Forgókínpad

Magyar költészet

2020. január 07. - Szele Tamás

Hogy a végén kezdjem, Csokonay Vitéz Mihálynak nem volt igaza. Ugyanis ő azt írta a magyar líra hajnalán, miszerint „az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon”. Dehogy bolond, kérem, nagyot fordult azóta a világ, rá sem ismerne a méla Tempefői – csak hát a „költő” szót kicsit másként kell értelmezni. Pénzköltőnek, és máris itt a Kánaán.

lantos_ferfi_gorog.jpg

Ilyen értelemben viszont a kortárs magyar költészet, mármint pénzköltészet olyan szerteágazó, elterjedt és sokszínű, hogy a bőség zavarával küzd a krónikás, ha csak a mai reggel termését próbálja összeszedni. Mindenhová dől a lé, gurul a zseton, csak épp oda nem, ahol szükség lenne rá, na, oda véletlenül sem jut, de különben nem lehet ok panaszra.

Ott van például elsőnek a szétrozsdásodott metrókocsik esete. Eddigi tapasztalataim alapján – pedig hát dolgoztam én gépgyárban is vagy két évet, van némi fogalmam a fémek tulajdonságairól és mibenlétéről – a metrókocsi akkor korrodál szét, ha évekig áll az esőben a gyár udvarán. A rajzszegnek és a delhi vasoszlopnak sem tesz jót ugyanez, de nekünk most metrókocsival van dolgunk, koncentráljunk ennek a műszaki problematikájára, és hagyjuk a gemkapcsokat valamint emelődarukat a hanyatló Nyugat ópiumának. Tehát, azt tudjuk, hogy a most forgalomból kivont hat szétrozsdált szerelvény évekig állt a Mityiscsinszkij Masinosztroityelnij Zavod (Мытищинский машиностроительный завод) udvarán minden különösebb gondoskodás és korrózióvédelem mellőzésével, talán meteorológiai-gépészettani kísérletként, mely azt lett volna hívatott bizonyítani, hogy ennek a gyárnak a termékei mindent kibírnak, ideértve az orosz telet is. Azonban, mint Bolla Tibor, a BKV vezérigazgatója tegnap az ATV-ben elmagyarázta, nem ezért rozsdásodtak el. Az időjárásnak és a nedvességnek ebben a kérdésben másodlagos, sőt, talán harmadlagos a szerepe. Valójában szerinte azért ette meg a rozsda a járműveket szerinte, mert

időzavarba került az orosz gyár, ezért túlságosan hamar szállította le a szerelvényeket.”

Szó szerint igaz: sok évvel korábban gyártották le őket, mikor még meg sem voltak rendelve, csak Igor Vasziljevics főmérnök kezében megcsúszott a karandas és kicsivel több metrókocsi termelését célirányozta elő az adott félévben, tehát nem az eső a hibás, az sem, hogy orosz barátaink szimplán lefestették a már készen álló rozsdatemetőt és minden további műveletet mellőzve leszállították nekünk, ettől még nem lennének rozsdásak: mindenről az tehet, hogy korábban legyártották őket. Ami kétségtelen, hiszen ha le nem gyártják, nem is lett volna mi rozsdásodjon. De azért kell hozzá némi poézis, hogy ilyen filozofikus alapon közelítsünk a kérdéshez, és be kell látnunk, mivel kifizettük az Isten pénzét is ezekre a romos taligákra, valóban költészeti üggyel állunk szemben.

Pénzköltészetivel.

A valódi poétának azonban nem kell a durva anyag, mulandó acél a költészethez. El lehet költeni három milliót – mint Tüttő Kata felfedezte – arra is, hogy megállapítsuk, mi a jó mindenségért járnak parkokba az emberek. Egészen pontosan hárommillió és hetvenezer forintokat fizetett ki ugyanis a Főkert a jelenleg végelszámolás alatt álló Axilior Kft.-nek (mely a budaörsi Fidesz korábbi elnöke, Nagy Sándor András tulajdonában állott) azért, hogy eldöntsék e szalmaszálnyi kérdést.

Mármost hasonló összegért én is hajlandó lennék elárulni a Főkertnek, miszerint a közparkokban meglepően ritka eset, hogy a látogatók hadront ütköztessenek vagy kis, népi kohókat felállítva növeljék hazánk vas- és acéltermelését, ezen kívül az sem gyakori, hogy komodói sárkánygyíkokra vadásszanak bennük, mely talán annak köszönhető, hogy éghajlatunkon fájóan ritka a komodói sárkánygyík, szemben Komodo szigetével, ahol, mint neve is mutatja, sokkal gyakoribb. Következésképpen le merném szűrni azt a tanulságot, még ha első látásra merésznek tűnik is a következtetés, hogy az emberek azért járnak a parkokba, mert szeretnek ott lenni.

Az Axilior Kft. avatott kutatói is valami hasonló eredményre jutottak:

A parklátogatások céljaként a kimagasló többség (84 százalék) a sétálást, pihenést jelölte meg, a következő leggyakrabban említett látogatási cél a másokkal való találkozás és a rendezvényre járás (23-23 százalék). A Parklátogatók 12 százaléka sportolni jár a parkokba. Futnak (64 százalék), kerékpároznak (39 százalék), labdajátékokat játszanak (13 százalék) és tornáznak (12 százalék). A leginkább futásra használt park (7 százalék) a Feneketlen-tó, míg kerékpározásra a Szent István park (51 százalék) és a Hajógyári-sziget (50 százalék). Érdekes, hogy jógázni leginkább a Vérmezőn (28 százalék) és a Városmajorban szoktak.”

Ez, kérem, maga a legtisztább líra, száraz adatok, százalékok köntösében. Frenetikus megállapítás, korszakalkotó felfedezés, azt hiszem, nem túlzok, ha azt javaslom: mentsük meg az Axilior Kft.-t a felszámolástól, kerül, amibe kerül, és azonnal bízzuk meg a spanyolviasz valamint a meleg víz felfedezésével, majd állapítsák meg azt is, honnét ered a passzátszél. Ezek az emberek sokra hivatottak. Valósággal dalol a kezükben a százalék.

Még többre hivatott azonban a Nemzeti Bűnmegelőzési Tanács. Fontos az ő munkájuk, ugyanis ha sikeresen végzik, nekik köszönhetően nem nyomják kupán az éji órákban hazaóvatoskodó polgárt kirablási célzattal a Külső-Lótüdő utca tizenhét előtt. Ez a cél szent, erre nem szabad sajnálni a pénzt. Hát lássuk, miképpen előzi meg a bűnt ez a nemzeti tanácsadó testület?

Rajzolás útján. Ebben van is valami, ugyanis míg a potenciális bűnelkövető rajzol, a Múzsák oltárán áldozza perceit és nincs ideje bűnözni. Mondjuk hasonló eredménnyel járna az is, ha szántana, vetne vagy makramézna, esetleg elmélyülne az aranymetszés matematikai szépségeiben, netán reneszánsz rézangyalok alfelét polírozná, de a rajzolás a legjobb. Azt még az iskolában kell elkezdeni. Minek következtében két tanfolyamot is hirdetnek, merőben bűnmegelőzési céllal, pedagógusok számára jobb agyféltekés rajzolásból. Mint írják:

Az Elmetágító rajzolás célja a képességfejlesztés, amely magába foglalja a mentális, pszichés képességek valamint a rajzolási készség fejlesztését. A 4 napos program két részből áll: az első rész célja a módszer saját élményű megtapasztalása. A gyakorlófeladatok megvalósítása során kialakul egy újfajta látásmód, amely által a résztvevők alaposabb, pontosabb megfigyelésre lesznek képesek, és ez eredményezi rajzkészségük fejlődését.

Ez a látásmód mindenki által elsajátítható, és a közhiedelemmel ellentétben nem igényel kiemelkedő tehetséget. Ezért alkalmas tanulási nehézséggel küzdő, problémás gyerekek fejlesztésére. A rajztevékenység során a figyelem koncentráltabbá és hosszabb terjedelművé válik, fejlődik a vizuális észlelés, a vizuális emlékezet, az esztétikai érzék, a kreativitás stb. A résztvevők képessé válnak a döntést igénylő feladathelyzetek több nézőpontú megközelítésére, gondolkodásuk rugalmasabbá válik. Az átélt sikerélmények hatására erősödik az önbizalom, változik az önértékelés, a motiváció, megjelenik a Flow-élmény, amely kiegyensúlyozottabb személyiséget is eredményez. Mivel a program csoporthelyzetben valósul meg, alkalmas szociális kompetenciák,- egymásra való odafigyelés, empátia, tolerancia – fejlesztésére is.”

Tehát először kitágítjuk a pedagógus elméjét, aztán mikor már olyan tág, hogy lötyög benne minden, elküldjük, hogy tágítsa a tanítványaiét is, majd mindenki rajzolni fog, és nem ér rá bűnözni. Tökéletes, kreatív módszer a bűnmegelőzésre, ha ezt a múlt század harmincas éveiben ismerték volna Chicago környékén, Al Capone grafikai munkásságáról híresült volna el, és most minden galéria és múzeum tele lenne a rajzaival. Meg a Lucky Luciano-tájképekkel. Milliók tolonganának, hogy csak egy pillantást vethessenek mondjuk a „Valentin-napi csendéletre”, melyen hét gengszter volna látható olajban és vérben, amint csendesen elmélkednek a világi hívságok mulandó mivoltán.

Sőt, a leghíresebb magyar betyárt is Múzsa Sándornak hívnák.

És ezek a tanfolyamok is pénzbe kerülnek, tehát a magyar költészet újabb diadaláról beszélhetünk.

Nem is értem Szakács Árpádot, mire panaszkodik. Indulatosan fakadt ugyanis fel ez a kultúrtábornok bajtársa, Bayer Zsolt műsorában, miszerint:

Na, de ezekben az ügyekben, ezekben a vitákban, ezekben a közéleti vitákban hol van a jobboldali értelmiségi holdudvar krémje? Hát miért nem szólalnak meg? Ja, csak a pénzt vesszük fel? Ez a feladat egyébként? Miért nem nyilvánulnak meg?”

Nyugodjon meg, Szakács úr, a helyükön vannak, a líra frontján állnak rendületlenül és teszik kötelességüket a vérzivatarban.

Költenek.

Baromi sokat költenek.

Mondjuk nem szonettet vagy naiv eposzt, hanem pénzt – de azért ez is csodálatos eredmény.

Inkább azt írná meg a Magyar Nemzetbe, milyen hatalmasat fejlődött manapság pártunknak és kormányunknak köszönhetően nemzeti líránk.

Még sosem költöttünk ennyit.

Sőt, jövőre lehet, hogy verset is fogunk költeni.

Amint elfogy a pénz.

 

Szele Tamás