Forgókínpad

Szun-ce és a kultúrharc

2020. augusztus 04. - Szele Tamás

Nehéz feladat átlátni azt, amit ma és Magyarországon „kultúrharcnak” nevezünk, és ami a legjobban – nem győzöm eleget ismételni – a kínai Nagy Proletár Kulturális Forradalomra emlékeztet. Nehéz feladat, mégis foglalkozni kell vele, ugyanis a dolgok jelenlegi állása szerint a támadás ereje nem lankad, egyre többen vesznek részt a harcban, a helyzet komoly.

sun-tzu.jpg

Ha már kínai párhuzamot vontunk, és ha már háborúról van szó, forduljunk tanácsért a világtörténelem legnagyobb katonai lángelméjéhez, Szun-céhez, akinek „A háború művészete” című könyvét minden művelt embernek ismernie kéne. Hát mit mond Vu valamikori hadvezére?

Ha ismerjük az ellenséget és ismerjük magunkat is, akkor száz csatában sem jutunk veszedelembe; ha azonban nem ismerjük az ellenséget, csak magunkat ismerjük, akkor egyszer győzünk, másszor vereséget szenvedünk; és ha sem az ellenséget, sem magunkat nem ismerjük, akkor minden egyes csatában feltétlenül végveszély fenyeget bennünket.”

Már az alapfogalmakkal is baj van, ugyanis azt sem tudjuk meghatározni, ki az a „mi”, azt is az ellenfél határozza meg. „Mi” az, akit „ők” megtámadnak, még tán ez a legszabatosabb megközelítés, de ebben a „mi”-ben még ideológiai vagy világnézeti szempontból sincs sok közös, akad köztünk liberálistól polgári konzervatívig mindenféle ember, attól, hogy „ők” mindenkit egy kalap alá akarnak venni, nekünk még nem lesz közös kalapunk, akkora kéne legyen az a tökfödő, hogy beférne alá az egész ország.

Ez különben nem feltétlenül baj, ugyanis ezek a mostani lázas idők egyszer majd mindenképpen elmúlnak, a rendszer sem tart örökké, és amikor majd újjá kell építeni a magyar kultúrát és magát az országot is, jobb lesz, ha a polgári konzervativizmus (ami nagyon nem azonos azzal, amit a mostani mamelukok annak neveznek) és a liberális, valamint a baloldali gondolkodás (ez a kettő sem azonos) megtalálja a közös pontot, nyelvet egymással és a közös sérelmeket is.

Ezekről a közös sérelmekről épp most gondoskodik az ellenoldal, a kultúrharc útján, szóval ennyi előnye mindenképpen lesz a helyzetnek, bár pillanatnyilag semennyi sincs. De Szun-cét követve legalább meghatároztuk magunkat, ami az első lépés önmagunk megismerése felé, most lássuk az ellenfelet.

Ők” azok, akik támadnak, éspedig nehezen meghatározható minta szerint, hol privát érdekek, hol nemzetinek vélt sorskérdések motiválják őket, hökkenten nézi az ember, amint a magukat szittya fergetegnek vélők képesek megtámadni akár Ady Endrét, akár a Bábszínházat, akár Alföldi Róbertet, akár a szabadkőművességet úgy általában, és csak egyet kérdez magától: miért?

És miért pont az a célpont, aki-ami épp ebbe a szerepbe kényszerült?

Hiszen az elmúlt két év gyakorlata azt mutatja, bárki a célkeresztjükbe kerülhet, bármiért. Nem kellett ahhoz Pröhle Gergelynek sem baloldalivá, sem liberálissá válnia, hogy elveszítse a vezető pozícióját, elég volt, hogy a vígan csujjogató had azt mondja róla. Márpedig mondani bárkiről bármit lehet, hazugságot kicsit könnyebb, mint igazat, és ha a megrágalmazott véres verejtékkel meg is cáfolja a hazug állításokat, hasukra ütnek, mondanak róla mást, még nagyobb marhaságot, hadd cáfoljon, hadd kínlódjon. Életem folyamán elég sok kocsmai verekedést láttam, párból ki is vettem a részemet: a háromnegyedük úgy kezdődik, hogy a helyi menő csávó bele akar kötni valakibe és megkérdi, hogy szidta-e a célszemély az anyját. Nyilván az a válasz, miszerint dehogy is, mire következik a replika: „Hát hazudok én?” és indul a pofon, rutinos kocsmatöltelék már a kérdés feltételekor számít rá és elhajlik. Pillanatnyilag ez a magyar kultúrkampf harcmodora.

De mi az oka? Mert az világos, hogy nem a liberális és konzervatív világnézet harcát látjuk, akárhogy is ezt próbálják beadni nekünk, épp elég konzervatív értelmiségi kapott sebeket váratlanul, ez nem ideológiák csatája. Érdekeké inkább, kicsinyes magánérdekeké, sokéves vélt vagy valós sérelmeket is leszámláznak most, de kéne legyen valami átfogó eszme, valami vezérelv a hadjárat mögött, kéne legyen valami célja az egész istenverésének. Azonban mindig csak pillanatnyi célok láthatóak. Mindig csak a következő falut, következő várost támadják, perzselik fel. Ennél azért még Dzsingisz is céltudatosabb volt és nagyobb léptékben gondolkodott.

Arról lehet szó, hogy ez a mostani magyar politikai rendszer elhitette a híveivel, miszerint jelenleg ők az uralkodó osztály, amint a szocializmus is megpróbálta elhitetni a munkásosztállyal ugyanezt. Csak, ahogy a korabeli vicc mondta:

Mi a különbség az amerikai és a szovjet munkás között?

Az amerikai reggel felkel, süt magának két tojásból rántottát, beül a kocsijába és elmegy a gyárba, hogy kizsákmányolják.

A szovjet ellenben reggel felkel, beteszi a két tojását a gatyájába, felül a biciklijére és elmegy a gyárba uralkodni, mint osztály.”

Mármost ezt azért még a magyar kormánypárti szavazók jelentős része is látja, de akadnak néhányan, akik komolyan vették a maszlagot és próbálnak uralkodni a saját világképük szerinti országban.

Aminek csak egy baja van: nem létezik.

Azt az átok valóságot muszáj az elképzeléseikhez igazítani, mint az ötéves terv mérőszámait annak idején az elvárásokhoz, hazugság hazugságot követ és az ezeket cáfoló tényeket azonnal fake newsnak vagy ellenéges ideológiának kell bélyegezni, az embereket ügynöknek, különben – összedől a hazugságból épített árvalányhajas álomvilág, amiben olyan kellemesen lehet lubickolni. Tehát a valódi ellenségük: a tények.

Vegyünk pár idézetet, az elmúlt napok terméséből. Kulin Ferenc például az Országútban azt írja:

Érteni vélem a véleményrovatok működését finanszírozó kampányfelelősök logikáját, de attól tartok, rosszul kalkulálnak. Feltehetően abban bíznak, hogy – egyfajta újhungarista nemzeti radikalizmus szirénhangjának csábítására – a kormány szavazótáborának jobbszélére vonzhatók azok a szavazók, akik különben a szélsőjobbhoz csatlakoznának.”

Márpedig őt nem vádolhatja senki baloldalisággal. Ő bizony a megtámadott konzervatívokat próbálja védeni, sajnos észérvekkel, és azok ebben a helyzetben nem sokat érnek, itt indulatok csatáznak, nem eszmék. De mi a cél? Azt megmondja Ágoston Balázs a Magyar Nemzetben:

Torz, idegen szemléletű optika ez. A magyar optikához ugyanis magyar szív is kellene. Az pedig hiányzik. (…) Becsüljük meg hát az így napvilágra kerülő információt, ismerjük meg és térképezzük fel e rendszert, vessük ki állásaikból ágenseit, és önvédelemből építsük végre fel a tudatformálás bajtársias, magyar szívű, magyar optikájú hálózatát, kezdve mindjárt a történetíráson!”

Valaki bekapcsolva felejtette az időgépet, és 1944-ben vagyunk. Szakács Árpád mai interjújában, melyet a 888-nak adott, még világosabban próbál fogalmazni:

Kijelenthetjük, a szabadkőműves-vita annak a manifesztuma, hogy ezek elvesztették az erejüket.”

A hegy, ha innen nézem: ilyen, ha onnan nézem: másmilyen. Azonban a valódi hegy sem ilyen, sem olyan, hanem másféle, mondom a kínai bölcsek modorában.

Az sem volt közismert, hogy a budapesti könyvtárhálózatot a szabadkőműves páholyokban találták ki pontosan azért, mert ez volt a korabeli internet, amelyen keresztül terjeszteni tudták az eszméiket.”

Tehát, ha jól értem, inkább ne legyen se könyvtár, se internet, nehogy szabadkőművesek is használhassák. Javasolnám, hogy Szakács Árpád ezen logika mentén hagyja abba az étkezést úgy általában, mert az meg minden emésztőszervi megbetegedés forrása.

Ha valaki meg akarja érteni a korabeli viszonyokat, akkor úgy kell, hogy felfogja a szabadkőműveseket, hogy ők voltak az akkori Soros-szervezetek.”

Ezek szerint, ahogy az interjú címe is utal rá, a mai „Soros-szervezetek” (melyek így, ilyen formában nem nagyon léteznek) pedig szabadkőművesek. Egyszerű ez a világ, mint a faék, ha nem bonyolítják mindenféle értelmiségi dumákkal. Egyszerű és hazug.

A társadalomátalakító globális erők mindig az emberek életérzésére és világlátására akarnak hatni. Most nem akarom elemezni a zene, a fesztiválok, a színház, a filmgyártás és a képzőművészetek világát, de annyit azért érdemes megjegyezni, hogy ezek a törekvések itt érhetőek a leginkább tetten. Ezeket kell blokkolni.”

És blokkolják is, leginkább oly módon, hogy kidobják őket a Jelenkor Gőzhajójából. Ez lehet tehát a valódi cél: a tudatformálás kizárólagos jogának a megszerzése, hogy lehessen hazudni örökétig a kényelmes kis NER-paradicsomuk fenntartása kedvéért.

Kényelmes hát. Nekik, a haszonélvezőinek. Másnak már nem annyira. Akkor foglaljuk össze a tételeiket:

  1. Nem volt rendszerváltás, mert még mindig megszólalhat bárki, aki nem ők. Ami volt és amire emlékszünk, az meg nem úgy volt, hanem egészen másképp, a teljes ország rosszul emlékszik, egyedül ők tudják jól, utólag, mi történt.

  2. Az ellenvélemény árulás, melyet egyelőre még csak erkölcsi halállal büntetnek, a későbbiekben majd meglátjuk.

  3. Azt, hogy ki a „mi” és ki az „ők”, „ők” mondják meg.

  4. Ha a cápa megáll: meghal. Megfullad. Folyamatosan úsznia kell, hogy lélegezhessen a kopoltyúival. Ha a kultúrkampf megáll: összedől a művilág, mert csak a mondvacsinált harc élteti, amint a teljes mostani magyar politikai rendszert is. Ezért kell mindig újabb célpont, újabb áldozat, még ha esetleg olyan is, aki korábban a kormány nagy híve volt. Majd nem lesz az, mikor elkezdenek rá lőni.

Körülbelül így néz ki a helyzet, és láthatjuk: nem várható az enyhülése, mert az állandó konfliktus tartja életben az egész hazug szisztémát, ha nincs ellenség, keresnek, csinálnak, és ez addig fog tartani, míg össze nem omlik a kérlelhetetlen gazdasági folyamatok súlya alatt az egész, mindenestől.

És hogy mi lesz ennek a vége? Szun-ce mondja meg nekünk.

A harag könnyen jókedvre válhatik ismét, a düh könnyen elégedettségre fordulhat ismét, de az elpusztult országot nem lehet többé megmenteni, a halottakat nem lehet többé életre támasztani.”

Ezt kéne szem előtt tartani cselekvés előtt, urak.

 

Szele Tamás