Hej, hogy ebben az első mondatban mennyi idézőjel lesz... ugyanis ma kezdődik (és talán végződik is, ahogy én a magyar Országgyűlést ismerem) az „átláthatósági törvény” „vitája”. Az első idézőjelre azért van szükség, mert ez ugyan törvény lesz, de távolról sem az átláthatóságról fog szólni, a másodikra meg azért, mert nem vita az, amiben minden felszólaló egyet fog érteni. Vagy tán még egyet sem.

(Képünk illusztráció)

Már maga a tervezet szövege is ezer sebből vérzik, ezt még annak idején, a nyilvánosságra hozatalakor kiveséztem, az értelmezése pedig szinte lehetetlen. Mert például külföldi pénz az uniós támogatás? Az eredeti szöveg szerint nagyon is az. De akkor nem szabad elfogadni. Ami viszont igen kényes helyzetbe hozná mindazokat, akik úgy „mezőgazdászok”, hogy sem nem vetnek, sem nem aratnak, de még csak nem is boronálnak, ellenben termőföldet bérelnek potom pénzért az államtól, amit parlagon hagynak, csak a gyomirtást végzik el, mert az kötelező, ellenben felveszi az uniós földalapú támogatást azért, hogy ne termeljen teszem azt, paradicsomot, mert ha termelne, azzal levinné a spanyol mezőgazdaság termékeinek árát. Ez minálunk hosszú évek óta létező pénzszerzési lehetőség, természetesen csak azoknak, akik közel állnak a húsosfazékhoz. Mondjuk ha én lennék az Európai Unió ebben illetékes döntéshozója, azt mondanám ezeknek a műkörmösökből lett gazduramoknak, gazdasszonyomoknak, hogy „tudod mit, inkább termelj csak!” Aztán megnézhetnék magukat, mert amit ők megtermelnének, az még az önköltségét sem hozná be.

De mondom: ez a törvény szerint külföldi pénz. Ahogy a Kohéziós Alap uniós pénzei is külföldiek. Hogyan néz ki például nálunk a kohéziós pénzek kezelése? Idézném a Szabadpécs egyik írását:

„Csaknem százszázalékos támogatási intenzitással valósították meg azt a szentlőrinci pályázati programot, amelynek 200 millió forintos költségvetéséből 5 milliós részt jelentett a hazai (megyei) támogatás, a fennmaradó 195 millió forintos összeget viszont az Európai Unió biztosította, kohéziós forrásokból. Szentlőrincen tavaly fejeződött be a Művelődési Központ, könyvtár és konyha épületének, illetve egy szentlőrinci önkormányzati épületnek az energetikai korszerűsítése.”

Szóval akkor közös, megyei és uniós forrásból finanszírozták a beruházást, csak az arányok mintha nem lennének egészen egyensúlyban. A megye adott ötmillió forintot, a teljes összeg két és fél százalékát, az Unió adott 195 milliót, vagyis kilencvenhét és fél százalékot, tehát keverték, mint az olaszok a pacsirtapörköltet a lóhússal. Keverési arány: egy ló – egy pacsirta. Most viszont mi légyen a már kész művház, könyvtár és konyha sorsa? Mert ha úgy vesszük, hogy van benne honi, sőt, megyei pénz is, akkor fennmaradhat a létesítmény, ha azonban azt tekintjük, hogy milyen hatalmas arányban volt jelen a korszerűsítésben az Unió pénze, akkor sokkal egyszerűbb porig égetni az egészet, helyét felszántani, sóval bevetni, majd odaküldeni a Harcosok Klubját, hogy járjanak a maradványokon csűrdöngölőt.

Ahogy a dolgokat elnézem, a második megoldást fogják választani, biztos, ami biztos, mert ha az elsőt választanák, akkor minden olyan szervezet vagy orgánum is fennmaradhatna (vagyis inkább: nem lehetetlenülne el), aminek akár csak egyetlenegy magyar támogatója is van. Azt pedig nem lehet eltűrni, inkább hulljon a férgese.

Van ám ennél még cifrább eset is. Égnek áll a szőr a honfiúi kebleken, olyan hazaáruló mesterkedés zajlik Óföldeákon! 

„Az Interreg Románia-Magyarország 2021-2027 program egy közös területi problémával foglalkozik: a gazdag, de kihasználatlan kulturális örökség kihasználásával a helyi gazdasági növekedés beindítása érdekében.

Az Interreg Románia-Magyarország 2021-2027 program keretében finanszírozott „Integrált kulturális és turisztikai útvonalak a határ menti térségben” című kezdeményezés jól példázza a társadalmi befogadás, a fenntartható turizmus és a regionális fejlődés ösztönzésére irányuló uniós elképzelést.

A 2025. május 9-én indított, stratégiai jelentőségű kulturális örökségvédelmi műveletet az Európai Unió költségvetése több mint 7,1 millió euróval társfinanszírozza.

A projektet a Temes megyei tanács vezeti, partnerségben Óföldeák községgel. Temesváron az uniós forrásokból a történelmi Hunyadi-kastély – a város legrégebbi épülete – egyes részeit restaurálják, és egy sokszínű múzeummá alakítják át, amely a hadtörténelmet, a Bánát fejlődését, a temetkezési szertartásokat és a mindennapi életet a középkortól az újkorig bemutató kiállításokat tartalmaz. Óföldeákon a Návay-kúria teljes felújításon esik át, beleértve a tereprendezést és a korhű berendezést, és kulturális helyszínként nyitja meg újra kapuit, emlékszobával és 150 vendég befogadására alkalmas helyiséggel.

A helyreállításon túl a projekt közös kulturális stratégiát fog kidolgozni, oktatási és művészeti rendezvényeket indít, és olyan határokon átnyúló turisztikai útvonalakat alakít ki, amelyek a közös örökségen keresztül összekötik a közösségeket.”

Doamnye milujestye, Uram irgalmazz, hát ez nem is csak egyszerűen uniós pénz, van benne még romániai pénz is! Azt ugyan nem tudom éppen, hogy a Temes megyei tanács pártállása miféle, de hogy a Návay-kúriát azért kellett felújítani, hogy megvethessék benne a lábukat a vagy simionista, vagy nicușorista, de mindenképpen sorosista és brüsszelita ügynökök, az hétszentség. Ezt is le kell rombolni, nehogy bárki hasznát láthassa.

Halkan mondom, de nyomatékkal: az elmúlt év folyamán nem volt Magyarországon eset arra, hogy úgy újítsanak fel vagy bővítsenek valamilyen közintézményt, hogy abban ne lett volna jelen elsöprő arányban az uniós Kohéziós Alap pénze. Arra is volt precedens, hogy a fideszes önkormányzatok ezt el akarták hallgatni, és a helyi sajtóból tudta meg a jónép, miszerint nem Orbán Viktornak köszönhetik a modernizálást, hanem leginkább az uniónak.

Ki ezért a felelős? Természetesen az az átkozott helyi sajtó, az. Ha az meg nem írja, most őszöreg anyókák tolonganának a Karmelita előtt, hogy a kapun kihajtó miniszterelnök kocsijának abroncsnyomát megcsókolhassák.

Meg kell fegyelmezni a sajtót, ha helyi, ha helytelen. Rend kell nekünk, én mondom, fegyelem, és deres, meg huszonöt bot.

Az is készül. Ha kissé bonyolultan is.

Például még nem világos ugyanis, ki a vétkes és ki nem az. Lánczi Tamás, a Sajtóinkvizíció, más néven Szuverenitásvédelmi Hivatal vezetője Csuang-céhez méltó gondolattal lepte meg a közönséget:

„Lánczi szerint a törvényjavaslat azért helyes, mert ráirányítja a figyelmet arra, hogy a sajtótermékek egy „nemzetközi hatalmi térben mozognak”, amely megpróbálja befolyásolni a magyarországi viszonyokat. Az interjú végén megjegyezte: elképzelhető, hogy vannak olyan újságírók, akik nincsenek is tisztában azzal, hogy külföldi érdekeket szolgálnak, vagy hogy a saját szerkesztőségük döntően külföldi finanszírozással működik. „Lehet valaki úgy is propagandista, hogy erről nem tud” – fogalmazott Szuverenitásvédelmi Hivatal elnöke.”

Ez valósággal Csuang-ce lepkeálma. Hogyan is írta Szabó Lőrinc?

„Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,
a mester, egy lepkére mutatott.
– Álmomban – mondta, – ez a lepke voltam
és most egy kicsit zavarban vagyok.

– Lepke, – mesélte, – igen, lepke voltam,
s a lepke vigan táncolt a napon,
és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi…
És felébredtem… És most nem tudom,

most nem tudom, – folytatta eltünődve, –
mi az igazság, melyik lehetek:
hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet?”

Valahogy így nézhet ki az is, amikor valaki nem tudja magáról, hogy „propagandista”. Illetve, egészen pontosan tudja, hogy nem az, de aztán jön a Teljes Tisztaságos Mélyreható Tekintetű Lánczi-buddha, aki meglátja benne a propagandistát. Mint Csuang-ce a lepkét saját magában, vagy a lepke Csuang-cét.

Lehet például, hogy én tulajdonképpen Ahab kapitány vagyok, ez a kávéscsésze mellettem egy szigony, és az ott a sarokban nem szék, hanem egy nagy, fehér bálna. Bár igaz, ami igaz, most éppen inkább érzem magamat fehér bálnának, aki meg akarnak szigonyozni...

Aztán az is mutatja, mennyi ilyen eset lehetséges, hogy a volt Szovjetunióban – de Magyarországon is! – tömegeket végeztek ki vagy küldtek kényszermunkára azért mert nem tudták magukról, hogy trockista elhajlók. Sőt, a legtöbben még Trockijt sem ismerték, de azért trockisták voltak. Még jó, hogy jött a Párt, és meglátta bennük a trockizmust, aztán már lehetett is őket vinni. Sztálin szigorán sokat enyhített halála, de azért trockizmusért még évekkel azután is ítéltek el embereket, hogy ő leköltözött a Nagy Tüzes Pártbizottságra (ahol reményeim szerint épp az általa korábban tarkón lövetett „trockisták” várhatták, nem is beszélve magáról Trockijról).

Szóval bizony, úri véreim, szerelmes felebarátaim, nagyon is van ilyen. Miszerint az ember nem tudja magáról, hogy propagandista, de meglátják benne, és azzá teszik. Mintegy kinevezik propagandistának.

De ha ilyen van, olyan is kell legyen, amikor valaki azt hiszi magáról, miszerint politológus és a Szuverenitásvédelmi Hivatal igazgatója, de valójában egy ostoba, mélyen rosszindulatú, arrogáns lakáj, aki bármely aljasságra képes és hajlandó. Csak ezt ő nem tudja magáról. Segítsünk neki, juttassuk eszébe, láttassuk meg vele valódi lényét és lényegét: így ő is boldogabb lesz.

És talán leszokik arról, hogy idegen zsebekben és pénztárcákban kotorásszon.

Bár ennyire azért ne legyünk optimisták.

Vigyázni kell ezekkel a lepkeálmokkal, Lánczi úr, nagyon kell vigyázni. Esetleg be lehetne tiltani magát Csuang-cét is.

Hogy úgy ne járjunk, mint Szabó Lőrinc az idézett vers végén:

„és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én.”

Szele Tamás