Jelenleg Los Angelesben bizonytalan a helyzet, így még nem lehet arról beszámolni, hogy végső soron bevetették-e a Nemzeti Gárdát és főként a Tengerészgyalogságot a tüntetők ellen, pedig ezen sok múlik – viszont, míg okosabbak leszünk, foglalkozzunk Donald Trump másik, nagyon is aktuális tervével, ami máris vitákat váltott ki a szakértők körében.
(Képünk illusztráció)
A kérdés röviden az, hogy lehetséges-e egy kontinentális méretű rakétavédelmi rendszer kiépítése az Egyesült Államokban, mely az izraeli Vaskupola mintájára létesülne. Erre az a válasz, hogy természetesen lehetséges, csak az nem biztos, hogy megérné-e az árát. Ezt boncolgatja Fabian Hoffmann a The Insider hasábjain.
Lássuk először is azt, amit biztosan – vagy inkább: félig bizonyosan – tudunk. Május 20-án Donald Trump bejelentette az „Aranykupola” létrehozására vonatkozó tervét – ez egy olyan rakétavédelmi rendszer, amely az elnök előrejelzései szerint 200 milliárd dollárba fog kerülni, és amely jelenlegi hivatali ciklusának végére bevethető lenne. A projekt egy olyan műholdas hálózat létrehozását irányozza elő, amely ballisztikus rakéták, hiperszonikus rakéták és cirkálórakéták elfogására egyaránt szolgál. De nem minden olyan egyszerű, mint ahogy Trump gondolja. Fabian Hoffmann, az Oslói Egyetem védelempolitikai kutatója szerint ha megvalósul a Trump által felvázolt Aranykupola, hátrányos lesz az Egyesült Államok számára – mind gazdasági, mind stratégiai szempontból.
Május 20-án az Ovális Irodában tartott sajtótájékoztatóján Donald Trump amerikai elnök felvázolta az Egyesült Államok „Aranykupola” elnevezésű rakétavédelmi projektjére vonatkozó terveit. Az elnevezés az izraeli „Vaskupola” rakétavédelmi rendszerre ujutal, amely rövid hatótávolságú rakéták és lövedékek, köztük aknavetők és tüzérségi lövedékek ellen védi Izrael területét.
A Vaskupolával ellentétben azonban Trump elnök követelései az amerikai programmal szemben sokkal ambiciózusabbak. Célja ugyanis az Egyesült Államok kontinentális területének védelme a rakétafenyegetések változatos skálájától, beleértve a hiperszonikus rakétarendszereket, cirkálórakétákat és nukleáris fegyverzetű ballisztikus rakétákat.
A terv szerint az amerikai kongresszustól 25 milliárd dolláros kezdeti „előleget” kérnek, amelyet további 175 milliárd dollár követ a következő három évben. Trump kijelentette, hogy a projektet még a jelenlegi hivatali ideje alatt befejezik, és azt állította, hogy az „közel 100 százalékos” hatékonysággal fogja megvédeni az Egyesült Államok kontinentális területét.
Ez az írás az Aranykupola-projektet elemzi, beleértve annak technikai megvalósíthatóságát, gazdasági problémáit és lehetséges politikai következményeit. Röviden, ha az Aranykupola az Egyesült Államok cirkálórakéták, rövid és közepes hatótávolságú ballisztikus rakéták és nagy hatótávolságú drónok elleni védelmére összpontosít, akkor jó esélye van arra, hogy érdemben hozzájáruljon az USA védelméhez és elrettentési kapacitásához, potenciálisan akár viszonylag rövid időn belül is. Ha azonban a hangsúly egy űrbázisú stratégiai rakétavédelmi rendszer telepítésére helyeződik át, ahogyan azt Trump a közelmúltbeli média-szereplései során határozottan sugallta, a költségek valószínűleg meghaladják a várható hasznot.
Űrbázisú rakétavédelem
Trump rakétavédelmi terveinek vázlatát a 2025. január 27-i 14186. számú elnöki rendelet tartalmazta. A rendelet utasította a védelmi minisztert, hogy 60 napon belül nyújtson be egy következő generációs rakétavédelmi rendszerre vonatkozó tervet, amely kiterjed az összes elképzelhető légi fenyegetés elleni védelemre. A prioritások között szerepel az űrbe telepített rakétavédelmi képességek fejlesztése, az alsóbbrendű és végső fázisú védelem kialakítása, valamint a nem kinetikus rendszerek integrálása.
Az Aranykupola messze legambiciózusabb eleme a tervezett űrbázisú elfogó képesség. Maga a koncepció nem új. Az űrbázisú rakétavédelmet először a Reagan-kormányzat próbálta megvalósítani közel 40 évvel ezelőtt, de az erőfeszítések végül elmaradtak, elsősorban a nagy technikai kihívások, a megfizethetetlen költségek és a politikai változások – nevezetesen a hidegháború vége – miatt.
Az 1990-es évek óta, és különösen az elmúlt évtizedben a rakétavédelmi technológiák nagymértékben fejlődtek, amint azt a jelenlegi ukrajnai fejlemények is mutatják. Mindazonáltal a Trump által elképzelt méretek és a tervezett költségek szinte biztosan irreálisak, és a projekt valószínűleg nem valósulhat meg a javasolt időkereten belül.
Egyrészt a Trump által felvázolt rakétavédelmi képességek közül több – köztük elsősorban az űrbe telepített elfogórakéták rendszere – jelenleg nem létezik az amerikai arzenálban, és azokat a semmiből kellene kifejleszteni. Bár az Egyesült Államok valószínűleg a meglévő technológiákat is felhasználhatja a folyamat felgyorsítása érdekében, a rendszertervek elfogadása, a prototípusok megépítése és a teljesen működőképes eszközök űrbe telepítése éveket, ha nem évtizedeket venne igénybe.
A költségek szintén jelentős akadályt jelentenek. A Kongresszusi Költségvetési Hivatal független tanulmánya szerint egy olyan hatékony, űrbe telepített elfogórendszer telepítése, amely képes megbízhatóan védekezni egy korlátozott észak-koreai nukleáris rakétafenyegetés ellen, 20 év alatt 160 és 540 milliárd dollár közötti összegbe kerülne. És ez a fajta fenyegetés csak viszonylag kis számú, korlátozott önvédelemmel rendelkező, kezdetleges ICBM-et (interkontinentális ballisztikus rakétát) feltételez.
Egy olyan rendszer, amelyet Kína és Oroszország sokkal nagyobb és fejlettebb – több száz ICBM-et tartalmazó, több száz nukleáris robbanófejjel ellátott, az önvédelmi képesség javítását célzó kifinomult ellenintézkedésekkel felszerelt – arzenálja ellen terveztek, ennek többszörösébe kerülne. Szinte biztosan meghaladná azt a 200 milliárd dollárt, amelyet a kongresszusnak ki kellene osztania. Több mint valószínű, hogy a végösszeg a trilliárdos szintet is elérné. Bár a katonai rendszerek űrbe juttatásának ára a hidegháború vége óta drasztikusan csökkent, az elfogó- és támogatórendszerek költségei továbbra is magasak.
Óvatos becslések szerint egy-egy űrbe telepített elfogóegység életciklusa során 100-300 millió dollárba kerülhet. Mivel ezeknek a rakétaelhárítóknak állandó orbitális lefedettséget kell fenntartaniuk, a rakétacélpontok indítási fázisában történő, rövid időn belüli, meghatározott földrajzi helyeken történő támadásának biztosítása valószínűleg több ezer darabos rakétaelhárító komplexumot igényel.
Az Egyesült Államoknak egy ilyen rendszer támogatásához drasztikusan ki kellene terjesztenie az űrbe telepített megfigyelési és korai előrejelző kapacitását is. Ez valószínűleg további több tízmilliárdos finanszírozást venne igénybe olyan műholdak számára, amelyek képesek a beérkező rakétafenyegetések észlelésére és követésére, valamint a rakétaelhárító eszközök riasztására.
Ráadásul az űrbázisú rakétavédelmi rendszer szinte biztosan nem biztosítaná a Trump által elképzelt „közel 100 százalékos” hatékonyságot. Ezt az Ukrajnában megfigyelt rakétaelhárítási arányok alapján bátran állíthatjuk, ahol még az olyan rakétavédelmi rendszerek, mint az IRIS-T vagy a NASAMS, amelyek lényegesen kevésbé összetett fenyegetések (főként szubszonikus cirkálórakéták és nagy hatótávolságú drónok) ellen védekeznek, sem érik el a 100 százalékos sikerességi arányt. A rövid hatótávolságú ballisztikus rakéták elleni védekezésre használt Patriot a jelentések szerint 70-80%-os hatékonysági arányt ér el, bár ez a szám növelhető, ha egynél több elfogórakétát indítanak a beérkező célpontra.
Hatások és ellenhatások
A költségekkel és a megvalósíthatósággal kapcsolatos kérdéseken túl politikai aggályok is felmerülhetnek.
Még ha az Egyesült Államok vállalná is egy olyan űrbázisú rakétavédelmi rendszer telepítésének óriási költségeit, amely legalább névlegesen képes lenne ellensúlyozni a vele egyenrangú ellenfelek nukleáris fenyegetéseit, kevés ok van azt hinni, hogy Kína és Oroszország passzív maradna. Garantált, hogy mindkettő haladéktalanul lépéseket tenne – sőt, nagy erőfeszítésekre is hajlandó volna – annak érdekében, hogy fenntartsák biztosított csapásmérő képességüket, mindenekelőtt azzal, hogy válaszul növelik és fejlesztik nukleáris arzenáljukat.
Oroszország számára ez valószínűleg nehezebbnek bizonyulna, tekintettel a költségvetési és technológiai korlátokra, amelyekkel – legalábbis Kínához képest – számolnia kell. Mindazonáltal Oroszország valószínűleg hajlandó lenne jelentős áldozatokat hozni és más prioritásokat visszavonni annak érdekében, hogy megőrizze stratégiai nukleáris arzenáljának hitelét.
A fegyverzetellenőrzési és leszerelési tábor egyes elemzői gyakran érvelnek azzal, hogy bármilyen stratégiai rakétavédelmi projekt technikailag megvalósíthatatlan, ugyanakkor azt is állítják, hogy ezek destabilizáló hatásúak. Mások joggal jegyezték meg, hogy ez a kettős mérce nélkülözi a belső konzisztenciát: ha egy rendszer hatástalan – és a potenciális ellenfelek ezt így is érzékelik –, akkor nem lehet képes aránytalan fenyegetésérzetet kelteni.
A Trump által elképzelt stratégiai rakétavédelemmel az a valódi probléma, hogy éppen azért lehet rendkívül destabilizáló, mert hatásosnak bizonyulhat. Az elmúlt években a rakétavédelmi technológia – különösen az amerikai rendszerekben – jelentősen fejlődött. Bár a kinetikus elfogórakéta alapvető feladata továbbra is hasonló ahhoz, mintha golyóra lőnénk golyóval (a hagyományos lőfegyverekénél többször nagyobb sebességgel), a modern technológia egyre életképesebbé tette ezt a megközelítést.
Ha az Egyesült Államok jelentős beruházásokat eszközöl a stratégiai rakétavédelem területén, Kínának és Oroszországnak ellenintézkedésekkel kellene válaszolnia, mivel az ilyen erőfeszítéseket nukleáris elrettentő eszközeikre nézve komoly fenyegetésnek tekintenék. Ezeket a válaszlépéseket viszont Washingtonban agresszív tevékenységként értelmezhetnék, ami további beruházásokat ösztönözne a rakétavédelembe és esetleg a támadó képességekbe is, így elindítva egy spirálisan növekvő fegyverkezési versenyt.
Természetesen a fegyverkezési versenyspirál nem minden fél számára egyformán hátrányos. A hidegháború végén az Egyesült Államok fejlett nukleáris és hagyományos rendszerekbe történő beruházásai részben a szovjet gazdaság megterhelésére irányultak, amely már akkor is komoly strukturális nyomás alatt állt. Az amerikai döntéshozók úgy számoltak, hogy a Szovjetunió nem lesz képes felvenni a versenyt ezekkel az amerikai kiadásokkal, de ez a logika ma már nem biztos, hogy érvényes – legalábbis Kína tekintetében nem. Bár Kína gazdasági növekedése lelassult, semmi sem utal egy közelgő, azonnali összeomlásra. Ugyanakkor az USA-ban az államadósság GDP-hez viszonyított aránya történelmi csúcson jár, ami aggályokat vet fel Washington hosszú távú védelmi kiadásainak fenntarthatóságával kapcsolatban. Ezért korántsem biztos, hogy az Egyesült Államok fölénybe kerülne egy Kínával folytatott elhúzódó nukleáris fegyverkezési versenyben.
Végül ne feledjük, hogy az Aranykupola telepítése felgyorsíthatja az űr militarizálódását, ami más szereplőket is arra ösztönözhet, hogy kövessék a példát, és ez végső soron nem biztos, hogy megfelel az Egyesült Államok hosszú távú stratégiai érdekeinek. Ennek ellenére az amerikai kormányzat már eleve eldöntött tényként tekinthet a világűr nagyszabású militarizálására, ami csökkentheti ennek az érvnek a súlyát a szakmai tanácskozásokon.
Költségek és lehetőségek
Azt is szem előtt kell tartani, hogy az átfogó űrbázisú rakétavédelmi rendszer megvalósítása más – vitathatatlanul sürgetőbb és megvalósíthatóbb – rakétavédelmi prioritásoktól vonná el az erőforrásokat és a figyelmet, amelyek többsége valójában a tágabb értelemben vett Aranykupola-projekt része.
Az elkövetkező években az Egyesült Államok számára egyre nagyobb fenyegetést jelentenek majd a kínai cirkáló- és ballisztikus rakéták – amelyeket levegőből, hajókról és tengeralattjárókról indíthatnak –, és amelyek képesek nagy fontosságú katonai és infrastrukturális célpontok elleni támadásra. Az ilyen típusú fenyegetés elleni védekezéshez többszintű lég- és rakétavédelmi architektúrára van szükség, amelyet az Egyesült Államok partvonalai mentén és a belföld mélyén fekvő kritikus célpontok közelében helyeznek el.
Amint azt az ukrajnai háború bebizonyította, a rakétavédelemnek ez a formája megvalósítható, de költséges, és a kiépítése még nagyobb gondot jelent, ha az amúgy is korlátozott erőforrásokat egy rendkívül költséges űrbázisú rakétavédelmi rendszerbe irányítják. Például egyetlen űrbázisú rakétaelhárító költségéért (ami óvatos becslések szerint 100-300 millió dollár lenne) az Egyesült Államok 25-75 PAC–3 MSE rakétaelhárítót tudna beszerezni – olyan rendszereket, amelyek megbízható és kipróbált védelmet nyújtanak a hagyományos kínai rakétafenyegetések széles spektrumával szemben.
A technikai kihívások és a politikai kockázatok mellett tehát a Trump elképzeléséhez kapcsolódó alternatív költség is rendkívül magas. Bármilyen komoly kísérlet a megvalósítására valószínűleg stratégiai szempontból hátrányosnak bizonyulna az Egyesült Államok számára.
Tehát ha lesz Aranykupola, annyiba fog kerülni, mintha tényleg aranyból lenne. És meglehet, hogy a megépítésének következményei még drágábbak lesznek majd.
Szele Tamás
