Forgókínpad

Orbán Viktor játékai

2020. június 19. - Szele Tamás

Valószínűleg a mai Magyarország egyik legnagyobb baja, hogy Orbán Viktor nem tűzoltó akart lenni kiskorában és nem is vadakat terelő juhász, hanem katona. Illetve, nem hinném, hogy komolyan az szeretett volna lenni, ugyanis nem lett volna semmi akadálya – de mégis, minden szaván áttör a homályos gyermekkori vágy elfojtása, legalábbis 2002 óta.

orban_es_soros.jpg

Persze, ha nem volna miniszterelnök, a kutya sem venné ezt észre, mindenkinek vannak ilyen szolid kis „beakadásai”, ahogy Pesten mondják, csak épp annál, aki döntéseket hoz a mindennapi életünk folyásáról, óhatatlanul észrevesszük, és egy idő után – márpedig tizennyolc év elég nagy idő – a könyökünkön jön ki. Mi több, ez az ember imád a nyilvánosság előtt beszélni, gyakran is teszi, péntek reggelenként többnyire a rádióban, ahol lassan olyan állandó műsorelemmé válik, mint a Szabó család volt, és aki nem hallgatta az elejétől, az legalább annyira nem érti őt sem, kár is lenne most elkezdeni, ismerni kell az ő pályaívét, hogy értsük a sztorit.

Érteni értjük, de egyre kevésbé élvezzük. Igazából, ha piaci alapon kéne megélnie, műsorkészítőként, már jó ideje elkerülnék a hirdetők, mert összesen két-három lemeze van, azokat cserélgeti, normális szerkesztő már rég eltanácsolta volna, hiszen nagyon unalmas, csak hát, ugye, nem ebből él, hanem belőlünk. Ma reggel is előadta a megszokott meséit, én tulajdonképpen már rég nem azért foglalkozom azzal, miket beszél, mert érdekel – dehogy érdekel, szükség, igény és honorárium esetén akármelyik megszólalását meg tudnám írni előre. Azért kell kicsit odafigyelni, hogy az derüljön ki, nem rosszabbodott-e az állapota.

Jelentem, a ma reggeli kontravizit alapján: a páciens állapota stagnál. Sem nem javult, sem nem romlott, újfajta tüneteket sem produkál, krónikus, mint mindig, idültnek mondható. Katonai szolgálatra sajnos alkalmatlan. Akkor lássuk részletesebben is, miket beszél, mert a jelek szerint én vagyok ennek a krónikusnak a krónikása. Forrásnak használjuk a kormany.hu-t, mert azt tán csak nem fogják letagadni, amit abba írtak.

A kormányfő hangsúlyozta: a magyar egészségügyi rendszer a járvány kezelésében jobban teljesített, mint a nyugat-európaiak.

Magyarország egy katonai logika szerint felépített gyakorlatban felkészült egy tömeges fertőzésre, amit aztán sikerült megakadályozni, de a „katonai gyakorlaton” megszerzett tudás óriási érték.”

Jobban-é? Saját magához képest csodálatosan, de a nyugat-európainál nem jobban. Németországban élő orvos ismerősöm adatai szerint olyan 0,28 százalékkal volt a magyar rendszer kevésbé hatékony, mint az olasz egészségügy, igaz viszont, és ennek köszönhetjük a szerencsénket, hogy nálunk nem alakult ki olyan borzalmas fertőzési góc, mint Észak-Olaszországban. Csak hát mi köze ehhez a katonaságnak? A katonaság fontos és szükséges dolog, csak éppen ágyúval verébre, bajonettel vírusra hiába is menne az ember. Ha a kijárási korlátozások betartásának fegyelmét vesszük, az épp nem volt valami katonás: a tilalmak azok voltak ugyan, de a betartásuk nem.

Azt mondta, a siker előfeltétele a fegyelmezettség és az összefogás volt, és ha lesz a járványnak második hulláma, erre újra szükség lesz. „Ha a jelek arra mutatnak, hogy jön a második hullám, nem fogunk habozni, hogy a szükséges jogi és gazdasági lépéseket megtegyük” – közölte Orbán Viktor, jelezve: a járványügyi ellátáshoz elengedhetetlen eszközök készültségi szintje „járványállapotnak” megfelelő.”

És mely alaposan vagyon megszerkesztve az a gépezet, ami hívatott azokat a szükséges jogi és gazdasági lépéseket megtenni! Az igaz: a felhatalmazási törvényt visszavonták, dérrel és dúrral, azt csodálom, hogy tűzijáték és rezesbanda nem volt a szavazáskor a teremben. Csakhogy úgy ment el ez a rendkívüli jogrend, mintha jönne. Egyes elemeit – mint Varga Judit azt korábban a Die Weltnek adott interjújában hangsúlyozta is – önálló törvény formájában meg fogják szavazni, ilyen az elhíresült álhír-paragrafus is, aminek a fő hibája, hogy nem határozza meg az álhír fogalmát, így azt tudjuk, hogy a terjesztés háromtól öt évig terjedő börtönnel büntetendő, csak azt nem tudjuk hivatalosan, minek a terjesztése büntetendő? A felhatalmazási törvény visszavonása előtt két perccel ugyan született egy alkotmánybírósági határozat, mely két lényeges dolgot tartalmaz, az első, hogy nem alaptörvény-ellenes az ál- és rémhírek terjesztésének jogi szabályozása – ez kelleni fog a törvény megszavazásához, sok időt spórol meg a Parlamentnek – a másik pedig, hogy ál- vagy rémhír az, amiről az elkövetőnek a cselekmény elkövetésekor tudnia kellett, hogy hamis, vagy amelyet maga ferdített el, és amely a különleges jogrend idején a védekezés akadályozására vagy meghiúsítására alkalmas.

Ez lehet irányadó a bírói gyakorlatban majd, csak sokat nem ér, mert ha valaki hazudik egy egetverőt, még mindig mondhatja, hogy „hallottam a villamoson, beszélték az emberek, én meg elhittem” és onnantól már nem őt terheli a felelősség, hanem nagyjából senkit. De különben ez mellékszál, ebbe csak a magyar sajtó fog belegebedni, és majd tetszenek szidni haló porában is: a főszál az, hogy a felhatalmazási törvényt ugyan visszavonták, de a különleges jogrend bármikor visszajöhet, amennyiben az országos tisztifőorvos úgy találja, hogy külföldi vagy belföldi okok miatt megint fenyeget a járvány. Akkor ő köteles értesíteni a kormányt és vissza az egész.

Ilyenformán Müller Cecília annyira nem ment el, akárhogy kajánkodik rajta az egyszerűbb lelkületű magyar mémgyáros és Facebook-felhasználó, hogy ellenkezőleg, olyan hatalmat kapott a kezébe, mint tán senki más ebben az országban. Azzal együtt, hogy kesztyűbábja ő is a kormánynak: rá épül a hatalomgyakorlás egyik lehetséges módszere. És ha azt mondják neki, legyen járvány, akkor lesz járvány.

Arra, hogy az Európai Unió Bíróságának döntése szerint uniós jogot sért a civil szervezetek külföldi finanszírozásáról szóló magyar törvény, Orbán Viktor úgy reagált: Nyugat-Európából és az amerikai baloldal részéről tapasztalható egy „liberális imperializmus”. Megpróbálják ugyanis a világlátásukat ráerőltetni máshogy gondolkodó országokra, és nemzetközi bíróságok is gyakran részei e hálózatnak, bizonyos bírói ítéletekből kiolvashatók háttérhatalmi szervezkedések – mondta. A nemzetközi – különösen emberi jogi – ítélkezésben részt vevő magyarokat látva pedig könnyen megtalálni az összefüggést a „Soros-féle nemzetközi hálózattal, amely a liberális imperializmusnak a nyugat-európai főparancsnoksága” – mondta.”

Helyben vagyunk, előbb a katonásdit adta elő a vezénylő tábornok, aki puskaporszagot is szokott érezni, most a Soros-legendát. Az már biztos is, hogy ha ma jönne le a hegyekből Zarathustra, és Magyarországra jönne (dehogy jönne, több esze volna annál), az Aveszta nem Ormuzd és Ahrimán, hanem Orbán és Soros kozmikus küzdelméről szólna.

Soros különben távolról sem az a misztikus, mindenhová elérő, démoni világhatalom, aminek beállítják, sőt, még magyar lépték szerint sem az: Sorosnak csak a legendája óriási a politikai paletta mindkét oldalán. Ez a legenda részben még a nyolcvanas években kezdett terjedni, amikor valóban támogatta a magyar ellenzéki mozgalmakat, csakhogy abban az időben egy nyomtató meg egy fénymásoló valóban felért azzal, mintha egész nyomdát kapott volna a támogatott szervezet, gondoljunk a korábbi, daliás, stencilgépes időszakra. Pénzecskéket is adott, de nem monstre összegeket: sőt, még Orbán Viktor is volt a Soros Alapítvány ösztöndíjasa, de ő sem kereste gennyesre magát. 1989 augusztusában, amikor én számítógép-operátorként a Tolna megyei költségvetés-elszámoló hivatalban havonta 5 700 forintot kerestem, Orbán így nyilatkozik a HVG-nek: „A Soros Alapítványtól havi 10 ezer forintos ösztöndíjat kapok, ehhez jön még a Századvég Kft.-től havonta 5-10 ezer forint szerkesztői honorárium”. Szép jövedelem volt ez akkoriban, de nem tengernyi, mese az, hogy Soros öntötte volna hozzánk a pénzt, számolatlanul. De az is, hogy Orbán Soros tanítványa lett volna, aki mestere ellen fordult. Egész jópofa kis legendakört hoztak itt össze nekünk harminc év alatt, igaz, főleg az utóbbi tíz évben, mikor is nagyon kellett a miniszterelnöknek az ellenség, hiszen különben kivel lehetne háborúzni, ki ellen játszhatná a katonásdit?

Kapaszkodjanak, jön a harmadik rögeszme: a levelezgetés.

Az új nemzeti konzultációról Orbán Viktor azt mondta: ha a nemzeti függetlenségért kiálló kormánya van az országnak, akkor nemcsak négyévente - a választáson - van csata, hanem folyamatos a küzdelem a nemzetközi színtéren és a belső ügynökökkel szemben, akik „felírják a saját homlokukra, hogy őket Soros György fizeti”.

Ezért nem elég egyszer, négyévente közös álláspontot kialakítani, más időpontokban is demonstrálni kell a magyarok többségében azonos álláspontját bizonyos kérdésekben, most például a koronavírus-járvány esetleges második hullámával szembeni védekezésről és a gazdaság újraindításáról – fejtette ki.”

Ha a kormánypárt mindig és minden körülmények között rendezte volna postai számláját – ami időnként bizony elmaradt – a Magyar Posta már rég bronz szoborcsoportot állít nekik a Deák tér kellős közepére, mint a legjobb ügyfeleiknek, akik gazdaggá tették őket. Csak hát mikor fizetnek, mikor nem, a postának meg mennie kell, szóval ez az Orbán nevű Tatjána vagy Mikes Kelemen hatalmas levelező, mi több, egy egész nemzettel áll korrespondenciában, de anyagi haszna nem sok van. Viszont mégis garancia arra nézvést, hogy míg ő áll a kormány élén, teljes csődbe nem mehet a postai szolgáltatás, hiszen galambokra mégsem bízhatná a nemzeti konzultációit.

Az egésznek semmi értelme, sőt, a teljes mai rádiómegszólalásának sem volt: annyit szűrhetünk le belőle, hogy a miniszterelnök már nem tart komolyan a járványtól, és visszatért régi, kedvenc és kisded játékaihoz, melyeket képtelen megunni.

Csak mi unjuk őket, de nagyon.


Szele Tamás