy.

- Máskor is. Csak nem veszik észre. De különben honnan vannak magának tartalékai?

- Képeztem.

- Hogy?

- A tanítóképzőben meg a gazdakörben, maga közgazdasági Micsurin, hogy képeztem volna? A Simek kért a múlt héten egy ezrest, megadta, vettem belőle tejet, kenyeret, maradt annyi, hogy én bezzeg buborékkal ihassam a szódámat! És egy egész decit!

- Felőle igya akár Gogolákkal is, maga mindig ilyen nagystílű pénzügyi fezőr volt, mindig forgatta a pénzét, ez nekem nem megy. Nincs mit forgatni.

- Ja, kérem, van annak, aki el nem issza. A pénzt, Hacsek, be kell fektetni.

- Én inkább a Simeknét fektetném, de kinek a Simek, kinek a Simekné. Különben a fektetéssel csak vigyázzon.

- Miért?

- Itt írja az újság: „Máris kamatot emelt az állam, hogy lakossági állampapírba terelje a parlagon heverő megtakarításokat.” Akarja maga, hogy tereljék a megtakarításait?

- Agyam megáll, nyugdíjat nem fizetnek, de a kamatot emelik... ez az állam egy Csekonics, én mondom magának!

- Na, ugye.

- Semmi na, ugye. Azt most már úgy mondják, hogy „Még szép!”

- Akkor még szép. Adjak magának egy befektetési tanácsot?

- Pont maga. Na, adjon, rég röhögtem.

- Tudja, mibe fektessen? Magasfeszültségű elektromos távvezetékbe!

- Miért, tud valamit? Veszünk áramot az oroszoktól?

- Ezt nem tudom, de arra próbálják rátenni a kezüket!

- Én vagyok a marha, hogy diskurálok magával ahelyett, hogy vagyonomhoz illően a pultnál szódázgatnék... Na és mondja, mit fog csinálni most, hogy a nyakán a córesz?

- Én, kérem, elmegyek dolgozni. Engem visszavezetett a kormány a munka világába.

- És mi lesz, nyári Mikulás?

- Szakállam lenne hozzá, de nem. Stewardess leszek Orbán Viktor mellett!

- Tessék?

- Itt írja az újság, kérem. Légiutaskísérőt keresnek Kecskeméten a kormánygépre, ami nem kormánygép.

- Honnan tudja, hogy nem a Gripenre?

- Azért azon a vadászon viszonylag kicsi az utastér. De írja is: „Különleges elvárások a beosztás betöltéséhez: A319 Cabin Crew”.

- Hát, az A319 tényleg a nemkormánygép.

- Na, ugye?

- Még szép.

- És milyen képességeket várnak el?

- Problémamegoldás, pszichés terhelhetőség, alkalmazkodás, együttműködési készség, felelősségvállalás, határozottság, elhivatottság... Ez mind kifejezetten jellemző rám.

- És mindezt honvédségi állományban?

- Bizony ám.

- Hacsek, maga teljesen hülye. A saját anyagi problémáit nem tudja megoldani, a pszichéje őrületbe kergetné a Freud doktort is, alkalmazkodni életemben nem láttam, annyira hajlandó együttműködni, hogy a metróban felfelé megy a lefele járó mozgólépcsőn, a felelősségvállalás miatt már háromszor elítélték, mert hamis csődöt jelentett, akkor sem kapna kölcsönt, ha a Kocsis Zoltán és a Ránki Dezső lenne a négy kezese, a határozottság magánál azt jelenti, hogy ha esik, vagy visz ernyőt, vagy nem, az elhivatottság meg abból áll, hogy néha elhívják kártyázni... maga akar így stewardess lenni? Ráadásul nem is fiatal, nem is csinos és nem is nő!

- Hagyjon a negatív hullámaival! Írja a hirdetés, hogy fiatal legyek, csinos legyek, nő legyek?

- Mutassa! Jé... nem írja.

- Akkor nem is kell az legyek. Felkapom én így is azt a csinos kis kosztümöt, lesz magassarkúm is, csak arra kell vigyázni, hogy színben menjen a szakállamhoz. Van az a pénz.

- Hát, maga tudja.

- Nem jön maga is? Sosem árt egy kis plusz kereset.

- Stewardessnek? Nincs az az Isten.

- Nem stewardessnek. Ejtőernyősnek. Azokat is keres a Honvédség, hirdetésben.

- Nocsak. Milyen gépre?

- Azt nem írja. Akkor nincs gép: de minek magának repülőgép? Nem elég, hogy ejtőernyős lesz?

- Maga Blériot szégyene, ha nincs gép, hogy fogok ugrani?

- A magasföldszintről. Különben azt sem írja, hogy ernyő van...

- Na, menjen maga a fenébe, földszintes ejtőernyősöket toboroznak?

- És utaskísérőket.

- Na, ha maga sztyuvinak áll, biztos, hogy meg sem próbálja az Orbán befektetni!

- Nem is ajánlanám, nem vagyok én olyan lány, őszül már a szakállam is, ha megpróbálják, olyant teszek, mint a távvezeték!

- Az milyent tesz?

- Üt. De nagyot.

- Mondja, nem lenne magának egyszerűbb, ha megkapná a nyugdíját?

- Dehogynem. Csak az most nem megy.

- Nem kér nekem még egy féldeci szódát, ma tőkepénzes?

- Még szép, hogy nem! Mars ki!

 

Szele Tamás

Egy kis spekuláció

Hölgyeim és uraim, most próbáljunk meg egy kis rendet tenni abban a mérhetetlen káoszban, ami tegnap reggel óta uralkodik a nem, avagy késve folyósított nyugdíjak ügyében. Legendák és hazugságok terjednek mindkét politikai oldalon, a tények már megint kezdenek másodlagossá válni a hittel, véleménnyel szemben – márpedig pénzügyekben nincs hit, csak számok vannak.

tozsde.jpg

Illetve, esetünkben nagyon sok ügyfélnél nincsenek számok sem, amint pénz sem.

Erre még nem volt példa.

Magyarországon a nyugdíjak mindig a tárgyhó 12-ik napján érkeztek, amennyiben ez hétvégére esett, a szabályoknak megfelelően előző pénteken, és erre szükség is volt, hiszen a nem túl magas összegű nyugdíjak – a magyar átlagnyugdíj összege Rétvári Bence szerint, aki ezt egy, tavaly nyári sajtótájékoztatón állította, 130 500 forint – sokaknak az egyetlen megélhetési alapját képezik, ebből kell éljenek, étkezzenek, lakjanak, fedezniük gyógykezelésük költségeinek egy részét, ha ugyan nem az egészet, fizetniük számláikat, törlesztéseiket, tehát bizony sok nyugdíj van napra pontosan beosztva.

Ennyiből képtelenség is volna tartalékokat képezni. Ha késik a pénz két napot, akkor két napig nincs étkezés, gyógyszer, esetleg fűtés. Ebből a szempontból tehát nagyon nem lehet és nem szabad félvállról venni a „pár napos csúszást”.

Márpedig tegnap reggel hiába keresték a nyugdíjasok a pénzt a bankszámlájukon – már, akik számlára kapják, körülbelül a 2,6 millió magyar nyugdíjas 60 százaléka. Vagyis 1 560 000 ügyfél nem kapta meg időben a járandóságát. (Más információk szerint 1,8 millió). Ez különösen kínos pillanatban történt, hiszen Orbán Viktor egy nappal korábban sajtótájékoztatóján még olyanokat mondott, hogy ha egy jogos járandóságot nem kap meg az ember, azt ki kell követelni, ő sosem hagyta, hogy ne fizessék ki. Másnap meg a magyar állam nem fizetett több, mint másfél millió polgárának.

De miért?

Az első pillanatokban eluralkodott a káosz, a különböző bankok nyilatkozatokat adtak ki és értesítéseket küldtek az ügyfeleiknek – igen korrekt módon! - miszerint hozzájuk nem érkezett meg időben az utalás, és ezért legkorábban hétfőn várható az összeg megjelenése a számlán. A Magyar Államkincstár 2017 novemberétől a járandóságokat az Országos Nyugdíj Főigazgatóság (ONYF) helyett már a Magyar Államkincstár (MÁK) fizeti ki – szintén nyilatkozott:

Nincs fennakadás a nyugdíjak kifizetésénél! A Magyar Államkincstár felhívja a figyelmet, hogy nincs fennakadás a nyugdíjak kifizetésében. A bankszámlákra érkező nyugdíjak jóváírása technikai okok miatt napközbeni jóváírással történik meg. A bankszámlára érkező nyugdíjakat tehát az érintettek a mai nap folyamán megkapják. A postai kifizetések 2019. január 14-én indulnak el.”

Az ellenzéki és független sajtó kapkodott fűhöz és fához, kereste a magyarázatot, a felelősöket, csak senki sem válaszolt semmilyen kérdésre, a kormánysajtóban olyan hírek jelentek meg (például az Origón), miszerint még napközben megérkezik a nyugdíj mindenkihez, aki számlára kapja, (http://www.origo.hu/gazdasag/20190111-idoben-kifizetik-a-nyugdijakat.html) (aztán ezt a hírt este kissé eltüntették a címlapról, ugyanis egyesekhez megérkezett, másokhoz nem).

A legértékelhetőbb nyomozást a portfolio.hu végezte, ők ugyanis legalább a hibát megtalálták, ha a felelőst nem is. Idézzük őket! (https://www.portfolio.hu/vallalatok/it/megtudtuk-banalis-hiba-miatt-kesnek-a-nyugdijak.310229.html?fbclid=IwAR3x1YBNWtd3vP9H1TyU5sI73Mh7OXPLKShDsL6EeRDlUy7Ai8P1VGpFUcg)

Piaci forrásból most úgy értesültünk: a MÁK véletlenül rossz értéknappal küldte be a tranzakciókat a GIRO éjszakai rendszerébe, ezért nem érkeztek meg reggel a nyugdíjak. A MÁK nem erősítette meg, de nem is cáfolta értesülésünket. Lapunknak küldött tájékoztatásuk szerint a postai kifizetések a korábban közölt 14-e helyett 16-án indulnak el, a MÁK 14-én csak beadja a postai megbízásokat.

A gyakorlatban valószínűleg ez úgy nézett ki, hogy az átutalásokat a szokásos 12-ei dátummal küldték be a rendszerbe, mivel minden hónapban erre a napra esik a nyugdíjak utalása, kivéve, ha 12-e hétvégére esik. Ilyenkor ugyanis nincs nyitva a rendszer, ezért a hétvége előtti pénteken utalnak. Most vélhetően elfelejtették ezt, ezért az átutalások 12-ei dátummal szerepelhettek. Igaz, mi csak annyiról értesültünk, hogy nem mai értéknap szerepelt a tranzakcióknál.

A MÁK oldalán olvasható újból megváltozott tájékoztatás szerint a nyugdíjak készpénzben történő házhoz kézbesítése a fenti problémától független, az a megszokott rendben történik. A MÁK január 14-én indítja a kifizetést, így a posta - az eddig is megszokott rend szerint - már január 16-án el is kezdi a nyugdíjak kézbesítését.” (portfolio.hu)

Kérem, ennyit lehet tudni hivatalosan. Tegnap a délutáni-esti órákban sokan hozzájutottak a járandóságukhoz, ami arra mutat, hogy komoly erők dolgozhatnak a hiba elhárításán, sokan azonban még most sem – vagyis váratlanul érte a rendszert az előállt helyzet.

Eddig a tények.

Mindenkit kérek, azt, amit a következőkben írok, tekintse fikciónak, és semmiképpen se tekintse tények állításának!

Este ugyanis elalvás előtt kissé elméláztam. Van úgy 2,6 millió nyugdíj, átlagosan darabja 130 500 forint. De vegyünk csak 1,5-1,8 millió nyugdíjat, mert a többiek postai úton kapják, nem átutalással. Az annyi, mint minimum 195,75 milliárd forint, mely igen szép összeg.

Bár lehet több is.

Hej, ha az enyém volna!

Mihez kezdenék én, ha néhány órára lehetne ennyi pénzem, de nagyon hamar vissza kéne tennem az utolsó vasig?

A kamatozó értékpapírba fektetés a rövid lejárat miatt értelmetlen volna, csak gyorsan változó árfolyamú részvények vagy valutaspekuláció jöhetne szóba.

A kockázati részvénypiac képes ugyan hatalmas bevételeket produkálni, de inkább képes hatalmas veszteségeket, tehát jobb, ha csak valutában gondolkodunk. Akkor lássuk csak, hogyan is alakult a pénteki nap folyamán az euró-forint árfolyam? (https://www.portfolio.hu/arfolyam-panel/FX-EURHUF=X/euro-arfolyam.html)

Reggel nyolckor az euró 321.35 HUF volt, ez 13:36-ra felkúszott 321.72-re, vagyis 0.37 forintot emelkedett, aztán lezuhant a mostani 321.18-ra. Mintha valaki reggel nyolc körül nagyobb mennyiségű eurót vett volna, amitől megnőtt a kereslet, aztán 13:36-kor eladta volna, és ezzel lenyomta az árfolyamot... Nézzük pontosabban, a portfolio.hu nyomán!

valutatozsde.jpg

07:53 – 321.35 forint egy euró
10:01 – 321.49 forint egy euró
13:36 – 321.72 forint egy euró
14:51 – 321.49 forint egy euró
17:04 – 321.47 forint egy euró
20:57 - 321.19 forint egy euró

Tehát 07:53-kor meredek emelkedésbe kezdett az árfolyam, ez 13:36-kor elérte a csúcsot és utána csökkenni kezdett.

Hát, kérem...

Egy pillanatig sem állítom, hogy bárki is valutaspekulációba kezdett volna a visszatartott nyugdíjakkal, én csak megfigyeléseket teszek, és megállapítom, hogy nagyon, de nagyon különös véletlenek vannak ezen a világon.

0.37 forint nem nagy összeg, de százmilliárdok esetén tisztesre hízhat. Illetve nem hízhat, mert abban már megegyeztünk, hogy nem spekulál(t) senki, hiszen erre sem lehetőség nincs a szabályok betartása esetén, sem nem tudom bizonyítani, tehát nem is állítom.

Én csak annyit állítok, hogy igen furcsa véletleneket bír produkálni a gazdaság.

Reméljük, ha kis késéssel is – bár, ha kenyérről, gyógyszerről, fűtésről van szó, nincs „kis” késés – mindenki meg fogja kapni végül a járandóságát.

És azt is reméljük, hogy nem felejtik majd el ezt a kis affért, ami rávilágít arra, hogy a nemzeti együttműködés gránitszilárdságú magyar rendszere milyen törékeny agyaglábakon áll.

Elég egy rossz dátumozás ahhoz, hogy meginogjon.

De az is meglehet, hogy a magyar állam csak meg akarta mutatni oroszlánkarmait: „Látjátok, én ezt is megtehetem veletek, lapuljatok meg a fűben!”

Ennél a lehetőségnél még a másik is jobb.

 

Szele Tamás

Az az áruló sajtó

Megvolt hát Orbán Viktor sajtótájékoztatója, megvolt, és nem lettünk tőle okosabbak. Újat nem tudtunk meg belőle, eddigi ismereteink megerősítést nyertek, ha szigorúan veszem, volt benne annyi tücsök és bogár, hogy hetekig élhetnénk belőle, csak sajnos a világ halad, nem áll meg, míg mindet megírjuk: tanulság viszont akad, ha nem is sok.

sajtotaj-800x500.jpg

Rögtön az első tanulság az, miszerint Nyuszika esetében mindegy, van-e sapkája vagy nincs. Történt ugyanis a tegnapi Hatalmas Esemény előtt, hogy néhány szerkesztőség negatív visszajelzést kapott a regisztrációs kérelmére (ó, természetesen a helyhiányra hivatkoztak a szervezők, mi másra?) tehát munkatársaikat be sem engedték. Ezek a szerkesztőségek:

Magyar Hang

Azonnali

Klubrádió

Mérce

Direkt36

a jobbikos Alfahír

Bocsáttassék meg nekem: az Alfahírt nem siratom, az Azonnalit is vegyes érzelmekkel szoktam forgatni, mikor elém kerül, de a többiek kirekesztése tényleg teljesen értelmetlen volt. Hiszen másokat, nem ritkán kritikusabb hangvételű orgánumokat is, beengedtek, sőt, kérdezni is hagytak. Az már más kérdés, miféle válaszok érkeztek a kérdésekre – de beengedték őket. A felsoroltakat miért nem?

Az egy dolog, hogy ezt senki sem érti, az sem, aki elrendelte, de érdekes volt a közönség reakciója. Azonnal megjelent a közösségi oldalon a követelés, miszerint a beengedett kollégák egy emberként álljanak fel és hagyják el a helyszínt, szolidaritásból, de legalábbis a függetlenek és ellenzékiek tegyenek így, mert ha nem, kollaboránsok.

Ahogy azt Móricka elképzeli.

Akkor pár szó ez ügyben.

Személy szerint egyike vagyok azon két magyar újságírónak (a másikunk Kinyó Norbert kolléga), akik tudatosan bojkottáljuk a Kormányinfó intézményét, amin azt tessék érteni, hogy mióta először felmerült, ki mehet be, ki nem, ki kérdezhet, mit kérdezhet, azóta nem is kérünk belőle, ugyanis ez így nem sajtótájékoztató. Eleinte mások is velünk tartottak, de nagy úr a munkahely, még nagyobbak a környülállások: ketten maradtunk az álláspontunkkal, azonban így legalább megvan a morális alapom, hogy véleményt mondhassak.

Hát először is: szép dolog bojkottot követelni a szakmától, csak a jelenlévők fele nem is tekinti kollégának a kirekesztetteket, aminthogy nem is azok: akik kívül maradtak, azok (az Alfahírt kivéve) mégiscsak újságírók, sajtómunkások, azonban a kormánymédia munkatársai bizony csak szánalmas propagandisták, pártkatonák, nem is lenne helyes a kollégájuknak állni. Ők például biztos nem állnak fel, nem mennek ki senki ellenzéki vagy független miatt. Egymás miatt sem tennék.

Aztán meg: a közönség ugyan követeli, hogy álljanak fel legalább a függetlenek és az ellenzékiek, de ugyanakkor azt is követeli, hogy ne csak a kormánymédia tudósításaiból ismerje meg az elhangzottakat. Ez a kérés nagyon is jogos: vessük össze a kormany.hu beszámolóját (http://www.kormany.hu/hu/a-miniszterelnok/hirek/magyarorszag-jobban-teljesit) az Index percről percre adott tudósításával (https://index.hu/belfold/2019/01/10/orban_viktort_barmirol_lehet_kerdezni/?p=1) és láthatjuk: amit a kormany.hu és az MTI leadott és ami ezek szerint a KESMA (Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány) 476 lapjában szó szerint, betűazonosan meg fog jelenni, köszönő viszonyban sincs az elhangzottakkal. Még a tartalma is pusztán rokon a tényekkel, erősen cenzúrázott, szerkesztett, csonkított árnyéka a valóságnak. Márpedig a közönségnek valóban joga volna megtudni, ki mondott, mit mondott, mire mondta. Ha a független és ellenzéki tudósítók felállnak és kimennek, értelemszerűen nem számolhatnak be erről hitelesen. Hát én immár mit válasszak, virágom, virágom... ugyanis a közönség kétfélét is akar, önmagának ellentmondóan, amihez neki joga van, csak nekem nincs jogom kétfelé szakadni, mikor munka lenne.

Aztán, kérem, könnyű okosnak lenni az olyan embernek, aki nem látott még kormányinfót. Ez nem egy hétköznapi sajtótájékoztató, ahonnét ki lehet menni, látványosan is, kevésbé feltűnően is, legfeljebb lemarad az ember a pogácsáról és az ásványvízről (mással már nem nagyon silóztatják a sajtómunkást manapság, pedig, hej, emlékszem a korai kilencvenes években a Lendvai utcában még tokaji borokkal, frissensültekkel várt minket a még liberális Fidesz). Ezeket a rendezvényeket a TEK biztosítja, ami annyit jelent, hogy ha egyszer bement a tudósító, ki nem jön, míg vége nincs.

Nem engedik és kész.

Mosdóba sem: olyan még nem fordult elő tudtommal, hogy valaki „bent ment volna ki” nagy szükségében, de többször is volt rá esély. A rendezvény különben mindig csúszik, legalább fél órát de inkább többet, mert a magyar kormány tagjai és alkalmazottai hisztisebbek mint megannyi primadonna, és meg akarják mutatni, ki a főnök. Ugyan közvetítik streamben, tehát nézhető kívülről is – nézni lehet, csak kérdezni nem, így ha valaki, mint például én, most, a felvétel alapján ír róla, könnyen abba a helyzetbe kerülhet, hogy csak a kormánymédia kérdéseire adott válaszokról számol be. Hiszen a független és ellenzéki média közkívánatra felállt, jobban mondva be sem ment... Az még külön tudnivaló, hogy mikor bemegy az ember, nincs tudomása arról, kit nem engedtek be, ha csak nem személyes ismerőse az illető, hiszen esetünkben a kitiltás írásban játszódott le, még az esemény kezdete előtt, tehát nem gumibotos pribékek verték el a kameramanokat a bejárattól. Esetleg megtudható, ha szólnak a bent lévőnek a dologról valamilyen telefonos úton (bár nem hanghívás útján, az tilos), chatben, e-mailben, de kimenni már úgysem tud, mert nem engedi a négy alabárdos, melyet állítának őrnek. Lélek azon az ajtón se be, se ki.

És van még egy szempont. A sajtó jelenlegi helyzetében a szerkesztői, vezetői feladatokat – sajnos – ritkán végzik szerkesztők. Még ellenzéki és független oldalon is sokkal gyakoribb, hogy maga a szerkesztés amatőr, outsider kézbe kerül, extrém esetben egy titkárnő végzi, vagy valamely hasonlóan avatott személy, és ez még mindig az elfogadhatóbb eset, ugyanis a másik lehetőség az lenne, hogy a képzetlen alkalmazott írja a tudósítást, annál pedig rosszabb nincs. Mondjuk nincs mindenhol így, van, ahol valódi szerkesztő dolgozik, de sok helyen tudok róla, hogy olyanok küldik anyagra, terepre a tapasztalt munkatársakat, akiknek haványlila dunsztjuk nincs a szakmáról. Igen, néha jó nevű lapoknál is. Kevés a munkatárs, az alkalmas ember még kevesebb, dolgoztam olyan lapnál, amit ketten írtunk meg napról napra, olyannál is, amit hárman. Mit tesz a rossz és tapasztalatlan szerkesztő, ha azt hallja, hogy szakmai szolidaritás okából elmarad a betervezett, és meglehetősen terjedelmes tudósítás?

Hisztériás rohamot kap, mert ez esetben neki kéne dolgozni valamit, csak nem tud. És jó eséllyel kirúgja a tudósítót, ugyanis tehetsége nincs, képzettsége sincs, de hatalma rendszerint van. Sőt, neki jobb is a képzetlen, utcáról beeső kezdő beosztott, hiszen annak úgy parancsolhat, ahogy néki tetszik, míg a dörzsölt öreg sajtóróka tesz, amit akar (csak éppen azt igen jól teszi).

A független oldalon uralkodó álláshelyzetről meg annyit, hogy csak nekem magamnak december hónap folyamán két állásomat mondták fel lapok megszűnése miatt, az egyiket a Vasárnapi Híreknél, a másikat a Sport.Mindignél. Illetve hármat, de a harmadiknak nem volt köze a sajtóhoz. Maradt még kettő, azokkal is meglátjuk még, mi lesz. Egyszóval: a mai viszonyok között azt követelni a kevés, megmaradt független és ellenzéki sajtómunkástól, hogy az állását, megélhetését kockáztassa, minimum kegyetlenség.

Csak erre nem gondol a nagyérdemű.

És nem mellesleg: „az újságírókról” tömbként beszélni pont olyan, mintha valaki bármely más embercsoporttól várna el egységes véleményt vagy cselekvést. Mondjuk a villamosvezetőktől vagy a postásoktól. Aztán kárhoztatná őket, mert „ezt sem képesek megszervezni, megvették őket kilóra”. Ördögöt vettek meg, illetve, akit lehetett, azt igen, de távolról sem mindenkit. Egyszerűen lehetetlen az egységes fellépés - egység híján. Annak meg nyoma sincs. Máshol sem, de a mi szakmánkban főleg nincs. Nem is lehet: éppen most szervezték meg, hogy ha akár minden valódi újságíró is feláll, akkor is lehessen sajtótájékoztatni minimum 476 droidot.

Egyszóval: nem mentegetem a szakmát, csak felsoroltam azokat a szempontokat, amelyekről a legtöbben nem vesznek tudomást, mert sokkal egyszerűbb a sajtót egységesen kárhoztatni és kollaboránsnak nevezni. Kedvenc politikusaink is előszeretettel űzik ezt a sportot. Ők meg tán csak okos emberek, nem?

Ja, nem.

A helyzetet a legjobban a tegnapi sajtótájékoztatón lejátszódott incidens mutatja be. Idézzük az Indexet (https://index.hu/belfold/2019/01/10/orban_meg_szep/?fbclid=IwAR1cT8oXe4Jamex1ukpDbNErm0cgkgAoQkof7qpiYn2L-KmmYUNgGeEMkoU):

Az AP újságírója szembesítette Orbánt azzal, hogy Orbán szerint médiaellenszélben kell dolgoznia, és a reggeli sajtószemlékben nagyon sok kormánykritikus hang van, és szerinte többségben vannak az ilyen hangok. Erre az újságíró azt mondta, „ez lehet, hogy azért van, mert azok a kormánykritikus médiumok, akik függetlennek mondják magukat, mind a saját szempontjukból adják le a híreket. Azok meg, amik a kormányt támogatják, egyre összehangoltabban ugyanazt mondják, hiába vannak 476-an. Ha megnézzük a megyei lapokat, mindenhol ugyanaz az önnel [készült] interjú jelenik meg, mindenki ugyanazt a kormányt támogató mondatokat mondja.”

Ez utóbbi megyei lapos résznél Orbán a mellette álló Kovács Zoltán államtitkár felé fordulva azt mondta mosolyogva: Még szép!” (Index)

Ez a két szó tömörebben mondja el a lényeget, mint az, amit a fentebb négy flekkben vázoltam.

És, hogy különben még mi hangzott el? Nem számolhatok be róla, otthonról néztem, ugyanis bojkottáltam.

De annyit mondhatok: semmi új. Csak, amit eddig is tudtunk. Lehet, érdemes volna elemezni, de friss konklúzió nem sülne ki belőle.

Maximum annyi, hogy ami rossz, még sokkal rosszabb lesz.

Még szép.


Szele Tamás

Gondos atyafiak

Itt vannak ezek a gondos, kormánypárti atyafiak, akik annyi mindenre ügyelnek, hogy azt elmondani nem lehet – strázsálnak ők mindent, koronától káromkodásig, bár a legtöbb nem fizetett pribék, hanem önkéntes poroszló, akik csak remélik, hogy egyszer majd pénzt is látnak a nagy hevületükért. Azért is olyan hangosak most.

Mert amelyik pénzt lát, az egyből megcsendesedik. No lássuk, mire vitt minket tegnap is a jó erkölcs szerelme és a hagyományok nagy tisztelete?

Hát például arra, hogy a Szent Koronát a Várba kell vinni. Nem azért, hogy kéznél legyen, hanem épp azért, hogy ne legyen kéznél. No, de miért a nagybetű? Első sorban is azért, mert törvény vagyon a védelmére, s a kisbetű tán megbántaná. Másodsorban azért, mert az érvényes Helyesírási Szótárban is így szerepel, márpedig azt nekem jó ismerősöm szerkesztette, derék, okos ember, akit főleg nem bántanék meg – mit nekem a koronasértés, ahhoz képest? No, de ha nagybetű, légyen nagybetű. Hanem hát mi a baj?

Nemzetünk legismertebb nyugdíjas miniszterelnöke, Boross Péter emelt szót, ugyanis kifogásolja, miszerint a Parlament Kupolacsarnokában van kiállítva a történelmi ereklye – mert ez esetben akárki megnézheti. Mondjuk

Fiatalemberek egy gatyában, és fiatal nők lenge öltözetben, fedetlen keblekkel”

- ahogy az idős honatya fogalmazott. Őszerinte különben is elég volna évente egyszer-kétszer megmutatni, még sok is, mert így 

nem kapja meg azt a tiszteletet, mely évszázadokon keresztül bevésődött a generációkba.”

Csak annyit mondhatok, hogy ilyen a gondos atyafi: én magam ugyan elég sokat jártam a Parlamentben (tudósítani) és soha nem láttam egy szál gatyába öltözött csikósokat, valamint fedetlen keblű nimfákat körtáncot lejteni a Szent Korona körül, csak egy alkalommal egy szibériai sámánt, de mivel a fizika törvényei nem zárják ki, hogy egyszer csak megjönnek a meztelen felsőtestű orgiázók is (bár a magyar törvények elég alaposan kizárják, van Házőrség), hát értem, hogy tart ettől a veszélytől Boross úr. A meztelen keblű hölgyektől amúgy is szokás félni kormányoldalon, 2013-ban még Bencsik mester vizionálta azt, hogy „félmeztelen nők fognak a Békemenetre rontani”, ami kétségtelenül kéjes látomás, nedves álom a tiszteletreméltó csataló részéről, ámde a félmeztelen hölgyeknek is van ízlésük, így az affér – Bencsik legnagyobb fájdalmára – elmaradt. Boross aggodalma is meglehetősen felesleges, bár az ő korában már az is eredmény, hogy ilyesmik foglalkoztatják. Holott ő maga tanúsíthatja, mekkora tisztelet vésődött be évszázadokon át a generációkba a Szent Korona iránt, ugyanis ahogy elnézem, végig ott volt.

Az összes évszázadon át.

A kebelcsodáktól azonban felesleges a Parlamentben tartani, olyan jók ott az erkölcsök, hogy azokon maga a hatalmas küproszi Aphrodité se bírna rontani. Vagy mert olyan jók, vagy mert nem találná őket, ami pedig nincs, annak ártani sem lehet.

radai_rosseb.jpg

Na, de ha már erkölcsök kerültek szóba, elmondhatjuk: káromkodni nem szép dolog. Magyaros, az kétségtelen – de nem szép. Legalábbis a kormánypárti Mindenszo.hu érzékeny, csipkefinom lelkecskéjét bántotta, miszerint a múltkori tüntetésen a gimnazista Nagy Blanka száján kicsúszott két borsosabb kifejezés. Idézzük, mert úgy hiteles:

Véglezárásként csak üzenem annak a bajszos fasznak és az összes fideszes képviselőnek – legyen kecskeméti, félegyházi, szegedi vagy bárhonnan –, hogy álljon hátrébb eggyel, és bassza arcon magát.”

Oh, kedves Heminkém, minő vulgaritás...” - mondaná a decens Malvinka néni egy biedermeier szalonban, majd kérne még egy csésze habos kakaót a meisseni porcelánból. Kisujjakat eltartani! A szigorú erkölcsiségű mindenszo.hu nevű betűhalmaz azonnal kardot rántott és nem kérte, hanem követelte, hogy rúgják ki Nagy Blankát a – most tessék figyelni, mert fontos lesz! - Móra Ferenc gimnáziumból. (http://mindenszo.hu/felszolitas-nyilt-level-a-mora-ferenc-gimnazium-tavolitsa-el-nagy-blankat-az-iskolabol/?fbclid=IwAR2PlqCjHApOKf72bickEuntoFd1Alw1yX64w_zKJb_IRryW0dwe-d6BNg0)

Egy iskola, amelyikben a magyar anyanyelvet részesítik előnyben, nem tarthat a közösségében olyan diákot, aki az ország közéleti méltóságairól (pl. Áder János köztársasági elnökről) nyíltan, nagy nyilvánosság előtt úgy beszél, hogy ”Bajszos fasz”, valamint “Bassza arcon magát”, mármint Áder János.

Nem kell ahhoz politikai álláspontot képviselni, kiállni egyik, vagy másik oldal mellett, hogy ettől a viselkedéstől emberileg elhatárolódjunk.
Aki ilyen stílusban beszél a nyilvánosságban, az nem lehet egy ilyen patinás iskola diákja. Ha az marad, akkor az igazgatóság bemocskolja az iskola hírnevét, és Móra Ferencét is!

Ha most ezt megengedjük, akkor a következő diák is megteszi, meg utána tömegével úgy gondolják a diákok, hogy ez az alpáriság megengedett! NEM, NEM MEGENGEDETT!
EDDIG ÉS NE TOVÁBB!

Nem félhetünk állandóan a liberális médiaterrortól, hogy mit szólnak majd!

Felszólítjuk az Igazgató Asszonyt, hogy Nagy Blankát azonnal távolítsa el az iskola diákjai közül!

Egy igazgató, aki ráadásul magyar nyelv és irodalmat oktat, nem tűrheti ezt el!

Álljon ki az iskoláért, a normális többségért, a diákjaiért, és azok családtagjaiért, és Móra Ferenc méltóságáért!

Tisztelettel,

A mindenszo.hu szerkesztő Csapata”(mindenszo.hu)

Egyelőre csak annyit jegyeznék meg, hogy akinek fontos a magyar nyelv, annak fontos a helyesírása is, és a „csapat” szót itt nem írjuk nagy betűvel. De az igen szép, hogy káromkodásért akarnak gimnazistát kirúgatni – bizony mondom, üres lenne egy nap alatt az ország összes tanodája, nem maradna azokban sem diák, sem tanár, ha ezt bevezetnék. Folytassuk, mert lehet fokozni!

A Magyar Idők ugyanis kioktató írást intéz – szignó nélkül – Móra Ferenc dédunokájához, Vészits Anderához. Ő ugyanis azt írta volt az ügy kapcsán, hogy dédapja büszke lenne Nagy Blankára. Erre reagáltak a Magyar Idők atyafiai (https://magyaridok.hu/belfold/mora-nem-lenne-buszke-3833081/?fbclid=IwAR3Dv_Rzi86t7-mR_RG2BbF6rOjzqCjrsDU3sLkqOoA1HzLlzZefxf-5QJ8):

Móra Ferenc életművének rajongó tisztelőiként, emlékének hűséges őrzőiként a Magyar Idők szerkesztősége nevében szeretnénk ezúton felhívni Vészits Andrea figyelmét súlyos tévedésére.

Móra Ferenc egyáltalán nem lenne büszke azokra, akik az édes anyanyelvünkön folyó közbeszédet a kocsmák körbevizelt budiajtajain látható feliratok szintjére züllesztik. Egyébként pedig méltatlan a neves írót belerángatni ebbe a pöcegödörbe.

Különösen a dédunokától…” (Magyar Idők)

Hát kérem, lehet, hogy tisztelik Móra Ferenc életművét, az sincs kizárva, hogy rajonganak érte, de ismerni nem ismerik. Móra igazgató (és szerkesztő) úr a legtisztább lelkű és szellemű magyar publicisták közé tartozott, de épp ezért és emiatt bizony nem csak gyermekmeséket és kötelező olvasmányokat írt. Olyan sistergős jegyzetek is kicsúsztak a tolla alól, hogy attól az egész mai kormánymédia világgá szaladna, sőt, 1911 november 13-ától a „Szeged” szabadkőműves páholy inasa, 1912 október nyolcadikától legénye, 1913 január nyolcadikától mestere, 1918 február harmadikától helyettes főmestere volt. Nem épp a legjobb pont manapság, csak hát nem tetszenek ismerni Mórát, és azt tetszenek hinni, hogy nem írt egyebet, csak a Kincskereső Kisködmönt. Ráadásul a Tanácsköztársaságot pártoló írásai miatt elfogatóparancsot adtak ki ellene, sőt, bizony halálra is ítélték – ezer szerencséje volt, hogy a szegedi rendőrkapitány kedvelte az írásait, a humorát, és jóllehet, pontosan tudta, hogy a tanyavilágban bujkál, nem engedte elfogni, sőt, elintézte, hogy bizonyos idő múltán visszatérhessen a városba, a múzeum élére, csak annyit kért tőle, hogy írjon humoros, ártatlan dolgokat.

Egyszóval, kedves Semptei Névtelen a Magyar Időktől: Móra bizony büszke lenne Nagy Blankára. A szabadságszeretete miatt.

Elcsúszott pár erősebb szó? Ez ügyben nagyon kérném a farizeus kormánymédiát, „vonják figyelmük homlokterébe” egyik munkatársuk, bizonyos Bayer Zsolt teljes életművét. Ha két káromkodásért egy diáklányt ki lehetne rúgatni a középiskolából, őt minimum száműzni lehetne a Föld bolygóról ugyanezért a vétségért. Különben pedig az iskola megoldotta a kérdést: elhatárolódtak és nem történt semmi más, semmi rossz.

A Kiskunfélegyházi Móra Ferenc Gimnázium vezetősége és tantestülete tiszteletben tartja a véleménynyilvánítás és a politikai hovatartozás szabadságát. Azonban elhatárolódik a rendezvényeken bármely tanulónk által képviselt méltatlan retorikai stílustól, és kommunikációtól.”

Azt mondom: Móra az iskolát sem átkozná meg. De hogy miket szólna ezekhez a képmutató álszentekhez a kormánysajtóból, azt inkább nem reprodukálom, mert leugrik a képernyőről, s elszalad a világba, olyan erős lenne.

Gondosak ezek az atyafiak, hej, nagyon gondosak.

Úgy őrzik az erkölcsöt, hogy már nem is atya- hanem gatyafiak.

És a „gondos” szóból is elhagyhatjuk azt a manapság sokat sérelmezett egy „g”-t.

Na: azok.


Szele Tamás

A Jobbik és a koala

Kérem, brutálisan egyenes leszek, lehet nyugodtan megsértődni: a tényeknek sajnos semmi köze a vágyakhoz és álmokhoz, netán elképzelésekhez, a Jobbiknak meg bármiféle demokratikus ellenzékiséghez. Lehet hipotetikus vitákat folytatni arról, hogy elképzelhető-e együttműködés velük, de a gyakorlatban ennek semmi jelentősége.

koala.jpg

Ugyanennyi erővel arról is lehetne vitatkozni, parázna vérmérsékletűek-é a zöld szemű nőstény egyszarvúak, ugyanis együttműködő Jobbik épp annyira nincs, mint unikornis. Hogy merem én ezt ilyen biztosan állítani? Lássuk a tegnapi közleményüket!

2019. január 8., kedd 13:42

A Jobbik parlamenti frakciójának közleménye
Budapest, 2019. január 8., kedd (OS) - Értelmetlen és zavart okozna az összellenzéki összefogás

A Jobbik több szempontból is rossz felvetésnek tartja az összellenzéki összefogást az európai parlamenti választásokra. Az EP-választás egy tisztán pártlistás szavazás, éppen ezért nincs is nagyon európai példa hasonló összefogásra, közös listára. A Jobbik a többi hazai párthoz képest elsőként, már decemberben bemutatta európai választási programját, amely markáns alternatívát kínál a Fidesszel szemben.
Mindemellett a Jobbik szociális néppártként nem léphet választási szövetségre Gyurcsány Ferenccel - akinek az elszámoltatását a Fidesz szabotálta el tudatosan -, de olyan politikai erőkkel sem, akik szerint a magyar férfiak nem érdemlik meg 40 év keményen ledolgozott év után a nyugdíjat vagy akik elutasítják a magyar bérek európai szintű felzárkóztatását, a béruniót.
Meglátásunk szerint együttműködni konkrét ügyek vagy jó célok mentén lehetséges, s ehhez a legerősebb ellenzéki párt tartja magát a jövőben is. Egy széleskörű ellenzéki EP-lista bohózattá válna, hamar széthullana és csak zavart keltene. Egyedül a Fidesz érdekeit és propagandáját szolgálná.

Jobbik Magyarországért Mozgalom” (MTI OS)

Hát így állunk és – ne tessenek illúziókban ringatózni – így is álltunk mindig. Ha valakinek szelektív volna a memóriája a lehetséges választási koalíciót illetően, itt idézném a Jobbik 2018. január negyediki közleményét (https://www.jobbik.hu/hireink/pofatlanul-hazudik-kormanyzati-media):

A Jobbik egyedül indul a 2018-as országgyűlési választáson, és mind a 106 egyéni választókörzetben saját jelöltet fogunk indítani. A kormányzat hazug médiamunkásai azonban folyamatosan arról beszélnek, hogy lesz választási koalíció. Tehát a gyengébbek és a hazugok számára még egyszer: NEM LESZ A JOBBIK RÉSZVÉTELÉVEL VÁLASZTÁSI KOALÍCIÓ!”

Ez, összevetve a tegnapival világosan megmutatja: nem, nem baloldalon kell keresni a kompromisszumkészség hiányát. Sajnos, teszem hozzá: a Jobbik politikai múltja, jelene és várható jövője is olyan feloldhatatlan ellentéteket mutat mindennel, ami európai vagy demokratikus (hiszen deklaráltan „nem demokratikus párt”), hogy még a dialógus is maximum az alapelvek súlyos feladásával lenne elképzelhető. Ehhez képest jó másfél-két éve dúl a „Jobbik-vita” a demokratikusnak nevezett ellenzéki oldalon, melynek az a tárgya, hogy lehet-e szövetkezni velük egy elsöprő választási győzelem érdekében?

Jelentem: a vita tárgytalan, ugyanis nem lehet. Éspedig nem csak elvi, hanem nagyon is gyakorlati alapon nem lehet: ők nem hajlandóak. A most tíz százalékon álló párt – ugyan, miféle „politikai nagyhatalom”? - egyszerűen elutasít minden közeledési kísérletet, sőt, kikéri magának, ám ajakán kaján vigyorral figyeli, amint egymásnak esnek miatta a politikai riválisai. Mint a könnyűvérű menyecske, aki élvezi, ha késelik egymást miatta a legények a búcsúban, de azért egyikkel sem megy el andalogni. Azt elvárja, hogy más pártok visszalépjenek az ő javára, de adni érte nem hajlandó semmit.

Hát, innentől kezdve nincs sok értelme azon vitatkozni, akár elvi alapon is, hogy milyen szép menyasszony lenne Micikéből, ha Micike nem kíván férjhez menni. Csak enyelgve adja a tőrt és mondja, hogy „nosza hát”. Beszélnek valamiféle „stratégiai együttműködésről” ami az önkormányzati választásokon várható, no, az is erről fog majd szólni.

Ámde álljon meg a verekedés, mert most nem a parlamenti és nem az önkormányzati választásokról van szó, hanem az EP-választásokról.

Ezeken, lévén, hogy tisztán listásak, tehát az 5 százaléknál többet kapó pártok maradnak versenyben, hogy a végén a szavazatok arányában elosszák közöttük a Magyarországnak járó 21 képviselői helyet, egy ellenzéki tömb létrehozásának semmi értelme nem volna. (Mellesleg: annak a legendának sincs semmi értelme, hogy a kettős állampolgárok kétszer szavazhatnának, bárki bármit mondjon, ugyanis az uniós választásokon mindenki csakis a lakhelye szerinti jelöltekre szavazhat, így ha valaki egy másik uniós állam polgára is, akkor csak ott szavazhat, ahová be van jelentve, és kettős bejelentés esetén nem Budapesten szólal meg a vészcsengő, hanem Brüsszelben, a nyilvántartásban, szóval ez így elképzelhetetlen – unión kívüli állampolgárság esetében talán lehetne szó machinációról, de ez esetben is nehezen).

Az EP-választások nem, ismétlem, nem a magyar Parlamentről szólnak. Még csak nem is előképei a 2022-es országgyűlési választásoknak, ahogy az önkormányzatiaknak sem. Gyengébbek kedvéért: ha mind az összes magyar választó ugyanarra a pártra szavazna (és csak pártra lehet, koalícióra nem), akkor is huszonegy hely járna nekünk az Európai Parlamentben, ahogy most is, hogy meg fognak oszlani a szavazatok.

De akkor mi a tétje az EP-választásoknak?

Van neki, méghozzá komoly, csak az nem nálunk fog egyelőre megmutatkozni, de minket is érint majd, nagyon is. Arról van szó, hogy az Európai Unión belül két irányzat küzd egymással. A föderációs Európa alapvetően egy szövetségi államban gondolkodna, közelítené egymáshoz a tagállamokat, akár annyira is, mint az Amerikai Egyesült Államokban, a Nemzetek Európája pedig szövetségi állam helyett államszövetséget akar, a tagállamok nagyon magas fokú autonómiájával, a munkaerő szabad mozgásának korlátozásával, zárt határokkal, de vámunióval – egyfajta Német-Római Birodalommá alakítaná az Uniót, amiben minden ország vezetője legalább akkora úr a maga szemétdombján, mint egy valamikori választófejedelem, és abba, hogy mit csinál otthon, senkinek semmi beleszólása, főleg Brüsszelnek nincs.

Nos, ha az Orbán Viktor által favorizált erők győznek az EP-választásokon, a kiskirályok Európája kerül közelebb hozzánk. Épp ezért mondom: nem arról van szó a mostani választásokon, hogy 1. ki fogja Magyarországot vezetni, 2. ki fogja a településünket vezetni, 3. ki melyik magyar pártot szereti vagy utálja, hanem az a kérdés, milyen Európában szeretnénk élni. Erre tetszenek szavazni, és nem egy „ellenzéki népfrontra” vagy egy magyar kormányváltásra.

Sőt, mondok egy érdekeset: amennyiben a Jobbiknak bejut néhány képviselője az EP-be, azok egészen pontosan a Néppárttól jobbra fognak elhelyezkedni, épp, ahogyan a Fidesz képviselői is a Néppártban, ha át nem ülnek ők is a jobbszélre. Tehát a Jobbikot erősíteni egy EP-választási összefogással azt jelentené, hogy a magyar kormányt erősíti a magyar ellenzék.

Azért az nem kis röhej volna.

Különben az egész jobbszélre való népfrontos kokettálásnak van egy nagyon keserű mellékíze, ugyanis volt ország, ahol kipróbálták. A helyzet nagyon hasonlít a burmaira (Mianmar, de én maradok a Burma megnevezés mellett). Ott ugyanis hosszú ideig katonai diktatúra volt, csak – terjedelmi okokból nem részletezném, miért – a junta végül úgy döntött, egy „sáfrányszínű forradalomnak” nevezett népmozgalom megjelenése után, hogy 2010-re demokratikus, többpárti választásokat írnak ki és éljen a szabadság. Elfogadták az alkotmányt, a kormány vezetője a Nobel-békedíjas Aung San Suu Kyi, és most már minden jó.

Ja, nem, mégsem jó.

Egyfelől nem jó, mert Aung San Suu Kyi kezében körülbelül nulla végrehajtó hatalom összpontosul, hiszen eleinte úgy látszott, erre a fényes jövőben nem is lesz semmi szükség, másrészt a hadsereg megőrizte az autonómiáját, magyarul, tesz, amit akar.

Ebben a helyzetben törtek ki a rohingyaellenes pogromok, a hadsereg és a nacionalista pártok széles körű támogatásával, ugyanis, hát... a sáfrányszínű forradalomban népfronttá tömörült korábbi ellenzéknek nagy része bizony kőkeményen nacionalista, soviniszta, és a rohingyákat még embernek sem tekinti. Hanem hát baj van: a nacionalista pártok nélkül Burmát nem lehet demokratikusan kormányozni, illetve a hatalom névlegesen is visszakerülne a hadsereg kezébe, így Nobel-békedíj ide vagy oda, Aung San Suu Kyi kénytelen volt arcát és nevét adni a mészárlásokhoz. Vagy átadni a hatalmat megint egy juntának.

Tessék most ugyanezt magyar viszonyok között elképzelni, egy ellenzéki népfronttal, a hadsereg hatalma helyére gondoljuk az oligarchák gazdasági befolyását és már meg is kapjuk, miért nem lehet – vagy inkább: nem szabad – kokettálni a szélsőjobbal.

Nem hülyék azok. Ingyen nem segítenének hatalomra senkit, utána nem állnának félre maguktól, komoly részt követelnének a kormányzásból.

Melyik tárcát kapják meg?

Oktatásügyet? Na ne már. Külügyet? Főleg ne. Belügyet? Azt ne adja az Úristen... Értsük meg: a szélsőjobbal kéz a kézben győzni országgyűlési választásokon akármekkora nemzeti egység esetén is azt jelentené, hogy másnaptól zöld útjuk van minden kirekesztő, aljas tervükhöz, és ha a kormányzat működőképes akar maradni, maximum vigyoroghat és bólogathat nekik.

Egynapos győzelem volna.

Sokan vannak, akik azt hiszik: így is megérné.

Nem érné meg egy napért odaadni az összes többit.

No, de ezt majd még el kell mondani sokszor 2022-ig. Akkor lesz ez a gondolat fontos és időszerű.

Egyelőre maradjunk annyiban: a Jobbik ezen a választáson sem koalázik senkivel. Tőlük tudjuk, ők mondták.

A többit majd meglátjuk.

 

Szele Tamás

Gumidominó és hekkelés

Itt ülünk a kis gumiszobában, és dominózunk, kényszerzubbonyban nem könnyű, de a dominó is gumiból van, egyébként minden rendben, hatkor kontravizit, addig szorgosan szedjük a gyógyszereket, csak Ötöskét kell állandóan hideg zuhany alá dugni, mert éppen dühöngő fázisban van, és Egyeske követeli az ebédet, mert már nagyon várja, szóval minden a szokásos.

A Magyar Nemzeti Tébolyda működése ha nem is zavartalan, de mindenképpen zökkenőmentesnek mondható, nálunk az a normális, ha valami nem normális, eseménydúsan telnek ugyan a napjaink, de nem a legnyugodtabban, és sokat rontunk a helyzetünkön magunk is, elvégre azért vagyunk bolondok. A műintézet igazgatása kritikán aluli, főleg, mióta átvették az ápoltak, de zajlik az élet, azt meg kell hagyni. Akkor lássuk, mik történtek ma?

alekosz_pisztoly.jpg

Rögtön reggel bejelentkezett Alekosz ápolt, aki már korábban is nagyratörő terveiről híresült el, önként jelentkezett programigazgatónak a TV2-höz, igaz, ki nem nevezték, de ez őt nem zavarja a programigazgatásban, sőt, ma már telekommunikációs szakértővé is előlépett. Azt közölte a Facebook-oldalán, miszerint:

Az én miniszterelnökömnek csak ne adjon ultimátumokat senkise! Hogy miféle Luxusokat meg nem enged magának a dolgozni nemakaró semmirekellő lusta ember! Arcátlan. 19 én ki lehet menni, de hogy közvetítés nem lesz, az biztos.

Etikus hekkerként följogosítva érzem magamat, hogy beavatkozzak a dolgok menetébe. Etika itten már nincsen. Párbeszéd itt már nincsen. Az utcákon már csak primitivizmus vulgarizmus és huliganizmus van. Ez így tovább nemmehet!

19 én 12.00 – tól országosan blokkolok minden, olyan mobileszközről kimenő internetes jelet, ami az ország logisztikai és infrastrukturális megbénításához asszisztál. Asszisztált eddig hozzá 18 as karika és mindenféle kontroll nélkül.

Kétes hírű televíziók és bukott, még el nem adott hírportálok, nem fognak itt pankrációt közvetíteni úgy, hogy a maroknyi tömeg sötétségét kihasználva tesznek szert oldalaik és nézettségeik növekedésére – népszerűsítésére.

Fokozottan blokálom a Kossuth Téren fogható jelet, de országszerte várható majd fönnakadás a civil közösségi internetforgalmazásokban is.

A fő hadiszállás – Érd.

Az utcákon és a facebookon nem lesz kaszinó!”

Ízlelgessük kicsit a rövid remeket, ezt a kis posztmodernen túli miniatűrt, lássuk meg benne a rejtőző értékeket is. Mai Kassákként forgatja fel a helyesírást, amit egybe ír, azt biztos, hogy külön kell, amit külön, azt egybe, a kisbetű nagybetű és a nagybetű kicsi: a dramolettnek mintegy alaphangulatává válik így a ránk váró Apokalipszis, az információs csatornák teljes „blokálása”, amikor majd semmi sem lesz bizonyos és az ellenkezője sem – így járunk hát mi, bitangok, akik szemtelenkedni mertünk Alekosz miniszterelnökével.

Jó, hogy van neki saját, még jobb volna, ha pórázon tartaná, ólban, és sétálni is csak szájkosárral vinné el.

Hogy magát a hackelést hogy képzeli, az műszaki szempontból talán nem is lényeges – nem fontos, hiszen lehetetlen, épp úgy, mint a repülő szőnyeg az Ezeregyéjszakában, értsük meg, fikciós irodalommal van dolgunk, szimplán fogadjuk el, hogy hackelni, blokkolni fog, ne kérdezzük, hogyan, ez Alekosz, nem Verne Gyula.

Irodalmi műnek csodálatos lenne, abszurd paródiának a mostani időkről, sajnos azonban ez a Magyar Nemzeti Tébolyda, és Alekosz ezt nem írói munkássága részének szánta. Ezt ő halálosan komolyan gondolja, akkor is, ha technikailag kivihetetlen (illetve, nagyon komoly anyagi beruházással talán és esetleg meg lehetne vele próbálkozni, csak akkor sem lenne garantált a siker, ha a Kossuth tér teljes környékét betelepítenék zavaró átjátszótornyokkal). Alekosz valami sok éves marhaságot olvashatott a Ddos-támadásokról, és azt hiszi, hogy tud olyant. Akár még meg is próbálhatja, csak a mai rendszerek állva hagyják az ilyen primitív próbálkozásokat.

De még hihetőbb, hogy nem olvasott ő semmit, csak beszél a levegőbe és ez seggnyalói munkásságának része.

Ha már a támadásoknál tartunk, a „Vadhajtások” csoport is feljelentést tett a rendőrségen, ugyanis azt állítják, hogy őket „meghekkelték”. Esküszöm, ez lesz az év varázsszava, a „hekkelés”. Nem a hackelés, az köszöni szépen, létező fogalom, hanem a hekkelés, ez a népi babona, ami olyan, mint a lúdvérc: mindent rá lehet fogni. De lássuk, miről beszélnek!

Hekkertámadás miatt feljelentést tesz a rendőrségen Bede Zsolt, a Vadhajtások.hu szerkesztője, miután több balliberális, illetve jobbikos csoport szervezett támadást indított az egykori, Vona Gábor által a néppártosodás elején lenyesegetett, Vadhajtásoknak nevezett radikális pártszimpatizánsok által létrehozott véleményoldal ellen. (…) A mostani esetről Bede Zsolt lapunknak elmondta, feltehetően a nézettségük és a népszerűségük miatt már tavaly áprilisban is több nagyobb terheléses támadás érte őket a Jobbik Ifjúsági Tagozatának (IT) tagjai részéről.” (Magyar Idők)

Bede Zsolt különben színes életet élt, mielőtt a Vadhajtások „szerkesztője” lett, az Ultras Liberi egyik meghatározó figurája volt, szóval olyan sokoldalú, mint egy különleges mértani idom, bár technikai szempontból ráférne még némi képzés. A hackelésnek ugyanis tökéletesen mindegy, hányan művelik, sőt, ha túl sokan, az inkább zavaró a végeredmény szempontjából, ebben az esetben nem lenne értelme a „szervezett elkövetésnek”, ami szerintem csak azért került bele a feljelentésbe, mert – ki tudná ezt jobban, mint azok, akik még a Jobbiknak is túl szélsőségesek voltak! - büntetőjogi szempontból súlyosbító körülmény. Saját oldalukon már érthetőbben fogalmaznak:

El kellett távolítani több cikkünket Facebook-oldalunkról, mivel liberális barátaink nem bírják a szólás és vélemény szabadságot, több száz jelentést kaptunk oldalunkra a Facebookon. Ezeket felhívásokban tették közzé több libsi oldalon is.

Honlapunkat terheléses támadással próbálták blokkolni, kevés sikerrel, bár 3-5 percre picit megakadt a délutáni órákban. Taps.

Posztkommunista csökevények az ÁVÓ-s időket megszégyenítő jelentgetés, árulkodás cunamiba kezdtek. Hiába remélik, fekete autó nem jön, és a cikkek is csak a Facebookról törlődnek.”

Ja, vagy úgy. Eltekintve a helyesírástól, akkor itt nem hackelésről beszélünk, hanem arról, hogy egynémely írásuk sokakat felháborított és sokak jelentették azokat. Van az úgy, kérem. Főleg, ha nyílt erőszakkal fenyegetőznek, mint a „Vissza fogunk jönni! És visszalövünk! Hamarosan….” vagy a „Meguntuk! Akin ilyen „kokárdát” meglátunk, le fogjuk szaggatni, és pofán verjük!” című dolgozataikban, az utóbbiban külön kitérnek arra, hogy:

Akin ilyet meglátunk, le fogjuk szaggatni róla, és ököllel fogjuk tele b.szkodni a fejét. És kurvára nem fog érdekelni, ha elszaladsz a rendőrségre, és miután üveggel dobáltad, tőlük kérsz majd segítséget, mert pofán lettél verve.”

(Az O1G-jelvény kokárda-változatáról van szó).

Azért a feljelentés mellé ezt a bekezdést is érdemes lesz mellékelni a rendőrség számára. Ugyanis aránytalanul kevesebben dobáltak üveggel a tüntetések alatt, mint teszem azt, 2006-ban, ellenben a rendőrségnek kötelessége fellépni minden utcai erőszak ellen.

No, mindegy: ez a logika szervezett bűnelkövetésnek tekinti, ha valaki jelent egy gyűlölködő posztot, de nem tekinti szervezett bűnelkövetésnek a csoportos utcai támadásokat.

Nem irigylem az ügyvédjüket.

Akkor lássuk, mi van még?

Igen, egy vitatott ügy. Szóval, Alekosz miniszterelnöke, Egyeske a fejébe vette, hogy anyagi támogatást kér az uniós választási kampányhoz hazánk népétől. Ezt nem tilos, csak hát kicsit túlzásnak érzi az ember attól az embertől, aki még a Gundeltől is kedvezményesen kapja a menzát. Nos, a lejmoló levelek kimentek, és mennek folyamatosan, abban hiba nincs, egyelőre még az küld pénzt a kormányfőnek, aki akar, a Békekölcsönt csak jövőre teszik kötelezővé, azonban ha valaki mégis kellemetlennek érzi a dolgot, annak számára a Magyar Kétfarkú Kutya Párt megtalálta a megfelelő eszközt véleményének kifejezésére.

Ugyanazt a sárga csekket, amin a pénzt küldi. Küldjön: de öt forintot. Azért ennyit, mert ez a legkisebb névértékű forgalomban lévő érme, és mert a sárga csekk egyébként nyolcvan forintba kerül a címzettnek. Tehát minden öt forint feladásától hetvenöttel lesz szegényebb a FIDESZ-Magyar Polgári Szövetség, ami ha nem is csillagászati összeg, de kiadás, mindenképpen kiadás: egymillió csekk után már hetvenötmillió lesz a költség.

Már, ha ebből tömegmozgalom lesz, amit sajnos kétlek.

De az ötlet kiváló.

Hát kérem, ma reggel ezek voltak a tébolyda friss hírei, nemsokára jön az ebéd, a Karmelita Menzáról hozzák az Irgalmasok és az Irgalmatlanok.

Annak is meglesz az ára.


Szele Tamás

Pi Lin, pi Kung

Igen, ki tetszettek találni: kínaiul van. Azt jelenti: „Bíráljuk Lin Piao marsallt és Kung Fu-ce (Kung-ce) mestert!” Ezt a jelszót a kulturális forradalom vége felé adták ki, tulajdonképpen semmi köze nem volt az ókori filozófushoz, sőt, a marsallhoz is csak indirekt: ugyanis Lin Piao az őt bíráló kampány idején már halott volt, elég tisztázatlan körülmények között hunyt el.

pi_lin_pi_kung_2.jpg

De mi közünk van nekünk ehhez a történelmi afférhoz, aminek még a célja is homályos mára (bár annyira nem: Mao Ce-tung és Csiang Csing a nekik nem tetsző káderek elmozdítására használták fel, rendszerint átnevelő táborba mozdították őket)? Csak annyi, hogy most nálunk is egy rapid kulturális forradalom zajlik, és a magyar verzió is felhasznál minden eszközt céljai érdekében. Sőt: amint látom, a magyar kulturális forradalomnak is az a célja, hogy a kellemetlen kádereket el lehessen mozdítani, ha nem is küldik őket átnevelő táborba.

A mi mostani Kung-cénket Nagy Imrének hívják.

Míg Mao Ce-tung a hagyományos kínai történelemfelfogásból akarta kiirtani a konfuciánus szemléletet, hogy a sajátjával helyettesítse, és ezért kellett Kung mestert bírálni, Kövér László szintén a magyar történelmet akarja átalakítani hűséges csapatával: ő egyenesen a múltat akarja végképp eltörölni. Mint nyilatkozta:

Végre rehabilitálni kell múltunkat, és újra kell fogalmaznunk az elmúlt több mint ezer esztendőt, különösen a 20. századi történelmet, annak érdekében, hogy helyesen lássuk a ma kihívásait is.”

Tehát akkor mától minden másképpen volt, aminek a kézzelfogható valóságban is tükröződnie kell – ezért távolították tehát el Nagy Imre szobrát a Vértanúk teréről, ezért kell a helyére állítani a korábban ott álló „vörösterror áldozatainak emlékművét”. Ismereteink szerint különben a vörös terrornak jóval kevesebb áldozata volt, mint a későbbi fehérnek: de ne menjünk most ebbe bele, egyrészt az adathamisítások már jó ideje megkezdődtek, másrészt lássuk be: hiába hoznék akár minden egyes áldozatról halotti bizonyítványt mindkét terror esetében, úgysem zavarnának senkit a tények, nem az a fontos, valójában mi történt, az a fontos, amit itt és most gondolnak és mondanak az eseményekről. Ilyen szempontból Kövér újra gondolhatja akár az emberiség teljes történelmét is, mit neki az a bagatell elmúlt ezer év, grandiózusabb perspektívák is megnyílnak előtte: miért is ne fogalmazzunk át mindent, a Neander-völgytől kezdve?

Hanem nagy falat volna az. Még egy Nagy Imrével sem bír a magyar rendszer.

Tudni kell ugyanis, és ezt megfigyelések alapján szűrtem le, hogy ez egy nagyon rosszul szervezett rendszer, centralizáció ide vagy oda. Ahányszor megindul egy-egy ideológiai kampány, annyiszor láthatjuk, amint a kormánysajtó vezető szerzői megfelelési kényszertől indíttatva lógó nyelvvel, lihegve rohannak hűségesküt tenni, ami időnként nagyon nehéz, pár napig zengenek az oldalak tőlük, mindenki átesik minden ló túloldalára, aztán egy kis idő múlva megjelenik valami félig-meddig hivatalosnak tekinthető állásfoglalás, ami sokkal mérsékeltebb annál, amit ők összeharsonáztak – de nem esik bajuk, elnézik nekik.

Hogy is volt például Prőhle Gergely esete? Szakács Árpád nekitámadt a Magyar Idők hasábjain, és mivel Szakácsnak emiatt nem esett baja, nekitámadt a falka többi tagja is. Mellesleg Prőhle sem a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatójaként, sem előtte, sem utána nem volt kicsit sem ellenzéki – csak épp valamiért zavarta Szakácsot, hogy igazgató. Olyant is leírt róla, hogy Prőhle

Konrád Györggyel és Nádas Péterrel árul egy gyékényen.”

No, de lett ennek következménye? Lett. Ugyanis a kormányzat először azt nyilatkozta, hogy semmi kifogásuk Prőhle tevékenysége ellen, ha Szakácsnak nem tetszik, az az ő baja, aztán már volt némi kifogásuk, végül pedig – elmozdították. A kulturális forradalmi kampány elérte célját, a nem kívánatos káder távozott.

Ez bizony a kínai módszer alkalmazása volt, akárki akármit is mondjon.

Akkor lássuk, hogy működik a kínai technika Nagy Imre esetében?

Először is, ne feledjük, Nagy Imre szobrát alig pár nappal a kormánymédia centralizációja után szállították el. Ez azért fontos, mert pont ettől a centralizációtól várhatta volna a rendszer az egységes ideológiai fellépést, amire – hát, izé – nem került sor. Torlódtak az anyagok és a személyes ambíciók, a seggnyalás versenyhelyzete megint felülírta a pártfegyelmet: egymást követték a vadnál vadabb címek.

Óriási hibát követünk el, ha megbocsátunk Nagy Imrének!”

Rövid kurzus Nagy Imréről”

Nagy Imréről folytatólag”

Volt ezekben Nagy Imre minden, csak úriember nem. Ömlött rá a gyalázat. És megint nem az számít, hogy a valóságban ki volt és mit tett – hanem az, hogy azok, akik mondjuk tavaly október huszonharmadikán vezércikket írtak róla, mint mártírról, most éppen mit kennek rá.

Ha valamit, a vonalasságukat és a párthűségüket tényleg bizonyították a szerzők. De szükség volt erre, mondjuk például Stefka István vagy Huth Gergely esetében? Nem igazán. Egyszerűen túlteljesítették a tervet, nagy, önkéntes buzgalmukban.

Ez biztos?

Ez biztos. Ugyanis épp tegnap jelent meg a hirado.hu-n egy hivatalosnak tekinthető interjú, ami mintha a kormány állásfoglalását tükrözné. Különben az interjú eredetileg a Kossuth rádió Vasárnapi Újság címmel elhírhedt műsorában hangzott el, onnét került a Híradóba, majd tovább a Magyar Időkbe, szóval most már kanonizálva van, szent szövegnek számít, eretnekség benne kételkedni. Ebben Szerencsés Károly történész végre ismertet egy valamennyire koherens álláspontot Nagy Imrével kapcsolatban, és úgy tűnik, ez lesz a hivatalos koncepció is. (https://www.hirado.hu/belfold/belpolitika/cikk/2019/01/06/nagy-imre-az-1956-os-forradalom-hiveve-majd-martirjava-valt/)

Annyit érdemes kiemelni belőle, miszerint:

Másnap megkezdődött a szabadságharc, amely odáig vezetett, hogy Nagy Imre Moszkvával és a birodalmi logikával szemben a magyar nemzeti törekvések mellé állt, és nem ellenforradalomnak, hanem nemzeti demokratikus megmozdulásnak nyilvánította a forradalmat, és magáévá tette a forradalom minden követelését – mutatott rá a történész.

Nagy Imre egész élete a kommunista mozgalomban telt, 1956-ban azonban eljutott oda, hogy létezik egy fontosabb érték is: a magyar nemzeti szabadság és függetlenség. Valóban nehéz elfogadni, hogy miként lehet egy kommunista a nemzeti érdekek szószólója, és hogy lehet a világtörténelem legszebb és talán az egyetlen igazi antikommunista forradalmának élén egy kommunista miniszterelnök. Csakhogy a forradalmat nem Nagy Imre robbantotta ki, hanem azok, akik végül kikényszerítették Nagytól ezt a döntést. Nagy Imre így vált ennek a gondolatnak a hívévé. Mártírrá pedig úgy, hogy a halálig vállalta, és nem adta fel.” (Hirado.hu)

Akkor most baj van, mert még egy hete is bosszúért lihegtek a propagandisták – jaj, vajon mi lesz velük?

Mi lenne? Attól, hogy a kormány jó pár napi munkával valahogy kidolgoztatott egy koncepciót, nekik még hajuk szála sem fog meggörbülni. Majd alkalmazkodnak a hivatalos állásponthoz, szerintem Stefka ezekben a percekben már írja új véleményét az ügyben, de a Huthé fog előbb megjelenni, mert neki magasabb a rangja.

Akkor vissza a tárgyhoz: mire volt jó ez az egész?

Részben szimbolikus politikáról van szó, aminek ritkán van gyakorlati haszna, Orbán Viktor jelképesen felrúgta múltját (hiszen mondhatni Nagy Imre koporsójára hágva lépett be a magyar közéletbe). Részben pedig, egyáltalán nem lenne meglepő, ha a Kövér-féle irányvonal erősödésének a jeleként újabb kulturális és tudományos (főleg történettudományi) intézetek élén zajlanának le személycserék.

Ugyanis, hölgyeim és uraim, mi most egy kulturális forradalom rapid lefolyását látjuk, fél év sem kellett rendszerünknek, hogy lemodellezze azt, amihez Kínának tíz év kellett. Igaz, átnevelő táborok és levágott kezű zongoraművészek nélkül.

Nagy Imre szobrának ügye első sorban gyalázat, mármint számunkra, kívülállók számára – a politika csinálóinak viszont inkább káderpolitikai eszköz, mint elvi alapvetés.

Pi Lin, pi Kung.

Bírálják Lin Piao marsallt és Kung-cét.

Most Nagy Imre Kung-ce.


Szele Tamás