Forgókínpad

Kóc, kóc, genderkóc

2020. január 17. - Szele Tamás

Az biztos, hogy eléggé kócos, összevissza történet kezd itt kialakulni a szemünk előtt, más kérdés, hogy nem most kezdődött, csak a kedves közönség – a Hír TV-nek hála – most figyelt fel a különben évek óta folyó genderügyi propagandahaknira, amely Kanada állítólag szörnyű gyakorlatával foglalkozik e kérdésben. Mindezt egy magyar anya mutatja be.

szakallas_katalin.jpeg

(Fotó: 444 - Hír TV)

Első sorban is, valóban nincs jobb terep Kanada rémtetteinek leleplezésére, mint a Kárpát-medence, hiszen az előadásoknak még a híre sem nagyon jut el a Nagy Vízen túlra (illetve most talán), de mindenekelőtt lássuk a tényeket, aztán próbáljuk meg kifésülni megtilolni ezt az összegabalyodott genderkócot. Szóval, a dolog lényege az volna, hogy a minap beszélgetést közvetített a Hír TV Credo című műsora, de nem Poncius Pilátussal, pedig ezzel a címmel ő volna a legideálisabb interjúalany, hanem egy Cúth Szakállas Katalin nevű hölggyel, az „Anyának lenni Kanadában” című kötet szerzőjével. Mármost ebben hangzott el pár érdekes állítás. 

Kanadai gyerekek ezreit, futószalagon viszik őket hormonkezelésre, hormonblokkolásra úgy, hogy a szülők erről nem tudnak. Amint a kisgyereket rajtakapja az óvónő, hogy mondjuk a kislány vonatozik, azonnal megszületik az ajánlás és véleményezés, hogy valószínűleg át kéne ezt a kisgyereket transzformálni, valószínűleg ő fiúnak érzi magát. És viszik az orvoshoz, hogy kezdjék el rajta a hormonblokkolást.” (444)

Mondott más szépeket is a kanadai iskolarendszerről és gyermekjogokról, de minket most ez az állítás érdekel. Ugyanis ha igaz lenne, az világbotrány volna, hiszen a kisgyerek még nincs döntéshozó képessége teljes birtokában, ez pedig komoly döntés volna – de nyugalom, nem is igaz.

Annak ellenére nem igaz, hogy ezt az interjúalany már egy ideje hangoztatja, pontosabban a rémtörténet első sajtónyilvános megjelenését a ma7.sk-ban vélem felfedezni, bár mintha emlékeznék rá régebbről is, de erre van bizonyítékom. Ebben Szakállas Katalin a Regnum Marianum Akadémia évzáró előadásán szólal fel, mint előadó, a gender-ideológia térhódításáról, gyermekekre gyakorolt hatásairól”. Itt még kicsit másként fogalmaz:

A félelmetes az, hogy ha az óvó néni vagy óvó bácsi például Suzyt azon kapja, hogy vonatozik vagy autózik, akkor megkérdezi tőle: Te szeretsz járművekkel játszani? Szeretsz fiúkkal barátkozni? Te inkább kisfiú akarnál lenni? Ha erre az ártatlan négyéves kislány – aki nem is sejti milyen aljas módszerrel dolgozzák meg igennel felel, azonnal megszületik a pedagógus ajánlása, amit megküldenek az orvosnak, és a lelketlen orvos szemrebbenés nélkül kezdi adagolni a kis Suzynak a tesztoszteront.” (Ma7.sk)”

Igen, a kis Suzy a Hír TV-ben is felbukkan, de ott már hormonblokkolót adagolnak neki, ugyanis a hölgy időközben utánaolvashatott, bár a kicsi Suzynak ebben a korban még akkor is felesleges volna mindkettő, ha szüksége vagy igénye lenne rá: a hormonok termelése csak a pubertás idején indul el a szervezetben. Ami nincs, azt nem is lehet blokkolni.

No, de egyáltalán, igaz lehet ez a horror? A Szakállas család valóban a genderlobby terrorja elől menekült haza, a kies Kárpát-medencébe?

Nem igaz. Ugyanis ők még 2012-ben települtek vissza, igaz, előtte húsz évig valóban Kanadában éltek és a hölgy férje a magyar nyelvű Vörösváry kiadóvállalatnál dolgozott. A pozsonyi Új Szónak adott 2014-es interjúban a család még nem emlegeti, hogy gender-rémségek menekültjei volnának, ehelyett azt mondják, ami igaz is valószínűleg, miszerint:

A kanadai szociális politika hatása azonban minket is elért, a jobb negyedekben ugyanis évről-évre annyira emelik az ingatlanadókat, hogy az ott lakók átlagosan háromévente kénytelenek eladni a házukat, és más helyre költözni. Mi hét évig éltünk álmaink házában, ahol kezdetben évi 2500 dollár volt az ingatlanadó, ami hét év alatt 4500-ra emelkedett. Megértettük, hogy nyugdíjasan ezt nem bírnánk tartani, s arra a sorsra jutnánk, mint a többi idős kanadai, akiknek Torontótól 250 kilométerre építenek lakóparkokat, mert már csak ott vannak megfizethető telkek.” (Új Szó)

Ezt értem, mi több, megértem, és ha ehhez hozzávesszük a nyomdaipar világszintű hanyatlását, világos, hogy jobb megoldás volt visszajönni – de az adók elől jöttek, nem a gendermumusok kergették őket.

Aztán lássuk, 2012-ben volt-e egyáltalán törvényi szabályozás Kanadában LMBT-ügyekben? Volt, de csak abban a formában, hogy több állam kimondta, miszerint nem szükséges megerősítő műtét ahhoz, hogy a nemüket megváltoztató polgárok irataikban is feltüntethessék identitásukat, egyik államban nyilatkozatot kell tenniük ehhez, másikban elég kérvényezni. Létezik egy tanulmány, a Canadian Trans Youth Health Survey, ami vizsgálja a jelenség korai felbukkanását, bár annak semmi köze sem államhoz, sem törvényhez, az csak egy felmérés – de 14 éven aluliakkal az sem foglalkozik. Az ép ész azt mondja, hogy nem is tehetné, azt el lehet képzelni, hogy adott esetben az óvónő, ha azt látja, hogy a kis Suzy éjjel-nappal és csakis vonatokkal meg repülőgépekkel akar játszani, értesíti a szülőket, beszél velük, de ezzel véget is ért az ügyben minden hatásköre. A Humen Magazin nyomán:

Szakállas állítása szerint ráadásul mindezt a szülők háta mögött teszik. Csakhogy a kanadai gyakorlat ezzel éppen ellentétes. Bár elvben nagyobb a gyerek önrendelkezési joga, mint itthon, de egy transz fiatal kezelését még az elvált, családjával nem élő apukák is tudják blokkolni – még abban az esetben is, ha egyébként a fiatal és az őt nevelő édesanya határozottan kérik a kezelést.” (Humen)

Volt ugyan a közelmúltban egy gyanús hír egy elvált párról, akik esetében az édesanya erőltette volna a kisfia átalakítását, csakhogy egyfelől nem vagyok meggyőződve a hír hitelességéről, másfelől az Texasban történt volna, ami nagyon nem Kanada, harmadrészt az utolsó felbukkanása tavaly november végi, nem 2012 előtti.

Röviden tehát: riogatásról, rémhírről van szó.

De mit tudunk a Szakállas család előéletéről?

Hát sokat nem, de a kevés között is van pár különös fordulat. Közük volt ugyanis a Magyar Jelen című „nemzeti radikális” sajtótermékhez, mely 2003 és 2013 között jelent meg. Ez ellen a periodika ellen melynek főszerkesztője Toroczkai László volt, munkatársai között pedig ott láthatjuk Drábik Jánost, Zagyva György Gyulát, Z. Kárpát Dánielt és másokat is, 2004 januárjában nyomozás indult, ugyanis a véleménynyilvánítás szabadságán túlmenve csatlakoztak ifjabb Hegedűs Loránt azon kijelentéséhez, melyben „a galíciai jöttmentek” kirekesztésére szólított fel. Hogy a nyomozás milyen eredménnyel járt, azt nem tudni, de sokkal nem, mert utána még évekig megjelent a sajtótermék: azonban az impresszuma szerint a kanadai Torontóban működő Hungarian Times Inc. adta ki, „az egyesülő magyar nemzet hetilapjaként” és felelős kiadója Szakállas Atilla volt.

Ezt csak megerősíti Toroczkai László – esetünkben főszerkesztő – búcsúírása az utolsó számban, mely szerint:

Véget ért egy korszak. Mindenféle szempontból. Ennek lezárásaként befejezem a Magyar Jelen készítését. A tengeren túl már pár éve adták ki Szakállas Atilla barátomék – akikkel több mint 10 esztendővel ezelőtt közösen nekivágtunk Kanadában e lap szerkesztésének – az utolsó Magyar Jelen lapszámot. Szépen csöndben múlt ki ez a sajtótermék, még egy kisebb vihar sem övezte az elmúlást. Nyilván keserű szavak ezek, valójában azonban legfeljebb szomorú vagyok egy kissé, de egyáltalán nem vagyok megtört.”

Toronto nagy város ugyan, sok lakossal és éghajlata is számottevő, ám nehezen hinném, hogy légyen bár akármekkora is, egyszerre két magyar Szakállas család lakott benne és mindkettő a kiadói üzletágban dolgozott.

Akkor tehát mit látunk?

Látunk egy messziről jött asszonyt, aki borzalmas dolgokat mesél, de kompetensnek tekintik sokan a kérdésben, ugyanis élt már Kanadában, sőt, elég sokat élt ott. Bocsánat, de ez engem a „tengizi orientalistára” emlékeztet, ugyanis ott elég sok magyar dolgozott annak idején, és nem egy közülük ilyenformán többet élt Ázsiában, mint jó néhány képzett orientalista. Csak éppen mivel nem Kelet-kutatásal foglalkozott, ennek alapján sem lehetne rábízni egy tanulmány megírását mondjuk a „Vízparti történet” viszonyairól, mert teszem azt – hegesztőként járt Ázsiában. Szóval: attól hogy valaki messziről jött, egészen pontosan azt beszél, amit akar.

És azt is ír: rendben, a hölgy kötetében kifejthette nézeteit, azonban ezek az alapos vizsgálódás próbáját nem állják ki, az általa általánosságban és pontos adatok mellőzésével említett esetek a gyakorlatban vagy nem, vagy nem úgy történhettek – azonban megfelelő körökben akár élete végéig tarthatna előadást a tárgyban, hiszen ezek a megfelelő körök ezt akarják hinni, tehát ezt is hiszik.

A gond az volt, hogy a rémhír túl nagy nyilvánosságot kapott: az, ami kisebb körben még elmegy, a jupiter-lámpák fényét, a tévéközvetítést, a széles körű terjesztést már nem bírja ki, túl sokak mondták azt, hogy „ez bizony nem igaz”.

Ráadásul már a történet alapja is hamis, az sem állja ki a vizsgálatot: nem most menekültek el, nem a genderlobby elől és volt már közük a magyar szélsőjobb politikájához korábban, nem is kevés. Szóval, nem egy meghurcolt, menekülő magyar anyát láthattunk a tévéközvetítésben – habár magyar is, anya is, ez tagadhatatlan! – hanem bizony egy politikailag elfogult és elkötelezett asszonyt, aki finoman szólva is kétséges hitelű dolgokat mesélt.

Azt az egy tanulságot vonnám le ebből az esetből, hogy mindenki csak addig kamuzzon, ameddig a takarója ér, és akinek vaj van a fején, ne erőltesse a tűző, déli napon a sétát.

Hát így néz ki a kóc, kóc, genderkóc, ha szép alaposan kifésüljük, megtiloljuk.

 

Szele Tamás