Forgókínpad

Öncélú művészet

2020. április 08. - Szele Tamás

Azzal szeretném kezdeni, hogy nagyon ritka az az eset, amikor én Demeter Szilárddal bármiben is egyetértek. Sőt, most sem fog sor kerülni erre. Ugyanakkor azonban soha, egy pillanatig sem becsültem le, mint ellenfelet: kicsit sem buta vagy műveletlen ember, csak elég hosszú ideje az az érdeke, hogy egy másik, párhuzamos világban éljen, nem ebben a földi siralomvölgyben.

totentanz2.jpg

Volt évekkel ezelőtt, 2013-ban egy alkalom, mikor ő – még egy egészen más pozícióból – írt pár elfogadható mondatot, én akkor még nem tudtam, kicsoda, azt főleg nem tudhattam, mi lesz belőle (szerintem a mostani helyzetének elérésére ő sem számított még akkor) és ezt a néhány ötletét, melyekben például a közelgő választási kampány során óva intette a jelölteket az antiszemitizmustól, egy publicisztikában megdicsértem. Nem kellett volna, ugyanis egy kisebb pengeváltás következett ezek után, röpke kommentvillongás, ugyanis kikérte magának. Én két hibát követtem el: nem ellenőriztem a forrásomat, aki azt állította, hogy belső pártlevelezésből származik az irat és bizalmas jellegű, holott már jóval korábban megjelent a Mandineren – mentse tévedésemet, hogy hét évvel ezelőtt még mind naivabbak, őszintébbek, könnyebben becsaphatóak és fiatalabbak voltunk.

Egészen pontosan hét évvel fiatalabbak.

A másik hibám az volt, hogy hangot adtam egyetértésemnek, és ezt nem épp a kormány kedvenc orgánumában tettem. Nyilván nem örült a dolognak, a konszenzus közöttünk azonnal véget ért, mielőtt még egyáltalán létrejött volna, kicsit elvitatkozgattunk, ennél több nem történt. Ő kikérte magának, hogy igazat adtam neki, én meg – mit tehettem volna mást? – kiadtam.

Azóta sem közeledtek álláspontjaink, illetve az enyém nagyjából maradt, ahol volt, az övé távolodott, már a messzi Észak jéghegyei között bolyong a ködben, törött iránytűvel, térkép nélkül, ami magánügy lenne, ha nem volna közügy. A múltkori, Megadja Gáborral közösen tavaly december 16-án elkövetett futurista kiáltványuk arról is meggyőzött, hogy vele vitának épp úgy nincs helye, mint eszmecserének: egyfelől, eszméimre kényes vagyok és csak sajátot viselek, másét soha, másfelől abban is kissé kételkedek, hogy vannak-e kidolgozott eszméi ennek a két embernek, ugyanis a kultúrprogram inkább egy adott állapothoz írt ideológiai magyarázat volt, mint vezérelvek meghatározása. Ilyen alapon a hármas befutóhoz is lehet ideológiai indoklást írni, mármint azután, hogy befutottak a lovak: akinek előtte sikerül, az a nagy ember, és az viszi el a sok pénzt. De amint látom, a sok pénzre azért a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója sem panaszkodhat: kérem, egy ilyen lóversenyben élünk, rosszak a szabályok, ilyen az, amikor a lovit a bukik irányítják.

Mármost körülbelül ezzel a megközelítéssel olvastam a hősünkkel készült, tegnapi Origo-interjút is, sokat nem vártam tőle, igaz, nem is kaptam. Panaszkodik az úr, némi joggal, hogy a járvány keresztülhúzta a számításait – kinek nem?

Két kiállításunk is elkészült, de egy kiállítás látogató nélkül olyan, mint a könyv olvasó nélkül – szép, de értelmetlen. Átütemeztük, amit át lehetett, korábbra hoztuk az amúgy is tervezett virtuális bummot. Napi 24 órában gyártjuk a tartalmakat, online platformokat építünk, emellett adatokat szolgáltatunk a minisztériumoknak, adminisztrálunk, újratervezünk, stratégiákat gyártunk. Napok alatt átálltunk távmunkára, az informatikusaink heroikus munkát végeztek, nekik köszönhetően teljes értékű otthoni tevékenységet tudunk végezni. Ez ilyen: ha feje tetejére áll a világ, akkor mi megtanulunk kézen járni.”

Szóval lázas semmittevés és digitális szuronyroham, eszmei alapvetéssel. Vannak ilyen helyzetek, amikor ül a hivatalnok, gyártja a stratégiát, ha kész, dobozolja, becsomagolja selyempapírba, piros szalaggal átköti, masnit rá, és jöhet a következő stratégia. A munka zavartalanul folyik, értelme nincs, viszont előzőleg se sok volt. Azért a kézen járást még megnézném, ha a főigazgató személyesen abszolválja, még fizetős tartalomnak is felraknám a You Tube-ra, mert nem mindennapi látványt ígér.

Most kiderül, mennyire versenyképes a magyar kultúra a globális álomgyár professzionális marketinggépezetével szemben. Más közgyűjteményi kollégákkal beszélgetve azt kell mondanom, hogy jól állunk. Lehet, hogy Szent Istvánnak nem volt fénykardja, de mégiscsak a mi hősünk.”

Hát, uram, nem értem a szembenállást, a magyar nemzeti kultúra nem rivalizál az univerzálissal, hanem része annak, mégpedig egyenrangúan minden más nemzet kultúrájával. Szóval nincs vagy-vagy, is-is van, mármint az épebb koponyákban. Szent István fénykardjáról nem tudok mondani semmit, merész az ötlet, erős a kép, de tudja, mit mondott Darth Vader Luke-nak? „Ha átállsz a Sötét Oldalra, neked is lesz maszkod...” Így, járvány idején ez nem egy utolsó szempont. És tessék mondani, Palpatine hogy van?

Az viszont nem rossz ötlet, hogy elkezdték az ingyenes hangoskönyvek gyártását, jól jár velük a közönség is, a szerző is, az előadó is. Most már csak azt lenne jó tudni, miféle könyvek lesznek ingyenesen hangosak, de azt majd meglátjuk. Azon sok múlik.

De a záró gondolattal nem tagadta meg önmagát:

Ha úgy tetszik, átalakult a vélelmezett kultúrharc, visszatértünk a „szekértábor” eredeti, illyésgyulai gondolatához: most a magyar kulturális szcéna egy szekértábor, ami a nemzetet védi, a nemzeti kultúrát erősíti. A tágabb értelemben vett kultúra a mi immunrendszerünk. Minden tiszteletem és elismerésem mellett azt kell mondanom, hogy az öncélú művészkedésnek nem most van itt az ideje.”

Álljunk le a gépies bólogatással arra az ötletre, hogy most nincs itt az ideje az „öncélú művészkedésnek”, ugyanis ez egy orbitális szamárság.

Mi az öncélú művészkedés ellentéte?

Minek van ideje tehát azzal szemben?

A közcélú művészkedésnek, kérem, ennek a szellemében tessünk érteni a zsdánovi tételt, miszerint „írok, alkossatok remekműveket.”

Írók ezt tudomásul veszik, hazamennek és nekiállnak közcélú remekműveket alkotni. Eddig ez eszükbe sem jutott, kifejezetten öncélú fércműveket terveztek alkotni, de most kinyílt a szemük és sztahanovi műszakban ontják a közcélú gyöngyszemeket, mondhatni túlórában brillíroznak. Ezekre a közcélú remekművekre sajnos nem tudnék példát mondani, sok ilyen született, főként 1930 és 1960 között és oroszul, de a világimperializmus ármánya folytán elkerülte az irodalmi Nobel Gajdar elvtársat is, Fagyejevet is, Katajevet is, pedig milyen élenjáró tintakulik voltak. Nem is értem... illetve értem, mindenről a világimperializmus tehet. Meg a biciklisták. Meg az, hogy aki tudott volna remekművet írni, azt kevés kivétellel elküldték az uránbányák viszonyait tanulmányozni vagy megöngyilkolták. Szóval: pozitív példát nem találok a világirodalomban a közcélú művészkedésre, a magyarban is keveset.

homerosz.jpg

De negatív példa bezzeg van bőven. Rögtön az egész nyavalyás európai irodalom azzal kezdődik, hogy Agamemnón elrabolja Apollón papjának a lányát, Khrüszéiszt, csak arról feledkezik meg, hogy a kedves papának, Khrüszésznek komoly olümposzi kapcsolatai vannak. Tehát mikor elzavarja a búsba a lányát követelő papot, hirtelen dögvész tör ki az akhájok táborában, melynek kilencedik napján összeül az Operatív Törzs és kötelezik Agamemnónt Khrüszéisz hazaküldésére, valamint hekatomba finanszírozására, cserébe megkapja a vis maior alapból Briszeiszt, Akhilleusz rabnőjét.

Ez egy szép, magyaros, belpolitikai válságkezelésről szóló történet, egy G. Fodor lantjára méltó, erre fel mit tett ez a Homérosz dögvész idején? Ahelyett, hogy az Operatív Törzs üzeneteit közvetítette volna a vasfegyverzetű akhájoknak sátorról sátorra, nekiállt öncélúan megénekelni, azt, ami tényleg történt. Hát mi köze az átlagakhájnak Agamemnón viselt dolgaihoz? Ez öncélú művészkedés volt, más kérdés, hogy ha nem lett volna, lövésünk sem lenne az akháj operatívok akkori vésztanácsáról. Homérosz negatív példa, elvetendő.

londoni_pestis.jpg

Aztán ott volt ez a Daniel Defoe. A dühöngő londoni pestis kellős közepén ahelyett, hogy buzgón eljárt volna imádkozni a Westminsterbe hogy elkapja a ragályt, mint minden rendes ember, öncélúan művészkedett, és mint az újságírás ősatyja – nem csak Robinson Crusoe-t találta fel, hanem a hetilapot is, Review volt a címe – a tőle telhető legnagyobb pontossággal leírta, mi történt a járvány idején. Annyira pontosan, hogy később összehasonlították az adatait az egyházkerületi anyakönyvekkel, és az összes szám egyezett. Öncélúan művészkedett a pestis idején, ahelyett hogy közcélú remekműveket, mondjuk prédikációkat írt volna a Bűn ellen, ugyanis a tudomány és a teológia akkori állása szerint ezek sokkal hasznosabbak lettek volna a tömegek gyógyításában, mint a krónikaírás. Csak nélküle nem tudnánk, milyen volt az 1722-es londoni pestis.

boccaccios-decameron-granger.jpg

A legöncélúbb művészkedést Giovanni Boccaccio követte el. Szinte szégyellem is leírni: önkéntes karanténba vonult „hét hölgyből és három ifjúból összeverődött tisztes társaságával” az 1348-as firenzei pestisjárvány elől, és addig osztották az észt, hogy ez a Boccaccio feltalálta a novella műfaját, valamint megírta a Dekameront. Ahelyett, hogy a méltóságos podesta szolgálatában mindenféle közhasznú dolgot műveltek volna. Nagy kár, hogy azt, miszerint ki volt akkor Firenzében a podesta, még a Google sem tudja, de azt, hogy ki volt Boccaccio, minden európai ember álmából ébresztve is fújja.

Szóval, főigazgató uram, bajok vannak ezekkel az öncélú művészkékkel. Ugyanis nincs a világon olyan alkotói tevékenység, amit ne lehetne „öncélúnak” nevezni, ne lehetne szinte bármilyen helyzetben felülírni azzal, hogy „most nem ennek van itt az ideje, hanem másnak, tessék ezt vagy amazt csinálni helyette”. Ha Homérosz kisbírónak áll, hogy Agamemnón rendeleteit dobolja a táborban, ha Defoe prédikációt ír tudósítás helyett, ha Boccaccio inkább álarcot varr és fohászokat költ a pestisdoktoroknak, akkor sem értek volna véget hamarább az illető járványok. Az „öncélú” művészkedésnek viszont sokat köszönhetünk, igaz, nem a betegség elleni harcban, hanem másként és mintegy mellékesen. Csak a számla végösszegében épp ez a „mellékes” tétel a legnagyobb nyereség.

Olyan ez a közcélú alkotásra való buzdítás, mintha odamenne az atamán Oszip Mandelstamhoz: „Mit írunk, költőkém?” „Verset, atamánkám.” „Na, mars ki a frontra, gyönnek a fehérek, a versikék írogatásánál az is hasznosabb, ha elesel, mint ágyútöltelék.”

Hát, az atamánnak hasznosabb is.

Mandelstamnak már kevésbé.

Az emberiségnek meg, amely száz év múlva magas ívben fog tojni az aktuálisan zajló harcokra, melyeknek tétje az, hogy épp melyik fél rabolja ki és égesse porig Alsó-Mensevinszket, a legkevésbé hasznos Mandelstam eleste. A leghasznosabb meg az volna, ha hagynák verset írni az atamánok.

Na, de ettől atamánok, hogy nem akarják hagyni, ettől, hogy megmondják, mi fontosabb minél.

Valamint ne feledkezzünk meg az atamánok és az apamének közötti hasonlóságokról és különbségekről sem.

Ennyit az öncélú művészkedésről, főigazgató uram.

 

Szele Tamás