Sohasem hittem volna, hogy valaha még szükség lesz megfigyelésügyi tapasztalataimra, de amint látom, tévedtem. Ma reggel arra kellett ébredjek, hogy a magyar közélet két fontos szereplője is reagált a Szuverenitásvédelmi Hivatal kisded játékaira, egészen pontosan Pottyondy Edináról és Rácz Andrásról van szó – a magyar közélet más szereplői pedig a sajtóban foglalkoztak a kérdéssel.

(Képünk illusztráció)

A Momentum házhoz, pontosabban szólva a Szuverenitásvédelmi Hivatal székházához ment, némi vörös festék kíséretében, míg Orbán Viktor olyant tett, amire magam sem számítottam: kihagyta a pénteki igehirdetést, ellenben teljes erővel és a legmélyebb titokban szervezi a Harcosok Klubját. Olyan szigorúan titkolja ennek a társaságnak a létét, hogy egyébről sem szól a kormánymédia. Hát hiába: titkot tartani (is) tud.

No, menjünk csak szépen, sorban. Pottyondy Edina azt írja:

„Van egy hivatalos jelentés -gondolom az egykori III/III-as állambiztonsági titkosszolga állította össze-, ami leírja az állítólagos kampányt, és ebben megjelölik egy pár napos Facebook bejegyzésemet, mint bizonyítékot. Nevetséges. Egyrészről.

Másrészt félelmetes. Figyelnek. Rajtam tartják a szemüket. Ezt üzenik. Miközben semmi konkrétummal nem tudnak vádolni. És ők nem a Megafon, akiktől megszoktam a hazug gyalázkodást. Hanem egy állami hivatal teszi ugyanezt. Az a hivatal, ami majd listákba szedi azokat a magyarokat, akik szabadságot, demokráciát, szociális biztonságot akarnak. És ezért hazaárulónak nevezi őket a Fidesz. Épp ahogy Kádár, Rákosi, Szálasi vagy Horthy alatt.”

Sajnos ebben egy szónyi tévedés sincs, magam is láttam a „tanulmányt”, tegnap ugyanezeken a hasábokon ki is veséztem. Kivelőzni nem tudtam, mert veleje nem volt. Igen, ugyanez a tanulmány idézi hatszor is Rácz András Oroszország-szakértőt, aki viszont hűvös nyugalommal és nem kevés bölcsességgel, tisztánlátással reagált a helyzetre:

„Tudom, persze, hogy mit és miért csináljátok. Orosz logika van mögötte, odaát információs elrettentésnek hívják.”

Nos, pont erről szeretnék egy kicsit beszélni. Erről írnék egy szerény kis metodicskát.

Ez a dolog olyan régi, mint a világ, életem folyamán jó párszor akadt már vele dolgom. Először, olyan tizennyolc éves koromban majd’ megbolondultam tőle, aztán megtanultam kezelni. A szocialista időkben magyarul „agresszív figyelés” volt a neve, románul nem ismerem az idevágó szakkifejezést, pedig Nagyváradon volt benne részem. Máshol, máskor már meg is írtam, most próbálok rövid lenni: érettségi előtt, úgy 1986-ban egyszer csak arra lettünk figyelmesek a barátaimmal, hogy bárhová is megyünk, követ minket az 1–BH–7034 forgalmi rendszámú fehér ARO típusú terepjáró, melynek befüggönyözött hátsó teréből fényképeznek minket.

Valahogy nem a szicíliai maffiára, a szervita szerzetesrendre vagy az Üdvhadsereg katonazenekarára gyanakodtunk, hanem a Securitatéra. Az nem számított, hogy nem tettünk semmi törvénybe ütközőt, semmiért is lehetett kapni pár évet. Meg hát azért a politikai rendszer sem tartozott a kedvenceink közé, és ezt a legtöbben alig palástoltuk. Ráadásul tudtuk, hogy a Securitate negyedéves normára dolgozik, három havonta elő kellett állítson adott számú hazaárulót, és ha nem találtak eleget, akkor – csináltak. Szóval, minden esélyünk megvolt pár év hűvös és száraz helyre, de azért nem azonnal. Az világos volt, hogy egyelőre az adatgyűjtés szakaszában járnak a mi kis kíváncsi barátaink, tehát elszórakozgattunk egymással. A követés teljesen nyilvánvaló volt, azért kellett hozzá ilyen böhöm nagy terepjárót használni, hogy mindenképpen vegyük észre: azt nem tették meg, hogy lépésben jöjjenek utánunk, de azt igen, hogy sarokról sarokra követtek, néha megelőzve, hogy szemből is legyen fotó.

Nekem valamiért különös figyelem járt, mert pár napig elkísértek a középiskolába is. A táskámat épp nem vitték, de nem kicsit volt idegesítő, ahogy szünetben kiszaladtam dohányozni a Körös partjára, és még azt is fotózták.

Az osztálytársaim először nem hittek nekem, de mikor hazafelé is követett a kocsi, már ők is gondolkodóba estek. Kicsit szürreális látvány volt: ballag a középiskolás srác, és minden feltűnés nélkül, géperejű járművön, korszerű fotótechnikával követi őt az államvédelem.

Szerencsére rájöttem arra, mielőtt megbolondultam volna, hogy – pont azért csinálják a dolgot ennyire feltűnően, hogy bolonduljak meg. Legyek idegroncs, rettegjek és ha majd bevisznek, azt valljam be, amit csak akarnak. Hát dafke se bolondultam meg ezeknek.

Elkezdtem – elkezdtünk – játszogatni velük, elvittük őket minden olyan helyre a városban, ahová nem lehetett autóval bemenni és több kijárata volt. Jártunk strandon, temetőben, moziban, állatkertben, teniszpályán... Aztán pár hét múlva abbamaradt az agresszív figyelés, mint később megtudtam, nem azért, mert olyan vagány srácok voltunk, hanem azért, mert már elég „bizonyítékot” gyűjtöttek össze, az ügy további szakaszba lépett. Pár éve egy barátom a saját anyagára volt kíváncsi, kikérte, és megdöbbenve látta, hogy annak jó felében én vagyok a főszereplő, mert nem szedték szét a dossziénkat, ő tudta meg azt is, hogy célszemélyként „Fegyverkovács”, románul „Armurierul” néven tartottak nyilván.

Eddig a történet, de miért mondtam el? Azért, mert ma például ez a módszer kivihetetlen volna, és már akkor is az volt a célja, hogy féljen, rettegjen a megfigyelt alany. Ha most kiszaladnék vásárolni, amihez csak a szomszéd sarkot kell megkerülnöm, ezen a kétszáz méteren nem hiszem, hogy lenne tíz méter, ami nincs bekamerázva: ahogy kilépek az ajtón, már térfigyelő kamerák kereszttüzében találom magamat. Ha valakit az érdekel, hova megyek, kivel találkozom és mit beszélek az illetővel, egyetlen embert sem kell rám állítson, elég, ha összesíti a térfigyelő kamerák képeit. Vagy, ami még egyszerűbb, követi a telefonomat, hiszen voltam én már Pegasus-listán is, bár abban nem vagyok biztos, hogy le is hallgattak – de a listán szerepeltem, célkeresztben voltam.

Azt meg, hogy kivel tartom a kapcsolatot, legegyszerűbb az online fiókjaim megfigyelésével kideríteni, sőt, egy rutinosabb elemző a bankkártyás vásárlásaim alapján még azt is meg tudja mondani, mikor mit eszek vagy iszok.

És hát ez majdnem mindenkire vonatkozik: tehát amikor szándékosan „idézik” az embert, amikor „emlegetik”, azt nem azért teszik, mert olyan rosszul konspirálnának (bár tényleg elég ügyetlenek a mi fiaink is) vagy most azonnal támadni akarnának, hanem azért, hogy legyen tele az alsóneműnk már jó előre. Hosszú ideig puhítják a célpontot, míg beléje harapnak – már, ha egyáltalán sor kerül arra a harapásra. Van egy másik történetem is erről.

2017-ben (és azért később is, de akkor kezdődött) rendszeresen előfordult, hogy telefonon beszélgettem valakivel, akit akkor is, most is nagyon kedvelek, és egyszer csak én nem hallottam őt, neki viszont a készülék visszajátszotta a pár perces beszélgetést az elejétől… a legszebb az volt, amikor Nagyváradon voltam nála épp, és felhívott, hogy vigyek be neki a szerkesztőségbe két könyvet és két túrós buktát. Az is ilyen visszajátszós beszélgetés lett, de majdnem becsaptam a lehallgatókat, mert eredetileg sósperecről lett volna szó, de csak buktát kaptam. Mivel pedig Nagyvárad olyan közel van a magyar határhoz, hogy szó szerint átlóg a térerő, és mivel Budapesten is volt példa az ilyesmire, nehezen lehetne rákenni a román gumitalpúakra a dolgot: ezek bizony a mi kicsiny, ügyetlen fiaink kellett legyenek.

Vagy esetleg nem is ügyetlenek voltak, hanem így akarták „üzenni”, miszerint látnak. Hát én is láttam őket, kukucs! Gyermeteg játszadozás ez.

Tehát ha ilyesféle dologgal találkozunk, egy dolgunk van: ne féljünk, ne is ijedjünk meg, don’t panic, ahogy a Galaxis Útikalauz írja: az, hogy primitív, agresszív módon érzékeltetik a jelenlétüket, figyelmüket, „éreztetik velünk a törődést”, mind-mind a játék része. Ha fel vagyunk készülve arra, hogy ilyesmik is történhetnek velünk, sokkal könnyebben tudjuk kezelni a dolgot. A végső cél persze – ha nem akarnak perbe fogni – az, hogy hagyjunk fel az őket zavaró tevékenységünkkel és ahelyett inkább aszaljunk jeget vagy utazzunk el Kukutyinba zabot hegyezni.

Szóval, csak ismételni tudom: ne essünk pánikba, sőt, ne is legyenek érzelmeink ennek kapcsán, pont azt akarják, hogy kiboruljunk.

Azzal már félig-meddig nyertek is.

És ha már itt tartunk, ugyanezt a technikát látjuk Orbán Viktor részéről a „Harcosok Klubja” megalakításával kapcsolatban. Ijesztő név, a film alapján erőszakos emberek csapata, ráadásul állítólag titkos is ez a társaság (annyira titkos, hogy a kicsi kutya is ismeri a nevüket – hát hogyne, ha valóban titkos alakulatról lenne szó, nem lehetne velük ijesztgetni a jónépet). Persze hivatalosan szó sincs erőszakról, a Magyar Nemzet szerint:

„A Harcosok Klubja annak a titkos Facebook-csoportnak az elnevezése, amelyet maga a miniszterelnök, Orbán Viktor hozott létre. A több ezer tagot számláló online csoport célja legnagyobb valószínűséggel a fideszesek online aktivitásának és a kormánypártok elérésének növelése, összehangolt kommentekkel, like-okkal és közösségimédia-kampányokkal. A Fidesz ezzel készül a 2026-os választásokra a közösségi médiában.”

Hát, akkor miért hívják „Harcosok Klubjának”, miért nem nevezik inkább „Tulipán- és bazsarózsa-kedvelők csipkés kicsiny csokrának”? A név is része a befolyásolásnak, mefélemlítésnek.

Hölgyeim és uraim, kedves barátaim, ezek minket manipulálni akarnak. Ezt viszont ne hagyjuk, de nem is gondoljuk nagyon túl a dolgot: igazából semmi olyant nem tudnak, amit ne tudott volna az emberiség már Feliksz Edmundovics Dzerzsinszkij idejében. Voltaképpen pontosan az ócska, náci-csekista manipulációs módszerek köszönnek vissza ebben a digitális korban, de már azokat is az Ohranától tanulták, azok meg az Inkvizícótól... nincs új, kérem, a Nap alatt.

Ha meg megunjuk ezeket a kisded játékokat, ott a Momentum módszere. Fog az ember egy vödör festéket, és kipingálja a székházukat, ezért általában maximum két év jár, felfüggesztve, de közmunkával kiválthatóan. Szóval, ennyit lehet vele kockáztatni, semleges bíróság esetén.

Csak az a szomorú, hogy ezt a filmet én már láttam... kamaszkorom óta ez a film megy, de azért, mert a zsarnokoskodás, autokrácia, rágalom, besúgás és árulás épp úgy örök dolog, mint a szabadságvágy és a jó szándék.

Jobb lenne egy másikban szerepelni, de nincs, ez jutott. Akkor legalább alakítsunk nagyot!

A végére hagytam azt, hogy mi lett a sorsa a fehér terepjáró sofőrjének.

Több évvel később, mikor én már a Kurír című napilapnál dolgoztam, kiküldtek tudósítani egy kollégával a Keleti pályaudvarra, ahol épp rendőri intézkedés zajlott. Rám azért volt szükség, mert az intézkedés azt célozta, hogy a váróteremben élő mindenféle embereket – akik közül soknak román volt az anyanyelve, Nyugat felé átutazóban rekedtek meg itt, mások pedig egyszerű pesti hajléktalanok voltak – kiszorítsák a pályaudvarról. Magát az anyagot olyan egy óra alatt felvettük, azzal nem volt baj, de egyszer csak megszólít románul egy rongyos ember:

- Domnu Szele, adj nekem egy kis pénzt, legalább egy üveg borra valót!

- Honnan ismeri a nevemet?

- Emlékszik még Nagyváradon arra a fehér terepjáróra, ami követte?

- Hogyne emlékeznék. Nem lehet az ilyesmit elfelejteni.

- Én voltam annak a sofőrje.

Néztem egy nagyot: itt áll előttem, egy szavamba kerülne, és vasban vinnék el, maga ismerte be a bűnösségét, ez volt azok egyike, akiktől annyira féltem annak idején... de nem lenne rendes dolog most bosszút állni. Adtam neki pénzt két üveg borra, és csendesen elballagtam, azon elmélkedve, hogyan múlik el a világ dicsősége.

Aki tegnap még nagy hatalmú titokszolga, élet és halál ura, holnapra lehet borért kolduló hajléktalan is.

Meg az is  eszembe jutott, hogy nem csak döglött oroszlánba, döglött sakálba sem rúgunk.

Szóval, kedves besúgók, provokátorok, ez nem egy köztisztelettel járó, életpályamodellt adó foglalkozás. Úgy űzzétek, hogy könnyebb nektek a pikszisből kiesni, mint benne maradni.

Szele Tamás