Kérem, vannak még jó hírek ebben a kicsiny Hunniában, örömmel értesítek mindenkit arról, hogy a mi avatott biztonságpolitikai szakértőnk, Somkuti Bálint kezd visszatérni a közéletbe több, mint fél évi távollét után. Ennek ideje is, mert kollégája, Spöttle dekonspirációja után, mely azonban nem járt azzal, hogy az illető állását is veszítse, szükség volt a magyar biztonságpolitikai piacon valakire, aki legalább annyira hiteltelen, mint ő.

(Képünk illusztráció)

És már jön is, öles léptekkel siet bajtársa segítségére Somkuti! Ő tavaly november elején búcsúzott el – mint láthatjuk, átmenetileg – a nyilvánosságtól, kissé groteszk körülmények között. Az történt, hogy Orbán Viktor politikai igazgatója, a véletlenül szintén Orbán vezetéknevű Balázs furcsát mondott még október 23. előtt pár héttel az 1956-os forradalom tanulságairól.

„Pont ’56-ból kiindulva mi valószínűleg nem csináltuk volna azt, amit Zelenszkij elnök csinált két és fél évvel ezelőtt, mert felelőtlenség, mert látszik, hogy belevitte egy háborús védekezésbe az országát, ennyi ember halt meg, ennyi területet vesztett. Mondom még egyszer: az ő joguk, szuverén döntésük, megtehették, de ha minket megkérdeztek volna, akkor mi nem tanácsoltuk volna, azért, mert ’56-ban az lett, ami lett. Mert megtanultuk, hogy itt óvatosnak kell lenni, és óvatosan kell bánni a nagyon értékes magyar életekkel. Azokat nem lehet csak úgy odadobni mások elé.”

Nos, ez minimum árulás volt és ’56 emlékének sárba tiprása. Ennek ellenére a miniszterelnök megvédte hű csatlósát, amit Somkuti mester – épp akkor nevezték ki egy előkelő pozícóba a Szuverenitásvédelmi Hivatalnál – félreértett, és úgy hihette, ez az új politikai irányvonal, így pont november negyedikén azt posztolta a Facebookra, miszerint „aki a túlerőt nem tiszteli, az nem hős, hanem bolond”, amit pár percen belül úgy módosított, hogy az a bolond, aki a túlerőt nem ismeri fel, de mindegy is volt már akkor: a Szuverenitásvédelem azonnal szerződést bontott vele, és nem lehet véletlen, hogy éppenséggel Georg Spöttle került a helyére.

Mi lehetett a baj? Hiszen Somkuti mondata szellemiségében nem tért el Orbán Balázsétól... mindketten nevezhetőek a Fehér Zászló Lovagjainak. Nos, csak annyi, hogy Orbán Balázs kezét elengedni drága mulatság lett volna a kormányfő számára több szempontból is, míg azonban a Somkuti- vagy Spöttle-kaliberű figurák feláldozhatóak. Sőt, mint láttuk, egymás közt még csereszabatosak is. Mondhatnám, mindegyik 152 milliméteres, mert ennyi az orosz tüzérségnél rendszeresített űrméret, de ne legyünk rosszmájúak. Somkutit odadobták áldozatnak, viszont ne feledjük, ezt kizárólag tulajdon stréberségének köszönheti: lehet, hogy kalandos élete folyamán korábban egy ideig a borneói Fahéj Tanya intézője volt, Buzgó Mócsing néven, akit másként az Igaz Trebitschnek is szólítottak.

Mikor távozott, kevéssé borult gyászba a nemzet és most, hogy visszatért szintén hiányolom az utcai örömtüzeket és a spontán ünneplés egyéb kitöréseit, de azért vagyok én itt, hogy üdvözöljem, ha a magam módján és modorában is. Megtért hát a Fehér Zászló Lovagja a belső száműzetésből, deresedő szakállal, hiszen kenyerünk javát már megette – most jön a maradék kenyérért, ki-ki fogadja aszerint, amit gondol felőle.

Megtért, és sokat tanulhatott, mert tegnap-tegnapelőtt egyszerre két lapban is debütált, a Magyar Nemzetben és a Magyar Hírlapban egyaránt, ami fénykorában is nagy teljesítmény lett volna tőle, de most még kipihent lehet, így sikerrel abszolválta mindkét feladatot. A Magyar Nemzetnek interjút adott, amiből lényegében véve azt tudhattuk meg, mennyire avatott és értő ismerője emberünk a washingtoni kormányköröknek, de ez alaptulajdonsága minden magyar „biztonságpolitikai szakértőnek”, ezzel születik, később már csak csiszolja ezt a szuperképességét, egészen addig, míg bármikor ki nem tudja rántani a tulajdon füléből egyetlen elegáns mozdulattal Tulsi Gabbardot. Most azon kívül, hogy Somkuti járatos a Fehér Ház összes folyosóján, annyit sikerült még megtudnunk tőle, miszerint az egész izraeli-iráni konfliktust szerinte Trump mozgatja, éspedig azért, mert neki van a legtöbb esze a világon. Mely tételt azért lehetne vitatni, bár ki tudja, lehet, hogy a „covfefe” is igazából varázsige, melyet az akkor még ifjú Donald Merlintől tanult, de mi lépjünk tovább a Magyar Hírlapban megjelent saját elemzéséhez, ugyanis az szinte tökéletes.

Magyarázatot ad benne a világ összes jelenlegi konfliktusára, problémájára, valamint az Életre, a Világmindenségre meg mindenre is. Érdemes mazsolázni belőle, pusztán okulásunk kedvéért, mert nagy Somkuti bölcsessége. Bár lesz hozzá pár megjegyzésem, szokás szerint.

„Ahogy körbenézünk a Föld nevű bolygón, városok és országok lángolnak szinte ameddig a szemünk ellát. Nincs olyan kontinens – talán a fagyos Antarktisz kivételével –, ahol ne zajlana fegyveres konfliktus.”*

*Hát, nem tudom, Ausztráliából nem jelentettek harcokat, de mint tudjuk, Ausztrália nem is létezik. Dél-Amerikában sem zajlik épp nyílt háború – sebaj, Somkuti előre néz és látja, hogy lesz!

„A hidegháború utáni korszak első évtizede egyértelműen a szinte korlátlan amerikai hegemónia jegyében telt. A kihívó nélküli uralmon az első repedések a kétezres évek közepén jelentek meg, amikor sem a washingtoni szerződés 5. cikkelyének első alkalmazásával megindított afganisztáni, sem a nemzetközi jogilag megindokolhatatlan iraki műveletek nem hozták el sokak által várt, és a fősodratú média által beharangozott eredményt. Az már csak a hab volt a tortán, amikor a 2008-es bukaresti NATO-csúcson bejelentett további keleti bővítésre adott válaszul Oroszország – egy szakartvelói (grúz) – provokáció után, azaz a Cskinvaliban állmásozó orosz békefenntartók elleni tüzérségi csapásra válaszul rövid háborúban térdre kényszerítette Szaakasvili elnököt.

A 2014-es ukrajnai puccs nyomán Oroszországhoz csatlakozott a Krím-félsziget, és a Donbásszban fellángolt a polgárháború, amely összecsapás végül 2022-ben ipari alapú, vagy másképp magas intenzitású konfliktusba torkollott a Nyugat által támogatott Ukrajna és Oroszország között.”*

Figyeljük a stílusművészeti árnyalatokat. Grúziát Oroszország „térdre kényszerítette”, nem megtámadta és legyőzte, a Krím „csatlakozott” Oroszországhoz, nem annektálták, a Donbásszban „fellángolt a polgárháború” nem az oroszok és helyi zsoldosaik támadtak. Somkutiban egy Balassi Bálint veszett el vagy még inkább egy Szabad Nép-félóra, ezek már nem is árnyalatok, hanem s*ggnyalatok.

„Azóta láthattunk már egy rövid összecsapást (első alkalommal két atomhatalom között!) India és Pakisztán részvételével, és egy hete tart az izraeli támadás Irán ellen. Eközben a húszik továbbra is fenyegetik a Vörös-tenger hajózását, és számtalan további – nagyrészt a zavarkeltésben és nem a tartós rendezésben érdekelt nyugati államok által generált – érdekütközés lappang kitöréssel fenyegetve világszerte.”*

*Akkor kezdjük azzal, hogy Indiának 1974. május 18. óta van nukleáris fegyvere, Pakisztánnak meg körülbelül 1986 óta. A két állam között – a mostani konfliktust nem számítva – volt már háború 1947-48-ban, 1965-ben, 1971-ben és 1999-ben. Ez utóbbit Kargil-háborúnak nevezzük és nem mindenki tekinti hivatalos háborúnak, de voltak benne nagy csaták, például Tololingnél, a Tigris-dombnál és a 4875-ös magaslatnál, volt légitámogatás is indiai részről, szóval mégiscsak háború volt az – és akkorra már mindkét félnek bőven voltak nukleáris fegyverei. A houthik által a nemzetközi hajózásra gyakorolt fenyegetés pedig világos, hogy a nyugati államok bűne, ki másé lenne, netán maguké a houthiké? Igen, az övék, de ne tessék elárulni senkinek...

„Oroszországot belátható ideig lefoglalják az Ukrajnában és a korábbi szovjet tagköztársaságok – még korábbi cári hódítások – területén elmúlt néhány évben lezajlott, ráadásul Moszkva jelentős érdekeit fenyegető változások. Ettől függetlenül azért kiveszi a részét Afrika második, és ezúttal véglegesnek tűnő, gyarmati iga alóli kiszabadításából, ráadásul a közelkülföldnek nevezett régión túl, pl. Szíriában is jelen van és várhatóan lesz is.”*

*Értem, tehát Ukrajnában nem háború van, hanem „változások” zajlanak. Végső soron az tényleg változás, ha valahol tegnap még ház állott, most meg kőhalom, de ugyebár ezek a „változások” igazolhatóak a cári, majd szovjet hódításokkal. Vagyis azok visszaállításával. És jelentősen fenyegetik Moszkva érdekeit, mármint az, ha nem sikerül a visszaállítás. Afrika második felszabadítása a gyarmati iga alól pedig sosem volt ennyire időszerű, mint most, főként, hogy egy olyan ország teszi, aminek a nemzeti jövedelme vetekszik Olaszországéval, területe viszont a legnagyobb a világon, csak hát kissé ritkásan lakott. A gyarmati iga lerázása pedig orosz felfogás szerint kizárólag úgy lehetséges, ha ők gyarmatosítják Afrikát a korábbi hatalmak helyett, amit a bennszülött lakosság lesz szíves nagy örömmel tudomásul venni, mert ha nem tapsikol elég buzgósággal, jön a Wagner, illetve annak utódja, az Afrika Korpsz és lesz nemulass, ha nem mulattak eléggé. Ami Szíriát illeti, ott mindenképpen jelen lesznek az oroszok, bár inkább csak a folklórban, a rémmesék szintjén, rögtön a ghoulok mellett, mivel Hmeimimet is, Tartust is elhagyták, egyéb támaszpontjuk pedig nincs az országban. Jelenleg Líbia és Szudán jöhet szóba támaszpontok építése céljából. De ezt Somkuti bizonyára ugyanolyan jól tudja, mint én, csak nem mondja, nehogy kiderüljön a helyzet az osztályellenség előtt is, értem én.

De most, hogy a Kreml összes ülepe fényesen ragyog, jön a fordulat!

„A nyugati dominancia, és gyarmatbirodalmak „oszd meg és uralkodj felfogása”, illetve az orosz–ukrán háború mindkét oldalával üzletelő kínai felfogás közötti különbség nem is lehetne szembeötlőbb. (…) Ahogy a relatív hanyatlás szakaszába lépett Egyesült Államok és szövetségesei (vagy proxyjai – nézőpont kérdése) egyre erőszakosabban próbálják érdekeiket érvényesíteni, úgy lesz a Kína által támogatott, versengés helyett együttműködést hangsúlyozó koncepció sok ország számára egyre vonzóbb. (…) Márpedig egy átalakuló világrendben a korábbi hegemóntól kezdve a középhatalmakon át egészen a gerilla/terrorista mozgalmakig sokan próbálnak majd a zavarosban halászni. Így hát továbbra is nyitott a kérdés, hogy ki nyeri a konfliktusok korát, de a fentieket számba véve egyre kevésbé tűnik kétségesnek a győztes személye.”*

*Hoppá, kérem, hoppácska. Szóval a Nyugat hanyatlik, haldoklik és elevenen rothad, a Szovjetunió, bocsánat, Oroszország diadalmaskodik, de győzni azért mégis Kína fog? Ezt nevezem defenzív, biztonsági elemzésnek, így csak akkor járhatna rosszul a szerző, ha az a dekadens Nyugat győzne, de az meg nem történik meg egyik napról a másikra, lesz még ideje a Fehér Zászló Lovagjának átállni, ha baljós jeleket lát, mint béljós.

Idáig tart a Mű, melynek külön sajátossága, hogy egyetlen számot vagy más adatot nem tartalmaz, tiszta, elvont merengés a világ jelenlegi állapotáról, csak igen határozottan megfogalmazva. És ha a jóslatok nem válnak be, nyugodtan le lehet majd tagadni azt is, hogy valaha ilyent írt a szerző – Groucho Marx mondása jut erről eszembe:

„Íme, a nézeteim. Ha nem tetszenek, vannak másfélék is!”

Végezetül feltennék egy kérdést. Mikor Somkuti meggyalázta ’56 emlékét, elbocsátották a Szuverenitásvédelmi Hivataltól. Érthető.

Mikor Spöttléről kiderült, hogy nemzetbiztonsági kockázatot jelent mert orosz ügynök, őt nem bocsátották el ugyanonnan. Legalábbis erről nem érkezett semmiféle híradás. Ez már kevésbé érthető.

Mindez csak úgy lehetséges, ha a Szuverenitásvédelem jól tudta róla, kinek dolgozik és nem látott ebben semmi kivetnivalót.

Ez esetben megkérdezhetném, tulajdonképpen kinek a szuverenitását is védi ez a hivatal?

A megfejtéseket ne tessék beküldeni, senkinek sem kell, hogy szétsorsoljanak közöttünk százötven évet nagy testvérünk, a Szovjetunió, bocsánat, az Oroszországi Föderáció nemzetbiztonságát veszélyeztető tevékenységért.

Az viszont mindenképpen jeles hír, hogy Somkuti lovag visszatért és már kenyeret is keres.

Kár, hogy mivel kormánylapokban vitézkedik, ezt a kenyeret mi fizetjük. Közpénzből.

A legjobb az lenne, ha váltásban dolgoznának Spöttlével.

Ahogy eddig.

Míg az egyik hazudik, a másik pihen.

Szele Tamás