Néhány hónappal ezelőtt láttam egy vitát a Facebookon két, szintén a sajtóban dolgozó kolléga között. Egyikük azt a nézetet képviselte, hogy semmiféle orosz statisztikának vagy közvélemény-kutatásnak nem szabad elhinni egy szavát sem, a másikuk úgy vélekedett, hogy nem szentírás ugyan, amit közöl a Roszsztat vagy a VCIOM, de értő olvasással meg lehet tőlük tudni reális információkat is.

(Képünk illusztráció)

A magam részéről a második álláspont védelmére keltem – elnézést, a vitázó feleket nem nevezem meg, hiszen nem a személyük a fontos, hanem maga a kérdés – azzal a megszorítással, hogy ne feledjük soha: az is orosz, aki kérdez, az is, akit kérdeznek, csak éppen mi nem vagyunk azok, így aztán a leggyakrabban nem is értelmezzük megfelelően az eredményeket. (Ebben az esetben az „orosz” kifejezést nem népnévként, hanem társadalmi-szocializációs kategóriaként használom.)

A vita végül is eredménytelenül zárult, senki sem győzött meg senkit (bár harag sem lett a dologból szerencsére), de ez meg azért van, mert a résztvevők, engem is beleértve, a magyar vitakultúrát alkalmazták, hogy némi önreflexióval éljek. Viszont magára a jelenségre – tehát az orosz statisztikák és közvélemény-kutatások kétarcú jellegére – ékes magyarázatot ad Tatjana Ribakova írása a The Insiderben, amely amúgy is érdekfeszítő témát boncolgat: Oroszország kétfajta inflációjáról szól. De az is kiviláglik belőle, miért nem egyértelműek az onnan érkező adatok.

Nos, a legfrissebb statisztikák szerint Oroszországban az éves infláció továbbra is 10 százalék körül mozog. Ez a magas szám azonban nem mutat meg mindent: az átlagolt számok nem mutatják egyes alapvető termékek és szolgáltatások árának kétszeresére emelkedését, amit a szegények éreznek meg a leginkább. Ez a háború közvetlen következménye, amely a polgári szektorokat recesszióba taszította. A szegénység tovább fog nőni, hacsak valami csoda folytán a háború meg nem szakad, és a szankciókat fel nem oldják, de még akkor sem lesz rögtön könnyebb a helyzet: a gazdaságnak a katonai szektorból a polgári szektorba történő fordított átstrukturálása a munkanélküliség és az infláció átmeneti kiugrásával fog járni.

Az oroszországi központi média az utóbbi időben tele van optimizmussal. A béke (méghozzá orosz feltételek mellett) nincs messze, az infláció csökken, a háború elején távozott külföldi cégek sorban állnak a visszatérésért – már csak ki kell dolgozni az arra érdemeseket kiválasztó mechanizmust és az aktív bűnbánati procedúrát, vagyis vezeklést számukra. A valóságban azonban a GDP növekedése lassul, a bérek növekedése megállt, és a lakosság meglehetősen pesszimista – derül ki egy, a Központi Bank által megrendelt felmérésből.

Az árak növekedési üteme már több hónapja lassul. Elvira Nabiullina, a jegybank elnöke szerint az inflációs csúcsot 2024 negyedik negyedévében lépték át. Ennek ellenére a lakosság inflációs várakozásai, amelyeket ugyanez a jegybank figyel, paradox módon növekednek. A Központi Bank tanulmányozta ezt a jelenséget, és arra a következtetésre jutott, hogy ez a polgárok lélektani reakciója, akik nem hisznek a hivatalos adatoknak.

A statisztikák nem hazudnak, a statisztikák elszemélytelenítenek

A Roszsztat statisztikáinak pontossága komoly közgazdászok között is vita tárgyát képezi. Abban általában egyetértenek, hogy az ügynökség általában nem hazudik, és emellett nincs más olyan szerv az országban, amely ilyen átfogó adatokat tudna összegyűjteni. Azt azonban minden szakértő elismeri, hogy a statisztikáinak a nagyságrendjével van probléma.

A Roszsztat ugyan Oroszország teljes területéről gyűjti az adatokat, de csak a viszonylag nagy cégektől kapja meg azokat. A kis cégeknek nincs meg a fizikai lehetősége sem arra, hogy az ügynökség összes kérdőívét kitöltsék, és ezért nem is vállalnak felelősséget. Ennek eredményeképpen a statisztikák gyakran nem tartalmazzák a piaci eladók, kisboltok és más kisvállalkozások adatait, ami végül torzítja az inflációs számokat

Az urbánus lakosság az élelmiszerekért a szupermarketekbe jár, minden mást pedig Moszkvában és más megavárosokban online rendel meg. Oroszország fennmaradó, nagyobb részén az emberek piacokra és kis magánboltokba járnak, és néhány helyen a hetente egyszer érkező autósboltokba. A probléma az, hogy ezek a közvetítők ugyanazoktól a nagykereskedőktől vásárolnak, mint az összes kereskedelmi láncok, csakhogy a nagyvállalatokkal ellentétben ők nem kaphatnak kedvezményeket a korlátozott volumenű értékesítés miatt. Nincsenek kedvezmények – tehát magasabbak az árak. Magasabbak a kisvállalkozói költségek a szállítással, a bérleti díjjal és a személyzet bérével kapcsolatban. Kiderül, hogy a lakosság jelentős része a hálózaton kívüli boltokba jár, ahol minden drágább, de a Roszsztat ezt nem látja. A lakosság azonban látja és a saját pénztárcáján érzi is.

A fizetésekkel nagyjából ugyanez a helyzet. A Roszsztat a nagyvállalatoktól gyűjt adatokat – a közép- és kisvállalkozásoknál pedig hiányosságok vannak. És több ezer ember van, aki például autójavítással foglalkozik a garázsában, és a legjobb esetben is egyéni vállalkozóként van bejegyezve, vagy egyáltalán nincs bejegyezve. A Roszsztat számára ők egyáltalán nem léteznek. 2024 végére az informálisan foglalkoztatottak aránya meghaladta az összes dolgozó orosz 20 százalékát.

A Roszsztat második problémája a számok átlagolása. Ezt a problémát úgy oldják meg, hogy a vizsgált paramétereket valamilyen jellemző alapján csoportokra osztják. Például a bérek iparáganként vagy a hadseregben a parancsnoki és a rangidős személyzet bérei. Ugyanez a helyzet az inflációval: a Roszsztat külön számolja az inflációt árucsoportok, ipar, nagykereskedelem, fogyasztási cikkek, élelmiszerek szerint. De a szalagcímek általában az általános inflációra összpontosítanak. Eközben még a hivatalos adatok szerint is a fogyasztói infláció áprilisi csökkenése a nem élelmiszeripari termékek árának 1%-os csökkenésével magyarázható.

Az élelmiszerárak 8%-kal emelkedtek, egyes kategóriák, például a zöldségek és az alkohol (a magasabb jövedéki adók miatt) még ennél is nagyobb mértékben. A nem szabályozott szolgáltatások (például a fodrászat vagy az autószervizek) árai is emelkedtek. Mivel a nem élelmiszer-jellegű cikkek általában drágábbak, mint az élelmiszerek és a szolgáltatások, az ebben a kategóriában bekövetkezett 1 százalékos inflációcsökkenés nagy hatással volt az általános adatokra.

Az ipari infláció is csökken. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy a nehéziparban a megrendelések oroszlánrészét (elsősorban a védelmi megrendelések rovására) most már január-márciusban előre finanszírozták az évre, miközben a fő orosz exporttermékek (az ipar bevételeinek másik jelentős része) világpiaci árai jelenleg csökkennek. Ennek következtében az árnövekedésnek egyszerűen nincs hová mennie: egyes termékek árai az állami megrendelés alapján rögzítettek, míg az exporttermékek árai csökkennek. Hacsak a Gazprom nem kezd lobbizni a belföldi gázárak infláció feletti emeléséért.

Kiderül tehát, hogy a Roszsztat szerint az infláció folyamatosan csökken, miközben a hálátlan lakosság az üres pénztárcájába tekintve borúlátó előrejelzéseket készít. Ugyanez a helyzet a folyamatosan növekvő jövedelmekkel, sőt, még a szörnyű munkaerőhiánnyal is.

Kétféle infláció

Egy másik problémát jelent az, hogy a szegények és a gazdagok inflációja különbözik egymástól. Szigorúan véve más és más az infláció a szupergazdagok, a gazdagok, a középosztály, a szegények és a nincstelenek esetében, de egyszerűbb csak két kategóriát vizsgálni. Ezeket a kategóriákat aszerint lehet felosztani, hogy a háztartás kiadásai között mekkora az élelmiszerek aránya – minél nagyobb ennek az értéke, annál szegényebb a család. Az ENSZ szabványai szerint a magas jóléti státuszú családok a jövedelem legfeljebb 20-30 százalékát költik élelmiszerre, míg a szegények több mint 40 százalékot, és ha a kiadások meghaladják a 60 százalékot, akkor beszélhetünk nyomorról.

A „ROMIR” adatai szerint 2025 áprilisában az oroszok 34, 6%-ot költöttek élelmiszerre – 1,5%-kal többet, mint márciusban és 6%-kal többet, mint tavaly áprilisban. A „ROMIR” egy másik mutatót is közzétesz – az élelmiszerek, a mindennapi fogyasztási cikkek megvásárlása, a lakás- és közüzemi szolgáltatások, a közlekedés és más szükséges szolgáltatások kifizetése után a háztartásban maradó pénz arányát. Ez az a forrás, amelyet a család kikapcsolódásra, szórakozásra, oktatásra, javításra költhet, vagy félretehet egy nagyobb beszerzésre (lakás, nyaraló, autó).

2025 áprilisában ez az arány márciushoz képest 6 százalékkal nőtt. Ezt nevezhetjük „tisztes szegénységnek”: némi megszorításokkal félre lehet tenni pénzt egy olcsó nyaralásra, a gyermek új laptopjának megvásárlására vagy egy olcsó autó első hitelrészletére. De ez még mindig „kórházi átlaghőmérséklet”. A Központi Bank fent említett felmérésében a megkérdezettek több mint 60%-a egybehangzóan elismeri, hogy nincs pénzügyi tartalékuk, és a Központi Bank szigorú hitelpolitikája ellenére a lakosság adósságterhei továbbra is magasak.

Oroszországban a világon az egyik legmagasabb értéket mutatja az egyenlőtlenségi mutató – a Ginny-index –, és ez a gazdag régiókban még nagyobb. Vagyis a valóságban még a virágzó Moszkvában is csak a polgárok néhány százalékát szolgálják ki a drága butikok és luxuséttermek, miközben a lakosság nagy része még az élelmiszereken is kénytelen spórolni. És figyelembe véve, hogy a kutatók igyekeznek betartani az arányokat, beleértve a jövedelmeket is, kiderül, hogy a gazdagok biztosítékai az életszínvonal emelkedéséről jól hallhatóak például a médiában vagy a közösségi hálózatokban – de az indexekben ezek csekély összegét a szegény tömegek nyelik el, alig tengődve.

Az élelmiszer, a kötelező szolgáltatások és a közlekedés költségei olyan dolgok, amelyekről szinte lehetetlen lemondani. Itt lehet spórolni, de csak nagyon korlátozott mértékben, a lakás- és közüzemi szolgáltatások vagy a tömegközlekedés esetében pedig még szolgáltatót sem lehet váltani. A közgazdászok ezt a kereslet rugalmatlanságának nevezik – ha az árak emelkednek vagy a termék minősége csökken, akkor is lehetetlen lemondani a fogyasztásról. Ennek megfelelően azok a termékek, amelyek iránt a kereslet rugalmatlan, általában gyorsabban drágulnak és válnak olcsóbbá – az eladók számára nincs értelme harcolni a vevőkért.

Ez különösen jól látható a lakhatási és közüzemi díjak példáján, amelyek már felzárkóztak néhány kelet-európai országhoz. De ez az élelmiszer-infláció példája esetében is nyilvánvaló. Így az alapvető élelmiszerek folyamatosan drágulnak az infláció mértékénél: a szegények táplálkozásának alappillére, a burgonya drágult a legnagyobb mértékben (160%-kal), a hagyma és a káposzta kicsit lemaradva, a hal, a növényi olaj, a tejtermékek és végül a kenyér szerepel az általános inflációt árban megelőző ételek listáján.

A lakosság nagy része tehát teljes mértékben a „szegények inflációját” tapasztalja meg, amelyet még a kormányközeli Makrogazdasági Elemzések és Rövid távú Előrejelzések Központja (CMACP) is 17%-ban definiál. Ezért nem meglepő, hogy a polgárok inflációs várakozásai magasabbak a hivatalosnál. A realitások tükrében akár még optimistának is nevezhetjük őket.

Az árak és a háború

Minden baj oka ugyanaz: az ukrajnai háború. Amikor az állam a költségvetési bevételek egyharmadát katonai kiadásokra költi, amikor az üzlet oda megy, ahol a legmagasabb az árrés – és ez vagy a katonai megrendelések, vagy a szankciók kijátszása körül fordul elő, ami gyakran a „védelmi ipar” érdekeit szolgáló beszállításokat jelenti –, a civil szektor forráshiányban szenved, és nincs lehetősége a fejlődésre. Ez magában foglalná a termelési teljesítmény növelését és a minőség javítását.

A beruházási tevékenységről érdekes elemzést készített a Nemzetközi Együttműködési és Beruházási Tevékenységet Elemző Központ (CICA). Eszerint az üzleti élet pontosan úgy viselkedik, mint a szegény polgárok: nem fektet be és nem tesz pénzt félre. Mindent a túlélésre költ. A szankciók és a szokásos határokon átnyúló devizatranzakciók ellehetetlenülése korlátozza a polgári importot, és a piac kifogy a lehetőségekből, hogy a hiányzó árukat külföldről származó cikkekkel pótolja.

Ha ugyanakkor az állam, amelynek lyukas a költségvetése, beindítja a pénznyomdát, annak az infláció teljesen természetes következménye lesz. És csak viszonylagosan lehet kezelni: a jegybank a szupermagas kamatláb és a hitelpiac szigorú korlátozása segítségével a civil szektort és az embereket kevesebb fogyasztásra kényszeríti, de az állam növekvő kiadásai ellen nem tud mit tenni.

A szegények nem tudnak több hitelt felvenni – vagy óriási kamatra mikrohitelt felvenni, ami szintén korlátozza a vásárlóerejüket, míg a gazdagok szuperkamatos kamatra helyeznek el pénzt (a betétekben lévő pénz 74 százaléka a betétesek 4 százalékához tartozik). Ez azonban nem jelenti azt, hogy mindketten beleegyeznek abba, hogy örökké így éljenek – inkább arról van szó, hogy az emberek hajlandóak egy ideig türelmesek lenni. Ha a feltételek megváltoznak, a fogyasztói magatartás is változni fog.

Ezért a háború esetleges befejezése nemcsak reményeket ébreszt a közgazdászokban, hanem félelmeket is, hogy a meglévő „monetáris túlsúly” elárasztja a piacot, és hiperinflációt okoz. Ezért beszélnek a betétek esetleges befagyasztásáról és a megtakarítások tőzsdére „csalogatásával” járó tömeges privatizációról.

Vannak azonban optimista előrejelzések is. Ha megszűnnek a harcok, Oroszország katonai költségvetése csökkenni fog. Még ha nem is a háború előtti mértékre, de 20-30%-os csökkenés elegendő lesz a makrogazdasági folyamatok befolyásolásához. És ha mindez együtt jár néhány kényes szankció feloldásával, például a dollárban és euróban történő elszámolások tilalmának megszüntetésével, vagy ha legalább Kína nem ellenőrzi többé olyan szigorúan a határokon átnyúló tranzakciókat, akkor az import meglehetősen gyorsan beáramlik az orosz piacra, csökkentve a meglévő árakat. Ráadásul lehetővé válik a tőkeexport, ami szintén csökkenteni fogja a pénzkínálatra nehezedő nyomást. Igen, a rubel leértékelődik, de a Központi Bank képes lesz csökkenteni a kamatlábat.

Ebben a forgatókönyvben nehézségekbe ütközik a gazdaság békés útra való visszatérése. Ugyanazokat a katonai gyárakat fogják használni a csatákban elveszett fegyverek pótlására, de nem három műszakban kell dolgozniuk, ami azt jelenti, hogy a dolgozóik legalább egyharmada munkanélküli lesz. A mozgósítottakat haza kell majd küldeni – több százezer ember kezd majd munkát keresni.

A háború kitörésével meghirdetett „strukturális peresztrojka” jelentős nyugtalanságot okozott a gazdaságban, amit csak bő egy évvel később sikerült többé-kevésbé csillapítani. Valószínűleg a fordított „peresztrojka” valószínűleg sem fog gyorsabban menni. És akkor a fő áldozatok nem a békeszerető „kreatív osztály” képviselői lesznek, mint a háború elején, vagy akár a tehetetlen nyugdíjasok, hanem a frontról visszatért erős férfiak, akik tudnak bánni a fegyverekkel, és tudják, hol lehet azokat beszerezni. Új helyet kell majd találniuk maguknak az életben – a korábbinál jóval alacsonyabb jövedelemmel. És a volt katonák tömeges megjelenésével a munkaerőpiacon szociális problémák is lehetségesek.

A hatóságok világosan látják ezt a veszélyt, és nem véletlenül kínálnak folyamatosan kedvezményeket az „specoperacija résztvevőinek” – ha nem is vezetői pozíciókat, de ingyenes felvételt az egyetemekre nekik és gyermekeiknek, előnyöket a foglalkoztatásban, és így tovább. Ezeket a terveket azonban eddig nem a leghatékonyabban hajtják végre. A megfigyelők már most súrlódásokat észleltek a „veteránok” és családjaik, valamint a többi polgár között. Ez utóbbiak elutasítják, hogy pénzért menjenek háborúba, és neheztelnek amiatt, hogy a katonák tiszteletet és megbecsülést kapnak, míg a többieket háttérbe szorítják. Ennek eredményeképpen a hatóságok azzal, hogy megpróbálják megnyugtatni a gyilkolásban tapasztalt és esetleg fegyverrel rendelkező embereket, a többi polgár ellenszenvét is kivívhatják. Tekintettel arra, hogy ez a két csoport többek között a munkához és a jövedelemhez való jogért fog harcolni, nagyon kellemetlen helyzet alakulhat ki.

Érdemes elgondolkodni a fentieken, ugyanis Magyarországon hasonlóképpen kétféle (vagy inkább sokféle) az infláció, attól függően, kit sújt és mennyire vagy miféle módon. Nálunk háború ugyan nincs, ezért a gazdasági helyzetet más faktorok alakították így, de a helyzet így is válságba hajló – mint tudjuk, válságnak nevezzük azt, amikor egyetlen körülmény megváltozásától egy addig elviselhető állapot hirtelen elviselhetetlenné válik (és polikrízis, többszörös válság az, amikor egy időben több lényeges körülmény is megváltozik). Magyarországon még nincs valódi válság, de bármelyik pillanatban bekövetkezhet, Oroszországban is csak hajszál választja el ettől a társadalmat – de a náluk várható válság kiváltó okát előre lehet tudni. Ha véget ér a háború, azért fog beütni a ménkű, ha nem ér véget, akkor meg azért.

Hogy nálunk mi lesz az utolsó csepp a pohárban – gazdasági szempontból – azt nem tudnám megmondani, de nekünk sikerült minden háborúskodás nélkül is elérni a hadiállapotot (háborús veszélyhelyzetet), szóval bármiből válhat kritikus körülmény.

A két ország hasonló helyzetét talán annak köszönheti, hogy politikai rendszerük is egyre hasonlóbb: Putyin pontosan tudja, hogy addig lesz hatalma, míg tart a háború, és Orbán Viktor is tisztában van vele, hogy ha megszűnik az ezért vagy azért rendkívülinek és veszélyhelyzetnek bélyegzett állapot, ha már nem támaszkodhat olyan ellenszélre, amit nagyrészt ő fúj és ő talál ki saját maga ellen, menthetetlenül orra esik. Hogyan is énekelte Cseh Tamás?

„Most megáll a szél,
Istenem, csak most,
most nehogy előre dőljünk.”

Igen, akkor kell majd vigyázzunk.

Ha megáll a szél, amit magunk fújunk.

Akkor nem szabad majd előre dőlni.

Szele Tamás