Forgókínpad

A Kápolna Háborúja

2020. június 15. - Szele Tamás

Én akkor is azt mondom, hogy infanteriszt Svejk él és soha nem fog meghalni. Sőt: most is hívta a haza, és nagyon nagy kár, hogy a hadi helyzet az ő beavatkozása nélkül látszik rendeződni, mert csodás marhaságokat lehetett volna kihozni a lengyel–cseh háborúból, mely néhány napja zajlott le áldozatok és területi veszteség nélkül.

denik4.jpg

(Fotó: Deník.cz)

Háború? Európában? Lengyelország és Csehország között? És hogyhogy nem hallott róla senki? Csak úgy, hogy maguk a résztvevői sem tudták, miszerint ők most országot gyarapítanak, és a helyi civil lakosság vette észre, miszerint gazdát cserélt a kápolna a határon. Elképzelem Müllernét, ahogy a térdét sósborszesszel masszírozó Svejknek mondja:

- Hát elfoglalták a kápolnát, Svejk úr.

- Melyik kápolnát? Mert többet is ismerek, az egyik arról híres, hogy a Prusa drogista szolgája megivott előtte egy üveg hajszeszt...

- A pelhřimovit, Svejk úr, azt a kisebbet.

- Jézus Mária, hát ez jó! És hogy történt a baj?

Azt, kérem, senki sem tudja pontosan, de mindenről a Ferdinánd tehet, meg a koronavírus, a mai idők Ferdinándja, igazán lelőhetné már valaki. Szóval, a járvány kezdetén minden uniós ország lezárta sajnos a határait, így tett Lengyelország is, Csehország is. A csehek inkább szép szóval és adminisztratív eszközökkel, a lengyelek viszont marcona katonasággal. Van azonban a lengyel–cseh határon egy zarándokhely, egy patak választja ketté, az a határ. A lengyel oldalra eső részt Pielgrzymównak hívják, a cseh oldalit Pelhřimovnak. Bonyolítja a helyzetet, hogy régebben hívták a csah települést Mährisch Pilgersdorfnak is, de ma már többnyire sehogyan sem hívják, mert lakatlan, jobban mondva két hétvégi házat használnak benne időnként, de az év nagyobbik részében csak a zarándokok járnak arra, akik a kápolnácskába mennek. Hogy ennek a két háznak miért nem „1“ és „2“ a házszáma, hanem „113“ és „114“ arról tessék a Jaroslav Haseket megkérdezni, hátha ő okát tudja adni, én csak megemelem a kalapom ez előtt a csodás abszurditás előtt.

Mármost a kápolnácska viszont tényleg régi, nagy hagyományú zarándokhely, több száz éve járnak oda imádkozni a kegyes életűek, a települések neve is mutatja: mindkettőben érezhető a „pilgrim“, vagyis „zarándok“ gyök, de ne etimologizáljunk itt, kérem, mikor komoly háborúról van szó.

Szóval, a lengyel hadsereg egyik alakulata bekvártélyozta magát a lakott lengyel Pielgrzymówba, és őrizték a határt bőszen, nehogy átjöjjenek a patakon a cseh koronavírusok és megzavarják békés munkájukban a lengyel koronavírusokat. Aztán mi történt, mi nem, fogalmunk sincs róla, de lehet, nekik sem volt, átsétáltak a hídon, és elfoglalták a kápolnácskát, ami a cseh oldalon áll, harminc méterre a határtól. Felállítotttak egy sorompót, egy ellenőrző pontot, útakadályokat, szóval egész rendesen annektálták azt a pár hold cseh anyaföldet, ami ráadásul még morva is, bár lehet, szerintük sziléziai. És senki sem léphetett be a kápolnába onnantól kezdve, aki cseh állampolgár.

denik1.jpg

Jellemző, hogy jó ideig senki sem vette észre a területi veszteséget, nem sírt fel a cseh rög bánatos jajszóval, hogy „megcsonkult a haza“. Cseh oldalon ugyanis senki sem lakik, a hódítás úgy derült ki, hogy a kápolnát még a járvány kezdete előtt elkezdték renoválni, és május 28-án az ezért felelős építőmérnök meg akarta nézni, hogy bírta az utóbbi időben a vakolat, hol kell javítani (a képek alapján sok helyen). Döbbenten látta, hogy a kápolna előtt sorompó áll és fegyveresek igazoltatják. Elképzelem a párbeszédet megint:

denik3.jpg

- Maga kicsoda?

- Én a Lengyel Köztársaság Fegyveres Erőinek tisztje vagyok! Maga kicsoda?

- Én meg az építőmérnök vagyok, jöttem lefotózni a vakolatot.

- Maga itt nem fotózgat semmit, ez hadműveleti terület, ha meglátom, hogy fényképezget, lecsukatom kémkedésért!

- De hát ez a Cseh Köztársaság területe...

- Nem, ez a Lengyel Köztársaság területe.

- De, ez cseh terület.

- Nem, ez lengyel terület.

- De igen!

- De nem!

A mérnök békés ember lehetett, elment, de szólt a Deník.cz című lapnak és a helyi rendőrségnek, hogy lengyel hadak érkeztek az erdőbe, fegyver van náluk és nincs velük ápoló. Időközben meghirdettek cseh oldalon egy környezetvédelmi gyűlést is a helyszínre, nem tudván, hogy az most épp Lengyelország, azt is csak tíz méter távolságban lehetett megtartani, ahogy arról a résztvevők beszámoltak – a dolgot végül az döntötte el, hogy a Deník a különös hírek hatására kiküldött egy fotóriportert, hogy ellenőrizze, mi folyik abban a kápolnában? Hát bizony, lengyel megszállás folyt, szerencsére tapasztalt kolléga volt, mikor visszafordították a fegyveresek, elment, került egyet az erdőben és mindent lefotózott, képeink is a Deníkből származnak. 

Mármost jellemző a polgári cseh gondolkodásra, hogy a Deník elsőre a kápolna tulajdonosát, az Omnium Műemlékvédelmi Egyesületet kérdezte (az ő emberük volt a mérnök is), kiderült, hogy ők is csak az alkalmazottjuktól tudnak az esetről, megkérdezték a területileg illetékes Slezské Rudoltice polgármesterét, Mojmír Pargač urat, aki megerősítette a megszállás tényét és elmondta:

Nem tudunk mondani semmi pontosat, mert a lengyel fél nem konzultált velünk a szándékaival vagy döntéseivel kapcsolatban. Az egyetlen szerv, amely elkezdett velünk tárgyalni a földterület helyzetéről, a regionális rendőrség. Már vizsgálják a pelhřimovi helyzetet, és megkezdték annak megoldását.“

No, ha vizsgálják, akkor jó, csak olyan lehetett a vizsgálat, hogy a prágai külügyminisztérium előbb tudta meg a Deníkből, a sajtóból, mi zajlik a lengyel határon, mint a rendőrségtől. Bonyolította a dolgot, hogy a lengyel katonák továbbra is blokád alatt tartották a kápolnát és szentül hitték, hogy a saját országuk határát védik, pedig az a patak volt mindig is, sőt, pár nappal korábban még ők is úgy tudták, hogy a patak az. Szerencsére a cseh hadsereg nem vonult fel (röhögünk, de a Cseh Köztársaságnak komoly hadereje van, Svejk ide avagy oda), viszont megkezdődött a lázas diplomáciai jegyzékváltás. A varsói cseh nagykövetség azonnal intézkedett, és jelezte a határsértést a lengyel kormánynak. A lengyel hadsereg ezután azonnal kivonult a megszállt cseh területről, ám máig nem adtak hivatalos magyarázatot arra, hogyan fordulhatott elő a félreértés.

A lengyel hadügyminiszter június 12-én ismerte el a véletlen megszállás megtörténtét, de magyarázattal nem szolgáltak, ahogy azt sem közölték, hogy a katonáik pontosan mennyi időre foglalták el a cseh területet. No, ha nem közlik, közlöm én, mert megtanultam számolni: mivel az építőmérnök május 28-án találkozott a katonákkal, és akkor már állt az ellenőrző pont, a csapatot meg június 12-én vonták ki, két hétig biztosan tartott a kápolna megszállása.

Ez a határvita most békében rendeződött, főleg, hogy valószínűleg egy rossz térkép és egy makacs, ám tapasztalatlan tiszt okozhatta (na, az is várhatja az előléptetését, bár kétségtelen tény, hogy ebben az évszázadban egyedül ő gyarapította Lengyelország területét, ha csak kicsivel és nagyon rövid időre is), de ne feledjük, hogy Sziléziának ezért a részéért 1919-ben, tehát százegy éve még hét napos háborút vívott a két ország. Szerencsére rég volt, ma már nem sokat számítanak a határok Európában, illetve csak most, járvány idején számítanak, hogy a nehézség esne beléjük, meg a járványba is...

Tény, hogy a lengyel fél produkciója csodálatos volt, de ha Prága nem kezeli a helyzetet a maga sajátos módján, lehetett volna a dologból némi torzsalkodás.

Ha pedig bevetik legjobb erőiket, Jabourek tüzért és Vodicka árkászt Svejk parancsnoksága alatt: kitör a harmadik világháború, melynek során a legtöbben a röhögésbe haltak volna bele.

Így szerencsére ez elmaradt, és keserédes, cseh vígjáték lett a Nagy Háborúból a kápolnácskáért.

De csak hajszál híja volt, Müllerné, hajszál híja.


Szele Tamás