Tegnap a különböző ukrajnai béketervekről volt szó, négy is előkerült, közös vonásuk csak annyi, hogy mindegyik elfogadhatatlan lenne, éspedig mindkét fél részére. Rendben van, de akkor viszont mi lenne az elfogadható? És mi lenne az a módszer, amivel a világ kievickélhet abból a kátyúból, amibe Donald Trump és Putyin közösen taszították, és amit egyelőre csak döbbenten bámulunk?

(Képünk illusztráció)

Ha az ember csak kincstári sajtót olvasna, azt hinné, karnyújtásnyira van a békekötés Ukrajnában, mindenhol békegalambok burukkolnak, épp csak pár formalitást kell aláírni, és a két hadsereg kézen fogja egymást, úgy indulnak a nyírfásba virágot szedni egymásnak és egymással. Nos, erről szó sincs: sőt, tulajdonképpen a diplomáciai szószaporításon kívül semmi érdemlegesben nem egyeztek meg a felek, az amerikai közvetítés dacára (vagy esetleg épp amiatt).

(Képünk illusztráció)

Mindenekelőtt le kell szögeznem: ez a mai írás hosszú lesz. Irgalmatlanul hosszú. Éspedig azért, mert nem lehet rövid. Az Amerikai Egyesült Államok jelenlegi vezetésének biztonsági botrányáról lesz szó, melyre még történelmi példát vagy hasonlatot sem találok, egész egyszerűen ilyen sosem volt, remélhetőleg soha nem is lesz még egyszer – és most sem kéne legyen.

(Képünk illusztráció)

Európa és az Amerikai Egyesült Államok között bizalmi válság látszik kialakulni, és ennek azért elég komoly, nyomós okai is vannak. Donald Trump külpolitikája – vagy az, amit ő annak nevez – teljesen kizárta az Európai Uniót az Ukrajna elleni orosz invázió során kötendő tűzszünet tárgyalópartnerei közül, az elnök nap, mint nap célozgat a NATO átalakítására és/vagy megszüntetésére, ugyanakkor egyre jobban közeledik Putyinhoz...

(Képünk illusztráció)

Ez a mai írás nem lesz nagyon vidám, és elképzelhető, hogy sokakban kelt majd visszatetszést az, hogy Európa kellős közepén nukleáris fegyverekkel és azok bevetésével kapcsolatosan merengek, ez a neveltetésünkből fakad – kevés rosszabbat tudunk elképzelni, mint egy atomháború. Ez igaz is, de ha arra gondolunk, hogy a Kreml ura mély humanizmusában patakzó könnyekkel küszködve ugyan, de minden különösebb habozás nélkül rombolná porig bármelyik európai országot másodpercek alatt, be kell látnunk: bolondok vagyunk, ha nem gondolkodunk azon, hogyan lehetne az Oroszországi Föderációt ettől elrettenteni.

(Képünk illusztráció)

Szokásomtól eltérően sikamlós témát fogok ma feldolgozni, de időnként erről is beszélni kell, mert fontos része az életnek – szóval, hogyan is viszonyul a putyini Oroszország a nemiséghez? Röviden szólva: borzalmasan. Még a heteroszexuális párok is bajban vannak, minden állami támogatás dacára, az egyéb kapcsolatokat tiltják is, és a születési ráta meredeken zuhan – ezért minden áron növelni akarják.

(Képünk illusztráció)

Manapság az ember már semmin sem csodálkozik, ha azt Donald Trump és kormánya követi el. Kissé eltúlzottnak tűnnek ugyan az orosz gazdaság reményei, melyek ahhoz fűződnek, hogy az USA elnöke akár részlegesen, akár teljesen feloldja az Oroszországi Föderációt sújtó szankciókat, de a mai világban fel kell készülnünk egy ilyen lehetőségre is. Erről írt alapos elemzést a The Insider mai száma.

(Képünk illusztráció)

Ma arról lesz szó, ami nagyjából mindenkit érdekel, vagyis az orosz–ukrán fegyverszünetről. Ezt a jelek szerint senki sem tartja be, ugyanis – meg sem kötötték, és ez egyáltalán nem véletlen. Az események ismertetése során majd bemutatom, mi ennek az oka, és egyéb megjegyzéseket is teszek, szokás szerint csillag alatt, hogy lehessen megkülönböztetni az én meglátásaimat az objektív tényektől. Hát akkor lássuk – az ISW nyomán – mi történt tegnap.

(Képünk illusztráció)

Nos, megvannak a Donald Trump és Vlagyimir Putyin között tegnap lefolyt, mintegy másfél órás, telefonon lezajlott tárgyalás eredményei, és ezek ismeretében elmondhatjuk, hogy egy világ várta lélegzetét visszafojtva a nagy, büdös semmit. Eredményekről alig beszélhetünk, időhúzásról, taktikázásról annál inkább. Lássuk, mire jutott egymással ez a két jaj, de nagyon okos ember.

(Képünk illusztráció)

Esküszöm, ez az utolsó írásom idén – vagy legalábbis remélem, hogy nem kell többet írnom ebben a témában – ami március 15-éről szól. Ezt is inkább azért követem el, mert a történet kellemes, ámde azt hittem, rajtam kívül más nem emlékszik rá. Azonban egy Facebook-poszt alapján jelentkeztek a szemtanúk, és ez azt jelenti, hogy nem én emlékszem esetleg rosszul, hanem meg is történt a dolog, nem csalt meg a memóriám.

(Képünk illusztráció)