Forgókínpad

Nyugat felé, félúton

2020. szeptember 16. - Szele Tamás

Nehezen lehetne megállapítani, mi folyik a magyar–amerikai kapcsolatok terén, mi zajlik a diplomácia színfalai mögött, főleg, hogy nem kötik az orrunkra. Nem is fogják, amiből világosan következik, hogy a sajtó csak találgathat a még oly különös hírek láttán is: biztosat nem írhatunk, hiszen nem is tud pár beavatotton kívül ezekről az ügyekről senki anyaszülte.

szabadsag-szobor2.jpg

Épp ezért kérem, hogy a következő kis eszmefuttatást tekintse mindenki spekulációnak, nem többnek, ugyanis pont ugyanazokból a nyilvános forrásokból tájékozódom, mint bárki más, azzal a különbséggel, hogy mivel nekem ez a dolgom, talán többet vagy sokkal többet olvasok el belőlük és elég sok időt szánhatok arra, hogy összerakjam a képet. De, kérem tisztelettel, nem vagyok egyetlen szolgálat alkalmazottja vagy pláne tisztje sem, amint azt nyál(j)as szélsőjobboldali olvasóim vélni szokták, azon az alapon, hogy „ezt csak egy kém tudhatja”. Ők is tudhatnák, ha elolvasnák, az ostobaság és tájékozatlanság nem érdem, az ilyen hölgyeknek és uraknak ajánlom Földi Lászlót vagy Nógrádi Györgyöt, megbízható, évek óta prosperáló kóklerek, ráadásul ők mindig biztosak abban, amit mondanak, míg én csak spekulálok.

Akkor kezdjük. Ha jól tévedek, a dolog nyolc napja kezdődött, mikor elindult a Szabad Európa új, magyar adása. Meglepően jó, elfogulatlan orgánum, ajánlom mindenkinek, az indulásukat üdvözöltem is ezeken a hasábokon. Főleg annak fényében okoztak kellemes meglepetést, hogy nem sokkal korábban még úgy nézett ki: Gorka Sebestyén vezetheti a magyar osztályt, de ez szerencsére másként alakult. Maga az orgánum tehát jó, erős külpolitikai rovattal, ami annyira fájóan hiányzik a magyar sajtóból, így utólag csak azt bánom, hogy nem vettem észre: nem az számít, milyen lett a sajtótermék (meglepően jó ehhez a mai világhoz képest), hanem az, hogy pont most indult el. Hiszen évek óta lógott a levegőben az indítása, az első hepciáskodások után a magyar fél nem is gördített különösebb akadályokat az útjukba, bármikor élesíteni lehetett volna a site-ot. Mégis valamiért pont most történt ez meg. Na igen: de ki tudta azt nyolc nappal ezelőtt, hogy ez egy eseménysorozat kezdetét jelezheti?

A második jel az volt, amikor másnap, tehát szeptember kilencedikén Orbán Viktor rádiós megszólalásában többek között bejelentette, miszerint:

Most nagy forgalom van, tegnap Donald Trumppal beszéltem. Éppen otthon voltam a konyhában, amikor este fölhívott az elnök úr, és hosszabban beszéltünk az amerikai járványügyi helyzetről meg a választási kilátásokról és még jó néhány más, amerikai–magyar együttműködési kérdésről. Ez jól mutatja, hogy a modern világban már nem az van, amit a legtöbb ember gondol, hogy védett vonalak, biztosítás, nem tudom, micsoda. Ilyen is van, mert vannak néha ügyek, biztonság, NATO, ahol védett vonalakon kell beszélni, de ma már nem így van, hanem a vezetők időnként fölhívják egymást. Én is ezt szoktam tenni, és megkérdezzük először is, hogy hogy’ van. Kettő: hogy megy a védekezés? Ugye, az ember valakivel barátibb viszonyban van. Mondjuk, az amerikai elnök meg a közép-európaiak – itt nemcsak Magyarországról van szó – kifejezetten jó, szoros, majdnem baráti viszonynak mondható kapcsolatban vagyunk. Hiszen amit az amerikai elnök képvisel, ezért is szurkolunk neki – legalábbis én személy szerint –, hogy nyerje meg a választást, amit ő képvisel, az jó Közép-Európának.”

Itt csak elmosolyodék, mint Balassiban a sokat emlegetett Júlia. Kicsit nagyon elmosolyodék, aztán felkeltem a földről, ahová a röhögőgörcs miatt kerültem.

Szóval a magyar miniszterelnök védelem nélküli vonalon tárgyal az amerikai elnökkel, aki spontán felhívja, mert „a modern világban már nem az van, amit a legtöbb ember gondol, hogy védett vonalak, biztosítás, nem tudom, micsoda”. Két lehetőséget látok: az egyik, hogy a magyar kormányfőnek segédfogalma sincs az információs csatornák védelméről, és tényleg azt hiszi, hogy Trump csak úgy hívogatja őt, mert eszébe jutott és baráti, jó szóra vágyik egy nehéz pillanatban. Eszébe jut, el van mentve a száma és rácsörög. Ahogy Kim Dzsongunra is, hiszen „ jó, szoros, majdnem baráti viszonynak mondható kapcsolatban” vannak. Ha tényleg ennyire naiv, javasolnám neki, hogy baráti alapon próbálja visszahívni Trump elnököt, egy véletlenszerű időpontban, annyira ügyelvén csak, hogy Washingtonban azért nappal legyen épp.

És ha sikerül, értesítsen erről.

Nem fog sikerülni.

Az, amit ő mond, olyasmi, mintha azt mondaná: „internetezzünk mindenféle védelem nélkül, a modern világban nincs se vírus, se féreg”. A másik lehetőség, hogy ő maga is tudja, mekkora lehetetlenségeket beszél, az ilyen „spontán” hívásokat, pláne egy nem túl gyakori tárgyalópartnerrel rendszerint hetekig szokás előkészíteni, diplomáciai vonalon, magas szinten, szóval akkorát nem akart hazudni – mert mi van, ha Trump elszólja magát – hogy nem is beszélt az amerikai elnökkel, de azért azt, hogy igazából miről volt szó (az említetteknél valószínűleg sokkal lényegesebb ügyekről) azt viszont nem akarja megosztani a nagyérdeművel, inkább fecseg egyet a levegőbe.

Abban viszont bizonyosak lehetünk, hogy a beszélgetés valódi tartalmát hiteles források alapján csak akkor ismerhetjük majd meg, amikor Moszkva feloldja a hangfelvétel titkosítását. És akkor is a Lubjankából kell majd kikérni.

Mindeközben Donald Trump egyedüli uniós külügyminiszterként meghívta Szijjártó Pétert, hogy vegyen részt az Izrael és az Egyesült Arab Emirátusok, valamint Bahrein közötti békemegállapodás aláírási ceremóniáján kedden a Fehér Házban. Nyilván a magyar külügyminiszternek annyi köze sincs a Közel-Kelethez, mint Makónak Jeruzsálemhez, nem azért hívta, hogy arról tanácskozzanak, hanem, mert a ceremónia után volt ideje bizonyos kétoldalú tárgyalásokra. Az lenne érdekes, hogy ezeken mi hangzott el. Mit tudunk erről? Keveset, de idézem:

Magyarország továbbra is támogatja az Egyesült Államok erőfeszítéseit a közel-keleti béke megteremtése érdekében, ez rendkívül fontos ügy azért is, mert a térség stabilitása szorosan összefügg Európa biztonsági helyzetével.”

Ez igen szép Magyarországtól, most már biztos, hogy béke lesz az olajfák alatt, amihez eddig csakis és kizárólag a magyar támogatás hiányzott. És még mi történt? Annyi, hogy Szijjártó szerződést írt alá a magyar kormány nevében a Virgin Galactic űripari vállalattal. Hát ez sokat nem jelent, ugyanis a szerződés „nyomán a szektorban tevékenykedő magyar cégek szoros tudományos-mérnöki-műszaki együttműködésre kapnak lehetőséget”. Eddig sem voltak elzárva a lehetőség elől, szóval biztos, hogy nem a Közel-Kelet és a Csillagflotta miatt hívták meg a mi kis küküm-miniszterünket, másról kellett szó legyen azokon a megbeszéléseken. De miről?

Az, kérem, nem a mi dolgunk.

Még az is vagy összefügg a megélénkülő magyar-amerikai kapcsolatokkal, vagy nem, hogy míg Szijjártó Washingtonban majszolta a steaket a Jared Kushnerrel, Budapesten gyakorlatilag azonnal menesztette a miniszterelnök az Alkotmányvédelmi Hivatal (AH) főigazgatóját, Kiss Zoltán vezérőrnagyot.

Azért ezt nem szokás, főleg nem indoklás nélkül. Erről a polcról akkor szokás leesni, ha vagy valami hatalmas hibát követ el az illető parancsnok vagy ha ellenkezőleg, valamit túl jól csinál. Illetve, ha hirtelen nagyot változik a politikai széljárás, és az a légáram, amit eddig emberünk egyenesen a vitorláiba kapott, most szemből süvít, de nagyon. Az vagy jelent valamit, vagy sem, hogy Pintér Sándor javaslatára menesztették az urat, de az azonnali felmentés ékesen szól. Ugyanis ha nem lenne nagy baj, akkor valami semmitmondó dumával, érdemei elismerése mellett áthelyeznék egy másik, de azért nem megalázó pozícióba, ilyenkor szokás kinevezni valakit kulturális vagy katonai attasénak a szingapúri, esetleg tongai konzulátusra. Itt ilyesmi nem történt, azonnali felmondást látunk, azt viszont nem lehet megállapítani a rendelkezésünkre álló információk alapján, miért.

Ahogy az egész vagy összefügg a korábbi (és későbbi) eseményekkel, vagy sem.

Alig gördült le Kiss vezérőrnagy feje a tönkről, már újabb hírrel szembesültünk, tegnap délután: november 1-ji hatállyal lemondott az Amerikai Egyesült Államok Budapesten akkreditált nagykövete, David B. Cornstein. Mint írja:

Mélyen átérzett büszkeséggel és egyben némi szomorúsággal tudattam Trump elnök úrral és Szijjártó külügyminiszter úrral, hogy november 1-jével lemondok az Egyesült Államok magyarországi nagyköveti posztjáról. Megtiszteltetés és kiváltság volt szolgálni az országot, melyet szeretek egy olyan országban, amelyet őszintén megkedveltem, de kétoldalú kapcsolataink túlmutatnak egyetlen emberen. Nagyon büszke vagyok arra, amit a budapesti Amerikai Nagykövetség teljes csapatával – magyarokkal és amerikaiakkal egyaránt – elértünk az országaink mint szövetségesek közötti kapcsolatok erősítése terén. Hiányozni fog Magyarország, a csodálatos barátok és emlékek, amelyeket itt szereztem, ám nagykövetségi kollégáimat, Magyarországot és a magyar népet mindörökre a szívembe zártam.”

Tény, hogy Cornstein úrnak ez volt nagyköveti pályafutása alatt a legdiplomatikusabban megfogalmazott megnyilvánulása, a többin, hogy úgy mondjam, látszott, miszerint nem ezen a pályán töltötte korábbi éveit, pár éve, mikor kiderült, hogy egyetlen, ám fő törekvése minden elképzelhető konfliktus elkerülése a magyar kormánnyal, az mondtam róla: „ne csodálkozzunk, a nagykövet urat Cornsteinnek hívják, nem Einsteinnek”. Most csupán az a kérdés, ki lesz az utódja, és ez az amerikai elnökválasztásoktól függ: amennyiben demokrata győzelem születik, nem kizárható, hogy újból Budapesten üdvözölhetjük André Goodfriendet, akinek már van bizonyos gyakorlata hazánkkal kapcsolatban.

Akkor összegezzük: mit látunk?

Mintha az elmúlt nyolc nap alatt 180 fokos irányváltás következett volna be a magyar külpolitikában. Az eddigi keleti orientáció hirtelen nagyon Washington-baráttá változott volna, ami kicsit sem baj, csak azt nem tudom, okos dolog ez szó szerint pillanatokkal az elnökválasztás előtt? És ha Trumpot nem választják újra? Csak remélni merem, hogy Biden demokrata kormányához ugyanennyire baráti érzelmekkel viszonyulna a magyar diplomácia. Persze, az sem biztos, hogy Biden lesz az elnök. Azonban ha Trump lesz, kit neveznek ki budapesti nagykövetnek? Gorka Sebestyént, mert amúgy is tud magyarul?

De ha csak ennyi volna a baj, jó lenne.

A közeledés Washingtonhoz óhatatlanul távolodást jelent Moszkvától és Pekingtől. Elvileg ez sem volna nagy probléma, túl sok szál köti ezt a szegény kis Magyarországot ezekhez a nem kifejezetten demokratikus, ám kiszámíthatatlan nagyhatalmakhoz, azonban más egy kicsit távolodni tőlük és más lenne egy szakítás. Ha például – mint azt az Egyesült Államok számtalanszor kérte, sőt, követelte – távoznia kéne Magyarországról a hatalmas, különleges előjogokkal felruházott, épp ezért sok vitát kiváltó Nemzetközi Beruházási Banknak, és félő, hogy ez lesz a barátság záloga, akkor felmerül a kérdés: hogyan fog viszonyulni Moszkva a Paks 2 körüli helyzethez, bármely, de főleg anyagi szempontból?

És ha Peking úgy gondolja, mégsem lesz akkora szükség a Budapest-Belgrád vasútvonal megépítésére? Visszafizetjük az eddig kapott, elköltött pénzt, egy tételben, kamatokkal?

Lehet, hogy épp a magyar diplomácia irányvonal-váltását látjuk épp, de ha így van, annak ára lesz. Hosszú távon mindenképpen kellemesebb barát lenne Washington Moszkvánál is, Pekingnél is – ráadásul Moszkva kényelmetlenül közel is fekszik – de semmit sem adnak ingyen.

És minden kölcsön visszajár, mint erre majd fel fogják hívni becses figyelmünket egy váltás esetén.

Szóval: vagy a múltbéli, vagy a mostani hibákért, de valószínűleg fizetni fogunk.

Csak tudnám, mit mondott Trump elnök a telefonba Orbán Viktornak, amiért ő ennyire megpörgette a kormánykereket?

Az lenne az alapvető kérdés ugyanis.

Nem tudjuk és van egy fogadásom arra, hogy nem is fogjuk megtudni.

Vagy csak akkor, mint említettem, ha Moszkva kiadja a hangfelvételt.

 

Szele Tamás