Elég sok minden történik a világban ahhoz, hogy az európai ember figyelmét lekösse, de nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy míg mi az itteni problémákra ügyelünk, Afrikában nagyon komoly hatalmi átrendeződés zajlik, melynek nyertese könnyen az Oroszországi Föderáció lehet, amelynek ölébe hullhat a kontinens összes nyersanyagkészlete, míg mi itt, a kávéházban vitatkozgatunk egymással.

(Képünk illusztráció)

Kicsit különösen érzem magamat, mert a ma elemzésre kerülő írással még félig sem értek egyet, azonban mivel értékes információkat tartalmaz, és a szerzője, Doris Vogl egyetemi tanár és az ICEUR Politikai Előrejelzési Iskola professzora, továbbá világszerte elismert sinológus, mégis bemutatom, legfeljebb majd vitatkozni fogok vele. Maga a tanulmány a The Insiderben olvasható. Kifogásaimat, megjegyzéseimet most is csillag alatt teszem meg, a bekezdések végén.

(Képünk illusztráció)

Mivel tegnap délután és este újabb légiriadót kellett elrendelni Lengyelország, sőt, Románia területén is az orosz drónrajok támadása miatt, érdemes elgondolkodnunk azon, hogy ha ezek az esetek megsokasodnak, miféle következményeik lehetnek, mármint azon kívül, hogy a fejünkre szakad a háztető, és az oroszok majd „navigációs hibára” hivatkoznak, ha egyáltalán kérdőre vonják őket.

(Képünk illusztráció)

Ez az írás tulajdonképpen egy reflexió lenne egy hírre, ami – hogy is mondjam csak – kicsit meglepett. A Transtelexben olvastam, de más forrásokban is utána néztem, hogy a szatmárnémeti két tannyelvű Samus óvodában az évnyitót, hogy is mondjam csak... Nicolae Ceaușescu szellemében tartották. De hát, az Ég szerelmére, kisgyerekeknek?

(Képünk illusztráció)

Oroszország szomszédai és általában a volt szocialista államok joggal tartanak az orosz befolyástól. Azonban különbséget kell tennünk a szabotázs- és hírszerzőtevékenység és a „soft power” között. Ez utóbbi inkább a célországok kulturális és belpolitikai életét célozza meg, azt próbálja meg irányítani, ily módon mintegy megágyazva a valódi akcióknak és végső soron az ország irányításának megszerzésével próbálkozik.

(Képünk illusztráció)

Tegnapi írásomban világosan jeleztem, hogy röviddel a lengyel légtérben lezajlott események után nem szolgálhatok pontos adatokkal – azokat még maga Donald Tusk sem ismerte akkor. Ebből következően csak annyi információt közöltem, amennyiben bizonyos lehettem, és ez többek számára nem volt elegendő. Különböző csatornákon keresztül gyanúsítottak hazugságtól pontatlanságig mindennel, holott sem én, sem más nem tudhatott többet tegnap délben, mint ami a hírcsatornákon megjelent.

(Képünk illusztráció)

Előre jelezném, hogy az éjszakai dróntámadást – aki akarja, nevezze légtér-sértésnek, bár majd kifejtem, miért nem csak ennyiről van szó – ez az írás nem fogja sem röviden, sem hosszan összefoglalni, ugyanis habár a drónokat sikerült semlegesíteni, az események még javában zajlanak, és el is fognak tartani egy darabig. Nem ért véget még semmi, ahogy az amerikaiak mondják: az operának nincs vége, amíg a kövér hölgy énekel, és ami még tart, azt nem lehet összefoglalni sem, hiszen korai lenne.

(Képünk illusztráció)

Azt hiszem, abban sokan egyetértünk, hogy Joszif Visszárionovics Sztálin az emberi történelem egyik legnegatívabb, legvisszataszítóbb alakja. Mellbevágó, hogy sokak számára nem az, sőt, ellenkezőleg – újjáéledőben van a Sztálin-kultusz Oroszország területén. Nehéz megérteni, hogyan képesek rajongani a mai oroszok ezért a véreskezű, elnyomó tömeggyilkosért – de tömegek képesek erre. Ezt a jelenséget járja körül Alekszandra Arkhipova és Jurij Lapshin kutatása, mely a Vazsnoje Isztorii című orosz ellenzéki portálon jelent meg.

(Képünk illusztráció)

A mai írás elején először is azt szeretném jelezni, hogy ez megint hosszú lesz, akinek nincs hozzá türelme, ideje, el se kezdje. A második dolog, amit el kell mondanom: nem feltétlenül értek egyet a szerző, vagyis Konsztantyin Gajvoronszkij minden szavával, épp ezért lesznek megjegyzéseim is, szokás szerint a bekezdések végén, csillag alatt.

(Képünk illusztráció)

Mostanában meglehetősen sűrű a világpolitikai élet, mi több, belügyeink sem unalmasak vagy eseménytelenek, de még így is elég különös, hogy a magyar sajtóban mekkora közömbösség övezte a kínai–magyar kiadatási egyezmény körüli fejleményeket. Mindenesetre az okirat végleges formájában már elkészült, sőt, a felek parafálták is (magyar részről Tuzson Bence szakminiszter szignálta, július közepén), már csak a parlamenti jóváhagyásra vár. Erősen csodálnám, ha nem szavaznák meg.

(Képünk illusztráció)