Forgókínpad

Orbán a csávában

2019. március 17. - Szele Tamás

Tegnap bőven akadt alkalmam elemezni Orbán Viktor ünnepi beszédét, volt, amilyen volt, értelem nem sok szorult belé, bennem végig az a kérdés bujkált: az egy dolog, hogy én elolvastam, de ő maga vajon elolvasta-e, mielőtt felmondta? Mert kétlem: vagy ha mégis, akkor már észre sem veszi, miszerint szembe kerül a cár atyuskával, ha ilyeneket beszél.

orban_es_putyin.jpg

Szembe ám, sőt, az egész európai populista politika is. Ugyebár, Orbán főként birodalmazott, brüsszelezett, pedig többet ésszel, mint Brüsszel, de azért migrációzott, migránsozott is, lévén, hogy az egy jól bevált, kipróbált eszköz, azzal nem lehet nagyot tévedni. Azt mondta:

És azok is mi voltunk, akik az Európába indított migránsinváziót megállítottuk Magyarország déli határainál. És azok is mi vagyunk, akik erős Európát, erős nemzetállamokat és új, erős vezetőket akarunk látni Európa élén, akik nem a bajt hozzák ide, hanem a segítséget viszik oda.”

Hát mondta, mert mi egyebet mondott volna, és nagyon védte ő a keresztény kultúrát is. Kell az ilyenkor, kampány- és dologidőben. Persze hamar akadt külföldi támogatója is, bizonyos Harald Vilimsky, az Osztrák Szabadságpárt politikusa, európai parlamenti képviselő, a Nemzetek és Szabadság Európája frakció tagja (ennek a vezetője Marine le Pen), aki szombaton interjút adott Bécsben a magyar közmédiának abból az alkalomból, hogy nem volt semmi alkalom. Bécsben mindenki azt mond amit akar, annak, akinek akarja, az egy szabad ország, így aztán nem is azt kérdem, miért ragadtatta magát a lentebbi veretes mondatokra, hanem azt kérdem inkább, mennyiért tette?

És mi azt mondjuk, hogy meg kell őrizni a saját kultúránkat, és nem szabad feláldozni más, idegen kultúráért, ami betolakszik ide. Elutasítjuk az iszlám kultúrát, ahol a nőkről alkotott kép nem egyezik a miénkkel. Az a legfontosabb, hogy megvédjük a saját társadalmunkat, és ez egyben a mi politikai feladatunk is. (…) Egyetértek Orbán Viktor miniszterelnök migrációs politikájával, nem értem miért lép fel ellene olyan erőteljesen az Európai Unió. Ő volt az ugyanis, aki 2015-ben megvédte a határokat, és küzd az ellen, hogy Európa multikulturális legyen. Igaza van abban, hogy az Európa felé tartó migránsáradat nem fog megszűnni. Nagyon örülnék, ha közelebbről és jobban együttműködhetnénk annak érdekében, hogy ezt a veszélyt elhárítsuk. (..) Orbán Viktor Európa hőse, mert ő volt az, aki 2015-ben, amikor minden lehetséges szabályt megszegtek, főként Schengent, a határainkat nem védték meg, ő mindezt megtette, megvédte a határokat, és azóta is folyamatosan felhívja a figyelmet a szabályozatlan bevándorlás veszélyeire. Azt hiszem, hogy egy olyan párt, mint a Fidesz vagy maga Orbán Viktor sokkal jobban illene közénk, osztrákok közé, az olaszokhoz vagy a lengyelekhez, mint az Európai Néppártba. De ez egy olyan döntés, amit a magyaroknak, a Fidesznek vagy Orbán Viktornak magának kell eldöntenie. Én csak azt tudom mondani, hogy örülnék, ha a jövőben mi alkotnánk egy szövetséget, ugyanakkor elfogadom az ő döntését.” (Magyar Nemzet)

Aztán a ministráns elrakta a füstölőt, mert már az MTI munkatársa sem bírta köhögés nélkül a tömjénezést. Mondjuk Vilimsky nem épp meghatározó politikusa sem Európának, sem Ausztriának, de mégis a populista frakció tagja, így ezzel a magasztalással két legyet ütött egy csapásra: ezüsttálcán nyújtotta át a meghívót Orbánnak le Penékhez, és valószínűleg keresett egy kis pénzt is.

Mert azt nekem senki ne mondja, hogy eleven, egészséges ember képes ingyen Orbán Viktort Európa hősének nevezni. Az ilyesmi nehéz dolog, jól meg kell fizetni.

Akkor úgy nagyjából körvonalazódik a kép: ha és amennyiben kizárnák a Fideszt a Néppártból, marad vagy a konzervatív frakció (csak oda már nem fog kelleni), vagy a le Penéké (ahol mindenkit tárt karokkal várnak), esetleg még a legendák Nagypopulista Nagyfrakciója, ami a mostaninál sokkal erősebb volna, Orbán várakozásai szerint talán még kétharmados is az Európa Parlamentben, csak éppen ennek a megszületése a mostani választások idején annyira valószínű, mint az, hogy Orbán Viktor a választások alkalmából egészséges hármasikreknek adjon életet.

Tehát egyelőre – ha csak a Néppárt nem fontolgat valami felfüggesztéses, fegyelmező, megengedő megoldást vagy nem fogadja el azt a pardont, ami nem volt bocsánatkérés, a Fidesz legsimább útja a mostani, le Pen-féle populista frakcióba vezet. Ott aztán védhetik a keresztény Európát kivont szablyával, harcolhatnak Brüsszel birodalma ellen, ráadásul a brüsszeli parlamentből, szóval elég kényelmesen, és kergethetik a migránsokat a kontinens határairól. Ha megszorulnának a nagy csatában minden és mindenki ellen, egyet bizonyosan tudhatnak: Moszkva mögöttük áll. A könnyeknek nem hisz, de nekik mindig, mert ők megbízható mologyecek.

Hát, azzal egy kis baj lesz. Mert vagy kitartanak a mostani véleményük mellett – évek munkája van benne! - és akkor kiáll mögülük Moszkva, vagy elkezdik elfogadni a migrációt, mint jelenséget.

Ugyanis, kérem, Vlagyimir Vlagyimirovics már elfogadta.

Jól tetszettek olvasni.

Az ugyanis a helyzet – a Napi.hu információi alapján, de a Moscow Times is így tudja – miszerint a hivatalos adatok szerint 2018-ban 146,8 millióra csökkent Oroszország népessége, ez idő alatt majdnem százezer emberrel lettek kevesebben az oroszok. A 93 500 fős csökkenést ugyanakkor már ellensúlyozza a jelentős mértékű gazdasági migráció is, ez tavaly 57,2 százalékkal növekedett. Ezért aztán Vlagyimir Putyin orosz elnök nemrégiben aláírt egy 2025-ig tartó migrációs akciótervet, melyben a migrációt az alkotmányos jogok hivatalának hatáskörébe adta.

A Kommerszant úgy tudja, hogy a Putyin-terv szerint Oroszországba 5-10 millió migránst kell betelepíteni 2025-ig. Ahhoz, hogy a népességcsökkenés teljesen megálljon, évi mintegy 300 ezer gazdasági migráns befogadására lenne szükség. A Kreml ezen felül listázza a „donorországokat”, vagyis azon posztszovjet államokat, mely munkaerejének bevonzásával ellensúlyozhatja a népességcsökkenést: a célpontok között Ukrajna, Kazahsztán, Üzbegisztán, Moldova, valamint további, a térségben elhelyezkedő országok találhatók.

Nagy lehet a baj, ha már ezt teszi Moszkva, de lássuk az arányokat: Oroszországnak van 146,8 millió lakosa, betelepít 10 millió oroszul (is) beszélő embert, már, ha lesz, aki betelepüljön, mert rám ne tessenek számítani, igaz, nem is beszélek jól oroszul - ez olyasmi arányaiban, mintha Magyarország körülbelül 650 ezer embert fogadna be.

Hát, nem lesz könnyű lenyelni ezt a békát populista oldalon, ahol a határainkra tévedő évi pár száz embert is klónhadseregenek látják. Lehetne mondani, hogy „de hiszen Oroszországba majd az oroszok mennek, hiszen azok beszélik az anyanyelvüket”, csak nem lenne igaz: rengeteg ember beszél valamennyire oroszul, hiszen ez volt a Szovjetunió közigazgatási nyelve, akadnak ugyan orosz népcsoportok, amelyek valóban a mai Oroszország határain kívül élnek, akár nagyobb tömbökben is, csakhogy ők eddig is bevándorolhattak volna, ha akartak volna. Különben is a Baltikum orosz lakossága például nem akar, részint az orosz életszínvonal miatt, részint az orosz politika is helyesebbnek találja bizonyos tervek miatt, ha ott élnek, ahol vannak.

De hát nem is a Baltikumról volt szó, hanem Ukrajnáról, Kazahsztánról, Üzbegisztánról, Moldováról. Hát, Ukrajnában, Moldovában nem jellemző a muzulmán lakosság, de bizony Kazahsztánban, Üzbegisztánban más a helyzet: a kazah lakosság 57%-a szunnita mohamedán, az üzbég lakosságé egyenesen 92%! Hej, pravoszlávok, ezek szerint már a Szent Oroszország sem lesz a régi.

Márpedig ezt a betelepítési rendszert Putyin már aláírta: valószínűleg abszolút nem érdekelte, milyen helyzetbe hozza ezzel az ő hűséges európai pincsikutyáit, akik mostanáig azt mesélték mindenkinek, hogy Oroszhon az európai kultúra egyetlen reménysége, új Róma, valamint az iszlám ostora, és Putyinra mindig lehet számítani a muszlim áradattal szemben.

Nagyon kíváncsi leszek a magyarázkodásukra.

Most már csak azt kell valahogy elintézni, hogy akadjon tízmillió oroszul beszélő ember a világon, akiknek legyen is kedve bevándorolni Oroszországba. De ha Putyintól függ, őt nem féltem: megvannak neki a maga módszerei erre is.

De az európai populistákkal mi lesz? Életművek válnak semmivé egy aláírástól...

Kérem, az európai populisták vagy ideológiát cserélnek (bár előbb alsóneműt), vagy szembeszállnak most már Moszkvával is.

Ez utóbbit nehezen hinném el.



Szele Tamás

Birodalom, nem Alapítvány

Kérem szépen, ez egyre nehezebben megy. Valamikor, kilenc éve úgy kezdődött, hogy mondott Orbán Viktor egy beszédet, én azt kielemeztem, rámutattam, hol vannak a hibák a gondolatmenetben – mert azok mindig voltak – és utána megjelent az írás. A munkamenet nem változott, de egyre komolyabb gondokat okoz rájönni: mire gondolt a költő?

napoleon.jpg

Vagyis mi a jó Isten csodáját akart mondani Orbán Viktor például a tegnapi beszédével? Mert azt, hogy értelme nem sok van, már megszoktuk, viszont sajnos azt is, hogy mindig „üzen” valakinek, valakiknek. Ráadásul nem hisz a szavak értelmében, sokkal inkább az ismétlésükben, ha így megy tovább minden, előbb-utóbb eljön annak is az ideje, hogy elmond egy dadaista beszédet, amiben mondatrészek nélkül kizárólag „hívószavakat” fog ismételgetni. Azokat a kifejezéseket, amiket az állandó sulykolással belé akar verni a köztudatba. Mondjuk ehhez tényleg felesleges maga a nyelvtan is, és ahogy a közönségét ismerem, nekik harmadlagos a mondatok értelme, mindenképpen megtapsolják. Sőt, ha érteni is kéne, az csak zavaró tényező, lelassítja a jelszavak rögzülését.

Ezek lassan már nem beszédek, hanem az alkalmazott tömeghipnózis példái. A tegnapi agymenés értelmezése olyan komoly feladat, hogy én egyiptológust hívnék hozzá, de most senki sem ér rá, hosszú hétvége van, mi több, reggel – meg kell oldjam egymagam. Na, essünk neki – hát mit mondott nekünk tegnap ez a szép ember? (http://www.kormany.hu/hu/a-miniszterelnok/hirek/kereszteny-kultura-nelkul-nem-lesz-szabad-elet-europaban-kereszteny-kulturank-megvedese-nelkul-elveszitjuk-europat-es-europa-nem-lesz-tobbe-az-europaiake?fbclid=IwAR3GUYAR0R8yMQal8a3CyDo1fe36kK8pSe1kpEsx2RCshAwjgGkPzZWI8Nw )

Első sorban kívánt. Azt kívánta, mégpedig Európa népeinek, hogy:

Hulljon le szemükről a hályog, hogy lássák és értsék; keresztény kultúra nélkül nem lesz szabad élet Európában, keresztény kultúránk megvédése nélkül elveszítjük Európát, és Európa nem lesz többé az európaiaké. Keresztény kultúra nélkül nincs magyar szabadság, és nincs szabad Magyarország sem, ez így van függetlenül attól, hogy személyesen éppen hányadán állunk a Jóistennel. Azt kívánjuk Európa népeinek, hogy szabaduljanak meg a farkasvakságtól. Vegyék észre, hogy egy liberális európai birodalomban mindannyian elveszítjük a szabadságunkat!”

Ez így, kezdésnek igen szép. Első sorban is nem nagyon tapasztalom, hogy a keresztény kultúrát olyan komolyan fenyegetné bárki is: legalábbis Európában nem. Mondjuk maga az európai kultúra sem okvetlenül és minden ízében „keresztény”, hiszen nem pusztán arról van szó, hogy más felekezetűek is tettek hozzá bőven, hanem arról is, hogy még a vallásos keresztény művészek és tudósok sem voltak főállásban, minden percükben ájtatosak. Vegyük Francois Villont, akinek életművét tényleg nehezen lehetne megérteni anélkül, hogy tudjuk: legfőbb ellensége, Thibault d'Aussigny orléans-i püspök volt, azért is foszthatta meg írnoki hivatalától – tehát ilyen formában Villonhoz ismerni kell a kereszténységet, bár azt nem mondanám, hogy az akasztófavirágokat megéneklő költő minden pillanatát ájtatos elmélkedés töltötte ki. És a legtöbb európai alkotó így van: ahogy Kínát vagy Tibetet nem lehet megérteni a buddhizmus nélkül, úgy Európát sem a kereszténység nélkül, gondoljunk csak Charpentier Te Deumjára vagy Bach kantátáira - de azért se Kína, se Tibet, se Európa nem abból él, soha nem is élt abból, hogy folyamatosan imádkozik.

Egyszóval, van európai kultúra, amihez ismerni kell a kereszténységet, de ez a kultúra nem feltétlenül vallási jellegű. Miniszterelnököm: olvasson Rabelaist! Olvasson Chaucert, a Canterbury meséket, olvasson Boccacciót.

Hogy hányadán állunk „személyesen” a Jóistennel, azt mindenki tisztázza saját magának, van erre egy kiváló eszköz, lelkiismeretnek hívják, kár, hogy a miniszterelnök úrnál ez fájdalmasan hiányzik.

És most jön a beszéd kezdetének vége, ami a vég kezdete is: a liberális európai „birodalom”, amiben mindenki elveszíti a szabadságát! Mondanám, hogy ez az ember nincs tisztában a „liberalizmus” szó jelentésével, de nem mondhatom, mert 1992-ben még alelnöke volt a Liberális Internacionálénak, 1993-ban még a szervezet végrehajtó bizottságának is tagjává választották, 2000-ig megtartotta alelnöki címét! Ha lennének bűnei a liberalizmusnak, amint nincsenek, az első ember, akit felelősségre lehetne vonni értük, pont Orbán Viktor volna. De egyáltalán: a liberalizmus nem is egy koherens ideológia, ahogy mostanság sulykolja ez a kis atommeghajtású hurkatöltő, inkább csak egy gondolkodásmód, ezernyi leágazással, alaptételei vannak, de dogmái nem nagyon, és nincs „liberális birodalom”, vagy állam. Egy államot lehet liberális elvek szerint vezetni, egy államszövetséget is, de olyan értelemben, ahogy a kommunizmus vagy a fasizmus, a liberalizmus nem hoz létre államrendet. Azt demokráciának hívják, amiben érvényesülni szokott (vagy monarchiának: arra is van több kiváló példa).

De menjünk tovább.

Szabad ember csak az lehet, aki egy szabad nemzet fia, és nem egy birodalom alattvalója. Az európai ember csak akkor lehet boldog, ha maga dönthet saját és nemzete sorsáról. Tudjuk, hogy a honfoglalók szabad akaratukból döntöttek a kereszténység mellett és ragaszkodtak a szabad döntés jogához az oszmánok, a Habsburgok és a szovjetek ellenében is. A szabadság gondolata pedig a kereszténységből sarjad ki, mert Isten előtt minden ember és minden nemzet egyenlő.”

Az első két mondat igaz, csak épp nyitott kapukat dönget: közjogilag ugyanis magunk döntünk sorsunkról, képviseleti demokrácia útján (más kérdés, hogy ez milyen pocsékul működik), de édes úr, mutassa már meg nekem azt a Birodalmat, mert hívom a Luke Skywalkert! A honfoglalók szabad döntése itt és most ne képezze vita tárgyát, mert nincs időnk részletezni, de mi van, a Habsburgok el akarták őket tántorítani a kereszténységtől? A honfoglalókat? A Habsburgok? És mégis, milyen hitre? Hinajána-buddhizmusra, vagy mire? Beszéd előtt nem kéne tudatmódosító szereket alkalmazni, mert nagyon meglátszik... Hogy a szabadság gondolata miből sarjad, az lehet jó kérdés, de egy bizonyos: nem okvetlenül és csakis a kereszténységből, ugyanis ezek szerint a szabadság fogalma időszámításunk előtt ismeretlen kellett volna legyen és a kínai vagy indiai bölcselet sem foglalkozhatott volna vele – később sem.

Látványos közép-európai felemelkedésre készülünk, hajdanvolt nagyságunk megismétlésére, elsöprő erejű közép-európai reneszánszra. Itt vannak velünk a lengyelek ma is, ahogy végig velünk voltak 1848-1849-ben és a 20. században is. A lengyelek nélkül ma Magyarország sem lenne szabad, és Európát sem lehetett volna újraegyesíteni. Közép-Európa legnagyobb, vezető országa Lengyelország. Amikor Brüsszelből Lengyelországot támadják, akkor egész Közép-Európát és bennünket, magyarokat is támadnak. Azoknak a birodalomépítőknek, akik ki akarják terjeszteni árnyékukat Közép-Európára, azt üzenjük: mindig számolniuk kell a lengyel-magyar kötelékkel.”

És ha nem akarják kiterjeszteni, nem kell számolniuk, ez ennyire egyszerű. Megint ez a Birodalom, állandóan ez a Birodalom... erre a pár mondatra különben a lengyel vendégek miatt volt szükség, egyszerű udvariasság, tartalom nélkül.

Minden évben a magyarok istenére esküt teszünk, hogy kitartunk a szabadság mellett és ellene mondunk a rabságnak. A nemzet közös esküje azt jelenti, hogy minden magyar kiáll minden magyarért, és minden magyar közösen kiáll Magyarországért!”

Valamint minden magyar derékból kiáll a lumbágó. Azt nem értem, hogy ha ez így lenne, miért nem március 15-én tartjuk mindig az országgyűlési választásokat? Mert ha ezen dátumon ennyire egységes a nemzet, amint azt a miniszterelnök állítja, nem is kéne megszámolni a voksokat, egyhangú lenne minden szavazás. Egységes. Bár, szerintem ez kétséges.

A magyaroknak joguk van a saját hazájukhoz, joguk van a saját magyar életükhöz, ahogyan a kedvük szerint való. Nem volt, nincs és nem is lesz mégoly erős és agyafúrt birodalom sem, amely ezen változtatni tudna.”

Uram, ezt sem vonta kétségbe senki. És nincs ember sem Európában, sem a Föld kerekén, aki a magyar nép életmódján változtatni akarna – hát mire lenne az jó és kinek? A legközelebbi születésnapjára veszek magának egy hatalmas, nyitott kaput, legyen mit döngessen.

Valójában sohasem győztek le bennünket: itt, a birodalmak árnyékában, a civilizációk útkereszteződésében a haza megmaradásáért, a nemzet megtartásáért és a keresztény kultúráért vívott háborúkat mi végül mindig megnyertük. Voltunk, vagyunk és leszünk. A magyar név megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez. És így lesz újra és újra, amíg világ a világ. Ez a legnagyobb diadal, amit egy magunkfajta európai nemzet a birodalmak felett arathat.”

Izé, csak azt nem tudom, mit ünnepeljünk meg előbb: Mohácsot, a Muhi-pusztát, Világost...? Melyik volt nagyobb győzelmünk? Az tényleg csodálatos és mérhetetlenül fontos, hogy ezek a sorozatos vereségek nem jelentették Magyarország végét, de attól még diadalnak nehéz volna nevezni őket.

És azok is mi voltunk, akik az Európába indított migránsinváziót megállítottuk Magyarország déli határainál. És azok is mi vagyunk, akik erős Európát, erős nemzetállamokat és új, erős vezetőket akarunk látni Európa élén, akik nem a bajt hozzák ide, hanem a segítséget viszik oda.”

Aha. És közben nem ért véget a szíriai polgárháború, annak semmi szerepe nincs a menekülők számának csökkenésében, ugyebár. Orbán Viktor a szögesdrót tetején átnyalábolja a janicsárt és leugrik vele vagy a mélybe vagy a sarki kocsmába, mindegy is. „Erős Európát, erős nemzetállamokat és új, erős vezetőket akarunk látni Európa élén” - azért ennél egyértelműbben nem lehet bejelentkezni Bonaparte Napóleonnak, az biztos, csak kérdés, miniszterelnök úr, mennyire kedveli a gumidominót? Mert ha maga Napóleon, hozzá kell szoknia.

Új kezdetet akarunk, hogy megállítsuk Európa hanyatlását, véget vethessünk az Európai Egyesült Államokról szóló lázálmoknak, hogy Európa újra az európaiaké lehessen.”

Tessék? Ha Európa nem egyesül, akkor lesz az európaiaké, ha egyesül, akkor ezzel szemben másé lesz, mondjuk a Fidzsi- vagy a Tuamotu-szigeteké? Ez az ember tudja, mit beszél? Nem az egységben az erő, hanem a kétségben?

Nem is érdemes tovább elemezni. Ez ugyanis – ha meg tetszenek figyelni – nem volt beszéd a szónak abban az értelmében, hogy a beszéd folyamán valaki kifejti a véleményét vagy a gondolatait egy adott tárgyról. Ez egy jól-rosszul összetákolt nyelvtani keret volt, amit Orbán Viktor azzal a céllal mondott el, hogy minél többet ismételgethesse a „hívószavakat”. A legfőbb hívószó most a „birodalom”, többet emlegeti, mint az Isaac Asimov. Ha már Asimov, az idei beszédből érdekes módon eltűnt az Alapítvány, mármint a Sorosé, most Brüsszel a főellenség, ugyanis a Brexit késésével Orbán kezdi elveszíteni frissen megszerzett, politikai súlyát az Unióban, érthető, hogy most az Unió ellen forrnak az indulatai.

Hölgyeim és uraim, tömeghipnózis-kísérletet láthattak, a Múzeumkertből.

Hogy milyen sikerrel, ki-ki döntse el maga.


Szele Tamás

A Brexit és a kronométer

Lehet ma ezerszer is március tizenötödike Magyarországon, a világ többi államalakulata a mi állami ünnepünket gonosz módon figyelmen kívül hagyja, és ahelyett, hogy náluk is megállna az élet a mi hosszú hétvégénk kedvéért, minden zajlik tovább, szerintem kifejezetten azért, hogy minket bosszantsanak. Kivéve a Brexit ügye. Az úgy halad, hogy áll, mint a Sion hegye.

Míg mi nemzetiszín petárdát tűzünk mellkasunkra, hogy csak a honért égjen e kebel, vagy, na jó, kokárdát, az Alsóház nem tétlenkedik: tegnap és tegnapelőtt valóságos lázban égtek, olyan aktívan sikerült nem határozniuk semmit, azonban ehhez két nagyon zsúfolt munkanapra volt szükségük. Illetve, hogyne határoztak volna: kiderült, miket nem akarnak.

Az azonban nem derült ki, miket akarnak.

harrison-kronometer_444.jpeg

(Fotó: 444. Harrison első kronométere)

Szóval, kiderült, miszerint új népszavazást semmi szín alatt nem kívánnak Nagy-Britannia Európai Unióból való kilépése ügyében, vagy de, csak nem most és nem így. Konkrétan az történt, miszerint 85-334 arányban elutasította a brit alsóház azt a módosító javaslatot, amely újabb referendum kiírására kényszerítette volna a londoni kormányt a Brexittel kapcsolatban. Az Alsóház többi tagja tartózkodott. A képviselőknek egészen pontosan arról kellett döntenünk, hogy ha hosszabbítást kér a kormány a Brexitre, akkor népszavazást is rendeznek. Ezen a két lehetőség az lett volna (a HVG nyomán), hogy:

  • kilépnek az EU-ból „a parlament által meghatározott feltételek mellett”

  • fenntartják az ország uniós tagságát.

Európai szemszögből nézve az lenne talán a legdemokratikusabb, ha az életben egyszer, kivételesen és soha többé, de ez esetben megismételnék az ügydöntő népszavazást, azonban erre a brit belpolitika nem hajlandó. Az érthető, hogy a tory kormány nem támogat egy új referendumot, de mi lelte a Munkáspártot? A Munkáspártot részben Jeremy Corbyn lelte, aki egyéb politikai különcségei mellett (vannak számosan) a Brexit lelkes híve is. Az, hogy pártjának többi tagja meglehetősen Brexit-szkeptikus, őt nem zavarja, ő a pártelnök, és kész. Corbyn különben eléggé öntörvényű figura, 2005 és 2015 között 148 alkalommal szavazott pártja ellenében a parlamentben, ami a brit történelemben egyedülálló, ha Tony Blairt nem tudta tisztelni, miért tisztelné a pártja tagságát, azok képviselőit vagy a realitást, mint jelenséget? A Munkáspártot másrészt pedig egy logikai csapda bénította meg: mivel előbb szavaztak a referendumról és utána volt kiírva a Brexit halasztásáról történő szavazás, ha előre megszavazzák az új népszavazást, utána nincs miról szavazni, pedig benne van a napirendben! Ezért aztán a Labour részéről Keir Starmer, a brexitért felelős árnyékminiszter kijelentette, hogy a Munkáspárt támogat egy újabb népszavazást, de csütörtök alapvetően a kilépés halasztásáról szól. Ezért a párt hivatalosan nem támogatta a referendumról szóló módosítót, képviselői többsége tartózkodott, habár ettől még várhatóak voltak kiszavazások. A referendum mellett szavazó képviselők a saját elvei elárulásával vádolták a Munkáspártot.

Hát erre mondtam, hogy vagy nem támogatják az új referendumot, vagy de, csak nem most és nem így. Szóval ebből bármi lehet, még kisnyúl is.

No jó, az már látjuk, mire nem jutottak. Most már lássuk azt, mire jutottak?

Arra, hogy mivel nem képesek egymással zöldágra vergődni, egyelőre kérik a Brexit elhalasztását. A vezetést nem veszik el Theresa May kormányától, aminek nem igazán az az oka, hogy elégedettek volnának a May által javasolt verziókkal, hanem sokkal inkább az, hogy kell valaki, aki majd felelős legyen az egész miskulanciáért a főtárgyaláson. De lássuk pontosan a döntést! (https://hvg.hu/gazdasag/20190314_Megszavazta_a_brit_parlament_a_Brexit_halasztasarol_szolo_javaslatot)

412 támogatással 202 nem szavazat ellenében elfogadta a brit alsóház azt a javaslatot, hogy a kormány kérje a Brexit elhalasztását.

A kormány ahhoz kért támogatást, hogy a Brexit elhalasztását indítványozhassa az EU vezetői felé (egészen pontosan azt kérnék a huszonhetektől, hogy a tagság ne szűnjön meg a kilépésre irányuló, 50. cikk szerinti indítvány benyújtása után két évvel, március 29-én).

Az indítvány második pontja szerint, ha március 20-ig megszavazza a parlament a Brexitről szóló megállapodást - harmadik próbálkozásra -, akkor a 21-én kezdődő EU-csúcson június 30-ig kérne Theresa May halasztást, hogy addig átvihesse a rendezett kilépéshez szükséges jogszabályokat. Az indítványt elfogadó képviselők ugyanakkor tudomásul veszik azt is - áll a javaslatban -: ha jövő héten is elvetik a Brexit-megállapodást, akkor „nagyon valószínű”, hogy az EU-csúcs résztvevői világos indokot és időtartamot várnak a halasztással kapcsolatban. És azt is tudomásul kell venniük, hogy ha június 30-ig nem lép ki az Egyesült Királyság az unióból, akkor részt kell vennie a májusi EP-választáson.” (HVG)

Na, kérem, innentől érdekes az ügy. És bizony Magyarország, de főként annak miniszterelnöke számára is. Ugyanis ha és amennyiben június 30. utánra csúszik a Brexit terminusa – és erre, majd kitérek rá, volt már precedens a brit történelemben – akkor bizony Nagy-Britannia meg kell tartsa a májusi EP-választásokat!

Oh, az én próféta lelkem... ugyanis öt nappal ezelőtt, március 10-én pont ezt jeleztem volt akkori írásomban (http://huppa.hu/szele-tamas-faludy-londonban/). De mi közünk ehhez nekünk, magyaroknak?

Csak annyi, hogy ettől teljesen megváltozik a leányzó fekvése. Az eddig is civakodó Alsóház nem lesz képes kompromisszumra jutni június 30-ig, ha eddig sem volt képes, tehát ahelyett, hogy eltűnnének az Egyesült Királyság képviselői az Európa Parlamentből, mégis ott lesznek, ami tökéletesen átrendezi az erőviszonyokat. Jelen pillanatban ugyanis – pont a távozásuk miatt – nagyon, de nagyon kiegyenlítettek az EP erőviszonyai, a jobb- és baloldali tömb közötti különbséget tíznél kevesebb képviselő is eldöntheti, abszolút többsége egyik tömbnek sem lehet a dolgok mai állása szerint. Ezért is idézett elő kisebb krízist a Fidesz esetleges kizárása, ezért került Orbán Viktor pár hétre olyan helyzetbe, hogy a mérleg nyelvének, illetve európai tényezőnek képzelhette magát, hiszen a Fidesz is eldönthette volna a májusi választásokat a maga kevés képviselőjével, habár a bennmaradása miatt kilépők viszont nagyobb érvágást jelentettek volna nem csak a Néppártnak, de a teljes uniós jobboldali tömbnek is.

Ezért csábítgatta tyúkkal-kaláccsal a lengyel PiS a Fideszt a konzervatív frakcióba, ahonnét hetven brit képviselő távozására számítottak, mert hiszen így a Fidesz ki is került volna a Néppártból – így a jelenlétét ellenzők benne maradhatnak – de mégis marad a jobboldalon, ráadásul a konzervatívok is kapnak valami keveset az elvesztett toryk helyett. Konszenzusos, jó üzletnek tűnt, a másik reális forgatókönyv az lett volna, hogy a Fideszt ne kizárják a Néppártból, hanem felfüggesszék, ezáltal sok vizet nem zavarhatnak, de mégis maradnak a jobboldali tömbben.

Hát ez a fontos merény fordul most ki medribül s veszti el tett nevét, hogy az Avoni Hattyú szavaival éljek. Orbán Viktor tegnapelőtt még annak tudatában küldte szét formailag bocsánatkérő, valójában manipulatív és sértő levelét a Fidesz néppárti tagságát ellenző pártvezetőknek, hogy ő most a helyzet kulcsa, a mérleg nyelve, neki haja szála sem görbülhet, nyugodtan mondhat, amit akar.

Lófüttyöt mondhat.

Ha a Brexit határidejét az Alsóház június 30. utánra teszi, márpedig ez a legvalószínűbb, akkor őreá semmi szükség nem lesz sem a Néppártban, sem a konzervatív frakcióban, de még a populistában sem, akkor mehet ő vissza a kórusba ugrálni, sosem lesz az a primadonna, aminek most pár hétig érezhette és mindig is képzelte magát. Akkor ő csak egy jelentéktelen és módfelett kellemetlen kelet-európai pártvezér, akit nem szokás meghívni teára, ugyanis módfelett modortalan és ha mégis muszáj meginvitálni, akkor okosabb, ha a konyhában terítenek neki, teázzon a személyzettel.

Hát így foszlik köddé Orbán rémálma a Nemzetek Európájáról, így nyeri vissza eredeti jelentéktelenségét az Alföld Mussolinije.

De honnét veszem, hogy elhúzódhat a Brexit határideje? Egyrészt onnét, hogy eddig sem tudtak megegyezni az illetékesek semmiben, most nem változott semmi a korábbiakhoz képest, tehát az Alsóház az időhúzásra játszik, az Unió meg adja nekik a lapot ehhez, ugyanis ez most az Uniónak is jól jön.

A másik érvem egy történelmi példa. Ugyebár tudjuk, hogy a Brit Világbirodalom nem jött volna létre a Flotta nélkül. A Flotta meg mehetett volna jeget aszalni pontos helymeghatározás nélkül.

Mi kell a pontos földrajzi helymeghatározáshoz?

Pontos kronométer. Anélkül nem lehet. Ha az nincs, csak kóvályog a hajó a világtengereken, ha az van: mindig tudja, merre jár. Épp ezért – a sürgető szükség okából - 1714-ben az angol kormány pályázatot írt ki a földrajzi hosszúság tengereken való kronométeres meghatározásának módszerére. A díj az elért pontosságtól függően 10 000 és 20 000 angol font volt (mai értéken több millió font). John Harrison yorkshire-i ács 1730-ban adta be pályázatát. 1735-re létrehozta első kronométerét (későbbi alkotásai történetében nulladik), amiben két, egymással összhangban, de ellentétesen mozgó súly kiegyenlítette a hajók szabálytalan mozgásából adódó zavarokat.

Nem húzom a történetet, bár érdekes volna: Harrison egy csomó kronométert konstruált, egyik jobb volt, mint a másik, az Admiralitás mindegyiket visszadobta azzal, hogy nekik a legjobb kell – akkor is, ha égető szükségük lett volna valamilyen, akár közepesen is pontos helymeghatározásra. Nekik nem feleltek meg a félmegoldások és az improvizációk. (Lévén, hogy britek voltak és nem magyarok – mi elindultunk volna egy zsebórával is). Végül a „földrajzi hosszúság bizottság” 1767-ben tette közzé Harrison munkáját „The Principles of Mr. Harrison's time-keeper” címmel. És csak akkor kapta meg a díjat is, ötvenhárom év elteltével.

A britek tudnak várni, ha a legjobb megoldás érdekében van erre szükség.

Nekik van idejük, Orbán Viktornak nincs.

Hát kérem, így hat London Budapestre: de ha Orbán ki is csöppen a brüsszeli pikszisből, ne feledjük: Budapesten attól még az övé marad a hatalom, hiszen minden pikszis is az övé határainkon belül.

Viszont legalább európai tényező valószínűleg nem lesz.

Azért az is valami.


Szele Tamás

Hungrikán egyház

Hogy ilyen nincs? Még nincs, kérem szépen, még. De már alakul, nemsokára tán ki is mondják a szakítást Rómával, vagy várjunk csak, Brüsszellel, illetve hogy is van ez, Rómára szükség lesz Csíksomlyón, azonban akkor mi van és hogy van? És mit szólnak ehhez az avignoni ellenpápák? Valamint ki hagyta bekapcsolva a fluxuskondenzátort?

ferenc_papa_cimere.png

(Képünkön: Ferenc pápa címere)

Nem bolondultam meg, egyelőre még nem, ezzel szemben úgy tűnik, pártunk és kormányunk újfent kezdi átlépni hatáskörét. Ismereteim szerint ugyanis teljesen világi vezetésről van szó, melynek az egyházi ügyekhez semmi köze, beléjük sem szólhat, míg a hit dolgairól vagyon szó. De szól – minden jogosítvány nélkül. Az idei, csíksomlyói pápalátogatás amúgy is eléggé zűrzavaros előzmények közepette indul, az egész azzal kezdődött, hogy egy ortodox pópa és egy román nacionalista politikus világgá repítette, miszerint Orbán Viktor Csíksomlyón fogadná a pápát, melyből, hangsúlyozom, egy szó sem volt igaz. Hivatalosan ez elképzelhetetlen, ugyanis Orbán Viktor nem fogadhatja a pápát sem Csíksomlyón, sem máshol ezen a kerek világon, Budapestet kivéve, ami a bejelentett telephelye. Bárhol máshol maximum a pápa fogadhatja Orbán Viktort, ha olyan kedve van: a pápa Isten földi helytartója nominálisan, Orbán meg még az ellenkező hatalmat sem képviseli: mint tudjuk a Sötétség Fejedelme nemes ember, nem áll szóba akárkivel. Bár ez teológiai kérdés. Diplomáciai szempontból Orbán, mint szimpla, mezei kormányfő nem fogadhatja a pápát, aki nála sokkal magasabb rangú a nemzetközi diplomáciában. Még fordított esetben is kérnie kell az audienciát, találkozót, aztán vagy fogadják, vagy nem.

Ez bizony a román uniós választások – tessék elképzelni, ott is vannak uniós választások, nem csak nálunk – egyik kortestrükkje volt, George Simion aktivista, képviselőjelölt és moldovai-besszarábiai szeparatizmust hirdető politikus használta fel a helyi ortodox püspök egyik mondatát – a püspök (meglehet, nem minden szándék nélkül) félreértett valamit, és azt mondta, hogy megengedhetetlen volna, ha a magyar miniszterelnök Csíksomlyón fogadná a pápát. Bizony az volna, csak éppen erről szó sem volt. A magyar sajtóban természetesen vérmérséklet és pártállás szerint trancsírozták a kacsát, ki ünnepelt, ki átkozódott, csak annak nem nézett utána senki, hogy igaz-e.

Nem ám, ugyanis az MTI kiadta hírként – és mindenki elfogadta Szentírásnak, holott az MTI az utóbbi pár évben már néhányszor igazolta szavahihetetlenségét és megbízhatatlanságát. A szamárság eljutott Havasi Bertalanhoz, a kormány sajtófőnökéhez is, aki álhírnek minősítette, és közölte, hogy ezzel nem foglalkoznak. Jobban is teszik: akkora diplomáciai különbség van Ferenc pápa és egy mezei magyar miniszterelnök között, hogy ahhoz képest a Himalája lapály vagy mélyföld.

De volt még affér, amiről a magyar újságolvasók nem értesültek, jóllehet magyarul írtak róla, csak el kellett volna olvasni: a bukaresti Cătălin Berenghi, aki korábban a francia idegenlégióban szolgált, most pedig egyszerű, kétkezi román nacionalista, azt üzente a Facebookon a Román Hírszerző Szolgálatnak, a Kormányőrségnek (SPP) és az elnöki hivatalnak a pápalátogatás kapcsán: „Ha a román hatóságok nem lépnek, akkor lehet, hogy mi fogunk!” A poszthoz Cătălin Berenghi egy képet is csatolt, amin egy nagykaliberű mesterlövész puska látható, a csíksomlyói nyereghez hasonló környezetben. Bevitték, lecsukták, nem jelent semmiféle veszélyt most már. Különben rá pont a fentiekben említett álhír volt ilyen vadító hatással: szóval úgy tessenek osztogatni az „akár igaz is lehetne” típusú szamárságokat, hogy ilyen következmények is származhatnak belőlük. Berenghi különben sem matyóhímzés, volt már dolga a hatóságokkal épp elég, a pápa-ügy előtt, 2015 augusztusában nemzetiszínű disznókat legeltetett, sőt egy malacot is eltemetett azon a bukaresti telken, amelyen az eredeti tervek szerint egy mecset épült volna. Ebben az ügyben is rendőrségi vizsgálat indult ellene, amelynek eredménye ismeretlen. (https://www.maszol.ro/index.php/belfold/109034-a-papa-csiksomlyon-merenylettel-fenyeget-zott-a-volt-roman-idegenlegios) Bocsánat, de elképzeltem a disznókat, trikolórban (bármely trikolórban) a nacionalista politika eszközeként... Köszönöm, már felkeltem a padlóról, jobban vagyok, ezek a röhögőgörcsök kissé igénybe vesznek.

Az én falkám olyan falka, ondolálva van a farka...”

És akkor eljutunk a mostani hírhez, eszmefuttatásunk valódi tárgyához, mely azonban környezetéből kiragadva, előzményei nélkül kissé másként hangzana. Mindezidáig a magyar és román kormányok hivatalos szinten dicséretes módon kimaradtak az egyházi esemény körüli hercehurcából, illetve hát a román kormány természetesen garantálja Ferenc pápa biztonságát, és az is világos, hogy Johannis államfő fogadja majd a repülőtéren, ez már udvariasságból is kijár, de kormányszinten mostanáig se itt, se ott nem akarta senki felhasználni a látogatást politikai célokra.

Tegnapelőttig.

Majdnem elkerülte a figyelmünket a hír, de még időben észrevettük a Magyar Nemzetben. Azt mondja (https://magyarnemzet.hu/belfold/junius-elso-hete-a-magyar-keresztenysegrol-szol-5546531/):

A magyar kereszténység hetévé nyilvánítja a kormány a katolikus egyházfő, Ferenc pápa június 1-i csíksomlyói látogatása és a június 7-én kezdődő hagyományos búcsú közötti időszakot – értesült a Magyar Nemzet. Az előterjesztés szerint – amiről az elmúlt hetekben döntött a kabinet – a két eseményt kiemelt figyelemmel kezelnék: ösztönöznék és támogatnák, hogy felekezetektől függetlenül minél nagyobb számban vegyenek részt rajtuk a Kárpát-medencei magyarok, ezzel is kifejezve a nemzet összetartozását, valamint az ezeréves magyar kereszténység iránti tiszteletet.”

Akkor először is tessék eltenni a bicskákat. Nem, a csíksomlyói búcsút nem a magyar államkincstár fizeti. Hanem részben maguk a látogatók és az ott tevékenykedő üzleti vállalkozások, részben pedig a katolikus egyház. Ezt azért bocsátom előre, mert komoly összegbe mernék fogadni, hogy sokaknak az jutott először eszébe, hogy „ezt is tőlünk lopták el”. A támogatás – olvassunk figyelmesen! - a részvételre vonatkozik, csakhogy, kérem, azt már több, mint nyolc éve támogatja, nem a magyar állam, hanem a MÁV, éspedig a Boldogasszony zarándokvonat indításával. Azt is jeleznem kell – tapasztalatból beszélek – hogy erre a szerelvényre, melyet különben nem csak csíksomlyói, hanem czestochowai és medjugorjei úticéllal is el szoktak indítani, hiszen azok is zarándokhelyek, sem nem ingyenes, sem nem kedvezményes a jegy. Egy alkalommal volt lehetőségem ezzel utazni, de soha többé nem indulok el zarándoklat idején. A kegyes zarándokok már a Keletiben elkezdték inni a pálinkát és Biharpüspökinél nem voltak abban az állapotban, hogy belássák: ők most határátlépést követnek el, be kell mutassák az irataikat... Szóval, elmondható, hogy a magyar állam egy vörös centet sem tol be ennek a hétnek a támogatásába. Közvetlenül nem, közvetve is bajosan: ha csak azt nem tekintjük támogatásnak, hogy a MÁV-ot közpénzből tartjuk fenn, de csak emiatt nem kap több pénzt.

No jó, azt már látjuk, hogy fenn az ernyő, nincsen kas: plusz pénzt nem ad ebbe a kormány, de remekül hangzik, hogy június első hetét a Magyar Kereszténység Hetévé nyilvánította.

Megteheti ezt?

Tulajdonképpen jogában áll akár a Wombatok Védelmének Hetévé is nyilvánítani bármelyik hetet Magyarország területén, csak épp neki ez nem dolga. Ez az egyház dolga lenne, akik azonban bölcsen békén hagyták a naptárat, nem jelöltek ki új ünnepi időszakot. Kicsit olyan a dolog, mintha a reformáció idején nem a pápa rendelte volna el a Szentévet, hanem a német-római császár, a Vatikán megkérdezése nélkül. Apropó reformáció: és azokkal a keresztényekkel mi van, akik nem ismerik el a római pápa fennhatóságát? Nekik nem hetük, vagy erre az időszakra függesszék fel vallási meggyőződésüket és hittételeik tiszteletét Orbán Viktor és barátai kedvéért? Megjósolhatom: nem fogják.

De maradjunk annyiban, hogy a magyar kormány ugyan megteheti ezt, csak épp nem tartozik a hatáskörébe. Egy esetben tartozna: ha és amennyiben bevezetné a hungrikán egyházat, melynek feje a mindenkori magyar kormányfő. Ez érdekes eredményekkel járt annak idején, Nyolcadik Henrik korában, Angliában, bár végül is nem mondható, hogy a kísérlet teljes kudarcot vallott volna, csak nagy felfordulás lett belőle, közepes mészárlásokkal.

A hungrikán egyház bevezetése abból a szempontból is hasznos lenne a kormánynak, hogy ebben az esetben a miniszterelnök egyházfőként, vagyis egyenlő félként tárgyalhatna a pápával, habár van egy olyan érzésem, hogy június elsejéig nem áll rendelkezésre elég idő ennek az egyháztörténeti jelentőségű eseménynek az előkészítésére.

És ha Orbán lesz a magyar pápa – különben jó neve van hozzá, viselték már ezt a nevet egyházfők a történelem folyamán – akkor mi lesz mondjuk Mészáros Lőrinc? Bíbornok? Kövér mindenképpen megkapja az Inkvizíciót, Rogán a Propaganda Fidét, Szijjártó nuncius lesz, Matolcsy pedig megkapja a Vallási Művek Intézetét, ami most a Vatikán bankja.

Egész foghatós kis ellenpápaságot lehetne összehozni ebben a Duna-parti Avignonban.

Azért remélem, nem sietik el – de a magyar kormány igen bölcsen tenné, ha nem kontárkodna egyházi ügyekbe és nem hozna ezeket érintő intézkedéseket.

Az ilyesminek könnyen lehet az a vége, hogy kicsit kiátkozzák őket, aztán mehetnek a Pokolba.

Ha nem mennek, elviszi őket az ördög.

Vihetné már, annyit mondok.

 

Szele Tamás

Babérköszörűsök

Van az úgy, hogy kissé bonyolultak a dolgok, kissé nem értjük, hogyan történhetett, ami történt, mi vezetett ide, esetleg amoda, és bambán meredünk a Nagy Magyar Nihilbe. Azt én tudom, hogy régebben az állami kitüntetések kiosztásakor nem az számított, ki kapja őket, hanem az, hogy ki nem, de ez még mindig nem magyarázza meg a tegnapi aranyesőt.

dozsa_laszlo_1942.jpg

Mert aranyeső hullott március tizenötödike alkalmából, ahogy minden évben hullik, mondaná Hollik, mert az a munkája, hogy a kormánynak vigye a szót, egyszóval azt értem, hogy aki nem kapott, az miért nem részesült a magas állami elismerésekben, de az már nehezebben érthető, hogy aki kapott, az miképpen került a kiválasztottak közé? Mert ugyan kitüntettek néhány derék embert is, akik ellen semmiféle kifogás nem merülhet fel, de kapott plecsnit pár olyan is, akikről el nem bírom képzelni, mivel érdemelték ki.

Ha csak azzal nem, hogy ilyenjük még nem volt.

De ezen az alapon kaphattak volna száraz leprát is, mert az sem volt még nekik.

Akkor lássuk azt a három embert, akiknek az érdemeit, légyenek bár akármekkorák, valahogy nem látom, pedig keresem.

Legyen az első a közkedvelt színművész, Dózsa László (1942- ) Dózsa nevéhez hozzánőtt a születési évszáma, szerintem sokan hiszik, hogy a második keresztneve Ezerkilencszáznegyvenkettő, és igazából a Battlefield 1942 bátyja. Ami távolról sem lehetetlen, lévén hogy Dózsa László is részben egy lövöldözős játék, de ne feledkezzünk meg egyéb kvalitásairól sem, hogy rögtön többszöri feltámadását említsem például, melyet egy bibliai elődje csak egyszer tudott abszolválni, vagy esetleg herkulesi éjszakáját, melyen hét hölgyet tett boldoggá saját állítása szerint. Ne tessenek hitetlenkedni, ha ő mondja, hogy hetet, akkor hetet. Itt mondja:

Őt ugyan eddig is kitüntették már néhányszor, eddigi elismerései:

1956-os emlékérem (2005)

Hűség a Hazához Érdemrend nagykeresztje (2005)

A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (2006)

Szabadság Hőse emlékérem (2006)

Nagy Imre-érdemrend (2011)

Érdemes művész (2011)

Budapest díszpolgára (2016)

Újpestért Díj

Kiváló művész (2019)

Igen, kiváló művész lett, méghozzá tegnap, mely ordóval és címmel nem csak a szégyen jár, hanem a pénz is, konkrétan a Kossuth-díj mindenkori összegének a fele, szóval megéri. Ez úton szeretném felterjeszteni a Pruck Pál-emlékérem Kamu-fokozatára és a Münchhausen-díjra, ágyúgolyóval ékesítve, ezeket Schmidt Mária szíve csücskében adják majd át, bensőséges és zártkörű szertartás keretei között.

Mellesleg, tekintve kitüntetései számát, bizonyosak lehetünk abban, hogy az érett, kiforrott tehetségű, kissé korpulens színművész vagy Göring, vagy Leonyid Iljics Brezsnyev szerepére gyakorol, a forgatást csak az hátráltatja, hogy érthetetlen okokból nem kapta még meg a Hős Anya Érdemérmet.

A másik kitüntetett, aki mellett nem mehetünk el szó nélkül, Döbrentei Kornél, a Magyar Írószövetség Réme, aki miatt megritkultak az említett szervezet sorai (ugyanis sokan kiléptek az egyik nyilvános megszólalása miatt - ha már ő nem lépett ki). Ő sem tartozott az el nem ismert géniuszok közé, ugyanis korábban is kapott plecsniket (és a velük járó pénzt). Mije van már neki, na mije? Nem szöszi haja a fején, hanem elismerései. Éspedig:

József Attila-díj (1991)

Kölcsey-díj (1994)

A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (1994)

Balassi Bálint-emlékkard (1998)

Báró Eötvös József sajtódíj (2001)

Benedek István emlékgyűrű (2002)

Vitézi Rend érdemkeresztje (2002)

Vitézi Rend Nemzetvédelmi Keresztjének Ezüst Fokozata (2003)

Alternatív Kossuth-díj (2004)

Ezenkívül vannak nagyon érdekes nyilatkozatai. Én nem minősítem őket, tegye meg mindenki magának, de annyit megjegyeznék, hogy volt olyan történelmi időszak, amikor ilyenekért Vaskereszt járt, tölgyfalombokkal (ne tessék azzal jönni, hogy az kifejezetten katonai ordó volt, igenis kapott belőle két civil is), meg olyan korokra is emlékszem, amikor legalább öt évvel honorálták ennek a világnézetnek a népszerűsítését. Mire is gondolok? Ezekre a mondatokra:

A magyarság erkölcsi holokausztja (...), amelyet álpróféták, álruhában, álorcában – csak a szakálluk a valódi – vezényelnek. (…) Nem mindig ott van a sír, melyben egy nemzet süllyed el, ahol ássák. Nálunk ez, ahol állítólag árkokat temetnek, miközben keresztfákat döntenek ki, kivált igaz. A temetőszolgákat máshonnan igazgatják. Onnan, ahová a madár is kéken jár (micsoda madár!), de az nem a boldogság kék madara...” (2004, tüntetés a Tilos Rádió ellen)

Ez után lépett ki nem kevesebb, mint százhatvan író az Írószövetségből, köztük Nádas Péter, Szabó Magda, Esterházy Péter és Konrád György. Döbrentei maradt. De mit mondott korábban a Vasárnapi Újságnak?

A magyarországi zsidóság nem éppen a nyájas honszerető népréteg szerepében tűnik fel.”

Kérem, ez mintha kendőzetlen antiszemitizmus lenne, ha jól tévedek. És mi hagyta el ajkait 2014-ben, a Nemzeti Összetartozás Napján?

Valakik, én tudom, hogy kik, Hitler – aki szintén nem volt ministránsgyerek, igaz, heti bérmálkozó sem – agyonemlegetésével feledtetni akarták a Generalissimus világpusztító terveit, cselekedeteit.”

Ez sem különb, ez Hitler mosdatása. No, azért egy ideje már nem szólalt meg és így nem zavarja a magyar külpolitika irányváltásait, meglehet, épp azt honorálták neki tegnap a Magyarország Babérköszörűje, elnézést, Babérkoszorúja díjjal, melyhez a Kossuth-díj mindenkori összegének nyolcvanöt százaléka jár.

Ilyen társaságban már meg sem lepődök Farkas Boglárka esetén, aki a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét kapta, polgári tagozaton, mert levelező nincs. Ő az Echo TV volt vezérigazgatója, az az egy nem világos, hogy azért tüntették-e ki, amit ott művelt, vagy azért, hogy lemondott a posztjáról más, érdemesebb tányérnyalók kedvéért?

Legyünk tárgyilagosak: három ilyen díszmadár kapott tegnap érdemrendet, a többiek között is akad kifogásolható (például ez Döbrenteiéknél családi ünnep, ugyanis bé neje, Petrás Mária is kapott, habár ez egyszerű véletlen, mármint nem a házasság, hanem a kitüntetés, mi más is volna?) de bizony kaptak rendes emberek is, akikre semmi rosszat nem mondhatunk. Olyan idősödő művészek is, akiknek nem is annyira a díj összege volt fontos, bár az is jól jött, hanem az ezzel járó nyugdíj-kiegészítés. Szóval velük szemben nem volna becsületes most lemondási mozgalmat indítani (mint amikor bayerzsoca lovagkeresztet kapott), mert merő egy becsületből még felkopna az álluk.

De azért nem érezhetik jól magukat ennek a három embernek a társaságában.

Így devalváljuk a kitüntetéseinket, elismeréseinket: lassan ha valakit jelölnek egy díjra, azonnal elkezd lázasan kutatni a saját múltjában, hol lehet az a sötét folt, amivel kiérdemelte?

No, mindegy is.

Üdvözöljük babérköszörűs dolgozóinkat!


Szele Tamás

Airport 2019

Kérem, van abban valami csodálatos, hogy milyen könnyen lázad a magyar ember bármilyen ügyben, ha azt hiszi, elérhet valamit – komolyan gondolkodom legalább egy flashmobon a gravitáció ellen. Csak még az nincs meg, akinek ez anyagi hasznot hajtana, így aztán magam is csak a gyakorlat kedvéért szervezkedhetnék, pénzt nem kapnék érte.

ford_colonial_trimotor.jpg

De bezzeg a repülés más tészta.

A repülést manapság és Magyarországon a legváltozatosabb indokok alapján illik utálni. Volt már vitám „méregzöld” környezetvédővel, aki mindenestől be akarta tiltani, ökológiai okok miatt (távolról sem annyira szennyező, főleg a modern hajtóművek miatt, mint azt terjesztik), mikor megkérdeztem, mivel menne Londonba, azt válaszolta, hogy nem menne, ami roppant decens érv, és bizonnyal elnyeri a kormány tetszését is, csak ez véletlenül a huszonegyedik század, mint naptári adataim mutatják. Lehet ugyan leállítani a külkereskedelmet és a személyforgalmat, volt már önellátó Magyarország, csak sajnos Mátyás király idejében, így saját forrásokból maximum az akkori szintet tudnánk hozni. Vagy azt sem, tekintve, hogy a só- és aranybányák már nincsenek határainkon belül – bár, ha nincs külkereskedelem, minek az arany? Hagyjuk is, aki vissza akar térni a boldog középkorba, tegye felőlem, barátunkkal nem folytattam a vitát, nem az nekem a bajom, hogy mit gondol – az a bajom, hogy azt akarja, én is gondoljam.

Nem fogom.

Az is napi gyakorlat, hogy a chemtrail elkötelezett hívei már teljesen nyilvánosan szövögetik a terveket az utasszállító gépek megsemmisítésére. Igen, személyszállító gépeket akarnak elpusztítani, mondjuk Stinger rakétájuk még nincs, de lézeres mutatópálcáik vannak – ezekkel bizony el lehet vakítani úgy egy-egy pilótát, hogy landolás közben ízzé-porrá törjön a gép és a roncsok is kigyulladjanak. Mármost az egy dolog, hogy a zavaros fejű csőcselék mit hisz és mit nem hisz el a cinikus prófétáinak, azonban a tömeggyilkosság már sokkal konkrétabb valami, amire vannak bizonyos törvények is, esetünkben a Btk. 233. §-a, mely szerint:

233. § (1) Aki a vasúti, a légi vagy a vízi közlekedés szabályainak megszegésével más vagy mások életét vagy testi épségét veszélyezteti, bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
(2) A büntetés
a) egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztés, ha a bűncselekmény súlyos testi sértést,
b) két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés, ha a bűncselekmény maradandó fogyatékosságot, súlyos egészségromlást vagy tömegszerencsétlenséget,
c) öt évtől tíz évig terjedő szabadságvesztés, ha a bűncselekmény halált,
d) öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztés, ha a bűncselekmény kettőnél több ember halálát okozza, vagy halálos tömegszerencsétlenséget
okoz.”

Erre a törvényre különben később még szükségünk lesz, ne feledkezzünk meg róla, egyelőre legyen elég annyi, hogy még a közlekedés rendjének megzavarását előkészíteni is bűncselekmény, tehát akik ezt szervezgetik a közösségi oldalakon, már kéne kapjanak egy-egy évet, pusztán miheztartás végett.

Aztán ott van a Red Bull Air Race. Azt, kérem, Budapest népe nagyon és hangosan utálja: nem, most nem fogok belemenni abba, miért van ez és miért nem értek vele egyet, pár éve megtettem, napokig tartott az anyázásoktól sem mentes vita, mindenki megtalált, akinek véleménye volt az ügyben, ám kevesen, akik repültek is már – mikor felelős lettem Budapest ostromáért is, rájöttem, hogy a büszke honpolgár nagyon szívesen ölne akár a véleményéért, amennyiben ez nem okoz neki különösebb fáradságot, bármire hajlandó, kivéve az informálódást, szóval ezt a témakört itt és most nem fogom kifejteni. Adok én épp elég egyéb okot ebben az írásban arra, hogy a pokolba küldjenek, kívánjanak.

És közeledünk a valódi tárgyunkhoz: a legutóbbi időkben a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér ellen bontakozik ki tömegmozgalom, mivel nem lehet tőle éjjel aludni. Hát, kínálkozik a csapda és belé is esek, bemutatok néhány tényt, de nem is számítok arra, hogy ezek bárkit is meggyőznének, akinek már van szubjektív véleménye.

Panaszolják, hogy drasztikusan megnőtt a légiforgalom. Igen, az utasszámot tekintve valóban komoly a növekedés, és nehéz is kiszolgálni, főleg, hogy a Liszt Ferenc tényleg felújításra szorulna. Csakhogy - mihez képest nőtt meg micsoda? A légiközlekedés (meg a vasút) abban különbözik más tárgyköröktől, hogy szinte minden nagyon pontosan dokumentált, így például nem kell sokat kutatni ahhoz, hogy megtudjuk: 2005-ben durván 126 ezer gépet regisztráltak, tavaly 115 ezret, és közben az utasforgalom 8 millióról 15 millióra nőtt.

Hogy is van ez? Hát úgy, hogy 2005-ben még nem voltak nagy forgalmú fapados légitársaságok. És ezek már korszerű, csökkentett zajszintű gépekkel dolgoznak. Hogy mondjak egy példát: a régi magyar kormánygép egy AN-26-os volt - Árpi bácsinak nem voltak luxusigényei - és azért kellett szállítógépnek visszaminősíteni, mert a legtöbb európai reptéren nem szállhatott le a hajtómű zajszintje miatt (meg azért, mert egyszerűen megadta magát 2017-ben, amikor Áder Jánost államfőt kellett volna Csíksomlyóra vinnie). Tehát nem is használhatnának elavult vagy zajos gépeket, ugyanis sehol nem tudnának velük leszállni, nem fogadnák magát a típust sem.

Akkor ott az éjszakai nyugodalom kérdése. Az bizony tényleg fontos, magam is harapok, ha nem hagynak aludni. Ámde mit tudott meg a 24.hu? (https://24.hu/fn/gazdasag/2019/03/11/ferihegy-repuloter-zaj/?fbclid=IwAR3ieVmmVLZNxRvywxDxwKLOqeFwkVEs_uiJlWA2zCbEeUFAB5w2It3kWU0)

A jelenlegi szabályozás szerint este 10 és reggel 6 óra között a menetrend szerinti és a nem menetrend szerinti kereskedelmi le- és felszállások száma legfeljebb napi 50, ebből éjfél és 5 óra között legfeljebb napi 6 lehet. Ettől eltérni csak a légiközlekedési hatóság előzetes engedélye alapján lehet. A felmentést a Palkovics László vezette innovációs tárca légügyi kockázatértékelési hatósági főosztálya adja ki, és a Budapest Airport honlapja szerint alkalmanként meg is teszi, főként sportesemények miatt. Például a Mol Vidit a fehérorosz BATE Boriszov stadionjába szállító gép november 30-án kvótán felül kapott le- és felszállásra engedélyt, éjjel 1 óra 55-kor, illetve 2 óra 30-kor.” (24.hu)

Tehát szó sincs éjszakai csúcsforgalomról - a Tarlós István által vizionált teljes éjszakai repülési tilalom már csak azért sem jó ötlet, mert egyfelől kevés járatot érintene amúgy is, másfelől tilos bezárni a repülőteret éjszakára. Mi van, ha egy menetrendszerű járat Magyarország felett hibásodik meg? Megtagadjuk a kényszerleszállást, mert elmúlt már záróra? Leküldjük Taszárra, ami katonai repülőtér, és jelenleg használaton kívül van? Vagy azt mondjuk, amit szoktunk, hogy „minek jött ide?” és a másik oldalunkra fordulunk?

Igen, a repülőtér lármás üzem. A pályaudvar is, a Keleti mellett lakom, mikor épp nincs építkezés és nem nagy a forgalom, itthon is állandóan frissültek az ismereteim a menetrendről, míg annyira meg nem szoktam a hangosbemondót, hogy már nem is hallom – azt is megengedem, hogy sokan vannak, akik nem képesek megszokni. Tehát nem, nem vitatom, miszerint a repülőtér bizony lármás, hangos, zajos.

Én azt vitatom, hogy most lármásabb lenne, mint korábban: hiszen látjuk, hogy a nálunk megforduló gépek száma csökken, a zajszintjük pedig alacsonyabb.

Attól még persze senki sem mondhatja, hogy csendesek lennének.

De miért pont most lett ez fontos?

Tarlós esetében ez érthető: ő szavazatokat szerez ezzel a főpolgármester-választásra, és gáncsolni akarja Karácsonyt, akinek korábban kidolgozott egy alternatív megközelítési rendet, Zugló zajteher-mentesítésére. Mármost ha nincs repülés, zaj sincs, legalábbis éjszaka, ez úgyszólván világos.

Na jó, ennyit az önkormányzati választások előszeléről.

Hanem lehet ám az épp most megélénkülő panaszáradatnak egy gazdasági oka is. A G7 információi szerint (https://g7.hu/vallalat/20190311/a-budapest-airport-lehet-meszaros-lorinc-kovetkezo-celpontja/) Mészáros Lőrinc a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőteret üzemeltető Budapest Airport Zrt. megszerzésére készül.

Jól tetszettek olvasni. Kicsit drága játék lenne neki, nagy falat, de hogy úgy mondjam, a körültekintés sosem volt az erőssége, meg hát mintha nem is ő hozná a saját üzleti döntéseit. Akkor számoljunk egy kicsit. Ugye, Mészáros cégének menedzsmentje kifejtette, hogy a jövőben kevés, de nagyméretű felvásárlásra törekszik; elsősorban a bank- és pénzügyi szektor, az informatika, az ingatlanszektor, valamint a telekommunikációs ágazat érdekli. Ez a befektetés tekinthető ingatlannak, ha akarjuk, és mindenképpen nagyméretű. De mennyi az annyi?

Az utóbbi években Európában a reptér-üzemeltető cégek alsó hangon az éves EBITDA (adózás, hiteltörlesztés és értékcsökkenés előtti eredmény) 15-szörösén keltek el. A Budapest Airport tavalyi számai még nem ismertek, 2017-ben az EBITDA 55,5 milliárd forint volt, amiből 833 milliárdos vételár adódna.” (G7)

Nem mondom, hogy nem óriási pénz, de arra van a médiahadjárat, hogy lefaragjanak belőle. Hiszen, ha 1. nem is fogadhatnak éjszaka járatokat, 2. zajos és gondoskodni kell a zajvédő falakról, miegymásról, 3. zsúfolt, kényelmetlen, a minap az álmennyezet egy darabja is leszakadt (a rossz nyelvek szerint egy brit turista nyakába, aki azt találta mondani, hogy józan), szóval, ha ilyen tengernyi baj van vele, csak nem kérhetnek érte annyit, amennyi a nominális ára?

Aztán, ha különböző intézkedésekkel nehezítik, esetleg el is lehetetlenítik a repülőtér működését, akkor fog csak igazán lemenni az az összeg, kérem!

De hát, ugye tömegesen jönnek a panaszok. Milyen érdekes: főleg a kormánysajtóban jönnek. Még egyszer mondom: ezeknek jó része jogos és minden alapja megvan (más részük mondvacsinált). Azonban minden megjelent írás egy-egy argumentum az üzleti tárgyalásokon, azt bizonyítja, micsoda bóvli ez a repülőtér, ennyit nem ér, de még kevesebbet is alig...

Így, kérem, a használtautó-piacon alkudoztak boldogult úrfikoromban, a Zastavákra és Zaporozsecekre, ott volt az az érzése az embernek, hogy a vevő nem ingyen akarja elvinni a járművet, hanem követel is egy méltányos összeget ezért a szívességért az eladótól.

Megjegyezném még, hogy a kormánymédia kiemelt figyelme az utóbbi időben igen rosszat jelent: ilyesmi előzte meg a CEU elüldözését, a PIM vezetőváltását vagy legújabban az MTA lenyúlását is – ha ezek az orgánumok elkezdenek valamivel vagy valakivel nagyon foglalkozni, akkor érdemes vörös riadót fújni és élesíteni a fotontorpedókat.

Jó. Mi lesz ennek a vége?

Nyilván az, hogy Mészáros cége ennyiért vagy annyiért, de megveszi a Budapest Airport Zrt.-t. Utána jön a feketeleves.

Működtetni kell.

Ahhoz meg érteni kéne, csak nem értenek hozzá, és ebben az üzletágban nem is tudnak ráígérni a jó szakemberekre váró külföldi bérekre: egyszóval, nem fog menni.

Mármost a légiközlekedés azonban nem pékmesterség, hogy ha rosszul sikerül a kifli, megeszik a gyerekek, itt egy-egy hiba emberéletek százait követelheti.

És itt lép életbe a Btk. korábban említett 233. paragrafusa:

Aki a vasúti, a légi vagy a vízi közlekedés szabályainak megszegésével más vagy mások életét vagy testi épségét veszélyezteti...”

Szóval, csak csínján a repülés pocskondiázásával, akármennyire is divat.

Ugyanis maximum Mészáros Lőrincet támogatjuk vele, neki keresünk pénzt – és vélhetően avatatlan kezekbe adjuk a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőteret.

Persze, ha valaki szponzorálni szeretné ezt a szorgos és takarékos embert a maga szerény eszközeivel, mert úgy véli, sínylődik, szükséget lát anyagiakban, akkor nem szóltam.

 

Szele Tamás

Tibet szabadsága

Kérem, van a hír és van neki a háttere. A hír általában egyszerű, beszámolunk arról, mi történt, hol történt, ki mondott, mit mondott, miről, mikor. Nagyobb a gond, ha meg is akarjuk magyarázni azt, amiről szó van – ez még a hír szereplőinek sem mindig szokott az érdeke lenni. Márpedig most akkor is magyarázat következik, Avalókitésvara nevében, nincs irgalom!

Magyarázat bizony, de vegyük előbb magát a hírt. Hát mi történt?

potala.jpg

Budapest, 2019. március 10., vasárnap (MTI) - Szél Bernadett független országgyűlési képviselő szerint a magyar kormány a Kínától kapott hitelekért és pénzért cserébe szemet huny a tibeti nép elnyomása felett.

A képviselő vasárnap Budapesten a Kína-ellenes tibeti felkelés 60. évfordulójának alkalmából rendezett sajtótájékoztatón azt mondta, hogy amíg a Fidesz ellenzékben volt, számos taggal kiállt a tibetiek elnyomása ellen, hatalomra kerülése után viszont elkezdte üldözni azokat, akik Tibettel kapcsolatban felszólaltak.
Amikor a kínai vezetés Magyarországra látogatott 2017-ben, a Fidesz a rendőrséggel távolítatott el egy tibeti zászlót tartó embert, hogy ne zavarja meg a kínai konvojt - tette hozzá. Szél Bernadett közölte, Tibet a múlt század közepe óta elnyomásban van, a kínai kommunisták pedig semmilyen eszköztől nem riadnak vissza, hogy Tibetet eltöröljék a Föld felszínéről. Az elnyomás számos formában van jelen a világban, van, ahol brutálisan erős eszközökkel, és van, ahol olyan vezetők vannak, akik megpróbálják elhallgattatni az embereket azzal, hogy öncenzúrára kényszerítik őket - mondta, hozzátéve, nem szabad úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Cseh Katalin, a Momentum EP-listavezetője szerint Orbán Viktor miniszterelnök kétszínű, mert csak ellenzékben törődött Tibettel, a kormányon viszont a Kínai Kommunista Párt pénze mindennél többet jelent neki. A párttal való üzletelés közben nem érdekli őt, hogy a kínaiak az összes joguktól megfosztották a tibetieket - mondta. Közölte, a Momentum elutasítja, hogy az elveket hátrahagyva, csak a gazdasági kapcsolatok vezéreljék egy vezető politikáját. Egyébként sem nem lehet megbízható partner egy olyan állam, amely a saját országában átgázol a kisebbségeken. A szabadságjogok és a kisebbségi jogok ugyanis mindenkit megilletnek - jegyezte meg. Tordai Bence, a Párbeszéd országgyűlési képviselője hangsúlyozta, a Párbeszéd következetesen kiáll Tibet mellett. Szerinte inspiráló, hogy a tibetiek hatvan éve erőszakmentesen fellépnek az elnyomással szemben. Az egyes nemzetállamok önmagukban gyengék ahhoz, hogy szembeszálljanak Kínával, ezért erős, együttműködő, az érdekeit és értékeit hatékonyan képviselő Európát kell felépíteni - mondta az országgyűlési képviselő. Szél Bernadett, Cseh Katalin és Tordai Bence a sajtótájékoztatón tibeti zászlókat lengettek, és „Free Tibet!” feliratot festettek a Kínai Népköztársaság Nagykövetsége előtti aszfaltra.” (MTI)

Hát, kérem, ettől valóban meg fog rendülni az elnyomó kínai hatalom Lhaszában, és a páncélosok úgy fognak menekülni a Hankukuan-hágón keresztül, mintha csak rolangok és rodzsungok üldöznék őket. Az, hogy a Fidesz a kilencvenes-kétezres években nagy pártolója volt (szavak szintjén) a szabad Tibet ügyének, kétségbevonhatatlan tény, amint az is, hogy hatalomra kerülve azonnal elfordult tőlük: és, jegyezzük meg, ezért nem sok mindent kapott Pekingtől. Ez is mutatja, hogy a magyar kormánypárt Ázsia-politikája inkább épül mesékre, legendákra, közkeletű tévedésekre és mítoszokra, meg némi hamis öntudatra, mint a valós tények ismeretére: Kína „szimpátiából” egy vörös fen nem sok, annyit sem fog adni a világ egyetlen országának sem, ha különben a gazdasági környezet bizonytalan, vagy ha nem remél komoly hasznot a befektetésből. Kínaiak azok, nem bolondok.

De ez a mostani gesztus és flaszterfestés sem mozdította sokkal előre Tibet függetlenségének ügyét, ez ugyan nem Lhászának szólt, hanem Budapestnek – ebből a szempontból tehát pont a célja elérésére nem alkalmas. Illetve alkalmas, ha az a cél a politikai jelenlét bemutatása. Viszont Tibetnek nem használt semmit.

Mandzsusríra, a Bölcsesség Bódhiszattvájára, hát végül is mi történt hatvan évvel ezelőtt, mire emlékezünk?

Na, ezt mondjuk hiába kérdeznénk akár a magyar kormánypárttól, akár a magyar ellenzéktől. Emlegetnének valami menekülést a dalai láma részéről Indiába, meg némi lövöldözést, de ennél sokkal többet nem tudnak mifelénk az akkori eseményekről. Hát kezdjük az elején.

Illetve, ne az elején, csábító a gondolat, hogy az áldott emlékű Szongcen Gampoval kezdjük, a tibeti állam megalapítójával, aki körülbelül 569 és 649 között élt és uralkodott, de akkor minden terjedelemből kifutnánk. Kezdjük a kínai polgárháborúval. A Csing-dinasztia megérdemelt bukása után zavaros idők köszöntöttek a Középső Birodalomra: 1927-től hivatalosan 1950-ig véres, kíméletlen polgárháború zajlott Kínában, elmondhatatlan szenvedéseket okozva, annyi halálos áldozattal, sebesülttel, amennyit szinte fel sem lehet fogni. A harc – természetesen - a hatalomért folyt, hadurak támadtak minden tartományban, kis seregek, nagy seregek, ráadásul a császári Japán, kihasználva a zűrzavart, Kínára támadt és nagy részét elfoglalta, még a kínai hadurakénál is nagyobb kegyetlenséggel. Nanking ostromát inkább nem írom le, nem volna könnyű olvasmány, akit érdekel, itt írok róla bővebben (http://huppa.hu/szele-tamas-nanking-konnyei/). És hát nem egy nankingi típusú mészárlás volt, csak ezt tudjuk dokumentálni, volt ennek párja sok...

Japán Mandzsuguóból (Mandzsúriából) indulva akarta elfoglalni – Kínát. Mármost Kínát nem lehet elfoglalni, képtelenség, ugyanis túl nagy. Minden hadsereg, amely egy nagy országot száll meg, szembetalálja magát a matematikával: egyszerűen nincs annyi katona, amennyit hátra kéne hagyni a helyőrségekben. Annyi étel sincs.

Nos, Aszaka japán herceget és főparancsnokot ez nem zavarta. Sőt, partra szálltak Sanghajban, amit a kommunista párt fészkének tartottak, és ennek 350 000 áldozata lett. Még hónapokig komoly gondban voltak, mit csináljanak ennyi holttesttel, a végén rájöttek: mozdonyok tűzterében égették el. Azt is, különben, aki még mozgott. Aztán elesett Sanghaj, Tiencsin, Peking, az egymással marakodó két sárkány, Mao elvtárs és Csang Kaj-sek Északra szorult, és ha akarták, ha nem, békét kellett kössenek.

Végül – közös erővel – kiverték a japánokat, hogy aztán egymás ellen forduljon a „nacionalista” Csang Kaj-sek és a „kommunista” Mao Ce-tung, de hiszen már a japán invázió előtt is egymás ellen harcoltak – végül Csang Kaj-sek Kuomintangja Tajvanra szorult, Mao elvtárs pedig győzött a Középső Birodalomban.

Ez mind érdekes és véres mivoltát tekintve borzalmas is, de mi köze ennek Tibethez? Nos, a Csing-dinasztia bukása után a 13. dalai láma 1913-ban kinyilatkoztatta Tibet függetlenségét, azonban más országok nem ismerték el független nemzetnek. Mivel Tibet egyes részei bizonyos történelmi korokban Kínához tartoztak, a kínai állam ugyan igényt tartott volna erre hivatkozván a területre, csak éppen a kínai állam el volt foglalva igen hosszú ideig részint a japánokkal, részint tulajdon polgárai irtásával. No, de eljött a béke, és ahogy konszolidálódott a helyzet, azonnal be is vonultak Lhászába. Voltak némi harci cselekmények, ekkor vonult vissza a tizenharmadik dalai láma és foglalta el hivatalát a mostani tizennegyedik, akit ez alkalomból nagykorúvá is nyilvánítottak (ne feledjük: 1935-ben született, 1950-ben még csak tizenöt éves volt). A kínai megszállás tökéletes sikerrel járt, amiben nem kis része volt annak, hogy a tibeti ember sok mindenhez ért, még több mindenhez nem ért, de körülbelül katonának a legrosszabb: a hagyományos tibeti fegyver, az elöltöltős, villás muskéta semmit sem ért a kínai AK-47-esek ellen, komoly harcok csak Lhászában voltak. 1951-ben a csamdói konferencián a kínaiak az együttműködő tibetiekkel együtt kimondták Tibet „békés felszabadítását,” és közeledést ajánlottak a dalai lámának, amit ő elfogadott, és küldöttséget menesztett Pekingbe. Ennek eredményeként megszületett a „tizenhétpontos egyezmény”, amit a kínai központi kormány és a helyi tibeti kormány nevében a tibeti delegáció május 23-án aláírt. Sőt. A fiatal dalai lámát ki is nevezték mindenfélének, barátságuk jeléül (körülbelül annyi gyakorlati és politikai fontossága volt ennek, mint a Matolcsy-féle foltnak a babák fenekén a kínai-magyar gazdasági tárgyalások során), lett ő tagja az Országos Népi Gyűlésnek, tiszteletbeli elnöke a Kínai Buddhista Szövetségnek, ha már éneklő kanonoknak nem lehetett kinevezni, sőt, ő vezette alig serdült fővel a Tibet autonómiáját előkészítő bizottságot is, mely nevéből következően inkább foglalkozott a tibeti autonómia eltörlésével, mint megteremtésével, de hát Kínában vagyunk, ott így működnek a dolgok.

Fiatal lehet, hogy volt a dalai láma, de buta nem: hamar rájött, hogy itt Tibet teljes gyarmati sorba taszítása folyik, menekült is Pekingből, ahogy tehette, 1955-ben már újra Lhászában élt. És folytatta a tanulmányait is. Most jutunk el az 1959-es eseményekhez, amikre elvben emlékezünk. Annak az évnek a mönlám-ünnepén Tendzin Gyaco, vagyis a dalai láma elnyerte a lhárámpá gese (filozófia doktora) címet. A hír hallatán a kínai helyőrség tanítás végett meghívta Tendzin Gyacót, azonban közölték a testőreivel, hogy nem kísérhetik vezetőjüket a kínai táborba. Nem egy, nem is két dalai lámával végzett kínai fegyver vagy méreg: hiába akart eleget tenni a meghívásnak az Élő Isten, Lhásza népe fellázadt és nem engedte oda. 1959. március 10-én kora reggel a vallási vezető védelmére közel 30.000 ember gyűlt össze a Norphu Lingka palota előtt. A tömeg tiltakozni kezdett a kínai megszállás ellen. Azt kiáltozták: „Ki a kínaiakkal! Tibet a tibetieké!” Egy hét múlva, mikor már a fel-fellángoló lövöldözések a palotát is érintették, a dalai láma kíséretével együtt éjjel elindult jakháton Assszám felé, átcsúsztak a kínai ostromzáron és eljutottak Indiába. A kínai bosszú kíméletlen volt. Csak Lhászában tizenkétezer embert öltek meg, az egész országban körülbelül nyolcvanhétezerre rúgott az áldozatok száma – akkor. Csakhogy azóta eltelt hatvan év és a kínai elnyomás nem, hogy enyhült volna, inkább fokozódott. A mai technikai háttér majdnem legyőzhetetlenné teszi a kínai hadsereget az egyébként is fegyvertelen tibetiek számára – és az az igazság, hogy Tibetről 1959 óta nagyon kevés egzakt számadatot tudunk független forrásból. Az biztos, hogy hatezer templomból és kolostorból a Kínához tartozó területen huszonhat maradt annyira-amennyire ép, a könyvtárakat felégették, képzelhető, de nem dokumentálható vagy tudható, a lakosság mennyit szenvedhetett a kulturális forradalom éveiben... Teng Hsziao-ping idején az általános helyzet sokat javult, de Kína fikarcnyit sem enged álláspontjából. A dalai láma mára lemondott Tibet függetlenségének követeléséről a maximális önkormányzat és a vallásszabadság ellenében, de Peking változatlanul azzal vádolja, hogy az autonóm terület elszakítására törekszik. Peking szerint „Tibet nem idegen ország”, és azzal vádolta a dalai lámát, hogy „nemzetközivé kívánja tenni” a tibeti kérdést.

De miért kell Kínának ilyen rettentően a Hó Királysága?

Nagyon egyszerű az, kérem. A Himalája tibeti területein vallási és kulturális, valamint szegénységi okok miatt soha nem folyt érckitermelés. Geológiai felmérések sem voltak. Tibet tele van ásványkincsekkel, első sorban arannyal és uránnal – kell folytatnom? Köszönöm.

Hogy mi folyik most Tibetben, afelől nem sok pontos tudomásunk lehet, valamivel többet tudunk a világtól kevésbé elzárt Hszincsiang-Ujgur tartományról, ahol bizony milliók kerülnek munkatáborokba és mindenkit név szerint nyilvántartanak a legkorszerűbb eszközökkel, pusztán amiatt, hogy – ujgurnak születtek. Valószínűleg nem tévedünk nagyot, ha azt gondoljuk: Tibetben sem járhatja más világ.

Szóval, itt nem egyszerűen egy sárba tiport nemzeti függetlenségről van szó, amiről különben már le is mondott a dalai láma, itt egy totális rendszerről van szó, ami pokollá tette az életet Tibetben, anyagi haszna érdekében.

Ha a magyar politikusok tiltakoznak Kína tibeti jelenléte ellen – és jól teszik – akkor bölcs lépés, ha emlékezetükbe idézik, hogyan történt, mi történt Lhászában azon a hideg márciuson. Ott azóta milliók halhattak bele a megszállásba: és ezért érzem hamisnak a hangot, ami a magyar kormány gazdasági törekvéseit, európai ideológiákat, budapesti rendőri intézkedéseket emleget: igen ez is igaz. De a fő baj mégsem csak ennyi.

Kérem, ha utána tetszettek volna olvasni, lehetett volna kevésbé semmitmondó dolgokat mondani, olyanokat, amik tényleg fájnak Pekingnek.

Ja, hogy a tiltakozás nem Pekingnek szólt és nem Lhásza mellett állt ki, hanem Budapest volt a célközönsége?

Ez esetben elérte célját.

Vegyék úgy, hogy nem mondtam semmit.

Csak mi szükség volt ehhez Tibetre?


Szele Tamás

Faludy Londonban

Kérem, én azt elhiszem, hogy kicsit unalmas ez a Brexit, unja ezt már az európai kontinens és a brit szigetek összes lakója, ezt a szappanoperaként húzódó válópert, mert a leginkább erre a két dologra hasonlít. Már ha egyáltalán lesz belőle valami, mert az sem biztos, tekintve a legújabb fejleményeket. Az mondjuk biztos, hogy drága mulatság, és még milyen sokba fog kerülni!

faludy.jpg

Hogy magát az alaphírt vegyük: ugyebár jövő kedden szavaz a Brexit-megállapodás mibenlétéről és hogyanságáról a londoni Alsóház. Jobban mondva, jövő kedden szavaz újfent, ugyanis eddig is megtették már több alkalommal, de csak annyira jutottak, mint a menyasszony, aki kéreti magát: így nem akarják, úgy nem akarják, tulajdonképpen sehogy sem akarják, de azt sem akarják, hogy elmaradjon, nem tudják mit akarnak, de abban biztosak. Ez rendben is volna, ha egy esküvői szertartásról, válóperről vagy egy házibuliban kialakult, egyéjszakásnak induló kapcsolatról volna szó két tizenéves között, de a Brexit pöttyet fontosabb kérdés ezeknél és némiképp túlterjed a magánélet körén. Tehát szavazni kell róla, mindenképpen.

Theresa May már kezd nem hinni a dologban, a konzervatív párti brit miniszterelnök a kelet-angliai Grimsby városában, egy zöldenergia cég dolgozói előtt tartott péntek délutáni beszédében kijelentette: senki nem tudja, mi történne a brexit-megállapodás újbóli elutasítása esetén. „Lehet, hogy hosszú hónapok múlva lépnénk ki az EU-ból, lehet, hogy a megállapodás nyújtotta védelem nélkül kellene távoznunk, és az is lehet, hogy soha nem lépünk ki” – fogalmazott.

Márpedig gyanús, hogy most sem fognak dűlőre jutni az Alsóházban, és akkor – hm, akkor fogalmunk sincs, mi lesz. Illetve nálunk, Európában érdekes dolgok lesznek, ugyanis épp uniós választási kampány van, de ezen kívül semmi különös nem várható (épp elég különös ez nekünk), ámde Britanniában? Ott mi lesz? Ugyanis az Unió – elvben – minden halasztásba beleegyezik, legalábbis a mostani vezetése, csakhogy ha az Egyesült Királyság újabb halasztást kér, akkor azért azt mégis meg kell szavazni, éspedig az engedélyezéshez szükséges mind a 27 tagállam egyhangú beleegyezése.

De hát azt csak megkapják, nem?

Vagy megkapják, vagy sem.

Ugyanis a Brexit nagyon komoly hatással van az Európai Parlament összetételére is. Kezdjük azzal, hogy a konzervatív frakció a brit képviselők távozásával úgy el fog néptelenedni, mint egy sivatag pestisjárvány után, ezért is csábítgatja annyira a Fideszt a Néppárttól inkább oda a lengyel PiS. (Berlusconi meg vissza csábítgatja, de ez mellékszál). Viszont minden frakció meg fogja érezni a kilépést. Mármost a dolgok jelen pillanatban úgy állnak, hogy az Egyesült Királyság polgárai nem, azaz nem szavazhatnak a május végi uniós választásokon, ugyanis – az Unió hivatalos álláspontja szerint – ők akkor már két hónapja nem lesznek uniós polgárok.

Tiszta és világos, bár, mint jeleztem, vannak a helyzetnek következményei. Okozhatja esetleg az Európa Parlament balszárnyának megerősödését is a Brexit, okozhat nagy átcsoportosulásokat jobboldalon, egyszóval az uniós politikát alaposan megbolondítja. Mellesleg ezért is emlegeti minden második mondatában a Brexitet Manfred Weber: úgy jött az erős Néppártnak és jobboldalnak ez, mint üvegesnek a hanyatt esés, még ha nem is volt váratlan.

No, de mi van, ha elhalasztják a Brexitet?

Mert az Alsóház eddig még egyetlen formáját sem támogatta, ámde a megegyezés nélküli hard Brexit sem tetszik nekik, a maradás sem, szóval megint visszatértünk a szégyellős menyasszonyhoz, ahonnét elindultunk.

Akkor vagy ott áll majd Britannia, a halasztás után, minden létező uniós politikai képviselet nélkül, ami – lássuk be – abszurdum volna, vagy pedig még most kéne eldönteni, mit akarnak, és ha haladékot, akkor mennyi időre. Tán még össze lehetne kalapálni egy választást postamunkában, ha kampányt már nem is (ily módon ez volna a történelem első őszinte választása, amit nem befolyásolnak kampányhazugságok).

Mert, habár nagy ellensége vagyok a Brexitnek, de azt el kell ismernem, hogy az Egyesült Királyság képviselet nélküli uniós tagsága ellent mondana a demokrácia alapelveinek.

Itt és most nem is érdemes részletezni, hiszen már unásig ismerjük, hogy a gondot az északír vámunió és a határellenőrzés visszaállításának elkerülését célzó megoldás, a backstop okozza. Annyi újdonságról azonban beszámolhatunk, hogy a múlt heti, kudarcba fulladt hármas londoni bombatámadás-kísérletet is Észak-Írország szorgos és képzett kis kémikusainak tulajdonítja a Scotland Yard.

És még mi a baj a Brexittel?

Az, hogy irgalmatlanul sokba kerül. 2016-ban a kampány idején azt mondták, hetente 350 millió font áramlik az Unióba, és ezt okosabb volna az egészségügyre költeni. Azt majd később vegyük elő, hogy orvosokat honnét vennének hozzá, egyelőre lássuk, mennyibe kerül most hetente a Brexit? A Bank of England szakértője, Gertjan Vlieghe kimutatta februárban, hogy a jelen körülmények között a Nagy Kilépés hetente 800 millió font veszteséget okoz.

És én még azt hittem, az angolok jó üzletemberek.

De tényleg: és az uniós munkavállalókkal mi lesz, majd, ha így vagy úgy, de eldől a kérdés? Jelenleg ez sohanapjára, délután 18:19-re várható, tea után, de mégis, mit várhatnak a Brexittől?

Erről minden héten mást mond a brit kormány, egyedül annyi azonos a nyilatkozatokban, miszerint ne tessenek idegeskedni, minden jó lesz, nyugalom. Mondjuk ezt Budapesten is mondhatnák, annak is ilyen szokott lenni az igazságtartalma – ugyanis egyáltalán nem biztos, hogy minden jó lesz, sőt. Theresa May legújabb álláspontja szerint ha és amennyiben sikerül kilépni, úgy Nagy-Britannia a munkavállalók szakképesítése alapján határozza majd meg új bevándorlási szabályait, és nem annak alapján, hogy ki melyik országból érkezik.

Hát jelezném, hogy van speciel magyar példa arra is, miért rossz a származási ország alapján szabályozni a bevándorlást, meg arra is, miért nem helyes egyedül a szakképzettséget figyelembe venni. Ráadásul, amilyen kacifántos a brit és magyar történelem, mindkét példa Faludyy Györgyhöz kapcsolódik (bár a második csak hipotetikus).

Történt pedig, hogy a francia összeomlás idején a menekülők között Faludy és társai is megpróbáltak feljutni egy brit hajóra, de nem engedték meg nekik, lettek légyen akármekkora ellenségei is a németeknek vagy Horthynak – mint magánemberek, lehettek ellenzékiek, de mint állampolgárok, egy, a Harmadik Birodalommal szövetséges országot képviseltek, így ott hagyták őket, ha belehalnak, az legbensőbb magánügyük. Nem haltak, eljutottak Észak-Afrikába, onnan az Egyesült Államokba, aztán sok minden történt, Faludy visszatért Magyarországra, jött Recsk, jött 1956 – mikor már az Irodalmi Újság főszerkesztője volt, a brit hatóságok nem látták akadályát annak, hogy menedékjogot kapjon az Egyesült Királyságban.

Elképzelem azonban, hogy Faludy mester ma is él, és be szeretne vándorolni a Brexit utáni Angliába. A bevándorlási tisztviselő rákérdez:

- Sir, mi önnek a szakképesítése?

- Kérem, író vagyok, költő, műfordító...

- Sajnálattal kell közölnöm önnel, hogy ez esetben bevándorlását, sőt, beutazását sem engedélyezhetjük. Királyságunkban nagyon sok tehetséges és kiváló író, költő és műfordító él, ez a szakterület úgyszólván tökéletesen telített. Ha mozdonyvezető vagy szénbányász, netán idegsebész volna, másként állna a helyzet, de így el kell utasítanunk kérelmét.

Szóval, ide jutunk, ha egyéni sorsokat rőffel, méterrel, literrel mérünk, embereket bármilyen szempont, akár állampolgárság, akár szakképzettség, akár más alapján skatulyákba kényszerítünk. Faludy első elutasítása valahol érthető – háború volt, és senki sem látott bele a másikba – az 1956 utáni befogadása szintén érthető, Britannia hagyományos menedéke a politikai szempontból másként gondolkodóknak. De egy esetleges közeljövőbéli elutasítása pont a brit hagyományok felrúgása lenne.

Pont a hagyományok és Britannia nevében, ugyebár.

Még ha Faludy nem is él már, él még sok olyan ember, akiket az Egyesült Királyság ab ovo el fog utasítani, csak, mert nem egészen férnek bele az alantas és nehéz vagy esetleg nagyon magas szakképzettséget igénylő munkákat végző „vendégmunkás” kategóriájába.

Abszurd egy dolog ez a Brexit, annyit mondhatunk.

Mindenképpen károkat fog okozni, éspedig mindkét félnek, felborít mindent, sokba kerül, és senki sem jár vele igazán jól.

No, majd meglátjuk, mi lesz.

De hogy a huszonegyedik század Faludyja már nem fog Londonban élni, az elég valószínű.

 

Szele Tamás

Szigetszentmiklós elcsatolása

Kérem tisztelettel, én most különös kísérletbe kezdek. Az a helyzet ugyanis, hogy újabb fejlemények tapasztalhatóak a Magyarországon elfogott és az Egyesült Államok helyett Oroszországnak kiadott fegyvercsempészek ügyében, és ez alkalomból próbálnám meg összefoglalni a történetet – de valahogy mindig burleszk lesz belőle.

fegyvercsempeszek_444.jpeg

(Fotó: 444)

Pedig hát ez egy egészen komoly ügy volt, géppel írva.

A Direkt36 nyomozásaiból ismerjük (https://www.direkt36.hu/tobb-sebbol-verzett-az-oroszok-kiadatasi-kerelme-amivel-elhappoltak-az-usa-elol-a-magyarorszagon-elfogott-fegyverkereskedoket/), de nekem még most is az az érzésem, hogy ez nem egy eset, ez egy akcióvígjáték, csak rossz felől nézzük. Ebben benne van egész Kelet-Európa, a mai is, a tegnapi is, a holnapit még nem ismerem, de gyanús, hogy sokat nem fog változni... No, de lássuk, miről van szó?

Arról, hogy egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis magyar vadászbolt Pilisvörösváron. Ezt még 2011-ben vette meg bizonyos Gyarmati András Tamás, aki angliai tanulmányokból hazatérve fogott vállalkozásba. Át is nevezte később Pilis Defence Systemsnek, és mivel szerette a sok pénzt, nem sörétes puskákkal kereskedett, hanem felvásárolta pár millió forintért a Honvédség föld-levegő valamint levegő-föld rakétáit és lokátorait, igaz, ezt még 2015-ben tette, és a céget akkor még Pilis Vadászbolt Kft-nek hívták. Hogy rakétával, sejehaj, rakétával nem vadászunk szalonkát? Az kit érdekel? Az a lényeg, hogy a magyar törvények szerint a nemzetközi fegyverkereskedelemhez egészen pontosan ugyanolyan iratok és engedélyek kellenek, mint egy vadászbolt üzemeltetéséhez.

A 2015-ös ügy nem maradt titokban: beszéltek róla a sajtóban (https://blog.atlatszo.hu/2015/12/a-hm-ei-zrt-szerint-a-vadaszbolt-meg-nem-tudta-eladni-a-leselejtezett-raketakat/), a Parlamentben, mindenhol, csak hát nem volt illegális, sőt, a szerződés szerint:

a vadászbolt „hazai és export továbbértékesítési céllal” vásárolta meg a fegyvereket. A részletes kiírás szerint jelentős részben éles rakétákról, közte félezer páncéltörő levegő-föld rakétáról és félszáz légelhárító rakétáról van szó.” (Átlátszó)

Adót fizettek?

Fizettek.

Akkor rendben van.

Dehogy van. Még nem esett szó a PDS másik ügyvezető igazgatójáról, csak az egyikről, Gyarmati mesterről. Nos, a másikat Vlagyimir Vlagyimirovicsnak hívják, de ne tessenek megijedni, nem Putyin, hanem Ljubisin. Az is szép név. De hogy került Ljubisin (és atyja) a cégbe?

Gyarmati a Direkt36-nak azt mondta, hogy 2012-ben bukkantak fel nála Ljubisinék. „Először hoztak nekem egy üzletet, aztán még egyet, aztán egy nagyobbat – majd jól tönkre is mentünk” – idézte fel, hozzátéve, hogy az oroszok eleinte csak értékesítők voltak a cégben, és valóban lett saját névjegykártyájuk, hogy bizalmat ébresszenek a vevőkben. Miután egyre több potenciális ügyfelet hoztak, a fiatalabb Ljubisin 2015 végén társügyvezetővé lépett elő.” (444)

Hát bizony, ezek az üzletek, ezek hozták a végromlást. Mert nem csak a vadászboltocska volt egyszer és hol nem, kerek erdő közepében, hanem egy mexikói drogkartell is. Sok ilyen van, de most speciel csak egyről mesélünk: ezeknek a szegény, dolgos embereknek elmondhatatlanul sok bajuk van az Egyesült Államok helikoptereivel. Ugyebár, bajuk van először is Kolumbiában, ahol a kokát termesztik, arcuk verejtékével, és ezek a harci gépek felégetik az ültetvényeket, ha rájuk találnak, márpedig egy ültetvény nem kisegér, nem tud bebújni egy lyukba, ha zúgást hall. Aztán bajuk van velük a mexikói-amerikai határon is, ahol meg nem hagyják becsempészni a kész anyag szállítmányait. (Mondjuk, ennek nincs köze az illegális migrációhoz, sőt: az is zavarja a csempészeket, elvégre ők nem embereket akarnak szállítani, hanem kokaint, és annak csak árt ez a nagy személyforgalom, de ez mellékszál, maradjunk a főcsapásnál). Tehát, ej, azok a kutya jenki helikopterek... tenni kéne ellenük valamit. Szükség volna valamilyen légelhárító fegyverrendszerre. Valaki beírhatta a gugliba a kulcsszavakat, mert hamar rájöttek, hogy – ha kicsit messze is – de a PDS-nek épp van ilyesmije és az eladó.

A kartell emberei a rakétavásárlás után nyolc hónappal már a budapesti Intercontinental Hotelben tárgyaltak Ljubisinnal és társaival. Abban egyeztek meg, hogy a drogkartell az első szállítmányért, a szervezésért és a logisztikai költségekért másfél millió dollár (közel 400 millió forint) előleget fizet a magyar cégnek. Az első tervezett konténer különböző típusú géppuskákból, valamint teherautóplatóra felszerelhető légvédelmi gépágyúkból állt volna. Ezen kívül Ljubisin vállalta azt is, hogy a PDS előrendel a kartell számára kétezer kézigránátot, ötszáz gránátvetőt és harminc Dragunov mesterlövészpuskát, ha erre igényt tartanak a vevők.

De le lehet ezt bonyolítani hivatalosan? Le bizony, bár nem egyszerű. (https://444.hu/2018/11/23/ket-orosz-fegyverkereskedot-csaltak-torbe-magyarorszagon-amerikai-ugynokok-de-az-orban-kormany-moszkvanak-adta-oket)

Nemzetközi fegyvereladásokat kizárólag a végfelhasználó feltüntetésével, úgynevezett „end user certificate” birtokában szabad végezni. Ljubisinék terve az illegális üzlet lepapírozására az volt az amerikai nyomozók szerint, hogy a magyar cég a fegyvereket hamisított végfelhasználói tanúsítványokkal egy közép-amerikai országban működő katonai vállalatnak adja el. Ez a fedőcég, illetve annak raktárai szintén Ljubisinékhoz kötődtek. Az árut a valódi vásárló, a kartell pedig majd ott tudja átvenni.” (444)

Amerikai nyomozók? Bizony, bizony, ők is megérkeztek, és nem a falvédőről jöttek, hanem a DEA-tól, ami az Amerikai Kábítószerellenes Hivatal. Sőt. Ők voltak a kartell emberei! Meg akartak előzni egy esetleges valódi fegyverüzletet, kiadták magukat bűnözőnek, és Ljubisinék végig titkosügynökökkel tárgyaltak. A tárgyalások menetét ügyesen úgy alakították, hogy megtudják, Ljubisinék meddig hajlandóak elmenni – és közben újabb és újabb bűncselekményekre vették rá őket, miközben az Ügynökség pedig a kezdetektől megfigyelt minden kommunikációt.

Hát, ez bizony csapda volt, ennen dugába dőlés tipikus esete, akkora bukás, hogy megremegtek tőle még a Himalája jeges bércei is. Természetesen Ljubisint és atyját azonnal letartóztatta a TEK, külföldi bűntársaikat más szervek kapták el, például Montenegróban is volt érdekeltségük, ez egy nagy, összehangolt nemzetközi akció volt, „Perszeusz” fedőnéven.

Itt kérek elnézést, hogy nem ismertetek minden részletet, de köt a terjedelem és az olvasók egy része így is panaszkodik, hogy nem képes hosszú szövegekkel foglalkozni – akkor rövidítsünk, de azért lássuk, mi történt azután?

Azután az történt, kedves gyerekek, hogy a derék Ljubisinék magyar őrizetbe kerültek, hiszen magyar területen fogták el őket és a törvénysértések többségét is nálunk követték el. Az Amerikai Egyesült Államok természetesen azonnal kérte a kiadatásukat, hiszen amerikai érdekeket sértettek, és ezért is fogták el őket, Tulajdonképpen az akció is a DEA-é volt, a magyar szervek csak segítettek benne. Ennek helyt is adott a magyar bíróság, azonban Ljubisinék politikai üldöztetésre hivatkozva menedékért folyamodtak, és ennek elbírálásáig fel kellett függeszteni a kiadatást.

Felfüggesztették.

Elbírálták.

És kiadták őket.

Oroszországnak!

Ugyanis az orosz szervek Ljubisinék elfogása után hirtelen rájöttek, hogy – így utólag – ők is keresik a családi vállalkozást, és ők is kérték a kiadatásukat. Az általuk beadott kérelem ugyan kissé érdekes, mert nagy részében az amerikai kérelem tükörfordítása, így az ügyész jelezte is, hogy adják be inkább oroszul, majd lefordítjuk mi – de van egy gyönyörű pontja.

Az a helyzet, hogy létezik egy még hatályos, 1958-ban kötött magyar-szovjet megállapodás, ami leszögezi, hogy bűncselekmények esetén „kiadatásnak nincs helye, ha a kiadni kért személy a bűntettet a megkeresett Szerződő Fél területén követte el.” Ez általánosan elismert nemzetközi jogelv, ha mondjuk Hollandiában lopok biciklit, Hollandiában is kell leülnöm. Baltás gyilkosságok esetében van precedens az ellenkezőjére, de attól most tekintsünk el. Az ám, de a bűntett helyszíne esetünkben Szigetszentmiklós volt! Hát jó – az orosz fél úgy töltötte ki a formanyomtatványt, hogy aszerint Szigetszentmiklós Oroszországban fekszik.

Erre a komoly iratra már nem lehetett mást válaszolni, kiadták Ljubisinékat Oroszhonnak. Ahol is az atya egyelőre még ül, ám az ifjabb Ljubisin már – lakhelyelhagyási tilalom mellett ugyan – szabadlábon van és állítólag újra üzletel.

A szabadlábra helyezést Moszkva Baszmannij kerületének bírósága engedélyezte.

Tudtam, úgy tudtam, hogy ebbe bele fog keveredni még a Régi Baszmannaja utca is...

Hát akkor most mit látunk? Mi ebből a tanulság, gyerekek?

Azt látjuk, hogy:

  1. Az orosz és magyar kereskedelem egysége örök és megbonthatatlan, utolsó vadászboltunkig kitartunk fegyverbarátaink mellett.

  2. Az amerikaiak cselezhetnek akárhogy akarnak, a végén úgyis Furfangos Nyesztyerka nyer, de csak oroszul és a magyar fordításban.

  3. Szigetszentmiklós elcsatolása meglepő fejleménye az ügynek, de nekünk a két Ljubisin megér egy várost. Párizs pedig megérne egy misét, kár, hogy nem hozzánk tartozik.

  4. A Régi Baszmannaja utca igenis létezik! És ott van a bíróság.

  5. Nehéz úgy fegyvercsempészt fogni, ha el akarjuk engedni.

Nem foglalkozhattam az ügy minden részletével, ne is tessék ezt az írást a történet elemzésének tekinteni, inkább csak néhány főbb mozzanatot emeltem ki, szem előtt tartva bizonyos gerontológiai szempontokat, melyek szerint, aki kíváncsi, az nagyon hamar megöregszik – eddig, volt, nem volt mese, itt a vége, Ljubisinék futnak véle.

 

Szele Tamás

Álhírek és törvények

Sokan kívánták, kívánják most is, hogy végre szabályozzák az álhíreket, még többen pedig nem kívánják, mert szeretik a szép, színes, kedvükre való hazugságokat. Hát, van egy hírem: megszületett az első álhír-törvény. És van egy rossz hírem is: Oroszországban. Úgy meg lesz szabályozva ott minden hír, hogy arról koldul a sajtó. És ha náluk meg lesz, nálunk is.

paragrafus3.jpg

Ne tessék most álnaivan azt mondani, hogy „de hát mi közünk nekünk Oroszországhoz, Magyarország szuverén állam”, mert menten megszakadok a röhögéstől. Szuverén, persze, hogy az, viszont nézzük csak meg azt a sokat vitatott civiltörvényt? Annak bizony orosz az eredetije, egyes bekezdései szinte tükörfordítások... különben is, fordítsuk meg a dolgot, mikor volt az, hogy mi nem tanultunk szívesen a Nagy Oroszhontól? Hát, nem az elmúlt kilenc évben. Szóval nyugodjunk bele: ha nálunk valaha is hoznak álhír-ellenes törvényt, márpedig akármelyik pillanatban megtehetik, jogi alap és számlálhatatlan precedens van hozzá (van, mert megtermelik), hát a mi törvényünk sem fog sokban eltérni az orosztól.

No, de mi van ebben az orosz törvényben, amit a Duma alsóháza már elfogadott, a felsőház tán csak nem dobja vissza és utána már csak a cár atyuska kell aláírja?

Csupa szép és jó dolog, annyit elmondhatunk. A Szabad Európa Rádió tudósítása szerint – életemben nem hittem, hogy le fogom írni még ezt a mondatot, de lám, ez a helyzet, itt az írás is – elég alapos munkát végeztek a moszkvai törvényalkotók, a kérdés csak az, hogy mivel bízták meg őket? Mert, hogy az álhírek szabályozásával nem, az bizonyos. No, lássuk a medvét!

Törvényhozáskor a legelső feladat az, hogy határozzuk meg magát a büntetni kívánt cselekményt. Mert mondjuk a falbontásos közszeméremsértés fogalma viszonylag konkrét, nagyjából képet tudunk alkotni róla magunknak, kell hozzá fal, annak megbontása, közszemérem és annak megsértése. Hogy az ilyen cselekmény ritka, és ezért nem foglalkozik vele külön törvény vagy jogszabály, az más kérdés. Azt hinnénk tehát, hogy az álhír terjesztéséhez ezek szerint kell egy álhír és kell a terjesztés cselekményének megvalósítása, valamint az álhírt meg kell határozni jogi szempontból, éspedig a valós tényekhez történő viszonyítás útján.

Na, ennek nyoma sincs a törvényjavaslatban, ezzel a bonyolult dologgal nem fáradtak. Ellenben azt mondja a sillabusz, miszerint a törvény:

...hatályba lépése esetén letilthat majd olyan honlapokat, melyek a hatalom szerint hamis híreket oszt meg, illetve büntethetőek lesznek azok a honlapok, melyek megsértik a hatóságokat, az állami szimbólumokat, illetve bármit, ami a törvényhozók szerint az orosz társadalom fogalma alá esik.

A törvényjavaslat az állami médiahatóságot és cenzort ruházza fel azzal a joggal, hogy eldöntsék, mi számít hamis hírnek. Aki pedig ilyen hírt fog közzétenni, az magánszemélyként maximum 100 ezer rubelre, azaz mintegy 420 ezer forintra, köztisztviselőként 200 ezer rubelre, azaz 840 ezer forintra, míg vállalatonként félmillió rubelre, azaz több mint 2,1 millió forintra büntethetik.

Az állami médiahatóság ezen kívül egy általuk kamu hírként megítélt hír esetében felszólíthatja a közzétevő oldalt, hogy távolítsák el onnan, és ha ez azonnal megtörténik, akkor elmaradhat az oldal letiltása.

Azok pedig, akik megsértenek egy állami tisztviselőt, intézményt, kormányügynökséget vagy államot, zászlót, akár 100 ezer rubelt (420 ezer forint) is fizethetnek, visszaesőként pedig 200 ezer rubelt és akár 15 nap letöltendő büntetést is kaphatnak.” (444) 

Igen szép intézkedéssel van tehát dolgunk, csak épp ha jogerőre is emelkedik – ami felől nincs kétségem – akkor sem az álhírek ellen szól majd. Magának az álhírnek a minősítését, ami pedig az egész törvényben a legfontosabb volna, egyszerűen az állami médiahatóság és a cenzúra hatáskörébe utalja, és külön kiemeli, mely esetekkel foglalkozzanak ezek a szervek: úgymint a hatóságok, az állami szimbólumok, általában véve az orosz állam, az állami intézmények, tisztviselők, kormányügynökségek, valamint idegen államok és zászlók megsértésének esetén lépjenek akcióba.

Ennek így a világon semmi köze nincs az álhírekhez, illetve pusztán egyes álhíreket rendel büntetni, másokkal, a többségükkel nem is foglalkozik. Vegyünk pár példát!

Ha én azt írom az álhírlapba, hogy „a láb nélkül született kislányom kerekesszékes fotóját úgysem osztjátok meg, mert az emberek gonoszak” és a kislányom fotójaként egy brazil paralimpikon képét használom fel (ez megtörtént eset), akkor mi történik? Megosztják százezren, ugyanis az emberek ab ovo nem gonoszak, én ezzel a százezer megosztással – az oldalon lévő hirdetések útján – keresek mondjuk kétmillió forintot, és a brazil paralimpikon meg pereljen be, ha tud. Nem tud, ugyanis ez a törvény nem minősíti a cselekményemet bűnnek. Más kérdés, hogy képmással való visszaélésért tudna, de ritka Brazíliában a magyar vagy orosz sajtójogban is járatos ügyvéd.

Vagy teszem azt, orosz vagyok, és azt írom, hogy Novocserkasszkban pestisjárvány tombol. Persze pestisnek nyoma sincs, maximum a sztaroszta köhécsel a mahorkától, de ezt hazudom, szintén a kattintásszám növelése, vagyis a pénz érdekében. Hát, ha nem írom hozzá azt, miszerint „de a hatóságok titkolják”, akkor ez sem bűncselekmény, legfeljebb a helyi szövetkezet megy csődbe, mert senki sem fogja vásárolni a „pestises” terményeit, azonban ha beleveszem a hatóságokat is, akkor becsuknak, mert megsértettem egy vagy pláne több állami intézményt.

Tehát láthatjuk: a törvény kicsit sem foglalkozik sem a bűncselekmény, illetve az álhír szabatos meghatározásával, sem nem elemzi a cselekmény következményeinek mértékét, annak társadalmi veszélyességét, pedig hát pont ezzel lehetne minősíteni az elkövetett bűn súlyosságát, ezzel szemben mit mond?

Magyarra lefordítva két dolgot.

Az első: „Azt, hogy mi az álhír, mi mondjuk meg, szerveinken keresztül!”

A második: „Akinek van egy csepp esze, a felsorolt témákban nem ír egy sort sem, ha nem akarja kitanulni Magadánban az uránbányászatot!”

Szóval törvény ez, hogyne volna törvény, csak nem az álhírek ellen hozták, hanem a sajtó ellen, úgy általában – mert beláthatjuk, ha a hatalom mondja meg, mi az álhír, akkor bármiről mondhatja, ami neki nem tetszik, tehát bármilyen hír vagy vélemény büntethető.

Tán csak nem tesz ilyent a hatalom? - kérdi a naiv választó nagy, kerek Lencsi baba-szemekkel belebámulva az elé táruló rettentő perspektívába. Csak de. Tessék kormánysajtót olvasni, már most minden második szavuk az, hogy az Index „fake news-gyár”, a 444 „Soros blogja”, a HVG „bukott hazugsággyár”, de Orbán Viktor is nevezte már a független sajtót fake newsnak.

Az ugyanis a helyzet, hogy az igazság fogalma tökéletesen mentes a politikától, annak sem általában, sem speciálisan nincs köze ilyesmihez – az igazság sokkal nagyobb, fontosabb dolog minden politikumnál. De nagyobb és fontosabb valami szerveknél, országoknál, általában véve mindennél. Csak a politika találja saját magát mindennél fontosabbnak, a saját szempontjait mindennél előbbre valónak. Fontos, fontos, hogyne: de nem ennyire.

Arisztotelésznek tulajdonítják a később latinul elterjedt mondást:

Amicus Plato, sed magis amica veritas.”

Barátom Platón, de az igazság jobb barátom.”

Szóval, ez a törvény csak kirakatperekre, a valódi sajtó hitelének megsemmisítésére, a törvény szellemének megcsúfolására lesz jó.

A valódi álhírek pedig nyugodtan burjánzanak majd, teremnek, mint eső után a bolondgomba, orosz földön is, magyar földön is.

Minálunk például az az újdonság, miszerint az álhír-terjesztők annyira elszemtelenedtek, hogy az őket leleplező Fakepalm oldalt már naponta támadják. Az oldal felhívást is tett közzé február 26-án, mert nehezen bírják az ostromot:

Kedves követőink! Ma hajnalban globális támadás alatt volt weboldalunk, a hibát elhárítottuk. Nyilván az igazságért sokan duzzognak, illetve tevékenyen munkálkodnak is a Fakepalm megszűnésén. (Nem az első támadásunk.) Amennyiben fontos számodra létezésünk, úgy kérjük támogasd felületünket.

Ebben nem is az a legszomorúbb, hogy az oldal támogatásra szorul – meg is érdemlik – hanem az, hogy az álhírek betyárjai, haramiái rendszeresen támadják az őket leleplezőket, annyira elbízták magukat.

Kéne bizony, hogyne kéne a törvényi szabályozás ezen a területen – csak nem az orosz mintára kéne hozni azt a törvényt. Meg kéne határozni az álhír fogalmát, mérlegelni a terjedésének következményeit, annak társadalmi veszélyességét (mint teszik azt minden más bűncselekmény esetében is) és alapos garanciákkal kizárni a szabályozásból a politikának vagy az államhatalomnak még az árnyékát is.

Csak, ha lesz is ilyen törvény, az nem nálunk lesz, hanem Nyugatföldjén.

Nálunk, ha egyáltalán hoznak valamikor fake news-törvényt, az bizony oroszos lesz, és az elnyomás kancsukájaként szolgál majd a mindenkori és bármiféle kormányzat vasmarkában.

Egyszóval: ne örvendjünk sem Oroszhonban sem Magyarhonban ennek a törvénynek. Ez nem az, amire szükség volna.

A pocsék, befolyásolt, korrupt törvény százszor rosszabb még a törvénytelenségnél is.

 

Szele Tamás