Forgókínpad

Kína válságtünetei

2020. január 11. - Szele Tamás

Akkor ma reggel nézzünk körül Kínában, amúgy is régen foglalkoztam ezzel a nagy országgal (csak mindig, de az más kérdés). Foglalkozzunk, mert hírek jöttek onnan, és mert jelenleg a Középső Birodalom a világpolitika megkerülhetetlen főszereplője, sőt, ha igaza lesz Soros Györgynek, a jövőben meghatározója is lesz a várható államformáknak.

arcazonositas2.jpg

Soros György ugyanis legújabb könyvében (A nyílt társadalom védelmében) Kínát, illetve – és itt tegyünk különbséget az ország és annak rendszere között, elvégre mi sem örülünk annak, ha külföldön azonosítanak minket Orbán Viktorral vagy a NER hívének gondolnak – Hszi Csin-ping alakuló digitális diktatúráját példátlan veszélynek nevezi a nyílt társadalmakra. Akadnak szerinte más veszélyek is, a nacionalizmusok, a maffiaállamok, az Európai Unió válságai, de ezekre már volt példa. A pekingi rendszerre még nem.

Csak egyetérteni tudok ebben a kérdésben a sokat támadott üzletemberrel (más ügyekben nem mindig állok az ő platformján), ugyanis Hszi Csin-ping mintha nem pusztán egyesítené az említett politikai rémálmokat, az még nem volna egyedi teljesítmény csak tehetséges méregkeverés, de a jövő Kínája nála az állampolgári pontrendszer alapján áll, ami maga a társadalmi-digitális pokol. Írtam is róla sokat, álljon itt egy példa azoknak, akik az elmúlt két évet egy barlangban töltötték és még nem hallottak róla. A pontrendszerrel az a legnagyobb baj, hogy egy alapvetően nyílt, liberális társadalomban ilyen mennyiségű bizalmas adat kezelése nem is kerülhetne egy helyre, egy totális államban – és Kína egyre inkább az! – viszont ideális fegyver a hatalom kezében minden lakossági rebellió, mozgolódás ellen.

Ezen a ponton szokott megjönni a lelkes és nem túl realista honi kommentelő, aki odaszúrja az írás alá, hogy „nálunk is ez lesz”, aztán nagyon büszke saját magára, hogy milyen bátor volt. Hát ki kell ábrándítanom: nem lesz, ugyanis a büdös életben nem lesz nekünk annyi pénzünk, hogy akár csak egy bétaverziót összeeszkábáljunk ebből – sőt, a szervezettségnek arra a szintjére sem vagyunk képesek, hogy a már meglévő kamerarendszereket egy hálózatban egyesítsük. Hála az Égnek, teszem hozzá – a kamerarendszerek adatbázisának egységes kezeléséről szóló törvényjavaslat már egy éve a magyar Parlament elé került, csak éppen képtelenség megvalósítani. Ugyanis eszerint egy központi gyűjtőhelyen kéne feldolgozni az összes befolyó képi információt, márpedig csak rendőrségi térfigyelő kamerából van négyezer, ehhez jönnének még a bankok, bankautomaták, parkolók, magáncégek, magánszemélyek kamerái, az önkormányzatok, közterület-felügyeletek saját hálózatai, biztosítócégek eszközei, szóval meglehet, még kevés is, ha harmincötezer kamerát és napi huszonötezer terabyte adatot kalkulálunk. Ennek a kezelése nem csak jogi, hanem technikai szempontból is problémás: ehhez sem emberből, sem testületből nincs mifelénk elég.

No jó, ez nálunk egyhamar nem jön el – de Kínában működik?

Hát működik, de a legkevésbé sem tökéletesen és nem a kínai volna a világ legleleményesebb népe, ha már nem kezdenék megtalálni rajta a kiskaput. Mint arról a HVG beszámol, a biometrikus arcazonosítás – ami pedig alapvető eleme az egész rendszernek, anélkül nem sokat ér – könnyen becsapható.

A Kneron nevű amerikai szoftvercég olyan arcmaszkokat készített, melyek a még nagyon szigorú biometrikus rendszereket is képesek átverni. Ki is próbálták reptéren, belépésnél, fizetéskor – működött. (…)

A Kneron kutatói az élő emberek arcáról mintázott maszkokat több helyen is tesztelték. Elvitték például egy repülőtérre, ahol már arcazonosítás után engedik csak beszállni az utasokat, Kínában pedig egy vasútállomáson vették igénybe, ahol arcszkenneléssel lehet jegyet vásárolni. A maszk mindkét helyen át tudta vágni a rendszert, és ehhez még csak meg sem kellett erőltetni magukat. A teszt legijesztőbb része azonban mégsem ez volt. A kutatók az AliPay és a WeChat nevű fizetős szolgáltatásokhoz is felvették, és – mit ad isten – a platform úgy érzékelte, hogy a fiók eredeti tulajdonosa próbál bejelentkezni, így hát hozzáférést adott a tesztelőnek a számlához. Innen már csak néhány kattintást kellett elvégezni, hogy a másik nevében bonyolítson pénzügyi műveleteket valaki. A kutatók ugyanakkor nem csak azért aggódnak, mert a rendszer könnyen kicselezhető, és így szenzitív adatok válhatnak hozzáférhetővé. A maszkok arra is alkalmasak (nem pont ezek, akármelyik ilyen technikával készültek), hogy ártatlanokat hozzanak kényelmetlen helyzetbe, vagy szándékosan rájuk tereljék a gyanút, például egy rendőrségi ügyben.” (HVG)

Van rá egy jobbfajta belga söröm, hogy két héten belül megjelennek a Hszi Csin-ping-maszkok a nagyobb kínai városok piacain, persze pult alatt, és összekavarodik a teljes szisztéma mindenestől – persze, ez ellen is volna módszer, éspedig az, hogy minden kamera mellé oda kell állítani egy rendőrt, az majd észreveszi, ha valaki maszkban mászkál, akkor is, ha különben olyan hülye a közeg, mint egy tál esővíz. Kínában éppenséggel pont annyi rendőrt lehet toborozni, ahányra szükség van, más kérdés azonban, hogy ha úgyis ott a rendőr, minek a méregdrága kamera egyáltalán? És ily módon az egész ötlet ennen dugájába dől.

Persze, van, ahol működik a totális kontroll, például Hszincsiang-Ujgur tartományban, csakhogy ott azért használható, mert nem a polgárok ellenőrzése, hanem a polgárok elpusztítása a cél, nincs nagy szükség ott személyi azonosításra, ahol névtelen tízezrek robotolnak és szenvednek a táborokban: egyik áldozat épp úgy bele fog pusztulni, mint a másik.

A forrongó Hong Kongban például fel sem merült, hogy bevessék a kamerahálózatot, szociális pontrendszert, vagy ha használják, igen bizalmasan kezelhetik az adatokat – olyan tömegű tiltakozóval van dolga a pekingi rezsimnek, hogy azt már csak békeidőben lehetne mind becsukni, és az egyhamar nem várható a városállamban. Másként szólva: a mostani viszonyok között a helyzet digitális eszközökkel kezelhetetlen.

Láthatjuk: a mesterséges intelligenciával megtámogatott diktatórikus rendszer tehát vagy ott használható, ahol a legteljesebb béke van és működik a társadalom (tehát az ország régi nagyvárosaiban), vagy ott, ahol nacionalista alapú népirtás folyik, vagyis mindenhol, ahol igazából semmi szükség nincs rá, csak a lakosság életét teszi pokollá, ahol viszont valóban lázong a nép, ott semmi értelme.

Szóval, veszély, nagyon nagy veszély a kínai modell a nyílt társadalmakra, ebben igaz van Sorosnak – de inkább arra jó, hogy megelőzze a társadalmi változásokat, konzerválja a diktatúrákat, amikor már folyamatban vannak, alakulnak a dolgok, tehetetlen.

Persze Kínának annyi is elég, ha semmi sem változik, és ezért tenni is hajlandó. A tananyagból például nemrég gyomláltak ki mindent, ami nyugati eredetű. Mint a rendelet írja:

Az általános és középiskolai tankönyveknek tükrözniük kell a párt és az állam akaratát. Tartsák be a marxizmus irányító álláspontját, tükrözzék a kínai marxizmus követelményeit, Kína és a kínai nemzet stílusát, a párt és az ország oktatásának alapvető követelményeit, az ország és a nemzet alapvető értékeit, valamint az ismeretek és az emberi kultúra innovációjának felhalmozódását.”

Ez azonban magyarul azt is jelenti, hogy a tankönyvektől a kötelező olvasmányokig mindent száműztek a tanintézetekből, óvodától egyetemig, ami nem kínai. Mondjuk már értek így el részsikereket, információs zárlat útján: például a Tienanmen-téri vérengzésről az átlagos kínai polgár rendszerint vagy semmit sem tud, vagy csak annyit, hogy történt ott valami és ellenforradalmárok is voltak a történetben (de az ilyen már nem átlagos, hanem minimum járási párttitkár). A korai kínai történelem egyes dinasztiáit és császárait sem volt okos emlegetni egy időben, mert a pekingi vezetés attól tartott, hogy a mai politikusokról beszélnek a neten az emberek, mikor azokat emlegetik, így aztán egész korszakok kerültek már ki eddig is a tananyagból – hát ha így megy tovább, megvalósul Lao-ce taoista álma, amit a Tao te Kingben, az Út és Erény könyvében úgy fogalmazott meg, miszerint:

és ha átlátnak a szomszéd országba,
és áthallatszik
a kakasok kukorékolása, a kutyák ugatása:
úgy érjék el a vénséget, halált,
hogy sose jártak odaát.” (Weöres Sándor fordítása)

Hát, ez menni fog, habár nem kis munka lesz átírni a teljes világtörténelmet, kultúrtörténetet úgy, hogy minden kínai találmány legyen, mármint a kapitalizmuson kívül. Tény, hogy a kínaiak a nyugati tudomány nagyon sok vívmányát nélkülünk is ismerték, az is tény, hogy sokat tanultunk tőlük, de nem mindent, és ők sem lennének meg a mi tudásunk nélkül – az, hogy pár száz évig bezárkóztak volt annak idején, nem jelenti azt, hogy teljes lett volna az információs zárlat is, nagy tudású nyugatiak, papok is jártak akkortájt Pekingben, például Matteo Ricci.

Mit látunk tehát? A gazdasági erősödés a kínai nacionalizmust is erősítette, arra pedig azért támaszkodik a pekingi rezsim, azért szedte elő, mert anélkül képtelen volna fenntartani a teljhatalmát a kontinensnyi ország rengeteg nemzetisége fölött. Magyarul: nem csak a szegénység hozza el a nacionalista ellentéteket, hanem a gazdagság is, ha a politikai hatalomnak ez az érdeke. Ez meglátszik a külpolitikán is – pillanatnyilag elég faramuci helyzet állt elő, ugyanis Tajvanon választásra készülődnek, és fejre állt a világ. A Kínai Köztársaságot létrehozó jobboldali Kuomintang lett ugyanis – főleg gazdasági összefonódások, érdekek miatt – a Peking-párti fél, míg ellenfele, a baloldali Demokratikus Haladó Párt áll a függetlenség oldalán, és a Hong Kong-i események fényében ők látszanak esélyesebbnek a győzelemre.

De azért van bizonyos szépsége annak, mikor a kommunista Peking a jobboldali ősellenséget, a Kuomintangot támogatja.

Elmondhatjuk tehát, hogy nagy és erős barátunk, a Kínai Népköztársaság válságtüneteket mutat: diktatorikus belpolitikája és totális hatalomgyakorlási módszerei konzerválni látszanak ugyan Hszi Csin-ping örökös teljhatalmát, de előbb-utóbb el is zárják az országot a világ többi részétől: a „kulturális forradalom” szerepét most a digitális államigazgatás játssza, különben pedig minden kezd egészen olyan lenni, mint a nagy Mao elvtárs idejében.

Kivéve, hogy Mao a büdös életben nem támogatta volna a Kuomintangot, amivel évtizedekig háborúzott.

No mindegy, ha Peking nem enged és kitart a merev, zsarnoki módszerek mellett, az előbb idézett Tao te King-részletnek nem csak a második, hanem az első fele is megvalósulhat még:

Legyen az ország kicsiny, s a nép kevés:
bármily sok szerszám volna,
ne éljenek vele;
az emberek halálukig
ne bolyongjanak messzire;
ha volnának hajók, kocsik,
senki se utazzék;
ha volnának vértek, kardok,
senki se hadakozzék;
írás helyett az emberek
fűcsomókat kötözzenek”

Sok jele van az erre való törekvésnek is, nem mondom: csak azt nem tudom, miképpen oldják majd meg, hogy „a nép kevés” legyen.

Maximum, ha kiirtják.

Az azért Hszincsiangban már folyik.

 

Szele Tamás