Forgókínpad

Kollégák és kéjhölgyek

2020. július 27. - Szele Tamás

Ha én betű volnék, gyakran felzokognék. Utóbbi időben egyre gyakrabban, mert nem állnám, amit velem művelnek, amire használnak. Na, de hogy zokogjon egy betű, ami még csak nem is tárgy, hanem fogalom, se szeme, se könnye? Csak úgy, hogy elmondja nekem, én meg leírom, szintén betűkkel, bár tudom, hogy felesleges, minden megy tovább, mint eddig.

gephez_lancolva.jpeg

A legtöbbet akkor sírnék, ha rossz, gonosz, aljas dologra használnának. Erre lehet ugyan azt mondani, hogy attól függ, kinek mi az aljas, de ha a betűvető levelet ír, hogy vegyék fel a kilépett indexesek helyére, azt azért a legjobb indulattal sem lehet helyeselni. Még akkor sem, ha a betűvetőnek kopog a szeme az éhségtől: mert kapcabetyárság ez. Azt írja a 444:

Bodolai László, az Index.hu Zrt.-t tulajdonló Magyar Fejlődésért Alapítvány kuratóriumának elnöke tagadta az RTL Híradónak, hogy új embereket toborozna a pénteken felmondott szerkesztőség helyére.

Állítása szerint erre nincs is szükség, mert folyamatosan kapja az önéletrajzokat olyan újságíróktól, akik szeretnének az Indexnél dolgozni. Azt mondta, az a célja, hogy a lap tovább működjön.”

Bodolai szerepét értékelje a kései utókor, én most nem fogom megtenni, éspedig azért nem, mert úgy gondolom: az „ügyet” maximum, hogyha harminc százalékában ismerjük, annak alapján, amit tudunk, nem lehet semmiféle következtetést levonni, és különben sem volna értelmes dolog egy ilyen bonyolult eseménysorozatban egy vagy két embert felelőssé tenni, itt egyéneknél nagyobb erők mozognak: de téphetem én a számat, már mindenki összerakta magának a saját kis krimijét vagy rémregényét, amiben hisz, és aki ehhez is lusta volt, annak összerakta az Origo. Mindegy, én most nem Bodolaival foglalkozom, ha nem ő kapná az önéletrajzokat, kapná más, aki az ő munkakörét látja el.

Én most az önéletrajzokkal foglalkozom.

Hát, kollégák, hullarablók lettünk?

A legpocsékabb szakma?

Én is voltam munkanélküli, sok évig, illetve hát az ember sosem teljesen az, sosem henyél, bár a setét gondok nem kerülik el, főleg ilyenkor nem: végeztem mindenféle pocsék munkát, ráadásul gyakran fizetetlenül, mert a szegénnyel a legkönnyebb kitolni, de még hét-nyolc éve is komoly anyagi gondjaim voltak (az az igazság: most is vannak néha). Volt tíz évem, amit előlegnek tekintek a Pokolból, szóval tudom is, érzem is, milyen, ha nincs munka, nincs pénz, még étel sincs.

Hanem hát akkor is voltak olyan ajánlatok, amikre nemet mondtam, és mentem tovább szedni a csikket. Van, amit nem tesz az ember, mert vétek, még ha jövedelmező is volna. Ilyen dolog az árulás. Ha az ember szegény, már csak egyvalamije marad: a becsülete. El ne adjátok, mert teljesen nincstelenek lesztek. Nem a Rózsadombról osztom az észt, hanem a nyóckerből, komoly tapasztalatok alapján: van, amit meg sem szabad próbálni.

Például ezt.

Tudom, hogy a koronavírus-járvány miatt rettentően megnőtt a szakmában a munkanélküliség, tudom, hogy jönnek a számlák, tudom, hogy éhes az ember, de még borzalmasabb, ha a gyermeke éhes. Ezt én mind tudom, de ebből a romos másfél szobából üzenem azoknak, akik most „jelentkeznek”, hogy nem érdemes.

Nem érdemes, mert tűnjön most bármilyen borzalmasnak is a munkanélküli újságíró helyzete, bármilyen kritikus is, ez nem megoldás. Ez csak rosszabb lenne, még ha nem is hiszitek. Ez lenne az utolsó munkahelyetek a szakmában – ki állna veletek szóba ezek után, ha esetleg megszűnik az ál-Index, ahová jelentkeztek? Csak a KESMA, az meg nem örök darab, a Kárpátok alatt rendszerek jönnek (a NER már nevezhető így, mert már több, mint kormányzati szisztéma), rendszerek mennek, csak mi maradunk mindig, szívni. De meg hát miféle munkát végeznétek? Azt ne gondoljátok, hogy újságíróhoz méltót. Nem lennétek ti ott még tán írnokok sem, akinek tehetsége van, egy héten belül érezné, hogy mekkorát tévedett, akinek nincs, annak kéne tán egy fél év is, de több nem.

Tudjátok, mire kelletek ti oda?

Nem munkatársnak.

Selmának.

Nem Selma Lagerlöfnek, hanem annak, amit a kuruc időkben írtak így, ma selymának mondjuk, egyszerűbben: árulónak. Akikről azt mondták akkoriban:

Az selmát megfizetjük, de nem parolázunk véle”.

Nem is paroláztak: selma akadt akkortájt is épp elég, de megkapták az aranyukat, kihasználták őket és többé szóba sem álltak velük. Mindenük volt, csak szavuk, becsületük nem.

Na, erre toboroznak titeket. Most jó lenni katonának, Rákosinak verbuválnak, úgy jelentkezzetek.

Azt mondjátok, az is csak munka, és az nem szégyen?

Hej, dehogynem az. Írtam én már annyi mindent, hogy elsorolni is sok, külpolitikai színes hírektől elemzésekig, voltam vasúttörténeti szakújságíró, szerkesztettem kereszteletlenül neoprotestáns kisegyház lapját, írtam autós magazinba, volt könyv- és filmkritikai rovatom, kultúrtörténeti is, meglehet, hogy leírtam néha ostobaságot is, mert ilyen az élet – de aljas, uszító hazugságot soha, mert ahol azt kellett volna, ott én már el sem kezdtem dolgozni. Inkább az éhkopp és a rejtezés a díjbeszedő elől. Hát miféle lapot akarnának veletek íratni? Nézzünk bele egy mai, még csak nem is a legpocsékabb kategóriába sorolható kormánylapba, illetve a kormánylapba, a Magyar Nemzetbe. (Abban is csak két tisztességes rovat van, a bűnügy meg a sport, a sport azért, mert a perceket, pontokat, métereket nem lehet hamisítani, a bűnügy meg azért, mert a Btk.-t se nagyon. Lássuk a címeket!

Rögzíti az alaptörvény: a férfi- és a női nemet különböztetjük meg

Rétvári Bence: A biológiai nem bejegyzésének a vitája két világnézet küzdelméről szól.”

Tetszik érteni: a két (valójában sok milliárd) világnézet az ágyban roppan egymásnak, rettentő fegyverzetben és hatalmas csatazajjal.

Tovább erősödött a forint árfolyama hétfő reggelre”

Valóban: egy magyar forint ma délelőtt már 9,64 mongol tugrikot ér.

A liberálkommunista véleményterror nem ismer kegyelmet”

Egy, basszus, egyetlenegy liberálkommunistát tessék már nekem mutatni, mert az a legnagyobb ritkaságok közé tartozik: hiszen aki liberális, nem lehet kommunista és viszont.

Indulatok nélkül a szabadkőművesség valós szerepéről

A korabeli kulturális-társadalmi törésvonal ma is mérgezi a politika mélyrétegeit.”

Ezt még csak nem is belső munkatárs írta, hanem Tóth Gy. László politológus, aki újságírónak is külsős, történésznek is, ellenben sikerült egyszerre zsidóznia és szabadkőműveseznie, ami azért még a kormánypárti médiában is akkora bravúr, mint vitorlázógéppel Immelmann-csavart repülni.

Lebukott bigott libernyákok”

Nagyon súlyos dolgokat közöltek az Index kirúgott főszerkesztőjéről”

Fasisztázós rettegés-negyedóra a Klubrádióban”

A nap, amikor Orbán Viktor az ujja köré csavarta Európát”

Orbán Viktor egy balatoni képet osztott meg a világhálón”

Ezt akarjátok írni? Nem azt, amit gondoltok, amit láttok, tudtok? Mert az „új” Indexbe ezt kéne, nem mást. Lelketek rajta: felőlem jelentkezzetek, felőlem írjátok, majd röhögök rajtatok nagyokat, pedig sírnom kéne. Prostituáljátok a betűt azért a pár rézgarasért, mert ezüstpénzt sem fogtok kapni: állítsátok ki a sarkokra, akárhogy is sír.

Mert bizony sír, mikor ilyeneket írnak vele, én hallom, csoda, hogy ti nem halljátok.

Igaz, ahhoz fül kéne.

Mondom, ha eszetek van, ne jelentkezzetek, nem éri meg – de ha mégis megtennétek, a többi újságírót többet soha, soha de soha ne nevezzétek kollégának.

Mi ugyanis – hogy egy régi Csortos Gyula-anekdotát idézzek – nem vagyunk kéjhölgyek.

 

Szele Tamás