Súlyos állítással kell kezdenem: Oroszország Ukrajna elleni teljes körű inváziójának valódi sorsa és állapota Magyarországon teljesen kikerült a közérdekelődés fókuszából. Igen, a nyilvánosságban minden második szó az, hogy „háború”, de ezen többnyire nem a valódi háborút értik, hanem azt a fiktív, majdhogynem mesebeli, a kormánypropaganda és a Kreml céljait szolgáló legendakört, amiben valamiért angyalinak tekintett oroszok verik a szintén ismeretlen okokból sátániként beskatulyázott ukránokat, már három éve folyik a titáni küzdelem, az élet minden területén, csak épp Mordvicsev (az aktuális orosz főparancsnok, másodállásban halhatatlan) még mindig nem érkezett meg Kijevbe.

(Képünk illusztráció)

Ahhoz a legközelebb még a háború első heteiben voltak, azóta valahogy folyamatosan távolodnak az ukrán fővárostól. A tények persze nem zavarják a propagandamédiát, akik szerint egyébként sem Ukrajnában zajlik a valódi harc, ami ott van, az smafu, az igazi háborút Magyarországon vívják, itt minden bokorban ukrán kémek leselkednek, bár tudnám, mire, és a legújabb verzió szerint személyesen Zelenszkij fosztogatja a magyar kisnyugdíjasokat átverős, bankinak álcázott telefonhívások útján. Baba Jagával karöltve. Nem állítom, hogy nincs ukrán szervezett bűnözés, de azt igen, hogy egyrészt a tevékenysége távolról sem politikai vagy nemzeti jellegű, másfelől meg ezek szerint a nigériai csalók amnesztiába estek? Abba, legalábbis addig, míg nem sikerül bebizonyítani a Pesti Srácokban, hogy Nigéria tulajdonképpen ukrán gyarmat volt, netán jelenleg is az, és lakói ukránnak tekintendők.

Világos, hogy ezek a kommunikációs trükkök a vesztét érző magyar kormány ócska húzásai, ráadásul kicsinyesek is, ugyanis a már korábban is meglévő és működő orosz propaganda paneljeire épülnek, ami azért szánalmas, mert az a rezsim, ami még a propagandára szánt pénzt is ellopja, és inkább felhasználja egy másik állam tevékenységét erre a célra, egyrészt feladta minden szuverenitását, másrészt még a latorállamok között is csak kapcabetyárnak nevezhető.

Na, elég a hülyeségekből, lássuk inkább, mi a valós helyzet (ami, ugye, a propagandánál sokkal, de sokkal bonyolultabb lesz, mi több, hosszabb is, szóval ettől a mondattól kezdve erre tessék számítani, aki a terjedelemre panaszkodna, az egyszerűen hagyja abba az olvasást). A valós helyzet az, hogy ebben a háborúban jelenleg katonai szempontból azért alakult ki patthelyzet, mert míg az ukrán fegyver- és lőszerellátás a hektikus – majdnem „hisztérikust” írtam – amerikai külpolitika miatt kiszámíthatatlan, addig az orosz hadiipari komplexum is ezer sebből vérzik, és ez a harci taktikára is rányomja a maga bélyegét. Ezzel foglalkozik Jeff Hawn tanulmánya a Riddle: Russia hasábjain, melyet a következőkben megpróbálok bemutatni.

Az orosz hadiipari komplexum (a továbbiakban: OPK) az orosz gazdaság hatalmas és sokrétű eleme. Ez a szovjet korszak közvetlen öröksége, mikor is feladata olyan fegyverek kifejlesztése volt, amelyek bármely egyenrangú hatalommal szemben képesek voltak hagyományos háborút vívni és megnyerni. Az OPK nemcsak a fegyvergyártókból áll, hanem számos olyan vállalatból, amelyek elsődleges és másodlagos alapanyagokat biztosítanak a fegyverrendszerekhez. Az orosz OPK becslések szerint 6000 vállalatot foglal magában, és közel 3,5 millió embert foglalkoztat, miközben Oroszország teljes GDP-jének 7,5%-át állítja elő. 2014 óta egyre inkább decentralizálódott, miközben továbbra is képes szállítani, sőt növelni a termelési teljesítményt. Az általa megbízhatóan gyártható rendszerek egyre primitívebbé váltak, és ezzel komoly kétségeket ébresztettek az orosz hadsereg azon képességével kapcsolatban, hogy képes-e szemtől szemben fellépni egy egyenrangú versenytárssal, és hatékonyan részt venni velük egy hagyományos konfliktusban. Ha eltekintünk az orosz hadsereg minőségi veszteségétől, komoly kétségek merülnek fel afelől, hogy az OPK, amely egykor hatékonyan versenyzett a nyugati vezető védelmi vállalatokkal, képes lesz-e visszanyerni képességét hatékony high-tech fegyverek előállítására vagy egy olyan hadsereg támogatására, amely a gyors, manőverező hadviselést támogatja.

Az orosz OPK-t évek óta az alulfinanszírozás és a hibás reformtörekvések jellemzik. Kezdetben a Szovjetunió megszűnése és az 1990-es évek gazdasági összeomlása miatt roggyant meg, majd a szeparatista Csecsenföld elleni két háborút követően némi reformon ment keresztül. A további reformok és a beruházások növelése azt követően következett be, hogy az orosz hadsereg rosszul teljesített a Grúziával folytatott 2008-as konfliktusban. Az orosz kormány megduplázta erőfeszítéseit, hogy kisebb, mozgékonyabb és ütőképesebb haderővé alakítsa át az általa örökölt hadsereget, amely még mindig a szovjet korszak sorkatonai és hivatásos erőinek egyvelege volt. Ez magában foglalta a külföldről származó alkatrészek beszerzését, külföldi partnerségek létrehozását és az OPK átalakítását a fegyverek új generációinak tervezése érdekében.

Az orosz hadsereg modernizálására irányuló nagyszabású törekvések végül összeütközésbe kerültek az orosz gazdaság korlátaival, de a Krím 2014-es illegális orosz annektálása után bevezetett nemzetközi szankciók is súlyosan érintették őket. Bár az OPK továbbra is ellátta az orosz hadsereget bizonyos fejlesztésekkel, megkezdődött a termelés minőségének általános romlása, mivel a gyártáshoz szükséges számos kulcsfontosságú alapanyag külföldi forrásból származott.

Oroszország új, modern rendszerek kifejlesztésére irányuló törekvései egyre inkább ellehetetlenültek. A szankciós blokád leküzdése érdekében Oroszországnak egyre inkább a harmadik országokból származó reexportra kellett támaszkodnia. A legtöbb kritikus alkatrész származási helye azonban az Egyesült Államok, Japán, Tajvan és Európa nyugati cégei, amelyek névlegesen betartják a szankciós rendszert. Ez rendkívül sebezhetővé teszi az OPK új logisztikai ellátási vonalait a nyugati kormányok agresszív tilalmaival és blokádjával szemben. Az aszimmetrikus vagy feketepiaci logisztikai vonalak létrehozása rendkívül költséges folyamat, mivel gyakran többlépcsős közvetítésre van szükség az alkatrészek beszerzéséhez és a kifizetések lehetővé tételéhez. A rendszereket lefoglalhatják szállítás közben, vagy egyszerűen az utolsó pillanatban, mindenféle jogorvoslat lehetősége nélkül lemondhatják. Ukrajna emellett aktívan dolgozik azon, hogy azonosítsa azokat, akiknek az alkatrészeit „véletlenül” Oroszországba szállítják, és arra ösztönzi őket, hogy szigorítsák exportellenőrzésüket. Ami a logisztikai szállítmányokat mindig megbízhatatlanná és kockázatossá teszi, tovább növelve a költségeket és csökkentve a megbízhatóságot.

Miközben az OPK modern fegyverek előállítására vonatkozó kapacitása súlyosan romlott, a teljes kibocsátása nőtt a kevésbé bonyolult lőszerek nagyobb mennyiségű gyártása felé történő elmozdulás révén. Oroszország nagy sikereket ért el a régebbi fegyverek utólagos átalakításában is – a legpusztítóbb példát a siklóbombák jelentik, amelyeket az orosz repülőgépek biztonságos távolságból képesek indítani. Számos olyan rendszert, amelyre Oroszország jelenleg támaszkodik, például a KN–23 ballisztikus rakétát és a Shahed drónt, nem Oroszország, hanem Észak-Korea, illetve Irán fejlesztett ki. Oroszország sikeresen áttért egy olyan fegyverrendszer-arzenálra, amelyet a rendkívüli szankciók mellett is le lehet gyártani és be lehet szerezni.

Mégis, miközben Oroszország gyártása és importja felpörög, a fronton a hadserege egyre inkább a statikus lövészárok-háború és a húsdaráló-rohamok doktrínájának támogatására összpontosít, nem pedig a modern manőverező hadviselésre. Az OPK az orosz hadsereggel együtt fejlődött: mindkettő a hatékony tüzérség helyett a tömeges tüzelésre szolgáló lőszerekre támaszkodik.

A szankciók sikere

2021 és 2024 között az orosz fegyvereladások, amelyek egykor az orosz gazdaság egyik legnagyobb exportágazatát jelentették, 92%-kal csökkentek – ami több mint 13 milliárd dolláros forgalomkiesést jelent. Ezeknek az exportbevételeknek a kiesése megfosztotta az OPK-t a kemény valuta és a kutatás-fejlesztés finanszírozásának fontos forrásától. A nemzetközi eladások összeomlása azt is eredményezte, hogy az iparág lemondott a globális fegyverpiac szereplőjeként elfoglalt helyéről, ami még inkább megfosztotta attól a lehetőségtől, hogy a konfliktus befejeztével újra betölthesse szerepét a piacon. Még ha az ukrajnai háború holnap véget is érne, és az Oroszországgal szembeni szankciókat feloldanák, az OPK még legalább néhány évig nem lenne képes visszaszerezni helyét a nemzetközi fegyverpiacon.

Az orosz erők több ezer katonai eszközt veszítettek el a harckocsiktól kezdve a Moszkva rakétacirkálóig. Az olyan rendszereket, mint a harckocsik, a gyalogsági harcjárművek és a tüzérség, a Szovjetunió hatalmas készleteiből származó felújított relikviákkal pótolhatják. Ami nehezebben helyettesíthető, azok az elvesztett repülőgépek, rakétarendszerek és más kifinomult technológiák. Ugyancsak megsemmisültek az orosz elit alakulatok. Ennek eredményeképpen Oroszország háború előtti hadserege, amelyet arra terveztek, hogy egy NATO-ellenféllel szemben harcoljon, lényegében eltűnt. Ami megmaradt, az egy lövészárok-háborúra és lassú, fokozatos előrenyomulásra berendezkedett orosz hadsereg egy sokkal kisebb ellenféllel szemben. Ez a doktrínaváltás logikusan alkalmazkodik a kiképzett személyzet és a kifinomult felszerelés elvesztéséhez, valamint ahhoz, hogy az OPK nem képes egyiket sem pótolni. A „buta” fegyverrendszerek, például a tüzérségi lövedékek gyártását és a harckocsik felújítását felgyorsították, de csak egy bizonyos pontig. Oroszországnak más nemzetektől kellett lőszert vásárolnia, elsősorban Észak-Koreától, a RUSI becslései szerint Oroszországnak 4,2-5,8 millió lőszert kellett beszereznie Észak-Koreától a lőszerhiány elhárítása érdekében, és 2025-től kezdődően a harckocsikészletei is kezdenek kimerülni.

Oroszország minden erőfeszítése ellenére is folyamatosan hiányolja a kulcsfontosságú komponenseket az OPK. A hiánycikkek közé tartoznak a CNC gépek, az ipari kenőanyagok, és a mikroelektronika. A hiány nem csak a termelési mennyiségeket csökkenti, hanem a tételek felhasználását is mérsékli vagy átalakítja. Például sok felújított harckocsi alkalmasabb a közvetett tűz támogatására, mint rendeltetésükre, a mobil páncélozott támadásra. És bár a Shahed drónok teljes készlete fokozatosan növekszik, mivel a megnövekedett orosz hazai termelés kiegészíti az iráni szállítást, e fegyverek hatása csökkenő tendenciát mutat. A Tudományos és Nemzetközi Biztonsági Intézet adatai szerint 2024. augusztus 1. és 2025. március 1. között Oroszország 15 011 Shahed drónt lőtt ki – ebből 454-ről jegyezték fel, hogy célba talált. Ez 3%-os tényleges találati arányt jelent a Shahedek esetében. Miközben Oroszország valóban nagyobb ütemben gyárt és újít fel fegyvereket, ezek a fegyverek ténylegesen a korlátozott hatékonyságú tömegtűz-taktikára korlátozzák az orosz harctéri doktrínát, ami az orosz hadsereg előrehaladását fokozatossá teszi és korlátozza.

A szankciók kudarca

A kettős felhasználású technológia oroszországi alkalmazása kulcsfontosságúnak bizonyult ahhoz, hogy Oroszország meglepően rugalmas ellátási láncokat tudjon kiépíteni katonai termeléséhez. Az ukrán és a nyugati hírszerzés, valamint a nyílt források egyaránt részletes adatokat szolgáltattak a kritikus fontosságú ellátmányok és alkatrészek beszerzésére irányuló orosz erőfeszítésekről. Ezen ellátmányok nagy része továbbra is Nyugatról származik – például a szerszámgépek Németországból, a mikrochipek pedig az Egyesült Államokból, Európából és Ázsiából. Mivel Oroszország nem tudja közvetlenül importálni ezeket az alkatrészeket, a szankciók megkerülése érdekében harmadik országbeli vállalatok hálózatát hozta létre. Az oroszországi Industrial Technologies Group (Promtekh) ennek a hálózatnak az egyik kulcsfigurája, de ez csak egy a több száz oroszországi, törökországi, kazahsztáni, kínai és indiai szervezet és magánszemély közül, akik azon dolgoznak, hogy Oroszországot folyamatosan ellássák az orosz hadigépezet működéséhez szükséges kritikus alkatrészekkel. Ezt a kereskedelmet a globális kereskedelem összekapcsolódása tette lehetővé, a kettős felhasználású technológia elterjedésével és a legtöbb nemzetközi cég meglehetősen laza hozzáállásával együtt, amely biztosítja, hogy a termékük végállomása ne sértse a nemzetközi szankciókat. A nem nyugati országok is némileg lazán állnak hozzá a szankciók szigorú végrehajtásához. Még a szankciókkal sújtott jogalanyok esetében is létrejöhetnek újabb szerződések, vagy új réseket és kiskapukat találhatnak a szankciók végrehajtásában.

Például 2022 decemberében kiderült, hogy az Enütek nevű török vállalat CNC-gépeket exportált Oroszországba. Az Enütek állítólag a Promtekh fedőcégeként működött, és több millió dollár értékű árut mozgatott, mielőtt azonosították és szankciókkal sújtották volna. Az Enütekhez hasonló fedőcégek alkalmasak a szankciók megkerülésére, mivel olyan kettős felhasználású technológiákkal és árukkal kereskednek, amelyeknek sokféle gyártási célja van, és amelyeket teljesen legálisan lehet vásárolni és eladni a szankciókkal nem sújtott országok között. Könnyű olyan vállalati egységeket létrehozni egy harmadik országban, különösen azokban, amelyeknek hagyományos kereskedelmi kapcsolatai vannak Oroszországgal, amelyek megrendeléseket adhatnak le nyugati beszállítóknak, és az orosz OPK cégek által ellenőrzött vállalatokkal vagy közvetítőkkel megszervezhetik a re-exportot Oroszországba. Oroszország ezeket a hálózatokat az olajexportból származó bevételekből és szuverén vagyonalapjából finanszírozza. Az üzleteket gyakran a nyugati pénzügyi szankciók által nem érintett kriptovalutában bonyolítják le.

A szankciókkal szembeni fellépési kísérletekkel kapcsolatos probléma részben az, hogy nem csak az orosz állam ellen kell küzdeni, hanem a kereslet és kínálat alapvető törvényszerűségeivel is. Oroszország keresletet támaszt az alkatrészek iránt, és mindennek ellenére több hadianyagot állít elő, így erőforrásait a készletek felkutatására fogja használni, még akkor is, ha a költségek magasak és a kínálat nem megfelelő. Az orosz állam erősen támogatja az OPK-t beszerzési szerződéseken és támogatott hiteleken keresztül. Ez olyan keresletet teremt, amely a szürke piaci tevékenységgel régóta rendelkező nemzetek üzleti érdekeltségei számára kiváló lehetőségnek tűnik. Vannak olyan nemzetek, ahol ezt már megfigyelték, például India, Kína, Törökország, Fehéroroszország és számos közép-ázsiai állam. India esetében Oroszország aktívan befektetett a gyártási kapacitás fejlesztésébe, hogy megkönnyítse a Kirgizisztánba irányuló exportot, majd az Oroszországba irányuló re-exportot.

Annak ellenére, hogy Oroszország rugalmasan képes megtalálni a kritikus készleteket, beszűkültek a lehetőségei a beszerezhető áruk tekintetében. A drónok gyártására alkalmas, széles körben elérhető elektronikai alkatrészek megtalálása viszonylag egyszerű. A hagyományos tüzérségi lőszerek gyártásának fenntartása nehezebben beszerezhető alapanyagokat igényel. Míg India, Törökország és Közép-Ázsia kettős felhasználású alkatrészekkel látta el Oroszországot, a kínai cégek azok, amelyek Oroszország kritikus ipari alapanyagainak 80-90%-át biztosítják, beleértve az ipari kenőanyagokat és a CNC-gépeket is. Nem sokan vannak: mindössze két kínai cég biztosítja az importált kenőanyagok nagy részét, és 13 kínai céget azonosítottak, amelyek CNC-gépeket szállítanak.

Az OPK valószínű kilátásai a következő években

Az orosz OPK nagymértékben növelte termelését a 2022-es invázió kezdete óta. Ez a növekedés hatalmas állami kiadásokat igényelt, és hatalmas, még szovjet korabeli lőszer- és eszközkészletekre támaszkodott. Kérdéses, hogy az OPK képes lesz-e fenntartani ezt a rugalmasságot és tovább növelni a termelését az elkövetkező években. Az OPK sikere a régi, buta rendszerek korszerűsítésében egyrészt kompenzálta, másrészt pedig helyettesítette a modern, kifinomult rendszerek nagyarányú szállítására való képességét. A nemzetközi szankciók és a tehetséges fiatal munkaerő jelentős elszívása együttesen szinte lehetetlenné teszi az oroszok számára az új rendszerek kifejlesztését.

Míg az ukrajnai harctéren tartózkodó orosz hadsereget egy ideig még elláthatja az OPK, az orosz katonai teljesítmény hosszú távú kilátásai nem feltétlenül kedveznek a Kremlnek. Az orosz tábornokok a páncélos, tengeri, és légi eszközök gyors kimerülésére a tömegtűz-taktikák és az emberhullám-támadások bevezetésével reagáltak. Ukrajna arra törekedett, hogy a hagyományos lőszerek tekintetében a lehető legjobban lépést tartson Oroszországgal, de a drónokat és az autonóm rendszereket is hatékonyan alkalmazza erőkiegyenlítőként. A nyugati támogatással és hírszerzéssel megerősített ukrán erő és elszántság nagymértékben korlátozta Oroszország stratégiai előnyeit és mozgásterét.

Emellett a konfliktus miatt Oroszország egyre inkább függővé vált szomszédai, különösen Kína jóindulatától. A kínai állam sohasem volt hajlandó elkötelezni magát az ukrajnai konfliktus mellett, mivel a háború ellentétes Kína hosszú távú stratégiai céljával, az Európával való fokozott gazdasági integrációval, amelyet az eurázsiai kereskedelmi hálózatainak növekedése segít elő. Ugyanakkor Kína nem törekedett agresszívan a kettős felhasználású vagy ipari rendszerek Oroszországgal folytatott kereskedelmének korlátozására, de saját üzleti vállalkozásai már vonakodtak elköteleződni, amikor ez veszélyeztette szélesebb globális pozíciójukat. Ugyan ez a vonakodás anyagi eszközökkel ellensúlyozható, mégis felhajtja Oroszország Kínával folytatott kereskedelmének általános költségeit, valamint drágítja és bizonytalanságban tartja az alapanyagokat, ami kizárja a hatékony, hosszú távú iparpolitikát.

Egy nappal azután, hogy Oroszország ukrajnai háborúja véget ér, az OPK az orosz gazdaság egyik pillérévé válik. Technológiai teljesítménye és globális piaci részesedése azonban hosszú helyreállítási időszak elé néz. A háború utáni katonai helyreállításra és újrafegyverkezésre vonatkozó orosz tervek azonnal tényként kezelik majd azt a zord tényt, amellyel az OPK-nak szembe kell néznie: miszerint a termelési prioritásokat ismét a kifinomult rendszerek felé kell orientálnia – még akkor is, ha a szankciórendszert feloldják. A szankciók, különösen a jogalkotási szankciók, nagyon makacs dolgok. Tekintettel Oroszország múltbeli agressziójára és jelenlegi hajthatatlanságára Ukrajnával szemben, nem tűnik valószínűnek, hogy Oroszország teljesen kikerül a hatályuk alól - még a háború befejezése után sem. Következésképpen Oroszországnak egyaránt drasztikus gazdasági és katonai helyreállítással kell szembenéznie.

Eközben a háború utáni Ukrajna európai támogatással készen áll arra, hogy megerősítse saját védelmi iparát, és potenciálisan sokkal gyorsabban és hatékonyabban építse újjá hadseregét, mint Oroszország. Bár ez természetesen csak spekuláció, az adatok azt sugallják, hogy a makrotrendek Oroszország számára nem kedvezőek.

Összegezve tehát: a szankciók nem állították meg és nem is fogják megállítani az orosz OPK-t az ukrajnai háború ellátásában és fenntartásában. Amit viszont elértek, és továbbra is el fognak érni, az az OPK modern fegyverrendszerek előállítására való képességének romlása. Az OPK eltolódása a tömeges tüzelési taktikák, az utólagosan beszerelt buta lőszerek és a meglévő fegyverkészletek felújítása felé a korszerűbb és pontosabb rendszerek gyártása helyett mind a szankciós rendszer közvetlen eredményei. Ehelyett az OPK az aszimmetrikus beszerzés felé fordult, és továbbra is az aszimmetrikus beszerzésre támaszkodik, a létfontosságú alkatrészek harmadik fél általi re-exportja révén. A nyugati érdek az, hogy támogassák Ukrajnát és maximalizálják az OPK-nak okozott károkat a szankciórendszer kiterjesztése, agresszív alkalmazása révén.

Ilyen tehát a jelenlegi orosz helyzet, ami a jövendő háborúit is meg fogja határozni (ne legyenek illúzióink: lesznek, csak az a kérdés, hol fog támadni Oroszország és kiket). A fejlett, precíziós haditechnika ütközik a kutuzovi tömegrohamok alkalmazásával, ahogyan a második világháborúban is történt. Más kérdés, hogy akár a cári Oroszország, akár a Szovjetunió korabeli arányok szerint sokkal népesebb volt a mostani Oroszországi Föderációnál, a Szovjetunió lakossága 1989-ben 286,7 millió fő volt, míg az Oroszországi Föderációé 146,1 millió, tehát feleakkora népesség kell kiállítsa a feláldozni kívánt gyalogsági tömegeket, és a demográfiai tendenciák egyszerűen borzalmasak. Nagyon nagyarányú népességcsökkenés van folyamatban orosz földön, szóval a mostani taktika (és stratégia) hosszú távon – ember híján – nem a győzelem, hanem a vereség biztos záloga.

Csak épp más módszer ez idő szerint nincs az orosz hadak számára. Korábban kellett volna erre (és sok más dologra is) gondolni.

Nekünk, magyaroknak az lenne a dolgunk, hogy addig vonjuk le a tanulságot az orosz csődből, míg nem késő. Csak ahhoz gondolkodni kéne a Karmelitában, és az fárasztó foglalatosság. Meg szokatlan.

Nem az a kérdés ugyanis, hogy válságba kerül-e Oroszország és ezen belül Putyin hatalma: amint a háború véget ér, ez már másnap reggel megtörténik. Magyar szempontból az a kérdés, mikor kerül erre sor.

Persze, a magyar kormánykommunikációban elképzelhetetlen akár egy orosz vereség, akár egy orosz csőd, ha sor kerülne rá, az csakis a Hátérhatalom és különösen a gyíkemberek bomlasztó tevékenységének lesz köszönhető. A magyar kormánykommunikációban 2022 elején az is elképzelhetetlen volt, hogy egyáltalán lesz háború.

„Oroszország nem fogja megtámadni Ukrajnát, ezt egy hülye is tudja.” – mennydörögte Bayer Zsolt 2022. január 30-án és február 24-én kitört a háború.

Számomra meg az az elképzelhetetlen, ami azóta történt: hogy ennek a nyilvánvalóan hírhamisító, minden valóságtól elrugaszkodott kormánypropagandának máig hisznek az emberek.

A becsapódó Grad rakéta nem vélemény és nem szorul értelmezésre. Az tény. Nincs az a bayeri ékes vagy inkább éktelen szólás, amivel az ember ki tudna beszélni a gyomrából egy gránátrepeszt, ez retorika útján nem lehetséges.

De persze higgyen mindenki annak, akinek akar – csak sajnos a tények nem képezhetik hit tárgyát.

Most például tessenek ukrán kiberbűnözőktől rettegni, az a feladat.

És rajongani egy összedőlőfélben lévő, alapvetően elhibázott, téves eszmékre alapozott birodalomért, ami a világot akarja meghódítani, de a szomszéd ország fővárosát sem képes.

Viszont inni, írni és sikkasztani – na, azt remekül tudnak!

Szele Tamás