Fejre állt tegnap a világ Budapesten, és úgy érzem, igen jól tette. Valahogy mintha így, a feje tetején jobban tetszett volna nekem, nekünk, sőt, meg merném kockáztatni: jobban is működött. Még a végén rájövünk, hogy nem is fejre állt, hanem – helyére billent. Most már csak az a dolgunk, hogy ne engedjük tartósan visszaállni a régi, rossz állapotába.

(Képünk illusztráció)

Budapest a legszebb, legemberibb arcát mutatta a tegnapi Pride-on. Minden nap ilyenek kéne legyünk, amondó volnék. És ennek a jelek szerint nincs is a magyar kormányon kívül egyéb akadálya. De vegyük szépen, sorban, mi is történt, mert sosem érünk a végére.

Orbán Viktor méltóztatott figyelmeztetni a Pride szervezőit, hogy idén már ne foglalkozzanak az esemény megrendezésével, mert arra nem fog sor kerülni. Nos, ez hiba volt, méghozzá szarvashiba. Ekkora Pride még sosem volt, és ilyen békés, nyugodt sem. Mintha ez az ember maga ellen dolgozna – mi jön legközelebb, megkorbácsoltatja a Dunát, ha már Hellészpontosza nincs, mint Xerxésznek, mert nem mosta el a kedvéért az Erzsébet-hidat?

Már a metrón lehetett érezni, hogy nem „pár tucat ember lézeng” majd a Deák téren. Leszállni is mesterség volt a szerelvényről, kijutni a felszínre meg legalább húsz perc, annyian voltunk, az is igaz viszont, hogy a mozgólépcsőket nem százezres tömegek pár perc alatti áteresztésére tervezték – de így sem volt fennakadás, nem, azaz nem omlott össze a tömegközlekedés, senki sem ragadt az aluljáróban, és a máskor türelmetlen pesti emberek között én bizony nem hallottam egyetlen rossz szót sem. Ha nem lehetett sietni, hát nem siettünk – és minek rohantunk volna? Magunkkal mentünk találkozni, onnan meg elkésni nem lehet.

Odafent már furcsát éreztem – régi, ismerős, de ritka érzés volt ez, még a rendszerváltás idejéből. Az is igaz, hogy az első ember, aki szembejött, egy olyan barátom volt, aki annak idején szamizdatot írt, nyomtatott, terjesztett, szóval már biztos lehettem abban, hogy jó helyen járok, de maga az atmoszféra is legjobban azokra a daliás időkre hasonlított. Amiikor lényegében véve még mind, vagy majdnem mind egyet akartunk, és nem téptük sem magunk, sem mások haját a hangyányi részletek miatt.

Igen, sokan voltunk, sőt, nagyon sokan. Az elmúlt tizenöt év folyamán épp elég tömegrendezvényről tudósítottam, hogy elmondhassam: nem érdemes számháborúzni, amikor az ember nem felülről látja a tömeget, nem képes megmondani, hányan vannak jelen. A „sokan” nem számszerű adat, függ a tereptől is, a szűk Gerlóczy utcában kétszáz ember is tömeg, a tágas Deák téren kétezer is épp, hogy csak meglátszik. Mégis, tapasztalataim alapján a megjelentek számát körülbelül a netadós tüntetés létszámának jóval több, mint kétszeresére, talán háromszorosára becsülném. De ezt is csak azután mondom, hogy láttam a légi felvételeket.

Az viszont nem igaz, amit a kormánysajtó próbált állítani, miszerint „egymást tiporták az emberek”. Annyira nem, hogy mikor átmentem a metrómegállótól a Gerlóczy utcáig, ahol egy kedves ismerősöm várt – máskor ez öt perc lett volna, most negyven volt – és a kissé egyenetlen talajon majdnem megbotlottam, hárman kapták el a könyökömet, hogy el ne essek. Mosolyogtunk, nem vicsorogtunk. Még hangos szót, durvaságot sem hallottam, pedig igyekeztem mindent megfigyelni, hiszen újságíróként ez a dolgom. Igen, akadt pár „ellentüntető”, de azokkal senki sem foglalkozott, és ez így volt jó.

Itt kell kiemelnem, hogy a rendőrség a lehető legjobban végezte a dolgát, aminek köszönhetően a Mi Hazánk kommandója – mely Budán várta a menetet – veretlen maradt, legnagyobb szégyenükre és megrökönyödésükre. Őket már meg se pofozta senki... van ennél nagyobb galádság? Pedig megverődni indultak, Thermopülét játszani, „this is Sparta” molinóval, bár még ha lett is volna konfrontáció, maximum figyelmen kívül hagyták volna a pár tucatnyi kiskakast. De nem volt, ezt a rendőrség oldotta meg: egyik hídról átirányították a menetet a másikra, így aztán várhattak a falmelléki Leonidászok napestig. Mit tehetett volna maximum ötven ember több százezer ellen? Köszönjék meg a karhatalomnak, hogy vigyáztak rájuk.

Egyébként a rendezvény teljes időtartama alatt összesen öt intézkedésre volt szükség – tekintve a résztvevők létszámát ez rekord. Mármint, negatív rekord, egy rendes (és kevesebb embert megmozgató) rock-koncerten vagy még inkább focimeccsen ennél sokkal több atrocitás esik. Csak hát itt nem volt miért egymásnak esni.

Akkor lássuk, mi volt az oka ennek a nagy részvételnek.

Ahogyan én elnéztem, ez a Pride nem csak a szexuális elfogadásról szólt. A megjelentek nagyjából leképezték a magyar társadalmat összetételük és preferenciáik szerint, szó nem volt „félmeztelen vonaglásról”, igaz, a lányok mintha picit több sminket használtak volna a megszokottnál és akadt néhány színesebb ruha is a tömegben, de ennyit lehet maximum elmondani és nem többet.

Ide azok mentek ki, akiknek ezért vagy azért elegük van a mostani kormányzatból és annak rendszeréből.

És nem pártszerűen van elegük, megjelentek persze politikusok is, de a legtöbben nem rájuk voltak kíváncsiak. Ha jöttek, hát legyenek, velük többen nem lettünk, csak sűrűbben, de ez a nap nem róluk szólt.

Hanem arról, hogy elég volt.

Elég volt abból, hogy a kormány mindenbe beleszól.

Ágyunkba, agyunkba, ágyékunkba, ők akarják megmondani, mit együnk, mit igyunk, hol dolgozzunk, hol ne, mit gondoljunk, kiről, mikor. Még a lószerszámnak is van vége, és ehhez a véghez jutottunk el tegnap. Innentől már a NER olyan, mint Brezsnyev: halott, csak még nem merték neki megmondani. Ez volt hát az az ismerős hangulat – 1989-re emlékeztetett. Amikor még félszavakból is értettük egymást. És ezért nem lesz ennek a tegnapi rendezvénynek pártpolitikai nyertese: hiszen nem is volt semmi köze a politikai pártokhoz. Senki sem éltette X. vagy Y. nagyfejűt, és senki sem ordította, hogy O. egy G. Ez utóbbit felesleges is lett volna ismertetni, tudta mindenki magától.

És ezért volt a tegnapi nap egyértelmű politikai vesztese Orbán Viktor. A legnagyobb hibát követte el: a hübrisz vétkébe esett. Azt hitte, ha kimondja, miszerint nem lesz Pride, akkor az el is marad. Csak hát sokaknak van már elege ezekből a kategorikus kinyilatkoztatásokból, tehát azt mondták: „Nem lesz? Fogd meg a söröm!” és lett, de akkora, hogy majdnem égig ért. Lett, és érdekes módon nem fulladt erőszakba, mert a tömeg nem volt erőszakos, a rendőrség meg a dolgát tette és nem oszlatott, ha nem volt szükséges, így aztán minden a legnagyobb rendben zajlott. Időnként nagyokat röhögtünk, volt olyan is, hogy magunk sem tudtuk, min. Egy ilyen taps- és nevetéshullám alatt odaszóltam a mellettem álló ismeretlennek:

- Te, ne haragudj, nem tudod, min szórakozunk ilyen jól?

- Nem én – de nagyon jól szórakozunk!

És ez az, ami erősebb minden ukáznál, kancsukánál és fenyegetésnél. Amikor pár százezer ember röhögi körbe az elszemtelenedett Hatalmat, az bizony alaposan körbe van röhögve. És ezzel vége is az erejének: akin, amin nevetnek attól már félni nem lehet és nem is szabad. Az már nem mondhatja meg, ki a hazaáruló, ki nem, melyik ország a barátunk, melyik ellenségünk, mekkora adókulcsot fizessünk vagy kivel randevúzzunk. Az már bohóc, nevetség tárgya, ostoba fontoskodó, nem egyéb. Lehet akármilyen arcfelismerő rendszere, hogyan bírságol meg két-háromszázezer embert? Különben ez utóbbitól nem nagyon kell tartani, tekintve az adatmennyiséget, előbb omlik össze a különben sem túl híres magyar kormányzati informatika, mintsem értékelhető eredményt kapjanak.

A tegnapi mérkőzés eredménye tehát, sportnyelven szólva, Mindenki-Orbán Viktor: 2:0. Az első félidő Orbán öngóljával kezdődött, a második félidőben Mindenki szép játékkal bravúros gólt vitt be ellenfele kapujába, majd hazament vacsorázni. A vesztes csapat szövetségi kapitánya még nem szólalt meg, valószínűleg a dadogáshoz is keresnie kell a szavakat. A győzteseknek meg nincs szövetségi kapitányuk.

És ne is legyen, így szép ez, így méltó, így szabad és így szolgálja a közmegelégedést.

Meglehet, hogy tegnap felborult a világ Budapesten. De mégsem fejre állt az. Hanem helyre.

Szele Tamás