Sokan kérdezik tőlem, hogy mi történik az Origónál. Hát, ha én azt tudnám, okos ember volnék, egyelőre maximum találgathatok, ahogy a többi kolléga is. Ez azért van, mert a kormány médiapolitikája miatt a független sajtó munkatársai szinte alig kerülnek személyes kapcsolatba a kormánymédia munkatársaival – legfeljebb akkor esik meg az ilyesmi, amikor több évtizedes ismeretségről van szó. Mindenesetre lássuk, mit lehet tudni a történtekről a Média1 értesülései alapján. 

(Képünk illusztráció)

„A Media1 információi szerint az elmúlt rövid időszakban legalább 17 fő távozott az Origótól. A Media1-nek több bennfentes azt mondta, olyan munka- és egyéb feltételeket teremtettek az elmúlt időszakban a cégnél, hogy a munkavállalók inkább felmondanak. Van, akinek az a meggyőződése, hogy ez szándékos lehet, tehát így akarja a munkáltató elérni azt, hogy az érintettek maguk távozzanak. Ebben az esetben ugyanis nem kell végkielégítést fizetni.

A tömeges távozások miatt szinte alig maradt ember a lapnál. A tartalmakat a Mediaworks különböző egységeiből, hubokból veszik át.

A Media1 beszélgetőpartnerei úgy tudják, az Origo megmaradt emberei várhatóan visszakerülnek a Mediaworks Üllői úti központi székházába, tehát visszaköltöztetik a szerkesztőséget az óbudai Perc utcából, ahol egyébként a Dukász Magor nevével fémjelzett Digitális Szuverenitás Központ és a Megafon is található, és ahová még nem olyan régen költözött a fideszes propagandalap csapata. A Perc utcába költözéskor több origós egyébként úgy tudta, hogy Dukász Magorhoz kerülhet a lap és a Megafonnal olvad össze az Origo.

Az Origo mostani főszerkesztőjét, Pósa Árpádot április végén nevezték ki, miután elődje, Leitner Attila nagyjából félév után távozott. Leitner egyébként Gábor Lászlótól örökölte meg a pozíciót, aki szintén nem az Origo embere már.

Az Origo a magyar újságírás egyik szégyenfoltjává vált az elmúlt években, a tavalyi évben is a legtöbb helyreigazítási pert vesztő médiumok feketelistájának dobogósa volt, rengeteg hamis információt közöltek.”

Mikor először megláttam a tömeges távozás hírét, megdöbbentem, hiszen fogalmam sem volt arról, hogy ilyen sokan dolgoztak ott. Már persze, ha az munka volt, amit végeztek. Ez bizony manapság nagyon népes szerkesztőségnek számít, a kisebb lapokat rendszerint egy-két-három ember írja és szerkeszti. Valamikor régen, az 1990-es évek nyomtatott sajtójában, boldogult úrfikoromban működtek ilyesféle nagy létszámú szerkesztőségek, ahol, mivel sokan voltunk, még a megjelenésért is harcolni kellett időnként, ami magasan tartotta a lapok színvonalát, hiszen a kollégákkal még egymás között is folyamatos versenyben álltunk, de ennek azért akadt árnyoldala is: ha valaki három hónapig nem tudta teljesíteni a havi normáját, ami negyven megjelent flekk, vagyis gépelt oldal volt, az bizony kereshetett magának új munkahelyet. Ugyanakkor folyamatosan érkezett az utánpótlás, hosszú, tömött sorokban érkeztek a fiatalok, tarsolyukban a marsallbottal – és ha nem voltak elég erőszakosak és szorgalmasak, tovább is kellett álljanak egy házzal rövidesen. Ma viszont már nincs utánpótlás, a szakma társadalmi megbecsülését a bányabéka alfele körül kell keresni, az anyagi ösztönzők a független lapoknál nem működnek, tehát nem is csodálom, hogy az elmúlt nyolc-tíz évben nem találkoztam ötnél több pályakezdő sajtómunkással.

Az Origónál viszont szép béreket fizettek, 4-500 ezres kezdő fizetésekről szállongtak a hírek, amit egyébként csak két-három lapnál dolgozva lehet a sajtó többi területén összekeresni. Csak hát nem véletlenül fizettek így: gyomor kellett az ottani munkához, gyomor és névtelenség. A jövő sajtótörténészeinek nem kevés fejfájást fog okozni annak kiderítése, hogy kik követték el az ott megjelent, mondjuk így, írásokat, mert a legnagyobb természeti ritkaságok közé tartozott a szignált, névvel vállalt Origo-anyag. Persze a sajtóperek miatt. Náluk még az is előfordult, hogy az éppen aktuális főszerkesztő a Donáth Anna által ellenük indított sajtóperben eskü alatt hamisan vallott. Szintén a Média1-et idézem:

„Gábor László tanúként azt vallotta a rendőrségen, nem tudja, ki írta a lapjába a cikket, ki szerkesztette azt, és azt sem tudta megmondani, hogy ki döntött a közléséről, ahogy egyébként az olvasói levél szerzőjét sem tudta megnevezni, ami alapján megvádolták Donáth Annát.”

Egy középiskolás is ki tudta volna nyomozni a belépési adatok alapján a szerző személyét, de erre a bíróság részéről a jelek szerint nem volt igény, egyszerűen megállapították, hogy „a nyomozás során végzett adatgyűjtés nem vezetett eredményre, az elkövető kilétét ugyanis nem sikerült megállapítani.”

Ha nem sikerült, akkor nem sikerült, kérem. Más kérdés, hogy ez a fajta anonimitás teljesen ellentétes a sajtó valódi természetével, sőt, a munkatárs érdekeivel is: a valódi újságíróra igaz, hogy „neve, ha van, csak áruvédjegy, mint akármely mosóporé”, de a szó jó értelmében véve. Ugyanis az ember általában nem egyetlen lapnál dolgozik egész életében, kevés az olyan tartós médium, mint a The Times, amit 1785-ben alapítottak és azóta is minden nap megjelenik – a munkahely-változtatások idején pedig egy jól csengő név komoly anyagi előnyöket jelenthet. Csak arra kell vigyázni, hogy az a név jól csengjen, ne rosszul – és ez az Origónál lehetetlen volt, inkább nem szignálták a cikkeket, hogy ne kelljen vállalni a következményeiket sem. Viszont sajtóperből túl is teljesítették a tervet, eljárások tucatjai, sőt, százai indultak ellenük, és veszítettek is majdnem mindig, az embernek néha az volt az érzése, hogy a bukott perek alapján osztják náluk a prémiumot.

Azt viszont a HVG találta meg, hogy az utóbbi időben meredeken zuhant az Origo olvasottsága, éspedig egy műszaki csel következtében. Ugyanis korábban a Freemail levelezőprogram szó szerint össze volt kötve az Origo címoldalával, tehát ha az ember megnézte, miféle levelei érkeztek, és utána kilépett a felületről, ha akarta, ha nem, az Origón találta magát, és növelte az olvasottságot, ha csak egy fővel is. Április óta viszont a freemailes kilépők a Mediaworks newsfeedjében, hírajánlójában találják magukat. Le is zuhant az olvasottság az Origónál. De az egyébként is folyamatosan csökkent, mióta a kormány megszerezte a lapot, és „a megváltozott olvasói szokásokra” való hivatkozással teljesen átalakította a saját szócsövévé.

Hosszú haláltusa volt az Origóé, de úgy néz ki, a végéhez közeledik. Senkit sem fárasztanék a feleslegesen túlbonyolított kormánymédia belső struktúrájának részletes leírásával, legyen elég annyi, hogy a lakájsajtó a másodközlés csodája. A Mediaworks vidéki napilapjai és híroldalai központi anyagokat közölnek, rendszerint egy-két munkatársuk van, az is csak a biztonság kedvéért, nem véletlen a belső uniformizálódás és a helyi témák kerülése. A központból küldött vezércikkeket és híreket, elemzéseket úgyis kötelező változtatás nélkül közölni – volt idő, amikor ezeknek a biztosításáért Szakács Árpád felelt, csak aztán őt elnyelte a konteók óceánja és máig abban lubickol, maradjon is ott – a Mediaworks helyi alkalmazottja maximum a megyei pártvezetés által megrendelt és diktált „közleményeket” vagy „riportokat” pötyögheti be, bár tudtommal azokat is engedélyeztetnie kell. És ez nem az 1950-es években, hanem 2025-ben történik! Ez maga a szakmai reménytelenség, ebből esély sincs kitörni, még pártvonalon sem, hiszen ha valaki elkezd lelkesedni, elkezd túlteljesíteni, elkezdi minden nap igazolni a lojalitását, azt ugyan kiemelhetik, de nagyon hamar rákényszerül a névtelen, tehát számára szakmailag haszontalan cikkek közlésére, és megint csak ott tart, ahol a part szakad.

Talán nem is az a kérdés, miért fog megszűnni mai formájában ez az orbánum, hanem az, hogy miért most engedik el a kezét?

Tény, hogy az Orbán-rezsim nagyon rossz gazdája a saját sajtójának is. Kizsarolja, nullára amortizálja azt, amit megszerez vagy alapít, aztán elhajítja, ha már úgy érzi, nincs haszna belőle, a kompromittálódott munkatársak meg mehetnek, amerre a szemük lát. Nem is véletlen, hogy okos ember minden áron menekülni szokott ezekből a szerkesztőségekből, ennek nem pusztán erkölcsi, hanem kifejezetten anyagi oka is van. Aki egyszer már lejáratta magát valahol, máshová nem fog kelleni.

Ismerjük az amerikai marketingesek alapelvét, mely szerint a reklámra vagy propagandára költött összegek fel kidobott pénz, csak azt nem tudjuk, melyik fele az. Ennek kiderítésére lennének alkalmasak az online olvasottsági statisztikák, csak a mai magyar sajtópiacon ezek sem sokat érnek. Pár éve egy kis sportlapnál (is) dolgoztam, máig jóban vagyok az akkori kollégákkal, és nagyon sokat gondolkodtunk azon, hogyan lehetne javítani az olvasottságon. Aztán egyszer csak érkezett egy ajánlat: ha veszünk egy botot (robotot) egymillió forintért, azzal tetszés szerinti olvasottságot generálhatunk, amennyit csak akarunk: ha napi egymillió megnyitást szeretnénk, annyit, ha húszmilliót, akkor annyit. Nem vettük meg, mert ez nagyon tilos dolog, a törvény is bünteti, de tudok olyan lapról – méghozzá sportlapról, ami a miniszterelnök kedvence – amelyik igen, és máig használja is. Így viszont semmi értelme a statisztikáknak, az lesz bennük, amit éppen látni kívánunk.

Emlékszünk még, mekkora nekibuzdulással indult a 888 2015-ben? Azt hitte volna az ember, hogy milliók állnak mögöttük, ami igaz is volt, csak nem olvasóban, hanem forintban számolva. Hihetetlen önbizalommal fölényeskedtek, a kocsmai kötekedés szintjén, aztán addig égették a pénzt, mígnem 2023-ban megszűntek önálló lapként létezni, pont az Origóban lett belőlük egy rovat, azt is alig írják páran. Vélhetően nem is lesz jövőjük, ha megszűnik az anyacég.

Vagy ott volt a Kontra. Ők is a 888 nyomdokaiban jártak, a 2022-es választások utáni megszüntetésükig, de hogy ne csak kormánypárti példákat említsek, 2014-ben létezett olyan ellenzéki podcast-rádió is, amit az elvesztett választások után a korábbi támogató (és a csatorna által támogatott) párt kapcsolt le, gondolom, takarékossági okokból. Annak még én is dolgozgattam, persze ingyen, és mindenki azt hitte, szükség van ránk, igény van ránk. Volt is: csak mivel nem tettünk csodát, végünk lett. A hallgatók és munkatársak legnagyobb bánatára. Tehát világos, hogy a politikai pártpropaganda nem jó üzlet annak, akivel végeztetik. Pillanatnyilag talán jól fizethet, de hosszú távon garantált a bukás.

A 2022-es választásoknak azért voltak némi tanulságai a kormány számára. A Megafont találták a leghatékonyabbnak, és a hagyományos híroldalakat, médiumokat a legkevésbé hatékonynak, ez is okozta a megszüntetési hullámot akkortájt, de most mintha a Megafont is finomhangolni akarnák. Valószínűnek találom – mondom most –, hogy a 2026-os választások kampányának oroszlánrészét a Mandinerrel megtámogatott Megafonra, a Harcosok Klubjára és a közmédiára bízzák, a második vonalban meg a Pesti Srácok és a Magyar Nemzet fog figyelni. A Magyar Hírlaptól már senki nem vár semmit, a Demokratától sem, ezek pont addig léteznek, míg a tulajdonosuk fenntartja őket, de komoly terveknek már nem részei. A drágán fenntartható Origo még náluk is rosszabb helyzetben van, világos, hogy tőle szabadulnak először.

Aztán persze könnyen lehet, hogy tévedek, bár nem hinném, hogy lenne a kormánynak valamiféle média-csodafegyvere, amit egy váratlan pillanatban előránt: ez van, ebből fognak főzni. Hogy mit, az már más kérdés, és a Szuverenitásvédelmi Hivatalnak szánt szerep sem tisztázott egyelőre.

Tehát arra a kérdésre, hogy miért pont most engedték el az Origo kezét, valószínűleg – bár nem teljes bizonyossággal – az a válasz, hogy azért, mert most készül a választási kampány költségvetése, és az ebben illetékesek úgy gondolták, már mindent kisajtoltak abból a szerencsétlen, rabszolgapiacon megvett, megerőszakolt, kizsarolt és az utcasarokra kiállított médiumból, amit lehetett, a mór megtette a kötelességét, a mór mehet.

Valahogy úgy áll tehát a helyzet, hogy most hagyják a leghívebb szolgáikat az út szélén.

Nem tudom őket sajnálni, de a káröröm is távol áll tőlem. Erre számíthattak volna. Ilyen a fideszes hála.

Szele Tamás