Németországban mostanság egyre gyakoribbak – természetesen szélsőjobbról és szélsőbalról – azok a követelések, hogy a szövetségi kormányzat engedjen Oroszország nyomásának, úgy nagyjából minden téren. Kezdeményezzen tárgyalásokat Moszkvával. Nos, a német kormányzat most megmutatta, mennyire lehetséges tárgyalni a putyini rezsimmel: mint megmutatkozott, semennyire. Az ENSZ-közgyűlésen történeteket a Moscow Times elemezte és én mutatom be az alábbiakban. Megjegyzéseimet szokás szerint csillag alatt, a bekezdések végén teszem meg.

(Képünk illusztráció)

Van, hogy a külpolitikai újságírón erőt vesz gőg, a hübrisz, és azt mondja: „Engem Oroszország már semmiféle őrültséggel nem képes meglepni”. Ilyenkor szól közbe a Fátum, és megmutatja, hogy hej, dehogynem, Oroszhon mindig többet tud, mindig többre képes annál, amit róla feltételezünk. Főleg őrültségek és lehetetlenségek terén.

(Képünk illusztráció)

Kérem, ez a mai írás kicsit rendhagyó lesz, ugyanis maga a hír, amire alapul, fontos: igenis tudnunk kell arról, mit tervez az Európai Unió, ráadásul a saját érdekünkben – ugyanakkor sajnos azt kell mondanom, főként az események és folyamatok értelmezésében nem minden ponton értek egyet a jelen témát elemző Dmitrij Sztratijevszkijjel, akinek idevágó írása a Moscow Timesban jelent meg tegnap.

(Képünk illusztráció)

Ha bárki úgy gondolta Donald Trump elnök eddigi tevékenysége miatt, hogy az amerikai elnöknek súlyos, strukturális, mondhatni rendszerszintű problémái vannak az esze tokjával, az jól látta a helyzetet. Trumpnak vagy teljesen elment az esze, vagy a memóriájából esett ki, miről is van szó a Távol-Keleten, különös tekintettel Kína és Tajvan békétlen viszonyára.

(Képünk illusztráció)

Senkit sem hibáztatok azért, ha nem érti a lassan több, mint négy hónapja tartó romániai kormányválságot – én is csak most kezdem megérteni. És csak azért, mert egetverő botrány tört ki Bukarestben a The Wall Street Journal egyik oknyomozó írása miatt. Hölgyeim és uraim: szó sincs eszmékről, ideológiákról vagy „szuverenizmusról” – az egész felfordulást pénzért csinálták, mégpedig sok pénzért, mely végső soron Donald Trump köreinek zsebébe kéne kerüljön.

(Képünk illusztráció)

És azt észre tetszettek venni, hogy tegnap délelőtt, mintegy három órán keresztül volt egy kis atomháborúcska Európában? Nem nagy, semmi vészes, olyan kicsike, hogy a valóságban le sem zajlott, csak az orosz kormánymédia hasábjain, de ott akkora port vert fel, hogy most is zeng tőle a kontinens. Ez is volt a művelet célja.

(Képünk illusztráció)

Különös érzés lehet akár Donald Trumpot vendégül látni, akár nála járni látogatóban – ennek leginkább Hszi Csin-ping lehetne a megmondhatója, de ő kínai lévén diszkrét és udvarias ember, aki nem beszéli ki a vendéglátóját, legfeljebb gondol róla mindenféle dolgokat, melyek nem túl hízelgőek. Mivel pedig tegnap a kínai és az amerikai elnök találkozott, érdemes erről beszámolni a The Washington Post összefoglalója alapján. Megjegyzéseimet szokás szerint csillag alatt teszem meg, a bekezdések végén.

(Képünk illusztráció)

Több szempontból kényes témát kell ma boncolgatnom, erősen vakarom is a fejemet, hogy miképpen lehet ezt megoldani. Érthető is kéne legyen, egyértelmű is (a kettő nem mindig ugyanaz), viszont pont arról szól a dal, hogyan értelmezik félre az adott tényeket a magyar kül- és belpolitikával kapcsolatban és milyen kavarodás származik ebből. Főleg, amikor Moszkva is elkezdi kavarni a kvaszt, a nagyobbik, nyírfa kanalával.

(Képünk illusztráció)

Donald Trump beszédet mondott az ENSZ közgyűlésén, de bár ne mondott volna: nem tagadta meg önmagát. Az a csodálatos, hogy hogyan fért be az egója is az ENSZ-palotába, vele együtt, holott az épület nem magasabb 39 emeletnél. Nem érdemes a teljes felszólalást idézni, mert belefulladnánk az amerikai elnök öntömjénezésének füstjébe, inkább csak részleteket emelnék ki belőle a The New York Times nyomán – megjegyzéseimet szokás szerint csillag alatt teszem majd meg, a bekezdések végén.

(Képünk illusztráció)

Meg kell mondanom, kissé zavarban vagyok, mert ebben az írásban azt próbálom meg elmagyarázni, miért is tartóztatták le tegnap Călin Georgescut, az oroszbarát román szélsőjobboldal egyik vezetőjét, és miféle sors várhat rá – de az ügy ismeretében azt kell mondanom, ez a történet szereplőit tekintve leginkább egy Rejtő-regényre emlékeztet, bonyolultsága azonban felér a klasszikus kínai prózáéval, mondjuk a Nyugati utazással.

(Képünk illusztráció)