Különös és szövevényes ügy zajlik a moszkvai Védelmi Minisztériumban – látszólag már le is zajlott, bár akármibe le merném fogadni, hogy még mindig nem ért véget, még lesz ennek egy utolsó vagy utolsó utáni felvonása is. A cselszövény bonyolultsága bizonyítja, hogy Moszkva ugyan nem a harmadik Róma, de egészen biztosan a második Bizánc, hiszen csak az ottani császárok udvarában volt szokás az ilyen szintű ármány.

(Képünk illusztráció)

Kicsit furcsán érzem magamat, ugyanis elég sajátos iromány került elém. Ez egy cikksorozat, ami az amerikai Medium nevű felületen jelent meg Trump elnök állítólagosan tervezett alkotmányos puccskísérletéről, és ha tárgyilagos akarok maradni, azt kell mondanom: egyáltalán nem lehetetlenségekről esik benne szó. Ugyanakkor adná az Ég, hogy ne legyen igaza a szerzőnek.

(Képünk illusztráció)

Néhány évvel ezelőtt történt meg velem, hogy Nagyváradon üldögéltünk, kollégákkal, egy kellemes vendéglátóipari egységben, és egyikünk – történetesen akkor épp főszerkesztő volt – felvetette, hogy játsszuk azt, miszerint aki a sajtószakmát szóba hozza, fizet egy kört. Abba kellett hagyni a játékot, nem anyagi okok miatt, hanem mert egyszerűen nem voltunk képesek annyit és olyan gyorsan inni, ahogy érkeztek volna a körök.

(Képünk illusztráció)

Hogy a végén kezdjem: nem, a Kínai Népköztársaság nem vált hadviselő féllé az Oroszországi Föderáció oldalán az Ukrajna elleni teljes körű invázióban. Akkor sem, ha harcolnak kínai állampolgárok orosz oldalon, és akkor sem, ha vannak politikai körök, amelyek saját, jól felfogott érdekükből (és az ukrán morál rombolása céljából) ezt terjesztik. Bár tény, hogy Ukrajna ejtett két kínai hadifoglyot, ami első pillanatban nem kis megrökönyödést keltett.

(Képünk illusztráció)

Kezdjük azzal, hogy ha én teljes mélységében érteném, mi történt tegnap este, akkor most nagyon okos lennék, pár hónapon belül pedig nagyon gazdag, hiszen előre látnám a Trump-kormányzat gazdasági húzásait, és ha másból nem, akár még kölcsönből is vagyont tudnék keresni spakuláció útján. Fájdalom, nekem is inkább csak elméleteim vannak arról, minek vagyunk a tanúi, távol áll tőlem minden bizonyosság.

(Képünk illusztráció)

Utóbbi időben egyre gyakrabban jönnek velem szembe a világsajtó hasábjain azok a gondolatok és kifejezések, melyekről azt hittem, hogy én találtam ki őket. Ilyen volt pár napja a „fordított Kissinger”, a „jéghoki-politika” és ilyen ma a „Nagy Amerikai Kulturális Forradalom”. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a Moscow Times vagy esetünkben a Washington Post engem plagizálna – hanem azt, hogy az evidens dolgok egyszerre több embernek is eszébe jutnak.

(Képünk illusztráció)

Ma két aktuális hírt veszünk elő, melyekben az a közös, hogy egyrészt mindkettő amerikai, másrészt mindkettő azt jelzi, mennyire kényes dolog az online kommunikáció. Amihez nem ártana érteni is, legalább egy kicsit, de a politikában a valódi szaktudást ott sem tartják különösebben fontosnak, bár mindkét problémát képes lett volna elkerülni akár egy tapasztaltabb vagy érdeklődőbb tizenéves leányka is.

(Képünk illusztráció)

Ma egy olyan esetről számolok be, ami ugyan nem most történt, de a körülmények kivizsgálása eltartott máig: azt hiszem, ez a kázus még a hadtörténetben is ritkaságnak számít. Mert bár igaz, hogy a különböző hadviselő felek a történelem folyamán gyakran vetették be a szexualitást eszközként (főként a hírszerzésben), de arra valószínűleg ez az egyetlen példa, hogy a szexbombák – fel is robbantak.

(Képünk illusztráció)

Nem irigylem mostanság az alt-right híveit, éljenek bárhol is. Ugyanis kezdenek megvalósulni az álmaik, a követeléseik, de valahogy egyik sem úgy, ahogy azt ők szerették volna. Az USA államformája kezd egyre jobban emlékeztetni egy elmegyógyintézet dühöngő osztályára, a külpolitikája értelmezhetetlen, és nekik meg kell magyarázni, hogy ez miért jó – mert jó kell legyen, hiszen a Messiásként várt Trump intézi így a dolgokat.

(Képünk illusztráció)

Kérem, gondolatkísérlet következik. Képzeljük el, hogy egy szép, tavaszi délelőttön a Megafon vagy a Pesti Srácok egyik üdvöskéje besétál a Parlament épületébe, leül Orbán Viktor elé, és megmondja neki, hogy szerinte kiket kellene elbocsátani a polgári titkosszolgálatok éléről. Orbán meg bólogat, és indoklás nélkül elbocsátja őket. Nos, ez még engem is meglepne, bár nincsenek kétségeim a magyar kormányfő képességei felől. Mindenkit képes meglepni, bármikor, de erre ő sem lenne hajlandó.

(Képünk illusztráció)