Forgókínpad

Gizike és gőzeke

2020. július 09. - Szele Tamás

Amint látom, sajtónapot tartott tegnap a magyar bírói kar, mert két komoly sajtóperben is született ítélet, nagy kár, hogy a kettőben csak annyi az azonos, miszerint mindegyik kapcsolatos az írott médiumokkal, de különben az egyik Gizike, a másik gőzeke. Szóval, vegyes a menü, hiba volna egy kalap alá venni őket csak amiatt, hogy egy napon született a két határozat.

3d_judges_gavel.jpg

Ráadásul az is világnézet kérdése, melyik esetet vesszük a lenge Gizikének és melyiket a súlyos, lomha gőzekének. Az elsőben Kovács Andrást, az Origo munkatársát ítélte el első fokon a Budapesti II. és III. Kerületi Bíróság, éspedig egy, a Czeglédy-ügyben született írás hamisnak bizonyult állításai miatt. Az ítélet mértékéről nem szól a fáma (úgyis fellebbeznek majd, megy ez másodfokra, de szerintem kerül még a Kúria elé is, ahogy a világot ismerem), viszont érdemes elidőzni kicsit a részletek fölött.

Kovács András több tévedést is elkövetett, éspedig nem csak az írásában. Az első tévedése az volt, hogy hamis információkat fogadott el, nem mástól, mint Kósa Lajos ügyvédbarátjától, Fiák Istvántól, akinek – ha a politikai elkötelezettségtől most el is tekintünk – érdekeltsége volt a Humán Operator Zrt. konkurenciájában. Ilyen adatot épeszű újságíró mindig fenntartással kezel, „túl szép menyasszonyként”, ha valami nagyon egyértelműen illik a képbe, az nem szokott természetes lenni, ráadásul az érdekeltség már eleve gyanússá teszi. Az ilyesmit értelmes kolléga megjegyzi ugyan, de meg nem írja, maximum alapos ellenőrzés után.

Az értelmes így tesz, az origós nem, neki teljesíteni, bizonyítani kell, ideje sincs – így születik a vesztett sajtóper. Bár ebben az esetben az is csodálatos, hogy egyáltalán van szerzőnk, ugyanis a szignált írás az Origo hasábjain a legnagyobb természeti ritkaság, olyasmi, mint Izlandon a paradicsommadár. Az egyáltalán nem ritkaság, hogy az Origo pert veszít, az sem, hogy helyreigazításra kötelezik, az a ritkaság, amit most látunk: hogy a szerző 1. meglegyen, 2. eljárás induljon ellene is.

Mert helyreigazításra kötelező ítélet már volt ebben az esetben, ez az a bizonyos második per, ami a kínosabb szokott lenni. Miről is beszélek? Mondjuk én írok egy politikusról valami olyant, hogy szellemi szintjét leginkább az jellemzi, miszerint kedvenc időtöltése, hogy otthon, szobája magányában órákig tologat körbe-körbe egy csattogós lepkét. Ez megjelenik egy lapban, a politikus megharagszik és perel. Az első eljárásban a lapot kell perelje, mert az a felelős a megjelenésért, itt lehet szükség bizonyítási eljárásra (amitől gyakran eltekintenek sajnos), mondjuk emberünk bebizonyítja, hogy szó sincs csattogós lepkéről, mindig is üveggolyókkal játszott, a lap állításai hamisak és ezért bírságot kér a lap számára, valamint helyreigazítást. Ezt kiszabják, a lap gazdasági osztálya nem boldog, a főszerkesztő sem az, de aki azt hiszi, hogy ezzel vége, az nagyot téved. Ugyanis itt volt egy állítás, amelyről egy hatályos bírósági ítélet kimondta: rágalom, tehát engem, az írás szerzőjét külön beperelhet az illető polgári peres úton rágalomért és kártérítésért – és ez már nem a lapnak fáj, hanem magának a szerzőnek. Ráadásul itt már bizonyítási eljárásra sincs szükség, a hatályos ítélet alapján meg lehet hozni a verdiktet minden nélkül, sőt, akár még alperes nélkül is. Egyszer csak jön egy befizetendő csekk annyi nullával, hogy még a hátoldalán is folytatódik. Aztán nagyon nehéz fellebbezni.

Kovács András nagy hevületében nem csak a szakmában kötelező elemi óvintézkedésekről feledkezett meg, hanem – és itt követte el második hibáját – arról az apróságról, hogy Czeglédy Csaba eredetileg nem is csak egyszerűen jogász, hanem kifejezetten sajtójogász, a témakör egyik legnagyobb szaktekintélye az országban. Vele kapcsolatban hamis, elfogult állításokat írni olyasmi, mintha hógolyóval támadnánk a Pokol tüzére. Esélytelen, és akkor még finoman fogalmaztam. Abban bizonyos vagyok, hogy az ügy még hosszasan folytatódni fog, nyomon is követem, de olyan ez, mint a kézibilincs: minél többet forgatja benne az ember a csuklóját, annál jobban fog szorítani.

Mivel következményeit tekintve ez a mérkőzés még távolról sincs lejátszva, meg hát nem is lehet belőle komoly, súlyos büntetés, mondjuk, hogy ez volt a könnyed, lenge kis Gizike.

Akkor most lássuk a gőzekét.

Talán tetszenek emlékezni, hogy 2016. december 24-én az akkor már a Mediaworks tulajdonában lévő Veszprémi Hírlapban megjelent egy Szakács Árpád által készített Orbán Viktor-interjú, mintegy karácsonyi meglepetésként. Az olvasók szerintem még zokninak vagy nyakkendőnek is jobban örültek volna, de ezt kapták. Éspedig mindenhol ugyanezt, mert a Mediaworks összes vidéki napilapjában kötelezően ezt kellett vezető anyagként beszerkeszteni. Hanem a Veszprémi Naplónál egy titokzatos kéz kicsit beleírt a szövegbe. Mint arról a Magyar Hang beszámol:

A meghamisított mondatok között szerepelt többek között, hogy az ápolók bérével a kórházi hullák száma is emelkedett, vagy – a manipulatív nemzeti konzultációkra utalva – hogy „mi kikértük az emberek véleményét, bár nem érdekelt minket”. (…) F. Gábor Veszprémben a saját számítógépéről az egyik szabadságon lévő munkatársának felhasználói nevével és jelszavával belépve írt bele a Fejér megyei napilapban megjelenő interjúba – állapította meg az első fokon eljáró Veszprémi Járásbíróság. (…) Másodfokon súlyosabb büntetést kapott a Veszprémi Napló korrábbi munkatársa, aki a vád szerint meghamisította az Orbán Viktor miniszterelnökkel készült, Fejér Megyei Hírlapban megjelent interjút – közölte lapunk érdeklődésére a mai ítéletről a Veszprémi Törvényszék. F. Gábort jogerősen 400 ezer forint pénzbüntetésre ítélték – első fokon 240 ezer forint büntetést szabtak ki –, továbbá három évre a foglalkozásától, a lapszerkesztéstől is eltiltották.” (Magyar Hang)

Minden tiszteletem a Veszprémi Járásbíróságé, lehetnek ők tanult jogászok, szakmájuk büszkeségei, de sajnos a sajtóhoz nem értenek. A bűnös személyét akkor belső vizsgálat próbálta tisztázni, olyan emberek igénybevételével, akik viszont ebből élnek – próbálta és nem sikerült egyértelműen, ezért is bocsátottak el mindenkit, akire a gyanú árnyéka rávetült. Magam sem tudnám teljes bizonyossággal megállapítani ebben az esetben, a sok lehetséges elkövető közül ki huncutkodott bele a miniszterelnök veretes mondataiba, tehát F. Gábor bűnbakká kinevezése hiba, éspedig sajnos jellegzetes hiba, „elvitették vele a balhét”, szabadulni akartak a kényes ügytől. Ráadásul úgy kezelték a történetet, mintha egy orvosi műhibáról lett volna szó.

Hát hiszen tiltottak már el embert orvosi, ügyvédi gyakorlattól, cégvezetéstől, ha hibázott, csak egyrészt a sajtó nem úgy működik, mint az említett hivatások, foglalkozások, másrészt meg: ez mértéken felül súlyos szankció az eset jelentőségéhez képest. Ebbe nem halt bele senki, nem szenvedett komoly egészségkárosodást, nem került börtönbe ártatlanul, nem vált hajléktalanná egyetlen áldozat sem, és komoly összegek sem keltek útra az éji homályban. Saját véleményem az, hogy bőven elég lett volna a pénzbírság, és – tekintve az eset szakmai problémáit – egy komoly, írásbeli megrovás az összes működő hazai újságíró-szervezettől.

Mármint, ha egyáltalán kiderül, ki a valódi felelős, mert most ez sem egyértelmű.

Távol álljon tőlem a kettős mérce alkalmazása, a történteket én sem helyeslem. Interjúba akkor sem írunk bele egész mondatokat, gondolatokat, ha az magával az öreg ördöggel készült, abba meg, amit a saját szájával mond: soha. Ez alapvető sajtóetikai kérdés, az nem is képezheti vita tárgyát, hogy ilyent nem tesz az ember. Büntetni kell az ilyent, kétségtelen, csak az nem mindegy, mennyire és kit büntetünk. Itt azt látjuk, hogy a sajtóügyekben bizonyára nem túl tapasztalt bíróság szakmai műhibaként kezelte a történteket, és „kinevezték” a vétkest, minden újabb bizonyítási eljárás mellőzésével, az első fokon megállapított tényállást helyben hagyva.

Azért súlyos dolog az az eltiltás, sajtómunkás számára nagyon súlyos. Hasonló esetekben és fordított viszonyok között én még a mostani kormánymédia legvadabban vijjogó keselyűit sem tiltanám el a szakmától – annyiról gondoskodnék csak, hogy a tevékenységük ne kapjon állami támogatást, nem adok két hónapot, vijjogás helyett úgy csicseregnének teljesen maguktól, mint a dalos kis pacsirta fenn az ágon. De én nem vagyok sem jogász, sem jogalkotó.

Én csak jogalany vagyok, mint mindannyian.

Egyelőre így állunk hát sajtójog szempontjából Hunniában: van Gizikénk, van gőzekénk, a kettőnek sok köze nincs egymáshoz – de nagyon ideje lenne már meghozni egy mindenre kiterjedő figyelmű, avatott szakemberek által megalkotott, huszonegyedik századi sajtótörvényt.

Ehelyett még annak örülhetünk, ha maradnak a mostani állapotok, és nem hoznak a hatályos helyett egy tizenhetedik századit, inkvizícióval és máglyával.

 

Szele Tamás