Forgókínpad

Sine ira et studio

2019. december 18. - Szele Tamás

Vagyis harag és részrehajlás nélkül, ahogy Tacitus írja az Annalesekben. (Kezdő kommenthuszárok számára figyelmeztetés: nem az Análisokban és nem a Kanálisokban: az Annalesekben, ez a szerző történelmi munkái bizonyos részének a címe). Hát megpróbálom így, de ne tessék hibáztatni, ha ki-kicsúszik a kezem alól pár erősebb kifejezés. Mert előreláthatólag ki fog.

quis2.jpg

Először is azt mondanám el, hogy legalább hat-hét éve foglalkozom álhírekkel, éspedig nem a terjesztésükkel, hanem az ellenük való harccal, és az általuk okozott károk felmérésével. Van az ügynek nálam tapasztaltabb szakértője is magyar földön, Marinov Iván, akinek kiváló, Urbanlegends című online lapja 2004 májusától létezik, és van sok, nálam kevésbé tapasztalt, de nagy elismertségnek örvendő, egyetemi fokozattal is rendelkező újsütetű szakértő, akik az elmúlt két évben bukkantak fel: ők mindenkinél inkább és nagyobb mellénnyel szakértik a kérdést, konferenciáktól grünferenciákig és interferenciákig.

Emögött azért állhat az is, hogy az Európai Unió a Brexit-népszavazás eredménye után (ne feledjük: azt az orosz támogatással terjesztett álhírek döntötték el) különített el nagyobb összeget az álhírek elleni harcra, de ezt még jóvá kellett hagynia a költségvetésnek, tehát csak két év óta igényelhető kutatási támogatás ebben a témában. Lett is annyi specialistája a kérdésnek, hogy azt csodálom: van még álhír Magyarországon. De van, sőt, sosem volt még ennyi, valósággal fulladozunk bennük, bár ez megint meghatározás kérdése, amire szintén kitérek majd. Egyelőre maradjunk annyiban, hogy van a mi sok-sok szakértőnk, akik bőszen szakértenek, tanácsot sose kérnek, mindent tudnak a kérdéskörben, mivel úgy születtek, és vannak azok páran, köztük én is, akik az érdemi, mondhatni harctéri munkát végezzük, de az elméleti alapokat is mi raktuk le, a szakértők kapnak erre támogatást, mi nem kapunk, mi örüljünk annak, hogy nagyurak használják az eredményeinket. Hogy ez mennyire igazságos, az más kérdés, de tudjuk: Magyarországon vagyunk, itt ez nem kardinális szempont bizonyos Corvin Mátyás elhunyta óta.

Mindezt csak azért jeleztem, hogy érthető legyen a dühöm, haragom, ami a mai Magyar Nemzetben megjelent dolgozat miatt érzek. Írta Haraszti Gyula főmunkatárs, az a címe, miszerint „Kiszivárogtatás és álhírhadviselés”. 

Elsőre, miután falhoz vágtam a kávéscsészét és ettől valamennyire megnyugodtam, azt jutott eszembe, szintén latinosan, hogy „quis custodiet ipsos custodes?”, azaz „ki őrzi magukat az őrzőket?” Juvenalistól, hogy ne csak mindig Tacitust idézzünk, ugyanis Haraszti főmunkatárs csodás színészi munkával alakítja a magyar sajtó hitelességéért aggódó, felelős újságírót. Mondhatni megszólalásig hiteles a szerep, csak aztán megszólal. De az alapvetései is már érdekesek. Sokat sejtetőek.

Lassan a politikai döntéshozóknak is kezdenie kell valamit azzal a helyzettel, hogy átalakulóban van a médiatér az országban, és az emberek legkedveltebb tájékozódási fórumai közé egyre jobban beférkőzik a manipuláció. Ennek számos formája dívik, főként az ellenzéki oldalon, a tények tudatos elferdítésétől kezdve a hamis kiszivárogtatáson át az álhírterjesztésig és a rágalmazásig. Ezekkel az eszközökkel lassan nemcsak a befogadók politikai nézeteit lehet befolyásolni, hanem az általános közhangulatot is, amely valóságos információs hadviseléshez vezet a hatalom megtartása vagy megszerzése érdekében.”

Tehát álhír-ellenes törvényt követel. Persze csak finoman, értelmiségi nyelven. Azt mondja: „főleg az ellenzéki oldalon” talál álhíreket – a kormánysajtó 2018-ban elvesztett 109 helyreigazítási pere – szemben az ellenzéki és független sajtó 14 vesztett perével – ezek szerint nem zavarja őt. Miért is zavarná, hiszen tény, azok pedig őfeléjük nem fontosak.

A szakértők egyöntetű véleménye szerint ráadásul a fake news (álhír) terjesztése ma már a hibrid hadviselés része is lett, ebben idegen titkosszolgálatok is érdekeltek, mivel a fiataloknak szánt internetes média egy része külföldi támogatású. Barabás T. János, a Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető elemzője szerint joggal feltételezhető, hogy a külföldi bloggerek, influenszerek, trollok, de maguk a híranyagírók is keleti és nyugati titkosszolgálatokhoz, érdekcsoportokhoz kötődnek.”

Sokan leügynököztek már csak, mert nem kedvelem ezt a kormányt (bár a hivatásos ellenzékéért sem rajongok), voltam én már Moszad-ügynök, Soros-ügynök, de a Külügy eddig még nem tette. Most beálltak a sorba, és félő, hogy szokássá válik náluk ez. Ugyanis láthatjuk: azt nem mondják, mely influencerek, bloggerek, „híranyagírók” (miféle szakmai kategória ez? Legalább olyan rágalmazná a sajtót, aki látott már olyant...) „kötődnek” idegen titkosszolgálatokhoz, csak sokat sejtetően jelzik, miszerint vannak ilyenek.

Hát vannak is, főként a kormányoldalon és orosz zsoldban, a kettő gyakran egyszerre fordul elő, csak azt hiszem, nem erre gondolt a szerző. Hanem ennek a bekezdésnek az a célja, hogy alapot adjon a jövendő koncepciós pereihez, amiben majd annyi lesz az ügynök, mint utoljára Rákosi idejében Recsken. Ne legyenek illúzióink: ez az írás csak előkészítő elme egy valódi sajtó elleni kampánynak.

A tájékozódást bonyolítja, hogy az álhírgyártók természetesen mindig mást vádolnak meg álhírgyártással, sokszor még egymást is, hogy senki ne lásson tisztán a nagy információforgatagban.”

És nem szakadt le a plafon, mikor ezt leírta, tehát megállapíthatjuk: szerzőnk ezt a Kheopsz-piramisban követte el, mert minden ember alkotta építmény közül egyedül abban olyan erős a födém, hogy még ezt is kibírja. Miért mondom ezt? Mert a következőkben iskolapéldáját adja az álhírterjesztés egyik válfajának, ami ráadásul jól látható politikai manipuláció is. Azt mondja:

A kulturális törvény módosításáról szóló kiszivárogtatás alapján például elterjesztették, hogy meg fogják szüntetni a Nemzeti Kulturális Alapot (NKA), és hogy a kormány megvétózhatja majd a színigazgatók kinevezését. Egy gondosan megszervezett csapat pedig dolgozni kezdett. Kitaláltak egy frappáns jelszót (A kultúra nemzeti alap), a hétköznapi hősök pedig azonnal ezzel egészítették ki a közösségi profiljukat. Elindult a kommentáradat is annak rendje és módja szerint, amely az egész magyar kultúra beszántásával vádolta meg a kormányt. „Spontán” tüntetés is szerveződött a Madách térre, ahol gyalázkodó felszólalások hangzottak el a színházi világ ismert személyiségeinek a szájából. (…) A baj azzal van, hogy később kiderült, a végleges törvénymódosító javaslatban szó sincs az NKA megszüntetéséről és a színigazgatók vegzálásáról, egyszerűen csak azt rögzítették: ha pénzt kap egy intézmény, annak elköltése a fenntartó számára legyen jobban átlátható. Azt persze nem tudni, hogy a kritizált passzusokat utólag vették-e ki a törvényjavaslatból, a bizottsági munka után, mert sok volt az ellenző, és megtudták, hogy tiltakozás várható, vagy eleve más került volna a parlament elé, mint a kiszivárogtatott munkapéldány.”

Na, mármost. Történetesen én is hozzájutottam a „kiszivárgott” törvényjavaslat-szöveghez, éspedig, mielőtt bárki azt mondaná, hogy én vagyok a Baross téri James Bond: a napi sajtóból jutottam hozzá, nyilvános forrásból. Viszont láttam, hogy két változata kering, az egyik jól láthatóan kézből fotózott másolat, ferde oldalakkal, a szöveg képformátumban volt elmentve, tehát ez lehet hiteles, juthatott ki kalandos úton, de már a megfogalmazásáról is látszott, hogy mintha ez nem egy végleges változat lenne – és pár óra elteltével kikerült az Országgyűlés honlapjára egy hivatalos szövegváltozat, ami már összeszedettebbnek tűnt. Mármost a két verzió között rengeteg volt a hasonlóság és kevés az eltérés, csak a politikailag érzékeny szem vette észre, hogy az elsőben még benne volt az NKA szerepkörének majdnem nullára csökkentése (tehát nem megszüntetése), a másodikban már nem. Mindez pár óra különbséggel került nyilvánosságra, ne feledjük.

A magam részéről az volt a véleményem, hogy csak az szivárog ki, amit kiszivárogtatnak. Olyan nincs, hogy fogja magát mondjuk a Manhattan-terv, és belibeg az ablakomon, ha egy ilyen horderejű dolog nyilvánosságra kerül, akkor az mindenképpen valakinek az érdeke (jelen esetben a Fidesz kultúrpolitikájában egymással harcoló klikkek egyikére tippelnék). Az ám, de én felelek azért, amit leírok – és fájó szívvel bár, de úgy döntöttem, hogy a kisebb halat fogom ki, a második szövegváltozat alapján dolgozom, akkor is, ha a hírverseny miatt a kollégák közül sokan az elsőt használták fel, éspedig nem gonoszságból, elfogultságból, hanem mert korábban keltek, mint én, és nekik még csak az első verzió állt a rendelkezésükre.

Annak is van előnye, ha elalszik az ember.

Mármost mit állít Haraszti főmunkatárs?

Azt állítja, hogy soha senki nem akarta beszántani az NKA-t, az egész „ellenzéki” hazugság (mondjuk ez így már ellentmondásos, mert például a 444 nem köthető sem ellenzéki-, sem kormánypárthoz, ahogy én sem), és ezt az egészet külföldi titkosszolgálatok szervezték, ez hadviselés Magyarország ellen álhírek útján.

Ezt kissé cáfolja Demeter Szilárd pár nappal ezelőtti nyilatkozata, melyet a Hír TV-nek adott, miszerint

Sokat gondolkodtunk rajta, különböző modelleket dolgoztunk ki, de végül is megszületett az a politikai döntés, hogy most nem nyúlnak az NKA-hoz. Ami természetesen a döntéshozó felelőssége.”

Akkor itt valaki hazudik, kérem, vagy a főmunkatárs vagy a kultúrpápa.

Nyilvánvaló, mi történt a valóságban.

A kormány tényleg át akarta szervezni a kultúra finanszírozását (érdekes, hogy mindenki emiatt háborodik fel, hogyne, hiszen ezt érzi közvetlenül, a zsebén, és közben észre sem veszik, hogy a kulturális élet szervezeti struktúráját teljesen átalakították – na, majd észreveszik), de ezt az egyik klikk pont a törvénytervezet szövegének kijuttatásával megakadályozta. Üstöllést kivágták az idevágó részeket és kidobták a nyilvánosság elé a második szövegváltozatot, amit el is fogadott a Parlament – és most, a hibából erényt kovácsolva, ám eléggé szervezetlenül összeesküvéssel, álhírterjesztéssel vádolják a valódi sajtót, amely azt a hibát követte csak el – ha ez hiba – hogy a gyors tájékoztatás érdekében egy ideiglenes szöveget tett közzé (amely azonban hiteles volt, és senki sem állította róla, hogy több lenne egy tervezet szövegénél).

Viszont megvan a casus belli, az ürügy a kultúrharcra, a rágalom, amit a maradék független sajtó ellen lehet fordítani.

Álságos szemforgatással adja elő Haraszti főmunkatárs, látszólag a sajtó hitelének és a nemzet biztonságának védelmében: a végére még odakever mindent önkormányzati kampánytól Pesti Hírlapig, csak, hogy valami vád összejöjjön ebből a kis hírmanipulációból, amit – nem győzöm bizonyítani – meglehet, nem szándékosan, de a kormány konyháján főztek, a vészbanyák üstjében. Odáig nem mennék a paranoiában, hogy azt mondjam: az egész cirkusz fedett akció lett volna a sajtó teljes beszántására, inkább hiszem, hogy egy frakcióharcok miatt kialakult helyzetet használnak most ki: de tény, hogy most az álhírek elleni harc jegyében terjesztenek álhíreket a KESMA lapjaiban azokról a lapokról, melyek nem a KESMA részei, álhírek terjesztésével vádolják őket álhírek útján.

Az őrzők őrizetbe akarják vétetni a valódi őrzőket, és alaposan őriztetni, ha lehet, rácsos ajtó és ablak mögött, hiszen „ügynökök”. Aztán, ha mindezt elintézték, átveszik éberségükért a magas kormánykitüntetést, és szépen megköszönik majd, egy ócseny szpaszivával.

Tetszik látni a problémát?

Minden attól függ, mit nevezünk álhírnek.

Bárkit belé lehet csalni egy tévedésbe, bárkit félre lehet informálni és koncepciós per is bárki ellen indítható: az álhír ugyanis gyűjtőfogalom, benne van a hiba, a tévedés és a szándékos csalás egyaránt.

A manipuláció – szakemberek igénybevételével – folytatódik.

Mondom sine ira et studio.

De nagyon keserűen.

 

Szele Tamás