Irán és Izrael jelenleg harcban áll, de a közöttük fennálló ellentétnek mély gyökerei vannak, ennél mélyebben már csak a két ország barátsága gyökerezik – különös viszony ez, amit nem könnyű megérteni. Jurij Macarszkij tanulmánya a The Insiderben megpróbálja elmagyarázni, hogyan jutott el a két állam idáig. 

(Képünk illusztráció)

A modern Irán ideológiája nagyrészt nemcsak Izrael létjogosultságának tagadásán, hanem démonizálásán is alapul. Az iráni politikusok beszédeiben Izraelt úgy ábrázolják, mint mindannak megtestesítőjét, ami az iszlám és az egyetemes értékek szempontjából visszataszító. Az Izrael-ellenes retorika olyannyira megszokott tulajdonsága lett bármely iráni politikusnak, hogy az embernek az a benyomása támadhat, miszerint Izrael és Irán mindig is ellenségek voltak. A valóságban az Izrael elleni gyűlölet egy olyan jelenség, amelyet az iszlám forradalom utáni propaganda hozott létre Iránban, amikor égető szüksége volt egy ellenségképre.

Az Izrael és Irán közötti szoros kapcsolatok

Aligha van a világon olyan összetett, szövevényes és régóta fennálló kapcsolat, mint az Irán és Izrael közötti. Több ezer évre nyúlik vissza, amelynek nagy részét viszonylagos békében és gyakran szoros barátságban töltötték.

Elég, ha csak annyit említünk, hogy talán az egyetlen nem zsidó, akiről az Ószövetség szerzői elismerően beszélnek, iráni volt, Nagy Kürosz perzsa király. Körülbelül két és fél ezer évvel ezelőtt Kürosz leigázta Babilont, amelynek uralkodói nem sokkal korábban feldúlták Izraelt, lerombolták a jeruzsálemi templomot, és a zsidó állam lakosságának nagy részét a határain túlra deportálták. Miután legyőzte a babilóniaiakat, Círusz felszabadította a zsidókat, megengedte nekik, hogy hazatérjenek, és újjáépítette a Templomot, amiért az Ószövetség szerzői az „Isten felkentje” címet adták neki.

Paradox módon éppen Nagy Kürosz volt az a figura, aki a legújabb kori történelemben szinte a két ókori hatalom közötti viszály megtestesítőjévé vált. 1971-ben Mohammad Reza Pahlavi iráni sah hihetetlen pompával ünnepelte meg az iráni monarchia 2500. évfordulóját. Mai árakon számolva több mint félmilliárd dollárt különítettek el az ünneplésre. Ebből a pénzből egy egész várost építettek a külföldi vendégek és a helyi vezetők számára az ókori Perszepoliszban, Kürosz sírjánál.

A sah Kürosz királyra emelte poharát, dicsőítette valós és kitalált tetteit, aranydíszítésű sátrak között állva és ókori perzsa köntösbe öltözött harcosok felvonulását fogadva, ami a vallási ellenzék rendkívüli nemtetszését váltotta ki. Az iszlám normák hivalkodó figyelmen kívül hagyása – a nyílt alkoholfogyasztás és a meghívott hölgyek kihívó öltözéke –, valamint az ünnepség szervezőinek az iszlám előtti (elsősorban zoroasztriánus) szimbólumokkal való kacérkodása felbőszítette a muszlim teológusokat. Egyikük – Ruhollah Khomeini – nyíltan a nép és a hit árulójának nevezte a sahot.

„Az iráni királyok bűnei árnyékot vetnek történelmünkre. Még azok is alávalóak és kegyetlenek voltak, akiket jó királyoknak tartottak. Az iszlám alapvetően ellenzi a monarchia gondolatát” – mondta akkor Khomeini, aki azzal vádolta a sahot, hogy az Izraelnek eladott olajból származó pénzből szervezte a perszepoliszi partyt.

Valóban, a történelmileg meglehetősen ellentmondásos évforduló megünneplésére fordított kolosszális összeg egy része az Izraellel való együttműködésből származott. Az iráni társadalom jelentős része viszont nem látott ebben semmi kivetnivalót.

Az egyik legfontosabb kortárs izraeli-iráni író, David Menashri azt írta, hogy a két nép jól kijött egymással a monarchia idején, mert hasonló nemzeti vonásaik vannak: mind az izraeliek, mind a perzsák büszkélkedhetnek civilizációjuk ősiségével, mindketten a kevés nem arab nemzet közé tartoznak a Közel-Keleten, és mindkét nép vallása (az izraeliek judaizmusa és az irániak síizmusa) gyökeresen eltér a legtöbb szomszédjuk által gyakorolt szunnita iszlámtól. Mindez hozzájárult a meglehetősen szoros kapcsolatok kialakulásához.

Irán volt az iszlám világ második országa Törökország után, amely elismerte (bár nem hivatalosan, hivatalos diplomáciai képviseletek megnyitása nélkül) Izraelt. Ez már 1950-ben megtörtént. A sah Irán kézifegyvereket és rakétákat vásárolt Izraelből, Izraelben javíttatta polgári légiflottáját, izraeli agronómusokat és mérnököket hívott dolgozni országába, és az izraeliek segítségére sietett, amikor az 1950-es évek végén a Szovjetunió úgy döntött, hogy nem ad többé olajat a zsidó államnak.

Ezenkívül Izrael (az USA-val, Franciaországgal és a nyugati világ más országaival együtt) valószínűleg az iráni atomprogram – amely a jelenlegi háború kiváltó oka – kiindulópontja volt. Abban az időben Irán egy Izraellel szövetséges állam volt, és az izraeli tisztviselők valószínűleg el sem tudták képzelni, hogy a dolgok nagyon hamar és radikálisan megváltoznak.

Az iráni-izraeli együttműködésnek azonban volt egy sötét oldala is. A sah rendszere nem volt demokratikus, és teljesen figyelmen kívül hagyta az emberi jogokat. Az iráni biztonsági szolgálatok üldözték, kínozták, sőt meg is ölték a másként gondolkodókat. Ráadásul a hírszerző tisztek közül sokakat Izraelben képeztek ki, mert hivatalosan Iránnak és Izraelnek ugyanazok voltak a közös ellenségei: az agresszív pánarabizmus követői, akiknek az egész Közel- Kelettel terveik voltak. A közös ellenség és a közös érdekek összehozták a két államot. A két ország közötti katonai és hírszerzési együttműködést nem is nagyon titkolták.

Az ajatollahok dezinformációs hadviselése

A monarchia hadseregének és különleges szolgálatainak Izraelben kiképzett tisztjei azonban tudásukat az ellenzék elleni harcban használták fel. Izrael a sah oldalán állt. És ez nem volt titok. Az akkoriban Iránban dolgozó izraeliek később elismerték, hogy tudták, hogyan bánik a rezsim az ellenségeivel, de inkább szemet hunytak felette. Néhányan közülük pusztán anyagi megfontolásból tették ezt, mivel az iráni munka gyakran sokkal jobban fizetett, mint az otthoni. Voltak, akik ideológiai okokból, mert úgy vélték, hogy a barátságtalan arab államokkal körülvett országuk biztonsága érdekében lehetséges, sőt szükséges volt támogatni a szövetséges sahot.

Ugyanazt a sahot, akit a vallási ellenzék átkozott, és Jazidnak, a síita világ leggyűlöltebb és legrettegettebb alakjának hívott. Jazid a 7. század végén Omajjád kalifa, azaz iszlám uralkodó volt. A hatalom megtartása érdekében odáig ment, hogy megölte Mohamed próféta unokáját, Husszeint és gyermekeit. Ez a bűncselekmény volt az iszlám szunnita és síita ágra való szétválásának egyik fő állomása.

A síiták, akiknek vallási tanítása azon az elképzelésen alapul, hogy az iszlám világban az elsőbbség a próféta leszármazottait illeti meg, Jazidot a földi istentelenség megtestesítőjének tekintik. A síita hagyomány bitorlónak, részegesnek, szerencsejátékosnak és gyenge akaratú embernek írja le, akit klánjának tagjai saját céljaik érdekében manipuláltak.

Mohammad Reza Pahlavi sahot, aki alatt a nők Iránban nadrágot viselhettek és arcuk elrejtése nélkül járhattak, akinek idején szabadon lehetett alkoholt árulni, és viszonylag könnyen engedélyt adtak kaszinók nyitására is, a síita propaganda az új Jazidként ábrázolta.

A vallási ellenzék üldözését Husszein meggyilkolásához hasonlították, és a sahot manipuláló klánt izraelinek nyilvánították. Sokan voltak, nem tartották be az iszlám törvényeket, egyértelműen gazdagabbak voltak, mint az irániak többsége, és mindenki tudta, hogy ők voltak azok, akik segítették a hatóságokat az elnyomó apparátus kiépítésében. Az izraeliek tehát tökéletesen alkalmasak voltak bűnbaknak.

A Khomeini és társai prédikációit tartalmazó hangkazetták (amelyek a forradalmi propaganda fő eszközei voltak Iránban) azt sugallták a hallgatóknak, hogy a gyermekkoruk óta ismert Jazid véres története itt és most ismétlődik meg. Hogy a falvakban az emberek szegényednek, és a hívőket csak azért üldözik, mert a zsidók, akik a gyáva és istentelen sahot pénzelik, ezt akarták. Amint az egyik ilyen prédikáció mondta:

„Izrael nem akarja, hogy a Koránt tiszteljék ebben az országban. Izrael nem akarja, hogy itt mullahok létezzenek. Át akarja venni az országunk gazdaságát, el akarja sajátítani a vagyonát. A teológusok ellenzik ezeket az izraeli intézkedéseket, és emiatt üldözik őket.”

Az ajatollahok, talán anélkül, hogy észrevették volna, pontosan az információs hadviselés szabályai szerint cselekedtek. A lakosság legszegényebb rétegeihez szólva szegénységüket a kívülállók alattomos mesterkedéseinek tulajdonították, akiket a sah hívott meg egy kétes legitimitású országba, aki a pogány Nagy Kürosz uralkodót a síita imámok fölé helyezi, és nem különösebben törődik az iszlám előírásainak betartásával. „Csak azért vagytok szegények" – magyarázták a propagandisták –, „mert istentelen emberek és a hit ellenségei kormányoznak benneteket. Segítsetek megdönteni őket, és véget érnek a gondjaitok”.

A forradalom után: Iráni proxyk Izrael körül

Izrael és az izraeliek nagyon kényelmes propagandacélpontnak bizonyultak. És miután az ajatollahok kiáltványai megtették hatásukat, a monarchia összeomlott, majd kikiáltották az Iráni Iszlám Köztársaságot. Ennek a köztársaságnak az első legfőbb vezetője – ugyanez a Khomeini ajatollah – szándékosan elhagyta a megújult állam nevéből a síita köztársaság elnevezést a tágabb értelemben vett Iszlám Köztársaság elnevezés érdekében. Azt remélte, hogy a forradalmat Iránon túlra is kiterjesztheti, és Teheránt az iszlám világ központjává teheti. Ennek legfőbb akadálya az iráni síizmus volt.

A síiták jóval kevesebben vannak a világon, mint a szunniták – a muszlimok összlétszámának legfeljebb 20 százalékát teszik ki. A Közel-Keleten Iránon kívül csak két ország síita többségű: Irak, amelyet modern történelme nagy részében szunniták uraltak, és Bahrein, ahol egy szunnita királyi dinasztia gyakorolja a hatalmat.

Sok szunnita számára a síiták eretnekek, az igazi iszlám árulói. Ahhoz, hogy valóban igényt tarthasson az iszlám világ vezetésére, a síita Iránnak meg kellett találnia a módját, hogy bebizonyítsa a szunnitáknak, mennyire elkötelezett a közös értékek mellett, és hogy törődik a szunniták sorsával. És adott volt Izrael, amely több védekező háború után (számos ENSZ-határozat és a nemzetközi jog értelmében) megszállta a túlnyomórészt szunnita muszlimok lakta palesztin területeket, így ismét ideális célpontként jelent meg a propagandatámadásokhoz.

Iránban már 1979-ben, azaz közvetlenül a forradalom győzelme után tartották meg először hivatalos szinten a Jeruzsálem napját. Khomeini személyesen hozta létre ezt az ünnepnapot a palesztinokkal való szolidaritás demonstrálására. A legnépszerűbb jelszavak, amelyeket a hagyományos felvonulások résztvevői ezen a napon transzparenseikre tűztek, a következők voltak és maradtak: „Halál Izraelre” és „Izraelt ki fogják törölni a történelem lapjairól”.

Az Izrael-ellenes tevékenységek azonban nem korlátozódtak pusztán a jelszavakra. Irán nyíltan támogatja, felfegyverezi, szponzorálja és kiképzi azon palesztin militáns csoportok parancsnokait és állományát, amelyek Izrael elpusztítását tűzték ki célul. E csoportok közül a legnagyobbak a Hamász és a Palesztin Iszlám Dzsihád – annak ellenére, hogy szunniták – egyes becslések szerint évente akár 100 millió dollárnyi iráni támogatást is kaptak.

Teherán általában véve alighanem világelső abban, hogy ellenfeleivel folytatott konfliktusaiban proxy-erőket alkalmazzon, elmondható róla, hogy a mások kezével folytatott háborúk bajnoka. A proxykat eredetileg az iszlám forradalom terjesztésének fő eszközeként hozták létre, olyan tüzet rakva, amelyről az ajatollahok még mindig remélik, hogy ha nem is az egész világon, de legalább a Közel-Keleten szítani tudnak.

Ideológiailag különbözhetnek egymástól, ahogy például a síita Hezbollah különbözik a szunnita Hamásztól. Lehetnek egész kváziállamok, mint a houthiké, akik Jemen nagy részét uralják, ahol saját valutát nyomtatnak és többé-kevésbé független külpolitikát folytatnak. Vagy lehetnek 10-15 harcosból álló vidéki milíciák valahol a szíriai sivatagban vagy az iraki hegyekben. De mindannyian Teherán felé orientálódnak és annak érdekei szerint cselekszenek.

Az iszlám forradalom jelenleg csak az egyik ilyen érdek. Ezek a csoportok (csak Irakban több tucat van belőlük!) egyfajta iráni „moszkítóraj”, amelynek bevetésével egy nagyobb háború frontját több száz vagy ezer kilométerre, és magának Iránnak a határain túlra is ki lehet terjeszteni. Az Izraellel szembeni évtizedek óta változatlanul ellenséges politika fényében pedig egyértelmű, hogy e csoportok közül a legharcképesebbek a zsidó állam határaihoz a lehető legközelebb helyezkednek el. Teherán fő védencei a közelmúltig szó szerint három oldalról vették körül Izraelt. Működnek a palesztin területeken, Libanonban és aktívak voltak Szíriában is.

Szíria, Irán térségbeli érdekeinek védelmével összefüggésben, valóságos fenomén volt. Egy egész proxy-állam, amelybe az irániak pénzt és fegyvereket pumpáltak, ahová a legjobban harcoló egységeiket küldték, és amelyet igyekeztek keményen ellenőrzésük alatt tartani. Nagyrészt azért, hogy Szíriát továbbra is biztosítékként használhassák a nagyszabású izraeli támadásokkal szemben. Az izraelieket már csak a szomszédos Szíriából történő invázió lehetősége is korlátozta volna, mind Aszad reguláris hadserege, mind a fent említett „vidéki proxyk” révén, amelyek egyébként gyakran elég jól fel voltak fegyverezve. Meg kellett volna akadályozniuk az Irán elleni esetleges agresszív tervek végrehajtását is.

Úgy tűnik, hosszú időn keresztül ez a megközelítés jól működött. Természetesen Izrael merész hadműveleteket hajtott végre az iráni katonai létesítmények felszámolására, és megszervezte az iráni atomprogramban részt vevő tudósok kivégzését is. De aligha véletlen, hogy az izraeliek csak azután döntöttek egy igazán nagyszabású, több száz harci bevetéssel, Irán-szerte célpontokat bombázó hadművelet elindítása mellett, hogy Szíriában megbukott az Iránnal szövetséges Aszad-rezsim, valamint a Hamász és a Hezbollah komolyan kivéreztek a Gázában és a libanoni határvidéken hosszú ideje tartó háború során.

Érdekes módon a síita teokráciát átható eszkatológiai miszticizmus ellenére az Izraellel szembeni ellenségességet régóta inkább geopolitikai, mint vallási szempontból magyarázzák. Az Iszlám Köztársaság vezetőinek Izrael-ellenes retorikája hagyományosan a palesztin földek megszállásának elutasításán és a cionizmus, mint a megszállást igazoló ideológia kritikáján alapult. Mahmúd Ahmadinezsád elnöksége idején azonban az Izrael-ellenes propaganda nyíltan antiszemita formákat öltött.

Ahmadinezsád holokauszttagadó fórumokat tartott Iránban, arról beszélt, hogy a zsidók tömeges kiirtása a második világháború alatt csupán koholmány volt, és Izrael gyors elpusztítására szólított fel. Ali Mansari iráni tudós megjegyzi, hogy Ahmadinezsád ilyen eszmék iránti megszállottsága sajátos vallásosságának köszönhető.

Mahmúd Ahmadinezsád – írja Manzari Irán című könyvében – az iszlám köztársaság fő feladatának tekinti, hogy a síita iszlám diadalát az egész bolygón vigye végig, és a zsidó állam elpusztítását szükséges lépésnek tartja ezen az úton. Szerinte ugyanis Izrael olyan értékekre épül, amelyek ellentmondanak a síita világnézetnek.

Mi lesz a következő lépés?

Meglepő módon az Izrael-ellenes, sőt antiszemita ideológia állami támogatása nem változtatta az iráni társadalmat judeofób társadalommá. Ellenkezőleg, a közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy Iránban sokkal kisebb az antiszemiták aránya, mint a régió más országaiban. Izrael pedig időnként, bár nem hivatalosan, de segít esküdt ellenségének.

Az iráni-iraki háború idején nagyrészt Izrael támogatása mentette meg az akkor szó szerint újszülött Iszlám Köztársaságot a Szaddám Huszein seregeitől elszenvedett vereségtől. Irán, amely a forradalom után nemzetközi szankciók hatálya alá került, nem tudott lőszert és katonai felszerelésekhez szükséges pótalkatrészeket vásárolni közvetlenül a nyugati cégektől. Ekkor siettek segítségére az izraeli közvetítők, akik több száz rakétát és más, Iránnak szükséges katonai felszerelést szállítottak nekik.

Emellett az izraeli légierő megsemmisítette az iraki atomprogram fő létesítményeit, ahol vélhetően nukleáris fegyvereket fejlesztettek Irán elleni támadás céljából. Azokban az években a tekintélyelvű és Izraelt nyíltan gyűlölő Husszein sokkal veszélyesebb ellenségnek tűnt, mint az akkor még meglehetősen instabil ajatollah-rezsim, amely frissen került hatalomra.

Most az egykori barátságot használja ki a hivatalos izraeli kommunikáció. A mostani háború közepette az izraeli Knesszet képviselői felhívást tettek közzé az iráni néphez, amelyben azt írják, hogy nem tekintik egyenlőnek az irániakat az uralkodó rezsimmel, és hogy készek újra felvenni a jó kapcsolatokat Iránnal, amint az ajatollahok megbuknak. Sőt, a képviselők azt javasolják, hogy az irániak ne várják meg ezt a bukást, hanem aktívan járuljanak hozzá. Mint a felhívásban olvasható:

„Nem riválisokként, hanem partnerként írunk Önöknek. Partnerek vagyunk egy közös harcban – a zsarnokság, a szélsőségesség, a félelmet végletekig fokozó hallgatás ellen... A világ figyel. Eljön az önök órája – az óra, hogy felélénküljenek és visszaszerezzék országuk történelmét.”

Jöjjön hát, minél előbb. Mindenki jobban örülne egy demokratikus Iránnak, mint egy teokrata rezsimnek. De attól tartok, ennek megvalósítása áldozatokkal és harcokkal jár majd.

Szele Tamás