Forgókínpad

Budapest, Budapest, te csodás

2020. szeptember 24. - Szele Tamás

Miért szép” című rovatunk következik, és engem is érdekelne, miért szép mai műelemzésünk témája, sőt az is, szép-e egyáltalán. Bizonyos korábbi felszólamlások miatt jelezném, hogy írásom annyiban tekintendő műelemzésnek, amennyiben tárgya „műnek”, szóval ha valaki akadémikus mélységeket kérne rajtam számon, tegye előbb az idézett költővel is.

budapest_latkep.jpg

Múzsafi az illető a javából, de mielőtt rátérünk kicsiny poémájára, próbáljuk meg elhelyezni azt a magyar kultúra ege alatt. A „Vers Budapesthez – Oh, te büdös repedtsarkú!” című kicsiny költészetipari műtermék szervesen illeszkedik a magyar konzervatív líra neotrágár-szexuálpatologikus vonalának nemes ívébe, mintegy folytatja annak hagyományait. Ez a priapikus irányzat nem a dekadens Löwy Árpádtól ered, a kortárs magyar konzervatívoknak semmi szükségük ilyen elődre: az irányzat világosan mutatja a jobboldali költészet térnyerését, képviselői rendszerint nem csak költői bravúrjaikkal tüntetik ki magukat, de többnyire magas társadalmi pozíciókat is képesek elérni, bár esetünkben messze vagyunk még attól, hogy félig-meddig álnéven alkotó szerzőnk, bizonyos Marton K. anyagilag is sikert érjen el lírájával, ahhoz le kéne vetkeznie. Mármint szerénységét, egyelőre azonban inkább várható, hogy befosson, minthogy befusson, De nem marad majd el az elismerés, elég, ha irányzatának korábbi művelőire gondolunk.

Kik ők, kik Marton K. tanítómesterei? Számosan vannak, kezdjük rögtön Orbán János Dénessel, aki valóságos műfajteremtőnek volt nevezhető „Laurával a fasz kivan” című hangulatfestő művével, csak pár sort idéznék belőle:

Hölgyem, én szekrényben lakom,
egy senki vagyok, nincstelen,
és ez a szekrény az Öné,
és Ön leszop, ha akarom”

A művészi szerénység csodás példája, amint háttérbe helyezi súlyos, veretes egóját Erósz orális oltárán – és lám, ő jelölte ki ezeknek a műveknek a követendő alkotási módszerét is!

Mindenekelőtt, Ágnes, béjelentem:

e verset farkam és nem szívem írja.

Egyetlen vágyam van csupán: kefélni,

és semmi mást nem vetek most papírra.”

Hány ezredév telt el Homérosz óta, míg az emberiség a fejével és a szívével írta a verseket, míg rá nem jöttünk, hogy a farkunkkal kéne, már akinek van – igen, kérem, ez egy ilyen műfaj. De Orbán János Dénes lírájával párhuzamosan jelent meg a politikai babérokat is arató L. Simon László, aki Toulouse-Lautrechez méltó képben tárja elénk lelkét:

iskolát alapítottam

és egy röhögő törpét követtem

akivel szétbaszott zsidó kurvák seggéről készítettünk

gipszlenyomatokat

stílust és technikát váltottam

ősi szőtteseim

indiai tudományos kutatásaim emlékeit dolgozták fel

ráadásul

szerda esténként

nő voltam

és a vasárnapi matinék idejére

lombszoknyát húztam”

Még később meg kultúráért felelős államtitkár volt, minden lombszoknya nélkül. Idekívánkozik Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes istenes verseinek is némely motívuma, például:

Jézus, értemvérző Arcod
Rúzsként kenem szét arcomon”

Elképzelem a költőt, ahogy próbaképp valódi rúzzsal gyakorol. Aztán rájön, hogy vállalkozása kivihetetlen, mi több, szentségtörés, és felhagy vele, bánatában inkább miniszterelnök-helyettesnek áll és üres óráiban körvadászatokat tart.

De hagyjuk a Nagy Elődöket, az ő példájuk megtanít minket arra, hogy egyrészt a magyar konzervatív alkotó értelmiség kizárólag az uralkodó osztályban létezik, másrészt viszont tudatalattija szexuális szempontból oly mértékben túlfűtött kazán, hogy bármely pillanatban eldurranhat, sőt, el is szokott durranni az agyuk.

Tekintsük a mostani verset, mellyel lantján az eddig ismeretlen, szerény dalnok a nyomdokaikba lép.

Annyit még feltétlenül érdemes megjegyeznünk, miszerint nem irodalmi orgánumban, nem liberális hüllőkeltetőben jelent meg a Mű, hanem a Minden szó című valamiben (amely bírósági döntés által kimondva nem sajtótermék, csak akkor nem tudjuk, micsoda, de a brit tudósok már kutatják), mely orgánum már sok feledhetetlen, bohókás percet szerzett a közönségnek a kétely és kétségbeesés óráiban – ugyanis nem lehet nem kiröhögni őket, a túlbuzgó, erőlködő, megfelelési kényszerben szenvedő, minden áron talpat és alfelet nyaló elkötelezettség csodás és írásos példái, remélhetőleg fennmarad a portál tartalma az utókor számára is, elrettentő példaként.

De lássuk a remekművet!

Vers Budapesthez – Oh, te büdös repedtsarkú!

Oh, te büdös repedtsarkú, te drága.
Te vörös rongyokba öltözött némber,
te belterjes kurvák háza.”

A költő lelke meghasadt, rögtön így, az elején. Egyfelől szereti Budapestet, a drágát, másfelől vörös rongyokba öltözött némbernek tartja, melyen csak az segítene, ha más rongyokba öltözne és ez esetben némber sem volna, hanem újfent drága lehetne. Finom és többszörös képzavarral él, mikor „belterjes kurvák házának” nevezi a drága némbert, ugyanis a kurvák szakmájukból adódóan a legkevésbé sem lehetnek belterjesek, üzleti tevékenységük mondhatni társadalmi és vagyoni osztályokon átnyúlva ölel fel minden kuncsaftot, és azon is meghökken az olvasó, hogy miképpen öltözhetett fel egy ház, de ne akadjunk fel apróságokon, műélvezzünk tovább!

Mert ennek az olvasását igazi élvezetnek azért nem mondanám.


Lehettél volna tiszta, a víz rég elmosta
a ledarált holtakat, a vért s a kormot.
Lehettél volna kedves és magyar!
Lehettél volna a hazám, a házam helye,
Hol nyugton hajtja álomra magát a fő”

Régi jobboldali toposz az ÁVH állítólagos húsdarálója, mellyel az áldozatok maradványait tüntették volna el a Dunában: az tény, hogy áldozataik voltak, számosan, viszont ezt a készüléket senki sem látta, viszont mindenki hallott róla valakitől, akinek olyan mondta, akinek az unokahúga beszélt egyszer a fodrásznál olyannal, akinek a nénikéje látta. Vagy volt, vagy nem, régebben készült róla dokumentumfilm is, a magyar kultúrfinanszírozás csodája, ugyanis képi úton nem sikerült mást bemutatni, csak a szóbeszédet. De így kerülnek ide a ledarált holtak.

Budapest lehetett volna kedves és magyar, de költőnk szerint nem az, így levonhatjuk a konzekvenciát: kedvetlen és magyartalan, melynek köszönhetően a dalnok krónikus álmatlanságban szenved, hiszen fejét nem hajtja nyugton álomra, ezzel szemben nyugtalanul hajtja. Ami nem tesz jót az egészségnek, ezért nyomatékosan felszólítja a székesfővárost kedvességre és magyarságra. Felszólítás átvétele után legkésőbb nyolc munkanapon belül.

Oh, te büdös repedtsarkú, te drága.
Te vörös rongyokba öltözött némber,
te belterjes kurvák háza.
Lehettél volna az én Budapestem,
Kedvesem, szeretett hitvesem,
Hol a teremtés patakja fakad öledből
S vize viszi a hírt messzire:
Innét ered az új élet, itt épül a jövő!
De te inkább a Mindenki kurvája lettél.”

Catullusi mélységeket látunk, a latin költő érzett így, „odi et amo”, gyűlöli és szereti Lesbiát vagyis Clodiát, aki sikátorokban hentereg Remus hős unokáival, ahelyett hogy ennél sokkal helyesebben kizárólag Catullus poétával henteregne. Catullus egy idő után belátta helyzetét és inkább elutazott Bithyniába pénzt keresni, csak nem talált, de az már egy másik történet.

Catullus tehát Bithyniába ment, de mit tesz Marton K.? Búsan kifejti, hogy szándékában állt volna frigyre lépni a csinos és fiatal, 147 éves és alig kétmilliós kis Budapesttel. A nász elhálását nem tudom, hogyan képzelte, de képzelte, ugyanis ennek hatására elvárásai szerint fővárosunk öléből teremtés patakja fakadna. Vagy az is lehet, hogy folyása lenne, ám az orvostudomány azt ma már tökéletesen képes gyógyítani. De valami folyékony mindenképp fakadt volna, ha lett volna nász. Azonban nem került rá sor, nem ered az új élet, nem épül a jövő, a menyecske ugyanis „a Mindenki kurvája” lett.

Vannak ilyen pillanatok az életben, uram, midőn meghajtjuk büszke férfifejünket és felkeressük az első becsületsüllyesztőt hol nagy szerelmi bánatunkban biokémiai kísérletbe kezdünk és ellenőrizzük, mennyi töményet bír meginni sörrel kísérvén elhalálozás nélkül egy egészséges, felnőtt férfi. Tapasztalatok alapján megsúgom: baromi sokat.

Valahol azért nem érthető szerzőnk alapvetése. Ugyebár, neki az fáj, hogy Budapest önkormányzata pillanatnyilag nem kormánypárti, és ez szavazás útján dőlt el, ezért a Mindenki kurvája a város. No, de hiszen a város éppenséggel a Mindenkiből áll, tehát a lakosság szavazatainak alapján alakultak így a dolgok, ergo Budapest a saját kurvája, ha már ragaszkodunk a hasonlathoz. Ilyen ez a demokrácia, időnként szavaznak benne. Szerzőnk szerint az lett volna a követendő módszer, hogy Budapest népessége felkeresi őt teljes létszámban és frigyre lép vele, nemre, korra és felekezetre való tekintet nélkül? Vagy szimplán csak azt mondja ez a tömeg: „Itt ez a Marton K., ő a legokosabb a világon, döntsön ő a fővárosról”? Sőt, életfogytiglani, letöltendő főpolgármesterséggel sújtják, a kegyelem és a harmad esélye nélkül? Mert ebben a kontextusban volna csak értelme a szerző és Budapest frigyének, melyből mindenféle izék fakadnak.

Uram, ha ezt akarta, miért nem indult a főpolgármesteri székért?

De megsúgom magának: nem is lett volna érdemes. Ez az érett korú szűz, ez a Budapest voltaképpen céda, ha nem is abban az értelemben, ahogy maga gondolja, de volt ez még a báró Podmaniczky menyasszonya is! Legalábbis mindenki Podmaniczky bárót nevezte a vőlegényének, hát kell magának ilyen feleség?

Hagyjuk magára Marton K.-t a férfibánat bús óráján, azért van oka örömre is, ha majd kialudta magát: személyében a magyar jobboldali-konzervatív kultúra új, nagy formátumú poétát avatott.

Aranyköszörűs költőt.

Várjuk a folytatást, várjuk a nyelvszépségeket!

 

Szele Tamás