Történt pedig – a szánok végtelen panaszukat hallatták a hómezőn és az Örök Fagy csendjét csak a hajtók „hok-hok-hok” kiáltásai törték meg – hogy én, még magyar állampolgár vadászni indultam, felkaptam jó alsókulcsos Winchesteremet és füttyentettem a macskáimnak: megyünk, krumplipüréporra! Hallali-halihó, vadászni volna jó!

A macskák szokás szerint tojtak rá, a külső winchestert sajnáltam levenni a számítógépről, szóval lementem vásárolni. A szomszéd épületben található izébe, elvben élelmiszerbolt, gyakorlatban már kocsmának is kellemetlen volt a maga idejében, mert szűk a helyiség. Itt is állandóan elnézést kér az ember, mert nincs az a két kosár, ami elférjen egymás mellett, de no, kell az a krumplipürépor, és nem kell sokat menni a jégmezőn.Ehhez még tudni kell, hogy én egész elfogadhatóan írok és olvasok Goethe nyelvén, ha van rajtam szemüveg, bár ha beszélek, azonnal megkérdik, hol tanultam meg ilyen szépen jiddisül. Angolul vagy kínaiul semmi gond, de német nyelvterületen inkább nem beszélek, mert hát tényleg reflex nálam, hogy egy korábbi nyelvállapotot alkalmazok. Illetve: káromkodni remekül tudok, de hát németül káromkodni a világ legsoványabb élvezetei közé tartozik. No, de megveszem a jó német port, kifizetem, hazahozom.

Nem krumplipüré.

Maceszegombóc, illetve tréfli módon elkészítve zsemlegombóc.

Magyarul knédli.

Na jó, nyergeljük fel jó utcai cipőnket, csak visszacserélik.

Dehogy cserélik, hát hiszen emlékeznek rám, de hol a blokk?

Azt én meg honnét tudjam?

Na jó, veszek másat, szebbet, igazit.

Veszek is.

Azonban lenne egy kérésem. Ezt a két doboz izét nem hagyhatnám itt az első szegénynek tűnő vásárlónak, ha már én megfizettem az iskolapénzt?

Mindenki mosolyog, mindenki érzi a jó szándékot.

Szó sem lehet róla, elnézést, nagyon kedves ember vagyok, az üzletvezetővel már angolul beszéljük meg, „but such a thing, such a case”, azért a biztonsági ember vigyáz, hogy kivigyem magammal a felesleges holmit.

Van gazdája, sok a szegény a közelben, hajléktalannak mégsem adhattam valamit, amit főzni kell. Majd megkapja a Viki néni. Már fel is hívtam. Ő még lakik és tud főzni.

De a jó kirelajzomát: hogy ebben a hidegben még tévedésből se lehessen jótékony az ember?

És nem, nem a helyi személyzeten vagy vezetőkön múlt.

Ők mosolyogtak, értették.

A szabályzaton.

Mikor jutunk már el oda, hogy ha rossz a szabály, felrúgjuk?

Szabál, szabál, embert zabál.

Szele Tamás