Forgókínpad

Merengés a Vérmezőn

2020. július 13. - Szele Tamás

Ül az ember, és néz. Kifelé a fejéből, és nem igazán érti: ilyen dolog van? Szándékosan nevezem dolognak, mert magyarul sok kifejezés volna rá, de hát egyik sem tűrné a betűt. Azt írja a Magyar Nemzet, ráadásul a „Magyarságkutató Intézet” által szignálva, hogy emlékezzünk meg a – tessék kapaszkodni – „Martinovics-féle államellenes szervezkedés felszámolójáról”.

magyar_jakobinusok.jpg

Aki pediglen II. Lipót császár fia, Habsburg-Toscanai Sándor Lipót főherceg (1772-1795), Magyarország nádora 1790-1795 között, Isten nyugtassa békében és ha lehet, legyen mély az álma.

Akkor nézzük tehát a tételt, mint olyant. Elsőbben is, az én magyarságomat ne kutassa senki, mert több törökverő ősöm volt, mint az egész intézetnek, összevéve a teljes személyzetet és lekövetve a Gothai Almanachban: az a különös helyzet adódott, hogy utánanéztem elődeimnek, és arra jutottam, hogy ugyan akadt közöttük olyan, akit felkötöttek lólopásért Enyeden 1612-ben, meg olyan is, akit a szomszéd földesúr veretett agyon a jobbágyaival Ócsán, (1508-ban) de ezzel szemben sokkal többen voltak, akik valóban ütötték a törököt, de nagyon. Aztán ez időnként hogy úgy mondjam, államellenes formát öltött.

Most a rabbi őseimet nem venném elő, azok is voltak számosan, vegyük csak a törökverőket. Szóval, mi is az az államellenesség? Ha már magyarságot kutatunk. Például, igen nagy gond és némi önellentmondás, ha valamelyik ősöm Bocskai hadaival járt, akkor ő biza ellensége volt annak idején annak a Magyar Királyságnak, mely, ugyebár, része volt a Habsburg-ház birodalmának. Sőt, Bocskai esetében még az is megeshetett, hogy törökökkel harcolt magyarok ellenében, ahogy a másik oldal meg mondjuk spanyolokkal harcolt, szintén magyarok ellenében, nekem a kedvencem akkor is a zsitvatoroki béke, amit úgy sikerült megnyernie az Ottomán Birodalomnak, hogy elvesztették, csak a béketárgyalások idején lefizették a tolmácsokat, ezért aztán hiába verték el őket mint a kétfenekű dobot, mégis nyertesként jöttek ki az üzletből.

Tehát a magyar történelem – maradjunk ennyiben – nem egészen az egyszerű és világos helyzetek terrénuma. Bocskai például államellenes volt, ha így vesszük, de ugyanakkor Zrínyi és Frangepán is. Hát azt mondom, ha Martinovics az volt, legalább jó társaságba került.

Azért Martinovicsról nem árt tudni, hogy sok minden volt ő, csak jellemgróf nem, Képzeljük magunkat a korabeli Pest-Budára. Álmos német polgárváros, két-három kávéssal és két könyvkereskedéssel, de jön a Felvilágosodás és – nem sok minden változik. Martinovics Ignác József Domonkos valami különös példánya lehetett az emberi nemnek, ugyanis sok mindennek tudnánk nevezni, csak épp sikertelennek vagy szegénynek nem. Ráadásul még ferencesrendi szerzetes is volt. Tekintsük pályáját.

1781 júliusában tábori lelkészi állást fogadott el Bukovinában és távozásra engedélyt se kérve, augusztusban Csernovicba ment. Itt ismerkedett meg gróf Potocky Ignác lengyel főúrral, akinek kíséretében beutazta Európa nagy részét és 1782-ben vele ment Lembergbe, ahol két évig magántanítással foglalkozott. Munkáival magára vonta Van Swietennek, az udvari tanügyi bizottság elnökének figyelmét, akinek közbenjárására 1783. október 17-étől a lembergi akadémián a természettan helyettes tanára lett (500 forintos évi fizetéssel). Amikor az akadémia 1784. október 21-én egyetemmé alakult át, rendes tanárrá és október 25-én a bölcseleti kar dékánjává nevezték ki; ugyanebben az évben a haarlemi akadémia is tagjává választotta, ahol jutalmat is kapott. Ezt követték a hessen-homburgi, müncheni, stockholmi és szentpétervári akadémiák. 1788-ban a bécsi, 1791-ben a pesti egyetem fizikai tanszékére pályázott, de sikertelenül.

És itt jön a fordulat.

1791-ben bemutatták Gotthardi Ferencnek, II. Lipót titkosrendőrsége főnökének. Martinovics – valószínűleg egyetemi karrierje egyengetése érdekében – ezután jelentéseket küldött a titkosrendőrség részére olyan titkos vagy zárt társaságokról, mint az illuminátusok vagy a szabadkőművesek, illetve a feloszlatott jezsuita rend. Ezen jelentések történeti értéke csekély, írójuk, hogy saját fontosságát kidomborítsa, teletömte őket hamis adatokkal és kitalációkkal, „s inkább Martinovics lelki életére vetnek világot”. Ugyanazon év novemberében Pestre költözött. Ügynöki munkáját fizetéssel járó lembergi tanári kinevezéssel és császári tanácsosi címmel jutalmazta az udvar, de Martinovics többre, politikai befolyásra és udvari címre vágyott.

Az események elkezdték sodorni a becsvágyó doktort – de hiszen olyan ez, mintha én azt szeretném, hogy nevezzenek ki az Admiralitás Első Lordjává. Sokat kéne ahhoz szolgálnom a brit koronát, és akkor sem volna lehetséges, hiszen még az öregapám sem volt tagja a Lordok Házának. Nekem is ki kéne találnom egy flottát, hogy Első Lord lehessek, csak én tudnám, hogy ez mese. Martinovics is kitalált egyet – azonban ő elhitte, hogy az a flotta igazi.

Nehéz ennyi év távlatából áttekinteni az akkori viszonyokat, pláne, ha tudjuk, hogy Martinovics bizony beteges hazudozó volt, amiket ő leírt, annak még az ellenkezője sem volt igaz. Nehezen lehetne elhinni, hogy az 1789-1794-es káoszban Párizsból bárki adott volna neki bármire is megbízatást, olyan idők jártak, hogy az ember egyik nap még a Direktórium elnöke volt, másik nap meg kezébe adták a fejét, vigye haza. Még szegény Thomas Paine-t is becsukták a Conciergerie tömlöcébe, egy egész évig várta a kivégzését, pedig hát nála nagyobb híve a demokráciának máig se sok akad – aztán szerencsére kiderült, hogy róla megfeledkeztek. Szóval: nem valószínű, hogy Párizsból bárki is bármivel kecsegtette volna Martinovicsot, nem volt ott se pénz, se katona, de még az sem volt biztos, másnap mi lesz. Írt ő mindenfélét, ráadásul Bécsnek főleg, de abból a kötőszavakat kivéve kevés dolog lehetett igaz.

Na jó, de ez így nem hozott a konyhára – különben nem értem, mire költött annyit, hiszen legalább 1500 aranyforint volt az éves jövedelme, ennél azért éltek nagyobb urak is kevesebb pénzből, egy évi bevételéből falut vehetett volna, de hát a becsvágyat nehéz megmagyarázni. A végén, mivel piszokul nem volt összeesküvés – megcsinálta.

Legyen.

Hát lett is.

Nem tudom, a mi derék, felvilágosult magyar uraink hová tették az eszüket, tán a kemencesutba, hogy összeadták magukat evvel a gyanús figurával, habár az is igaz, akkor ő már nem csak több egyetem tanára volt, de még címzetes érsek is. A magyar szabadkőművesség abban ez időben nem gyermekcipőben, hanem biza osztrák katonacsizmában járt: az első magyar páholyt Brassóban alapították, nem sokkal korábban, a másodikat is Nagyszebenben, és mindkettő katonai páholy volt. Tudunk kis, titkos páholyokról vidéken, akár Pálóczi Horváth Ádám, akár más írásait nézzük: de hát azokban, minden tisztelet mellett, maximum aranycsinálással foglalkoztak és nem összeesküvéssel.

Ráadásul aranyat sem sikerült csinálni, az már egy ilyen mesterség.

Abban sem lehetünk teljesen biztosak, hogy az, amit Martinovics Pesten összehozott, egyáltalán, páholy volt-e. Én hajlanék arra, hogy nem. Ne feledjük: olyan kor volt az, hogy épp ugyanakkor Cagliostro gróf, aki ugyan sosem volt gróf, csak Giuseppe Balsamo, Balzsam Jóska, épp Rómában, a Vatikán árnyékában találta ki az „egyiptomi szabadkőművességet” éspedig azért, mert szerette a sok pénzt. Annak sem volt a világon semmi köze a szabadkőművességhez, annál több a szélhámossághoz. De hát kalandorok kora volt az, Cagliostro volt különben a Szent Inkvizíció utolsó foglya, tömlöcben is halt meg.

Hát a mi magyar urainknak nem mind volt olyan szerencséjük, hogy megússzák várfogsággal, illetve hát a jó Kazniczy bizony megülte Kufstein várát. Az történt ugyanis, hogy Martinovics valóban összeesküdött Laczkovics Jánossal, Hajnóczy Józseffel, Szentmarjay Ferenccel és Sigray Jakabbal, akik mind gazdag urak voltak, annak érdekében, hogy csináljanak már egy emberibb társadalmat, ráadásul ha lehet, nem osztrák birodalmi keretek között – aztán besúgta saját magukat. Elvileg az lett volna a cél, hogy legyen a mozgalomnak legalább kétszázötvenezer tagja, ehelyett mikor megkezdődtek a letartóztatások, volt – hetvenöt.

Közülük kilencet, épp Martinovics Ignáccal az élükön lefejeztek a Vérmezőn. Igaz, Martinovics elájult, mikor meglátta a hóhér pallosát, de nem segített akkor már az ájuldozás. Akkor már baj volt. Kazinczyt, szegényt, akinek csak az lett volna a vétke, hogy a Hajnóczy által neki kézbesített reformkátét lemásolta, és terjesztette. 1795. május 8-án fővesztésre, és teljes vagyonelkobzásra ítélték, de ezt az ítéletet három héttel később a király várfogságra enyhítette. És hát: mindenkit... aztán Kazinczyt végül csak elengedték, de sok évet kellett töltenie a tömlöcben. Semmiért.

Így járt akkoriban az, aki szamizdatozott.

Azon lehetne vitatkozni, hogy Martinovics Ignác mártír volt-e – végül is talán igen, habár még a japán középkor történetében is ritka az, hogy valaki ennyire saját kardjába dőljön. Megérthetetlen mai szemmel, a becsvágyon és a pénzéhségen kívül mi vezethette. De – Hajnóczy például mindenképpen mártír volt. A szabad gondolaté, hagyjunk hát mellette egy helyet ennek az ellentmondásos személynek is. Hogy aztán ezek az emberek Martinovics nélkül is szabadgondolkodók lettek volna, az bizonyos, de hát ilyen ez a magyar történelem.

Akkor viszont nézzük azt a kegyes urat, aki kilenc derék embert lefejeztetett.

Hát, Habsburg-Toscanai Sándor Lipót biza nem volt egyéb, mint egy huszonéves, taknyos kis fickó. Inaslegénynek is kevés. Nyilvánvaló, hogy a Habsburg Birodalmon belül kialakult joggyakorlat szerint nagyon mást nem ítélhetett volna egy „államellenes összeesküvés” ügyében (annyira volt az veszélyes, mint lepkének szellentése a tájfunban), mint fővesztést, hiszen nemes emberekről volt szó, nem lehetett őket felkötni. Csak épp egy idősebb, tapasztaltabb férfi, aki már járt csatában és tudja, hogy nem játék az emberélet, kegyelmezett volna, ahogy vidéken, ahová nem ért el a suttyó nádor keze, kegyelmeztek is. Azért nem fejezték le Kazinczyt sem. Lipót különben úgy halt meg, hogy felrobbantotta saját magát. Ugyanis az úri sarj épp tűzijáték-rakétákat próbált készíteni a maga kedvére, és nem hagyta, hogy az ebben tapasztaltabb tüzértisztek vigyázzanak rá. Össze is égett a teljes teste, szörnyű kínok között pusztult el – ostoba taknyos volt igazából, akit univerzitásra kellett volna elzavarni meg kocsmába, hogy emberekkel is találkozzon. Azért érte is kár volt, szenvedést nem érdemelt volna, nyugodjék ő is békében.

Csak hát... ezt az embert ünnepelni? Vagy az ellenkezőjét?

Egyáltalán: ellenkezője Martinovics Lipót nádornak?

Mit látunk? Látunk kilenc lefejezett, derék és felvilágosodott embert, ha Martinovicsot is hozzájuk számoljuk, látunk még hatvanhat tisztességes embert, akiket várfogságra ítéltek, nehéz vasban, idegen földön, még az a szerencse, hogy gályára nem vitték őket, mint a jó prédikátorokat. És látunk egy tejfölösszájú kis hercegecskét, aki nem ismert sem tapasztalatot, sem mértéket, sem pedig kegyelmet az ő ítéletében, s a Fátum őt magát is megbüntette.

Karma is a bitch, ahogy manapság mondjuk.

De hogy ezen mit ünnepel a Magyarságkutató Intézet, az előttem rejtély, titok, misztikum. Nem ünnep az ilyesmi: ismerjük meg saját történelmünket, messze jövendővel komolyan vessünk öszve jelenkort.

Ha csak nem egy újabb Martinovics-perre nem készülődnek ezek a tokos labancok.

Ami meglehet.

Végül is, a Vérmező adott.

 

Szele Tamás