Hiába próbálom elkerülni, ma már sajnos egyszerűen kötelező foglalkoznom a magyar sajtóban és belpolitikában zajló „kémháborúval”, annak ellenére, hogy pontosan tudom: az események távolról sem értek véget, sőt, gyanúm szerint még csak most kezdődtek el. Ez a mostani írás nem is lehet több, mint egy pillanatkép az aktuális helyzetről.

(Képünk illusztráció)

A krízis az „átláthatósági” törvénnyel kezdődött, bár van köze hozzá a magyar állampolgárság felfüggesztését lehetővé tevő javaslatnak is a kettős állampolgárok számára, mely utóbbinak az ügyintézésébe elbírálás szintjén a tegnapi hírek szerint be kívánják vonni a Nemzeti Információs Központot is. De a valódi vita mindenképpen a Szuverenitásvédelmi Hivatal hatásköre és tevékenysége körül zajlik, hiszen ez az intézmény teljesen önkényesen minősíthet bárkit a magyar sajtóból idegen érdekek kiszolgálójává, akit csak éppen akar – erre éppen tegnap került sor. De menjünk sorjában, mert most fontos az időrendiség.

A Válasz Online-ban megjelent Zelenszkij-interjú nagyobb visszhangot vert, mint az várható lett volna. Ennek több oka is van, rögtön a legelső az, hogy Zelenszkij valóban nagyon elfoglalt, így a háború kezdete óta magyar újságírónak most nyilatkozott először. És nem csak azért, mert sok a dolga, hanem azért is, mert a magyar kormánypropaganda szó szerint az ő rágalmazására épül. Márpedig Kijevben, az orosz légitámadások közepette nem igazán jut idő és energia arra, hogy az interjút kérő magyar sajtómunkásnak és az őt kiküldő szerkesztőségnek utána nézzenek, ki fia-borja ez az ember, honnan jött és nem forral-e valami rosszat? Vörös Szabolcs is egy éve kérelmezte már a lehetőséget, több alkalommal is, míg végre engedélyt kapott a beszélgetésre. Ami – tekintve a műfaj szabályait – politikai szempontból teljesen semleges lett, bár Zelenszkij hangot adott némi neheztelésének Orbán Viktor iránt, hiszen a magyar kormányfő engedély nélkül használja az arcképét a plakátjain. Ennek érdekes módon még neve is van a sajtójogban, mely büntetni rendeli: ez a „képmással való visszaélés” és az idevágó paragrafus elég pontosan behatárolja, mikor kell engedélyt kérni a felismerhető képmás közlésére és mikor nem (például nyilvános rendezvényeken készült fotók esetében nem minden esetben).

Nos, amikor a Szuverenitásvédelmi Hivatal meglátta az interjút, úgy érezte, reagálnia kell a megjelenésre, kartáccsal csőre töltötte a legnagyobb pattantyúját és belesütötte a magyar média kellős közepébe. Idéznék a közleményükből:

„Az interjút készítő Vörös Szabolcs közösségi oldalán részletesen beszámolt a találkozóról, pályafutása egyik szakmai csúcspontjaként értékelve azt. A valóságban azonban ez az ukrán propagandagépezet és az azt támogató nemzetközi kommunikációs infrastruktúra sikere, amely elérte, hogy Ukrajna célzottan, stratégiai szempontjai szerint tudja teríteni propagandaüzeneteit Magyarországon, amelyhez a Válasz Online-t találták megfelelő médiumnak. (…) A nyilvánosságban eddig kevesebb figyelmet kapott az a körülmény, hogy az interjú megszületése mögött több nemzetközi szereplő is azonosítható, köztük olyan szervezetek, amelyek közvetlenül az Európai Bizottság finanszírozásával működnek. (…) A program keretében médiatréningeket, tematikus workshopokat és tanulmányutakat szerveznek uniós újságírók számára, továbbá szakértői és logisztikai támogatást is nyújtanak. Emellett huszonöt újságírót küldtek Kijevből berlini, brüsszeli, budapesti, madridi, párizsi, római és szófiai szerkesztőségekbe, hogy az újságírókat az ukrán nézőpontra érzékenyítsék. (…) Az említett újságíró egy olyan – az Európai Bizottság által finanszírozott – médiahálózat szereplőjévé vált, amely az ukrán háborús erőfeszítéseket és Brüsszel Ukrajna-politikáját támogatja. Ennek a hálózatnak kapcsolatépítő struktúrája is van, nem csak technikai-pénzügyi támogatása, ez tette lehetővé azt is, hogy az ukrán elnök stábja a Válasz Online-t válassza a magyar közvéleménynek szánt propaganda üzeneteinek közvetítésére.

Könnyen belátható, hogy egy háborút viselő állam vezetője csak olyan lapnak ad interjút, amely kiszolgálja háborús propagandacéljait. Mindezt a feltételezést megerősíti, hogy a Válasz Online újságírója egyetlen szembesítő kérdést sem tett fel az ukrán elnöknek. Bár az ukrán elnök szóba hozta a kárpátaljai magyarok ügyét, a magyar riporter mégsem tett fel kérdést a magyarságot hátrányos helyzetbe hozó intézkedésekkel kapcsolatban.”

Ezt a rágalomtömeget kellőképpen cáfolta maga a Válasz Online főszerkesztője, Stumpf András, én csak néhány dolgot tennék hozzá az írásához, amivel ő nem foglalkozott.

• A Szuverenitásvédelmi Hivatal ezen irat útján eldöntötte a kérdést, hogy „idegen befolyásnak” számít-e az Európai Unió programjaiban való részvétel, és idegen pénz-e az uniós támogatás. Annak tekintik, ám ezzel romba döntik a teljes magyar gazdaságot, ha elkezdik a gyakorlatban is büntetni az uniós alapokból származó támogatások elfogadását, például a kohéziós alap nélkül a mai Magyarországon semmiféle közintézményt nem lehetne felújítani, az agrártámogatások nélkül megszűnne a mezőgazdaság és az állattenyésztés, és még folytathatnám a sort.

• Hogy küldtek-e Kijevből huszonöt újságírót akárhová is, afelől semmi bizonyosat nem tudok, de hogy én ukrán sajtómunkással nem találkoztam még életemben sem, arra esküt teszek, bíróság előtt. Lehet, hogy Kijev egyenesen a Szuverenitásvédelemhez küldte őket?

• Az interjú az egyik legkötöttebb sajtóműfaj, nem véletlen, hogy én magam utálom művelni. Az interjúalanyról szól, akinek az állításai szentek, legfeljebb visszakérdezhet az ember, de nem szállhat vele vitába, mert ha megteszi, oda az anyag. Hogy az alany mit állít és mit tagad, az az ő dolga, a riporter vékony jégen táncol még a kérdéseivel is – ebben a helyzetben azt nehezményezni, hogy valaki mit nem kérdezett meg a sajtó ismeretének teljes hiányát jelzi. Hiszen még az sem számon kérhető, hogy mit kérdezünk, azt főleg lehetetlen büntetni, hogy mit nem. Interjú előtt pedig senki sem köteles magyar hivatalokkal egyeztetni a kérdéseit, azok nem szólhatnak ebbe bele, ugyanis ha megtehetnék, az interjú készítője nem újságíró lenne, hanem – postás.

Mindenesetre a szuverenitásvédelem képtelen vádjai és általában véve az álláspontja is komolyan aggályosak. Azonban mire magunkhoz tértünk volna a tegnapi sokk után, ma reggel kitört a Spöttle-botrány a Telex hasábjain.

Röviden: arról van szó, hogy a közismert Georg Spöttléről, akit már eleve a Kreml és a Karmelita kedvenceként ismertünk, kiderült, hogy aktív kapcsolatot tart fenn orosz hírszerző szervezetekkel, de leginkább a GRU-val.

Bozse moj, kedves elvtársaim, bozse moj. Nahát... ezt ki gondolta volna?

Nagyjából mindenki, aki foglalkozott már életében külpolitikai újságírással. Ahogy a kormány „biztonságpolitikai szakértőinek” többségével kapcsolatban is indokolt ez a gyanú.

Itt kicsit figyeljünk, ugyanis le kell szögezni: a kapcsolat tényére nem az írás szerzője, Panyi Szabolcs jött rá. Ő arra jött rá, hogy a magyar elhárítás is kiszűrte Spöttlét egy obskurus ügy kapcsán.

„2024 második felében egy diplomatának jelentkező személy megbukott a nemzetbiztonsági ellenőrzésén. A Külgazdasági és Külügyminisztérium (KKM) alá tartozó Magyar Diplomáciai Akadémia diplomataképző programjára jelentkezett, abban a reményben, hogy később a külügy diplomata állást ajánl neki. Az átvilágítása azonban nemzetbiztonsági kockázatot tárt fel: azt, hogy közeli ismerőse, a magyar kormányzati propagandagépezet egyik jól ismert, sokat szereplő figurája az orosz titkosszolgálatokkal áll kapcsolatban. (…) Ez a propagandista a kormányzati médiagépezet egyik meghatározó figurája, a német–magyar Georg Spöttle, aki „biztonságpolitikai szakértőként” régóta a Kreml hivatalos irányvonalának megfelelő álhíreket és narratívákat terjeszt a fideszes médiafelületeken – többek közt a Magyar Nemzetben, a Pesti Srácokon, az Origón, a Mandineren, a Hír TV-n, a TV2-n, vagy éppen az állami médiában.”

A történet még így sem került volna nyilvánosságra, ha Spöttle hallgat, de megsértődött, elkezdte mozgatni ismerőse érdekében saját kormányzati kapcsolatrendszerét, azonban hiába kapkodott fűhöz-fához, senki sem segített neki, azonban az ügyet nagyon sokan megtudták. Így került a történet Panyi Szabolcshoz is, aki aztán olyan alapos munkát végzett, hogy még Spöttle fő kapcsolatának a nevét is megtudta, ő nem volt más, mint Oleg Szmirnov, az orosz követség katonai attaséja.

A kémregény izgalmas, de én most néhány kevéssé vizsgált aspektusra hívnám fel a figyelmet. Az első az, hogy ezek szerint mégsem teljes az orosz befolyás, a penetráció a magyar kormány intézményeibe. Ha teljes volna, Spöttle protezsáltja nem csak megkapta volna a diplomataállást, de ezüsttálcán viszik neki házhoz a kinevezését, aranyszegélyű borítékban, négy díszhuszár kíséretében. Ezzel szemben az esküjét betartó elhárítás résen volt, és Spöttlét nemzetbiztonsági kockázatként jelölte meg. Aminthogy az is.

Panyi elemezéséből kiderül, hogy Spöttle nem csak utasításokat vagy eligazítást kaphatott Szmirnovtól, de egész metodicskákat, ideológiai módszertanokat is, ezek közül kettőről létezik bizonyíték, tehát csak félig volt pesti, pikírt poén, mikor azt kérdezgettük egymástól a kollégákkal, hogy: „Te, ezt hol oltották be újságírás ellen?” Most már tudjuk: Moszkvában. Bár amikor az orosz külügyi szóvivővel, Marija Zaharovával közölt interjút a Pesti Srácokban, akkor sem tudtuk eldönteni, melyik cím lenne jobb neki: „Két kuruc beszélget” vagy „Dialógus két szócsőre”.

A problémát Spöttle státusa okozza. Egyrészt, kémnek nem nevezhetnénk, mivel nem tudott ő meg soha semmiféle értékes titkot, nem is arra használták, hogy információkat szerezzen, hanem ellenkezőleg, arra, hogy propagandát terjesszen. De végső soron ez is beleférne a hírszerzői tevékenységbe, dezinformációs diverzióként. A baj az, hogy – orosz szakkifejezéssel élve – Spöttle illegálisként dekonspirálódott.

Tudjuk, hogy kétféle ügynök létezik: a legális, aki diplomáciai fedésben dolgozik, tehát diplomataként alkalmazzák valamelyik követségen, ilyen volt esetünkben Szmirnov katonai és légi attasé, a GRU hivatásos tisztje. Akiről különben már tavaly is mindenki tudta, mivel foglalkozik, még parlamenti interpelláció is született abból az alkalomból, hogy a Kínai Népköztársaság egyik ünnepi fogadásán hosszasan elbeszélgetett Kajári Ferenc altábornaggyal, aki akkor a magyar vezérkari főnök helyettese volt.

Ezeket a legális ügynököket hallgatólagosan minden ország kölcsönösen eltűri, ugyanis munkájuk során kerülik a törvénysértést, és érvényesül a viszonosság elve is: a ti attasétok nálunk kémkedik, a miénk nálatok. Arra kell csak ügyelni, hogy valódi titkot egyik se tudjon meg. Aztán ha kitör egy komolyabb kémbotrány, ezeket a legálisokat utasítják ki. Mindent csak gentlemanlike, fehér glaszékesztyűben, „csak semmi durvaság, uraim, spionok vagyunk”.

Ellenben az illegális ügynököt, akinek polgári fedőfoglalkozása van, nem védi semmi a világon. A diplomáciai védőpajzs főleg nem. Ő egyszerűen ügynök, elárulta a hazáját (ha külföldi állampolgár, akkor ezt enyhébben bírálják el), megsértette a törvényt és meg kell büntetni. Persze ritka az, amennyiben nem okozott emberhalált vagy valami monstre kárt, hogy a maximális büntetési tételt kapja, inkább elteszik a „cserealapba”, és ha a mi illegálisaink közül bukik meg valaki az őt megbízó országban, akkor kicserélik a két kémet.

Elvileg tehát ez kéne legyen Spöttle sorsa, de a gyakorlatban a világon semmi sem fog vele történni, ugyanis olyan mértékben és mélységben épült be a magyar kormánymédiába, hogy ha bevallanák, ki ő és mivel foglalkozott, az a teljes sajtóbirodalom tökéletes elhiteltelenedésével járna. Pedig lefogadom, hogy szerepelnek még jó páran a kormánymédia hangadói közül az orosz fizetési listákon, olyan ember is akad közöttük, akiről ezt biztosan tudni lehet.

Spöttle akkor hibázott, amikor – kudarca után – 2025 elején bejelentette, hogy visszavonul a közélettől, csak éppen nem vonult, ellenben folytatta ott, ahol abba se hagyta. Akkor még lett volna lehetősége egy elegáns távozásra – vagy a hiúság tartotta vissza, vagy egyszerűbb a helyzet: a mocskos anyagiak játszottak szerepet a maradásában, szüksége volt a honoráriumokra. Mindenesetre akkor elmulasztotta az angolos távozás lehetőségét, és most senki sem tudja, mihez lehetne kezdeni vele.

Gyakorlatilag már több, mint két évtizede végzi ügynöki tevékenységét, tehát minimum kiutasítás járna neki (a feltételezett ukrán ügynökök így is jártak), de akkor egyrészt megsértődik a GRU, másrészt a magyar kormány is lehetetlen helyzetbe hozza magát, hiszen az egyik oszlopát kéne kidöntenie. Másrészt azonban a történet ma reggeltől nyilvános, ha nem tesznek semmit, az nyílt bevallása annak, hogy Magyarországot Moszkvából igazgatják, és oda a szuverenitás oly nemes eszméje, melyet nálunk külön hivatal véd.

A végére hagytam Spöttle személyees reakcióját, melyet mindenképpen be kell mutatni, nem csak az audiatur et altera pars elve miatt, hanem azért is, mert az Indexnek nyilatkozva a tartalom és a forma ritkán tapasztalt harmóniájával sikerült fogalmaznia.

„Ilyen f*szságot bocsáss meg, nem is akarok kommentálni. Tehát gáz, ahogy van az egész, tehát nem kommentálom. Semmilyen formában, mert ez hülyeség.”

Németes vitakultúra, érvek és bizonyítékok felsorakoztatása, lenyűgöző logikai levezetés? Ugyan már. Arra semmi szükség. Elég annyit mondani, hogy „ez f*szság, mert én azt mondtam” és kész.

Mindenesetre Spöttle egy életre meg fogja jegyezni a mai napot. Ugyanis ma nem csak ő dekonspirálódott, de tökéletesen, felső kapcsolatostól, mindenestől, de ráadásul még orosz nemzeti ünnep van. „Oroszország napja”, a nemzeti függetlenség ünnepe.

Persze nehéz úgy ünnepelni, ha te vagy a torta és téged vágnak fel rövidesen. Egyelőre viszont még csak égsz, míg el nem fújnak. 

Szele Tamás