Kérem, rajtunk a világ szeme, és már kezdjük megszokni ezt az állapotot. Mármint a globális közfigyelmet. Múlt héten Krasznahorkai László kapott irodalmi Nobelt (a kormánymédia máig sem heverte ki a csapást), tegnap este pedig kiderült, hogy Budapesten rendezik Donald Trump és Vlagyimir Putyin következő csúcstalálkozóját, éspedig olyan két-három héten belül. Sok ez nekünk a jóból.

(Képünk illusztráció)

Titkos háborúkról tudunk, voltaképpen a hírszerző és elhárító szolgálatok közötti örök harcot szokás így nevezni de van, amikor abszurdba fordul a helyzet, és a titok már nem titok, de titkolják, ellenben oly módon, hogy nyilvánosan közzéteszik, miáltal az ellenfél nem tudja, mit higgyen, törni kezdi a fej, és amikor teljesen összetörte, akkor már le lehet győzni.

(Képünk illusztráció)

Hosszú lesz ez az írás és bonyolult, de meg kell írni, míg még lehet. Arról van szó, hogy ha nem is vette még észre mindenki, az emberi szabadság fogalma szinte teljesen átalakult az elmúlt év folyamán. És nem épp a javára... tulajdonképpen ezt H. esete juttatta eszembe, akit persze nem H.-nak hívnak, sőt, még ellenkezőleg sem, de kevés ember árultak el ennyire aljas módon mint őt.

(Képünk illusztráció)

A művelt közönség Nyugaton úgy véli, hogy tisztában van a szeptember 8-9-én lezajlott nepáli lázongások okával és természetével. Arról lett volna szó, hogy a végtelenül korrupt és pazarló nepáli elit megunta, hogy a közösségi oldalakon kritizálják henye és gőgös életmódját, tehát betiltotta azok használatát az országban, mire fel a népharag egyszerűen elsöpörte őket, a pénzügyminisztert a folyóba dobták, a palotákat, luxusvillákat felégették és győzött a spontán, össznemzeti forradalom, hurrá.

(Képünk illusztráció)

Mióta nemrégiben meg kellett cáfolnom Schmidt Mária kétségkívül hazug és gonosz esszéjét Alekszej Navalnijról anélkül, hogy a meggyilkolt orosz politikust a ló másik oldalára átesve a mennybe menesztettem volna, döbbenten kellett tapasztalnom, hogy ismerőseim úgy határainkon belül, mint világszerte mintha két Navalnijt ismernének. Az nem lehet, hogy ez a Schmidt-írás hatása legyen, ő nem politikai vagy történelmi tényező, bármennyire is az szeretne lenni, ha mindenáron ragaszkodik ahhoz, hogy fontos a szerepe, javaslom, hogy történészi érdemtelenségére való tekintettel nevezzük ki mohácsi vésznek és lépjünk tovább.

(Képünk illusztráció)

Sokan kérdik manapság, tekintve a magyar közállapotokat és az állandó botrány légkörét, a szűnni nem akaró, sokszor alaptalan rágalmazási hullámot, hogy miféle választási kampányra számíthatunk immár? Ma érkezett egy külpolitikai hír, ami bemutatja, körülbelül mit várhatunk. Mondjuk úgy: boszorkányos világ jön. Az biztos, hogy az afrikai temperamentumnak és politikai fantáziának nincs párja. De a magyarnak sem.

(Képünk illusztráció)

Nehéz a nyugat-európai embereknek megmagyarázni Kína, Ukrajna és az Oroszországi Föderáció közötti bonyolult viszonyt, a balkániak náluk valamivel könnyebben megértik – ott ugyanis a török uralom alatt gyakori volt az „azt mondunk, amit akarnak és azt művelünk, amit mi akarunk” jellegű mentalitás, ami lényegében véve Pekingre és Moszkvára egyaránt jellemző.

(Képünk illusztráció)

Kezdjük azzal, hogy mikor megtudtam, miszerint Krasznahorkai László irodalmi Nobelt kapott, én nagyon örültem. Aztán nagyon örültem másodszor, harmadszor, és egyáltalán, csak közben hivatali ügyeket kellett intéznem, úgyhogy beletelt pár percbe, míg le tudtam ülni és megnézni, ki és hogyan beszél erről. Nos, az első pillanatok igen jellemzőek voltak.

(Képünk illusztráció)

Ahogy a kormánymédiát elnézem, példaképünk a Nagy Szovjetunió, bocsánat, Oroszországi Föderáció, legjobb barátunk a hatalmas Kína. Azt, hogy Oroszországot (egyre kevésbé szívesen és távolról sem ingyen) Kína tartja el, csak a dekadens és globális Nyugat terjeszti, mely az eddigi hagyományok dacára a legújabb térképeken Déllel szemben helyezkedik el a térképen, holott Oroszhon a globális Északon fekszik, tehát Észak az új Dél és Keleten fekszik. Ebből is látható, mennyire logikus és szabad a szuverenista világkép.

(Képünk illusztráció)

Kezdjük azzal, hogy közösségi oldalt mindenkinek jogában áll indítani, bár az kétségtelen, hogy nem árt, ha az embernek vannak némi alapfogalmai úgy a programozásról, mint az online környezet sajátosságairól és az emberi természetről nemkülönben. Hogy akkor miért nincs nagyságrendekkel több közösségi médiafelület? Erre a legjobb példa az Orosz Ortodox Egyház esete az üzenetküldő alkalmazásokkal, melyről a Novaja Gazeta számol be. Megjegyzéseimet szokás szerint csillag alatt, a bekezdések végén teszem majd meg.

(Képünk illusztráció)