Forgókínpad

Közösségi alapelvek

2019. július 08. - Szele Tamás

Azt mondd meg nékem, hol lesz lapfelületünk? Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk? Itt van az oldal, vagyunk lakói, neve is van... Szóval, az úgy történt, hogy reggelre kelve, ahogyan ez itt szokás, Facebookra néz be hírért János és Tamás. És azt látja, hogy lapunk értesítést kapott, miszerint egy három évvel ezelőtti fotója megsértette a közösségi alapelveket, ezért levették.

strucc.jpg

(Fotó: Nyugat.hu)

Mindenki őrizze meg a pánikját, nyugalomra semmi ok, szokása ez a közösségi oldalnak. Ha én most Géfodor lennék, teleordítanám a világot a „véleménydiktatúráról” alkotott véleményemmel, és gyorstalpalót vennék Jeremiás próféta siralmaiból a folytatáshoz, esetleg cseréppel vakarnám magam, mint Jób, de csak ha van kamera is a közelben. Viszont nem vagyok Géfodor és nem is szeretnék az lenni.

Ráadásul a fotó abszolút nem is szívügyem. A Hatvannégy Vármegye három évvel ezelőtti Trianon-tüntetéséről készítette annak idején az MTI, mármost nekem az a nézetem, hogy ha valakiktől el kéne zárni azt a kérdéskört, melynek a trianoni szerződés is része, az pont a szélsőjobboldal, úgy Magyarországon, mint bárhol máshol. Mi több, az a nézetem, hogy a Hatvannégy Vármegye maga, pusztán létezésével is sérti a közösségi alapelveket, minden emberi közösség minden alapelvét, és mint ilyen elvetendő.

Meg hát tragédia sem történt, a rosseb ragaszkodjon körömszakadtáig egy három évvel ezelőtti, azóta már a nyilvántartásokból is kikopott esemény fotójához, ez még presztízskérdésnek is gyenge volna, a tudósítás is csak pár mondat volt, kit érdekel?

Engem, mégis.

Az elvek miatt.

Akár még a közösségi alapelvek miatt is.

Szóval, én vagyok az első, aki azt mondja, hogy vigye el az ördög a szélsőjobboldalt a Pokolba, mégpedig a nevenapján, és utána szórakozzon velük változatos módokon pár milliárd évig. Csakhogy épp azért kell rájuk figyelni, mert rosszindulatúak és veszélyesek, de nagyon.

Ha a közösségi alapelvek úgy találják, hogy egy szó se essék róluk, akkor a közösségi alapelvek hülyék. Tessék elképzelni, mi lett volna, ha a középkori Itáliában, midőn kitör a pestisjárvány, (és akkoriban csak menekülni lehetett előle meg elbújni a többi ember elől) egyszer csak kiad a pápa egy enciklikát, amiben megtiltja minden keresztény számára, hogy kiejtse a száján a „betegség” szót vagy akár csak utaljon bármilyen módon is a járványra? Két dolog történt volna: Bocaccio nem írja meg a Dekameront és kihal fél Nyugat-Európa. Vagy az egész. A híreknek nagyon fontos szerepük van az emberiség fennmaradásában, a rossz híreknek pedig különösen. Ha a sajtó elhallgatná a rossz híreket, valóban kellemesebb volna olvasni, csak éppen nem tudná az ember, mibe hal bele, és hogy kerülje el ezt a kellemetlen élményt.

A mongol csapatoknak például pont az volt a módszerük, hogy ők tudták, miszerint jönnek, de más nem tudta, többnyire arról is csak érintőlegesen tudtak az áldozataik, hogy egyáltalán léteznek mongolok. Aztán megérkeztek és kivétel nélkül mindenkit lemészároltak a hatékony folytatás érdekében – ugyanis akkoriban a hírek csúcssebessége egyenlő volt a lovas futáréval. Ha nem volt lovas futár, nem volt hír sem, és ha gyorsabban mozgott a mongol tümen a futárnál, akkor sem – ezért tudtak meglepetésszerűen lerohanni egész országokat is Közép-Ázsiában.

De hogy vegyünk közelebbi példát – a dunquerque-i vereség bizony elég rossz hír volt a második világháború alatt, de ha erről nem értesül Churchill, akkor nem indíttatja meg a Dynamo-hadműveletet Ramsay altengernaggyal, és ha az nincs, háromszázezer katona vész oda, nem csak a teljes hadianyag. Ha a Tenno nem kap hírt Hiroshimáról és Nagaszakiról, nem adja meg magát, és Japánt szó szerint elpusztították volna nukleáris fegyverekkel – meg azóta mi is alaposan éreznénk a jóval magasabb sugárzási szint hatásait, fájna tőle mindhárom fejünk.

Szóval, a rossz hír is fontos, sok szempontból fontosabb, mint a jó, ha nem is annyira kellemes – mert bizony a rossz hírek függvényében döntjük el, mitévők legyünk adott helyzetben.

És a hír nem szórakoztatóipari termék. Meg lehet írni élvezetesen, kicsit kellemesebben a száraz tények ismertetésénél, magam is ezzel foglalkozom nap, mint nap, el lehet játszani kommentárral, véleménnyel, de alapvetőn muszáj igaz legyen és muszáj valamilyen szempontból fontos is legyen. Különben nem hír.

Én azt elhiszem, hogy Micike azt ír az emlékkönyvébe, amit akar, és mivel nem szereti a csúnya dolgokat, kihagyja őket a virágocskák és szívecskék közül, de a sajtó nem Micike emlékkönyve. Az köteles közölni a kellemetlen híreket is. Ha dühöng a spanyolnátha, ha lemészárolnak Ruandában egymillió tuszit vagy Burmában ugyanannyi rohingyát, azt is meg kell írnunk. Meg azt is, ha pár neonáci a gőzös hülyeségeit ordibálja a román követség előtt. Nem azért, mert örülnénk ezeknek a borzalmaknak, hanem azért, mert megtörténtek.

Én értem, hogy Amerikából nézve egész Magyarország nem nagyobb egyy közepes kocsmai verekedésnél, de mi sajnos benne élünk, és ha be nem számolunk az eseményekről, különös tekintettel a rossz hírekre, a kormánysajtó ugyan nem fog: a közösségi oldal lehet, hogy tiszta marad és családias hangulatú, viszont az olvasókat kár és kellemetlenség érheti. Meg egyáltalán: jó, ha tud mindenki minden nyilvános eseményről, akkor is, ha az nem tetszik neki, hogy tudja, mire számítson.

Mikor a Facebook pár éve magába rántotta – nem tudok rá jobb kifejezést – a teljes világsajtót, még mindenki azt hitte, hogy ez egy kölcsönösen nyereséges üzlet lesz. A közösségi oldal is nyer vele, a sajtó is, win-win helyzet alakul ki. Csak menet közben megjelentek a politikai manipulátorok álhír-lovagok dandárjaival, meghackelték a Brexit-szavazást, kitört az amerikai elnökválasztás körüli botrány, közismertté vált a Cambridge Analytica neve és kiderült, miért is ingyenes a Facebook – azért, mert a személyre szóló, célzott hirdetések hatékonyságával uralja a reklámpiacot, de ehhez az kell, hogy a felhasználók minden fontosabb, sőt minden lényegtelen tevékenységét is nyilván tartsa. A sajtó kezdett kellemetlen lenni Zuckerberg Márkusnak, főleg a botrányok miatt, és mivel olyan gépi algoritmus nincs, ami meg tudná különböztetni a manipulatív álhírt a valóditól (és pláne a manipulatív reklámtól), hát most már maguktól a hírektől akar szabadulni az oldal. Ne legyenek, mindenki osztogasson ciculikat, kutyulikat, grillezéseket, esküvői fotókat, abból baj nem lehet.

Baj nem is, csak akkor ez nem lesz közösségi felület és főleg nem lesz az információcsere fóruma. A pár hete lezajlott tiltási hullám is azt mutatja – ugye, akkor máig titkolt, de tiltott tartalom megosztása miatt távolított el a rendszer automatikusan sok ezer magyar felhasználót, aztán visszavették őket, ha nem is mind – hogy a hírek szűrése egyszerűen képtelenség emberi munkaerő felvétele nélkül, azonban ha emberi moderátorokkal végeztetnék ezt a herkulesi munkát, azok beleőrülnének és bele is pusztulnának, bár odáig el sem jutnának, mert például Magyarországon meg is lincselné őket az őrjöngő tömeg, ha kitudódna, mi a munkájuk. Szóval, az álhírek és a politikai manipuláció pillanatnyilag Zuckerberg legnagyobb problémája és előreláthatóan ez így is marad, míg nem sikerül valami forradalmian új megoldást találni az ügyben.

Hogy három évvel ezelőtti hírt kifogásoltak? Ez csak annyit jelent, hogy akadt egy olyan kedves olvasónk, aki nem sajnálta az idejét, és átbogarászta a lapot három évre visszamenőleg, míg végre talált valami kifogásolhatót, jelenthetőt. A szorgalom, a kitartás, a böngésző és a rosszindulat együtt csodákra képes, én magam azt kívánom az illetőnek, hogy teljes honoráriumát kényszerüljön a medicina legkorszerűbb vívmányaira költeni és három különböző magánklinika se legyen képes megállapítani, mi neki a baja.

Különben onnan tudom én ezt, hogy néhány éve nekem volt egy letiltásom, érdekes módon nekem is akkor három évvel korábbi megosztás miatt – levelezgettünk kicsit Dublinnal, aztán feloldották (mellesleg Para-Kovács Imre és Földes Péter két kiváló írásának megosztását kifogásolta akkor a rendszer, szintén egy jóakaróm bejelentése nyomán). Szóval, láttunk már ilyent, még ettünk is.

Most is csak annyi történt, hogy egy házmesterlelkű, havi hatvanezres honoráriummal dotált polgártársunk véletlenül vagy szándékosan, de sikerült átverje az algoritmust. Jókívánságaim fentebb.

Szóval, igazából nagy baj nincs. De hogyan tovább?

Többet ne számoljunk be kellemetlen eseményekről? És kinek mi a kellemetlen? Ki dönti el, az algoritmus? És az milyen alapon működik? Mielőtt írok valamit, tegyem fel magamnak a kérdést: mit szólna ehhez miss Genny (General) Citizen, Alabama Springs, Main Street 258/B alatti lakos, mert ő lenne az oldal alapvető célközönsége, az ő ízléséhez igazítják az algoritmust? Vagy a viceházmesteréhez, és mindig annak van igaza, aki feljelent?

Kínzó kérdések, ahogyan az is, hogy ha ez így folytatódik, mi lesz az online média és a világsajtó sorsa – annyira már összenőttünk ugyanis a közösségi oldallal, hogy nélküle működésképtelenek legyünk, de arra senki sem számított, hogy tőlünk nem sajtójellegű működést várnak, hanem azt, hogy Disney-rajzfilmek forgatókönyvébe csomagolt csillámcukiságokkal szórakoztassuk a nagyérdeműt.

Én, kérem, elhiszem, hogy a rossz hír kellemetlen.

Rossz látni, ahogy a híradóban embereket ölnek, de ha nem számolunk be erről, attól még nem támadnak fel és az öldöklés sem marad abba az elhallgatástól. Ugyanígy a politikai folyamatok sem állnak meg, ha eltitkoljuk őket, és cukiskodunk helyette, legfeljebb majd senki sem fogja tudni, miért történnek vele egyre pocsékabb dolgok.

Egyáltalán: semmit sem old meg, ha homokba dugjuk a fejünket. Legfeljebb még levegőt sem kapunk majd.

Szóval, most semmi tragédia nem történt, sirassa a vármegyés fotónkat a Toroczkai, de a „hogyan tovább” kérdésére nincs elfogadható válasz – mert ha az egyik rossz hír sérti az alapelveket, akkor bármelyik és mindegyik is sértheti.

Akkor tényleg maradnak a kiscicák gombolyaggal.

Azt mondd meg nékem, hol lesz lapfelületünk?

Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk?

 

Szele Tamás