Nagyon figyelemreméltó gondolatokat ismertet Alekszandr Baunov, a Carnegie Oroszország-Eurázsia Központ vezető munkatársa, volt orosz diplomata és az orosz politika szakértője a The New York Times véleményrovatában, melyek most, hogy Trump elnök igen rövid határidőt adott Putyinnak az ukrajnai fegyverszünet életbe léptetésére, mindennél aktuálisabbak: érdemes odafigyelni arra, mit mond egy orosz szakértő arról, hogy mit akar valójában a Kreml. Nos, lássuk. Megjegyzéseimet szokás szerint csillag alatt teszem meg, a bekezdések végén.

(Képünk illusztráció)

Vlagyimir Putyin, saját állítása szerint, nem egy átlagos vezető. Nevezhetjük egy ügyvédnek a cári trónon. Már hivatali ideje kezdetétől fogva támaszkodott jogi hátterére, mint elnöki pozíciójának szerves részére és alapjára. Mindig hű maradt ehhez a gondolkodásmódhoz.. „Végül is jogi diplomám van” – mondta májusban egy üzletemberekből álló csoportnak, válaszul azokra az aggodalmakra, hogy a békeszerződés visszahozhatja a nyugati versenytársakat Oroszországba. „Ha ideadják nekem a megállapodásokat, átlapozom, és megmondom, mit kell tenni”.*

*Hej, csak lefogadom, magas lenne ám a doktor úr konzultációs óradíja...

Hajlamosak vagyunk úgy gondolni egy diktátorra, mint aki lábbal tiporja a törvényt – és ez teljesen igaz. De egy olyan diktátor számára, mint Putyin, aki a biztonsági szolgálatok fegyelmezett soraiból emelkedett az elnöki székbe, mindig parancsokat követve,* ugyanolyan fontos, hogy képes legyen a törvényre hivatkozni, mint megszegni azt. Ma Oroszországban a politikai elnyomás minden új hullámát egy törvény elfogadása vagy felülvizsgálata előzi meg – hogy egyre több embert lehessen büntetni „a törvény szerint”, és ne a törvény megszegése útján.

*Ne feledjük, Putyint Jelcin nevezte ki utódjának, tudomásunk szerint a titkosszolgálatok tanácsára, és ő is egyengette a karrierjét, támogatta első komolyabb politikai lépéseit, intézkedéseit.

A jogrend szüntelen kiterjesztése egyetlen ember hatalmának érdekében végül magasabb szintű indoklást követel. Valójában Putyin egész politikai karrierje a törvénynél mélyebb legitimációs forrás kereséséről és a hatalma biztosításával kapcsolatos személyes megszállottságáról szól. Ez, akárcsak a hódítás vágya, az, ami az Ukrajna elleni háborúját hajtja és indokolja: a cél az, hogy a katonai győzelem révén Oroszország visszatérhessen a világ nagyhatalmainak klubjába. Ez azonban továbbra is lehetetlen a Nyugat elismerése nélkül. És egyre inkább úgy tűnik, hogy ezt Putyin nem tudja megszerezni.*

*Fából is legyen, vaskarika is legyen – nehéz lesz ezt megoldani, goszpogyin.

A legitimáció örökös probléma a diktátorok számára. Bármilyen erősnek tűnnek is, mindig hiányt szenvednek belőle. Hatalmuk végső soron nem a nép akaratának eredménye. Ez megmagyarázza az autokraták rajongását a manipulált népszavazások és választások iránt: Putyin 2020-ban népszavazással hosszabbította meg hivatali idejét, és a hatévente tartott választások arra szolgálnak, hogy a nép egyetértésének látszatát keltsék uralma iránt. Egy diktátor azonban csak korlátozott mértékben tud a szavazatokra támaszkodni. Sok zsarnok számára a legitimáció igazán csak a globális színtéren érhető el. Hivatalos látogatások és csúcstalálkozók, valamint sikeres hadjáratok bizonyítják létjogosultságukat.

Putyin hivatali idejének első éveiben ez működött. Udvarolt a nyugati vezetőknek, és győzelmeket aratott a második csecsen háborúban. De amikor 2012-ben az elnöki tisztségbe való visszatéréséről szóló döntése széles körű tiltakozásokat váltott ki, új harcot hirdetett az úgynevezett hagyományos orosz értékekért a „romboló nyugati befolyással” szemben.* Ez a hangsúlyeltolódás közvetlen konfrontációt jelentett a Nyugattal, amelynek próbaterepe Ukrajna volt. Hamarosan következett a Krím annektálása, amelyet egy történelmi igazságtalanság korrekciójaként tüntettek fel, valamint a kelet-ukrajnai behatolás. Az ország 2022-es teljes körű inváziója, amelyet ragyogó villámháborúnak képzeltek el, betetőzte az ellenséges szemléletet.

*Nos, a Bolotnaja téri tüntetések, melyeken a hivatalos becslések szerint legalább 85 ezer ember vett részt, tehát lehettek háromszor annyian is, alaposan megingatták Putyin önbizalmát, illetve – épp az a baj, hogy az önbizalma nem sérült meg komolyabban, hanem saját lelki épsége érdekében azzal magyarázta a tiltakozásokat, miszerint ezek csakis az átkos nyugati befolyásnak köszönhetőek, hiszen olyan nincs, hogy egy orosz őt ne szeresse. A mentalitás ismerős, a mai Budapesten is van párja.

Ezek feltűnően sikeres erőfeszítések voltak a hazai támogatás megnyerésére. De egyben törekvések is voltak arra, hogy átformálják, ne pedig megszakítsák Oroszország és a Nyugat kapcsolatát. A Kreml még a Krím annektálása és a kelet-ukrajnai konfliktus után is folytatta a tárgyalásokat – leginkább a minszki megállapodások formájában –, amelyek célja a diplomáciai elszigeteltség megszüntetése és a nagyhatalmak asztalánál elfoglalt helyének visszaszerzése volt. Ezek az erőfeszítések kudarcba fulladtak, és Putyin úr úgy döntött, hogy emeli a tétet. A Kreml azonban még ma is hajlandó bizonyos fokú rugalmasságot tanúsítani.*

*Igen, mindenki szeretne bekerülni az úri kaszinóba, de azért nem mindegy, hogy tagnak, vagy segédportásnak veszik fel az embert.

Megalkuvást nem tűrő kommunikációja ellenére a Kreml máris visszalépett néhány szélsőséges követelésétől. Márciusban Putyin olyan ötleteket vetett fel, mint például az Ukrajna feletti ENSZ-megbízotti jogkör megszerzése vagy választások rendezése, mint a tárgyalások megkezdésének egyik előfeltétele. Most már nincs szó ilyesmiről. Moszkva már nem ragaszkodik ahhoz, hogy a közvetlen tárgyalások Ukrajnával értelmetlenek, és hogy minden valódi megállapodást előbb a Nyugattal kell megkötni. Az Oroszországgal folytatott tárgyalások tilalmának hatályon kívül helyezését célzó ukrán parlamenti szavazás követelése is csendben eltűnt a sztyeppe ködében.

Az újonnan felfedezett rugalmasságnak persze vannak korlátai. Moszkva nem mondott le fő követeléseiről. Ez azért van, mert az elmúlt három évben az Oroszországi Föderáció – annak ellenére, hogy a Kreml vonakodik a teljes körű mozgósítástól – háborúban álló országgá vált. Az ellenség mitikus gonosszá nőtte ki magát; a katonák hősök; több a halott és a sebesült, mint bármelyik háborúban a második világháború óta; a hadigazdaság pörög; a másként gondolkodókat elnyomják. Még Putyin is egyre gyakrabban beszél „háborúról”, és nem „különleges katonai műveletről”. Minél hosszabb ideig tart és minél szélesebb körű a háborús erőfeszítés, annál meggyőzőbbnek kell lennie az eredménynek.*

*És ha minimális a siker, azt is ki lehet kiáltani teljes győzelemnek, mely természetesen megnyitja az utat a további győzelmekhez, minek következtében míg az Oroszországi Föderáció létezik, a büdös életben nem lesz béke. Jobb ennek még most véget vetni.

Itt lépnek be a képbe a tárgyalások. A Kreml egyértelműen úgy tekint rájuk, mint egy helyszínre, ahol olyan győzelmet arathat, amelyet eddig a csatatéren képtelen volt elérni. Ez megmagyarázza azt az abszurdnak tűnő követelést, hogy Ukrajna vonuljon vissza azokról a területekről, amelyeket Oroszország nem is ellenőriz. Putyin számára a győzelem nem csupán a területfoglalásról szól – hanem a feltételek diktálásáról, a határok újrarajzolásáról és az „új realitások” elismeréséről. Így biztosíthatja Putyin saját maga számára az áhított legitimitást.

Nem meglepő, hogy ezt az álláspontot nehéz megérteni. Még a Trump-kormányzat látszólag Putyinnal szimpatizáló tagjai is úgy vélik, hogy a Kreml túl sokat kér. Trump elnök egyértelműen egyre frusztráltabb; a béke 50 napos határideje, amelyet most „10 vagy 12 napra” rövidített le, azt bizonyítja, hogy türelme végén jár. Ami Ukrajnát illeti, a háborús fáradtság jelei és a fájdalmas kompromisszumok megfontolására való hajlandóság ellenére nincs okunk azt hinni, hogy elfogadja Moszkva ultimátumát – még akkor sem, ha annak egyes részei támogatásra találnak Washingtonban.

Már jóval Trump hivatalba lépése előtt népszerű volt Oroszországban a szuperhatalmak közötti „nagyalku” gondolata. A modell mindig az 1945-ös jaltai konferencia volt, ahol a Nyugat állítólag beleegyezett a szovjet befolyási övezetek tiszteletben tartásába. Ez áll Moszkva visszatérő álma, „az új Jalta” mögött – Oroszország jelenlegi követeléseinek formális legitimációja. Arra azonban kevesen emlékeznek, hogy Jalta megbukott. Harmónia helyett inkább a hidegháborút érte el. Sztálin, miután habozott a legitimitás és az erő között, az utóbbit választotta. A világ megosztottá vált.

Úgy tűnik, Putyin ugyanebben a dilemmában vergődik: a minél több terület elfoglalása és az elvett területek legalább egy része fölötti uralom legitimálása között. Sztálinhoz hasonló kétségeinek leküzdése után valószínűleg ő is ugyanezt a döntést fogja meghozni – csak az erőben fog megbízni, nem pedig abban, hogy a Nyugat biztosítja hódításait és hatalmát. Ez utóbbi egyfajta győzelem lehetne. De nem ez lenne az, amit ő akar.

Eddig szól Baunov vezércikke, és annyit tudok csak hozzátenni, hogy világos, miszerint Putyin lehetetlent kíván: vagy a nemzetközi elismerést kaphatná meg, vagy a területi hódításait, de a kettő együtt nem megy. Gyermeteg dolog lehetetlent követelni, bár politikusok esetében nem ritka. Épp ezért borítékolom, hogy tíz-tizenkét napon belül nem lesz semmiféle fegyverszünet és nem kezdődnek meg az orosz–ukrán béketárgyalások sem, minek következtében Donald Trump, a másik nagyra nőtt óvodás sértve érzi majd magát, és komoly repressziókkal válaszol. És a helyzet ettől tovább fokozódik.

Egy valódi békekötéshez valakinek engednie kéne, és ez a valaki a változatosság kedvéért most Putyin kéne legyen.

Nem fog engedni.

Nem is lesz béke egyhamar.

Szele Tamás