Érdekes és fontos elemzést mutat be a The New York Times a mexikói orosz hírszerzési jelenlétről. Érdekes az írás, de nem meglepő, amint az sem, hogy a helyi vezetés a világon semmit sem méltóztatik tenni az orosz kémek ellen. Lássuk tehát, mi folyik Mexikóvárosban és vidékén, pikírt megjegyzéseimet szokás szerint csillag alatt teszem meg, a bekezdések végén.
(Képünk illusztráció)
Már volt szó ezeken a hasábokon Donald Trump új „nemzetbiztonsági stratégiájáról” (azért valahol az is abszurdum, hogy minden irat nevét, ami kapcsolatban áll ezzel az emberrel, idézőjelbe kell tenni, mert egyik sem az, aminek a neve mutatná – a „béketerv” sem a békéről szól), de akkor, rögtön, a doktrína közzététele után első sorban azt elemeztem, miféle károkat okoz majd ez Európának. Sokat, súlyosat és sokfélét.
(Képünk illusztráció)
Igen érdekes hírek érkeznek Csádból, ahol létezik némi, nehezen érthető magyar érdekeltség is, jóllehet katonai jelenlét egyelőre nem (és talán nem is lesz), ugyanakkor idén áprilisban a magyar és a csádi hadsereg egy különítménye Elefántcsontparton vonult fel az amerikai hadsereg által szervezett Flintlock terroristaellenes gyakorlatra. Ebben az esetben a magyar tisztek feladata a csádi alakulat mentorálása volt, tehát bizonyos védelmi együttműködés mindenképp létezik a két ország között.
(Képünk illusztráció)
Azt hiszem, nem túlzok, ha az Amerikai Egyesült Államok tegnap (pontosabban: csütörtök este) megjelent nemzetbiztonsági stratégiáját minden európaira nézve sértőnek és vérlázítónak találom. Ez a dokumentum ugyan nem bír kötelező erővel, nincsenek benne pontos utasítások, de mégis, az amerikai külpolitika irányvonalának meghatározója, legalábbis addig, amíg a mostani adminisztráció regnál.
(Képünk illusztráció)
Mikor ma reggel belenéztem a The New York Timesba, nem hittem a szememnek. Olyan a háromszorosan is Pulitzer-díjas Thomas L. Friedman külpolitikai rovatvezető véleménycikke, mintha feltámadt volna az Egyesült Államok mára már halottnak hitt szelleme, mintha Franklin, Jefferson vagy Mark Twain szólalt volna meg: tiszta, logikus, őszinte, képmutatástól mentes és egyenes, mint a római kard.
(Képünk illusztráció)
A legutóbb rendezett moszkvai találkozón – amit béketárgyalásnak a legjobb indulattal sem lehet nevezni, hiszen egészen pontosan semmi, azaz semmi eredménnyel nem járt – világosan láthatóvá vált az orosz diplomácia szándéka. Éspedig az, hogy elszakítja egymástól Európa és az Egyesült Államok érdekeit, megbontja szövetségünket majd mindkét ellenféllel külön-külön bánik el.
(Képünk illusztráció)
Hogy a végén kezdjem: az Amerikai Egyesült Államok és az Oroszországi Föderáció tegnapi tárgyalásai az ukrajnai békéről teljes kudarcba fulladtak. Ez nem csoda, csoda az lett volna, ha történik bármiféle előrelépés. Öt órán keresztül tárgyal amerikai részről Witkoff és Jared Kushner, orosz részről Putyin, Usakov és Dimitrijev, de megegyezni semmiben sem tudtak.
(Képünk illusztráció)
Egyre jobban tart a világ egy atomháború lehetőségétől, hogy okkal vagy ok nélkül, az még kérdéses. Ha világunk vezetőinek szellemi állapotát tekintjük, az aggodalom több, mint jogos, de a realitásokat számba véve talán valamivel jobb a helyzet. Erről írt átfogó összegzést Jurij Fjodorov, a kérdés szakértője a Vazsnoje Isztorii hasábjain, melyet van szerencsém bemutatni.
(Képünk illusztráció)
Világpolitikai szempontból annyira kritikus periódusban élünk, annyi kulcsfontosságú esemény zajlik egymással párhuzamosan, hogy szinte képtelenség mindent egyszerre észrevenni. Azonban bármennyire fontos is, hogy mi történik Pekingben, Moszkvában, Washingtonban, nem feledkezhetünk meg arról, hogy épp a történelem egyik legsúlyosabb humanitárius válsága kezdődik Afganisztánban és vidékén, aminek legalább négy és fél-ötmillió áldozata lesz. Vagy talán több is.
(Képünk illusztráció)
Ha azt mondom, hogy elég furcsán alakulnak az Oroszországi Föderáció és Ukrajna között kötendő béke feltételei és lehetőségei, nagyon finoman fogalmaztam. Voltaképpen a mostani állapotok szerint képtelenség is volna békét kötni, hiszen még csak nem is arról van szó, hogy Ukrajna nem akar lemondani a területeiről, hanem arról, hogy nem is mondhat le róluk, mert ezt tiltja az alkotmánya. Oroszország viszont ebből nem hajlandó engedni, tehát gyakorlatilag az isztambuli tárgyalások óta nem mozdul el a kérdés a holtpontról.
(Képünk illusztráció)
